Szépirodalom

tedd le a kést
tedd le
kaszárnyamagány-
este

fekete szél pörget
ördögszekér-álmot
nem láttok márciust
pancser virágok

errefelé az esti csöndben
alig hallani bármi neszt.
néha egy autó és a pécé,
de ennyi csak, magad lehetsz.

egyedül, hol egy ócsak ágy van,
nincs kivel megosztanád.
gunnyadsz a gépelőtt-magányban.
a gondolat mocsok, galád.

kéne egy vers a szerelemről
hogy minden jó arról kellene
izzó sorokkal mint a láva
orgonából zúduló zene

kéne egy vers talán rubinból
minden tiszta arról kellene
azon át néznénk föl a napra
rubinversből szerelem szeme

Néha sírnék,
de nem lelem a könnyeket.
Lehet éppen egy délelőtt.
Lehet a sötétség, lehet.

Sírnék. Igen.
A fájást űzni magamból,
mert nagyon rám férne néha,
hogy vigasztaljon az akkor.

Nálatok, laknak-e emberek?
Némelyekben, tán szendereg,
vacog a vak, az ólmozott Vazul.
Hát még egy darabig vagyunk, 
csak épp a helyzet komplikált.
Vajk szerint jól, szerintem szarul.

kanális méhek
cérnára kötve szállnak
hasalunk gyufaskatulyával
lessük a tátikákat
röpülnek nyarak tik tak
nyomjuk a virágok állát
oroszlánszájat nyitnak

mi lesz ha a hó elolvad?
Jön március,
minden szürkét levesz rólad.
Kizöldülnek a fák, 
szelek simogatnak. 
Elenged a világ,
tavaszra szabad vagy.

a főhelyen nem isten ül
mert nem tudok már istenül
aki voltam az jön mögöttem
ahogy írták: megördögödtem

már nem ugyanaz a csend jó
magamra hagytál eltűrni
szakadt rongyaimon vérző világod
ha a szemedre festem hogy elestem
majd holnap megbocsájtod
amibe tegnap már belehaltam
halkan...
inkább aludnék
míg élve temetsz el
saját tenyerembe szorítom
azt a véreres szilánkot
ami felhasítja a hangom
és majd látod -
csak veszíts el
ítélj el

ha nem ugrik az ablakon azon a hideg hajnalon
ha kíméletesebben bánna vele a napi fájdalom
ha törött csigolyáiból a csavarok eltűnnének
ha nem tudná nem csak maga ellen vétett
ha bírná még szusszal a hegy- s lejtmeneti létet

időbe telik. szökik az időm benned
megfoghatatlan. papírra pattan. 
be nem teljesedik. ember voltom 
elkopott cipősarok. repedezik. a falon
kívül csak haszonállatok. egy eszmény
csordájába gyűlnek. világgá bégetik
reményeiket. a nőkre fütyülnek.

elbújsz a nagyváros durva zajában
tíz éve nem lel rád senki emberfia
önmagad vesztese lehettél
csak újraszült a kognitív rehab
közhelyekkel magyarázod magad
kizártad vakon önkéntes illegali-
társakon kívülre a puhára esés
kényelmét kislányként reagálod
a hiányok fojtó abúzusát
ha áttörne szerelmed e falon

Először hatévesen csaltam. A nevelőnőm azt mondta, felsős koromig az Isten megbocsát. A bátyám, Ati vett rá, hogy tapsoljak össze-vissza a zenetanárnőnél. Együtt jártunk volna zongoraórára, de én sem akartam. Amikor skáláztam, a spaletta résein át fénycsíkok szöktek a tanárnő szobájába. Hangjegyek libegtek azon, le-föl bucskáztak kis kötéltáncosok. Olyan hideg volt nála, akár a pincénkben, ahol mindig féltem (mégis lementem), például a szellemektől, bár soha nem láttam egyet sem, csak az őrangyalom egyszer a szobámban, ahogy a parketta fölött lebegett áttetsző fátyolban, és hosszú haja a plafontól a csillárig ért. Épp megnézte a villanykörtét. Én is meg akartam többször. A bátyám egyszer széttört egyet. A zsebrádiót meg kibelezte.

Csak ha egyedül lehetek őrszem! Itt várj!, nyomtam le húgomat a templom lépcsőjére. Még kicsi, hazudni se tud!, érveltem. Bent Sanyi a szenteltvíztartó előtt négykézlábra ereszkedett, Peti a hátára lépett, és hamarosan hallottam a csurgást. Szerettem kislányként a fiúkkal játszani.

Másnap Kati már majdnem pityergett, amikor elfogyott a padlásajtó kutyának kivágott körén besugárzó fény, és a cserepek résein át beszűrődő napsugár még nem készítette el felfelé a fényjárdát. Mit akarsz mutatni? Hogy itt lakik a Mumus. Az meg mi?, törölgette szemeit, amikor felért. Hosszú ősz hajú öregember, és gyerekeket eszik!, bizonyításként a gerendáról lecsüngő kolbászokra, sonkákra mutattam. Megfogta nedves kezem.

Hatévesen hazudtam először, amikor első nap az iskolába értem jött anya. Pár nap múlva nagymama kérdésére, hogy szeretem-e. Nem szerettem a lehelete szagát. Olyan volt, mintha mindig kelkáposzta főzeléket evett volna. Azért jó volt nála, mert gyakran mesélt. Ültem vele szemben a kisszéken. Csak a Bibliából olvasott fel, de az „Ábel tornyos” tényleg tetszett. Az udvaron a homokozóban próbáltam építeni. Sikerült, leomlott! Télen megcsináltam azt a „sómárványt” is az utcán hóból, napokig állt. Amikor összedőlt, a bátyám kesztyűjét eldugtam az ágyban. Nem láttam, válaszoltam neki. Tőle tanultam hazudni. Nem rombolta szét, állította anyának. De másnap visszakapta a kesztyűt, mert nagymama temetésén sírt. Egymás mellett álltunk, kicsit hozzádőltem, kezünk összeért, mint felhővel az ég.

Hatévesen loptam először. Nagymama megkért (nálunk nyaralt), hogy hozzak neki a sarki trafikból tíz szem dianás cukorkát. Itt van a nagymamád?, kérdezte mosolyogva a trafikos, akinek akkora mitesszerek voltak az orrán, mint katicán a pettyek. (Már meg tudtam volna számolni.) A jéghideg-forró (mentolos-édes) lé égette a nyelvem hazafelé, de a márványmintás cukorpalást nagyon tetszett. Nagymama nem számolta meg a fehér papírzacskóban lapuló kilenc cukorkát. Másnap bevallottam anyának. Nem az első eset, mondta. Kétévesen a kutya tányérjából ettél, vér­hast kaptál, be sem engedtek hozzád. Éjszaka amőbákról, baktériumokról álmodtam. Nem értettem, miért nevet.

A tornacipő. Emlékszel? Amilyet 68-ban. Mindkettőnknek egyforma volt, fekete vászon fehér gumi szegéllyel. Bokazoknit hordtam hozzá, a farmerszoknyás, lófarkas kamaszlány. Anya szekrényében elbújtunk a tűsarkúk között. Titokban felpróbáltam párat, illegettem magam a tükör előtt. Üvöltöztünk Katival az utcán. Forradalom helyett, koncertekre rohantunk, minden egyszerűnek tűnt. És olyan okosak voltunk, ismertük Fellinit, Jannis Joplint, a Beatlest, színészeket, írókat, festőket, és a piacon mintás otthonkájában a kofát; Manci nénit, láttuk a hentes véres kezét, amint fehér kötényébe törli, és a templomban a padokat. Többször játszottunk paposat. Megfogtad a nyelvemmel szétlapított rágót, majd felemelted, és valamit mormolva visszatetted a számba. Egyszer csókolóztunk is ott, a szenteltvíz-tartóhoz nyomtál. Utána hazakísértél. Kioldódott a tornacipőd.

Pelenkázta. Megpuszilta a fenekét.
       Pelenkázta. Felfekvések voltak a fenekén.

Összeturmixolta a főt sárgarépát a csirkemájjal.
       Összeturmixolta a főt sárgarépát a csirkemájjal.

Hallotta a sírást.
       Hallotta a szipogást.

„szőke kislányt akartam” - mondtad.
hát kimásoltam a nők lapjából
magam.
filctollal festettem be a körmeim.

virágot nem rajzoltam.
feri csokrát se, bár kérted.

Hétévesen már gyűlöltem. Péntekenként az ő vizében fürödtem, mert mindig elfogyott a kazánból a melegvíz. Igen, sietek!, kiáltottam. Lábfejemmel szétrugdostam a vízen lebegő szürke hártyaréteget. A zománcon körbefutó sötét csíkot szappanos szivaccsal ledörzsöltem, közben a húgom a nappaliban anyával a Pancsoló kislányt énekelte. Otthon nem szeretem a strandot, abban semmi se szép, se jó. Gyorsan mosdani, mást se hallok, és még bambi se kapható.