Vers

Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél
ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.

Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng
alatta bokrok árnyékába gyűlik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.

Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.

Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
alán a vágy, hogy újra lássalak...

Pór vagyok és homou,
görbe hátú, homorú,
tetvek horgadt grádicsa,
az vagyok én, az, isa...

Felvéstelek egy fára egyszer
egy szívbe téged, és önmagam,
nem mossa azt le semmi vegyszer,
örök időkre benne van,

most kínban hordja sebét a kéreg,
fa nem nő az égig, jól tudom,
mégis ahányszor visszatérek
nevem szívedbe álmodom,

s ha fatolvaj hordák jönnek érte,
és apróra vágják azt a fát,
s lángol, elhamvad törzse, kérge,
akkor mondom, hogy nincs tovább.

Ha majd a csöndek végleg megszakadnak,
és felnyögnek a messzi, vad hegyek,
s te félni fogsz, és úgy akarsz magadnak,
sikolts vagy súgj a szélbe; én megyek.

Úgy ébredni fel reggelente,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
s a visszaidézett naplemente
sem süt már boldog arcokat,

Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

Tanácsot ültek a majmok
a banánligetben,
hogy elejét vegyék a bajnak.
Én alul figyeltem,
és hallottam szavát az 
éppen fő majomnak:
– Ha három banánt kapsz,
kettőt adsz adónak,
visszaadok egyet, 
ha nem terem a fán
se levél se rügy,
se újabb friss banán.

Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e 
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm 
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak, 
és nem velem.

Változatok egy romkocsmára

Három versben ugyanazon a helyen

egy –

(a melankolikusabb változat)

mint egy Monet kép meg Picasso és Van Gogh
összeölelkezik nagyanyám kispohara nagyapám
söröspoharával – bokázik a máktörő és
nyílik a borostyán rajzik a cserebogár –
shortban vagy én hosszú szoknyában –

lepattan a lakk a zöld asztalról a széknek fél lába van -

Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk,
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.

A krumplit csak
vékonyan hámozd!
A májkrémet csak
kenyérrel lehet.
 
A hagymát apróra
a lábas felett.
Tésztát gyúrnak
az öreg kezek…
 
A disznó, lányom,
mögöszik mindönt.
A tyúk napjába’
eccör tojik.

Isten cinikus
hangja vagyok.
 
Majd ez is biztos
változik.
Mert voltunk már
annyi minden.
(Sorolhatnám itt
hajnalig…)
 
Látom, ha hiszem.
Látom, ha hiszem.
A kedvenc mantrám
ma így dobol.
 
De ezt még meg kell
MOST tanulni.
És aztán?
Várnak valahol…

Gyereknek is
undok voltam.
 
Utáltam a
hármas számot,
a legkisebb királylányt
és a könyveket.
 
Féltem a kockás pohártól,
a fiúktól, és
a sötéttel cimboráltam.

Azt a sírásra görbülő
szájat
azt a fancsali pofát,
ami már
akkor sem állt jól,
mikor még hittél benne,
és úgy csaptad be az ajtót
magad után,
hogy hullott fejemre a vakolat,
 
-         hagyd a parkban!

Meddig elég
pénzért néma cinkosnak lenni
a bajban?
Meddig elég
szakmai káoszban ülni évekért?
 
Mikor szabad
belemarni a kenyéradó kézbe,
ha álmaim úgysem voltak
e világra valók?

Mint galamb a dúcban,
elüldögélek.
Én is megérem a pénzem.
 
Ősz van, és káosz a fényben...
 
Egymásrabökő mutatóujjak erdeje.
 
De az erdőt, ha élhetetlen csendje,
az esztelen galamb is odahagyja.

 
Bohócok ugrálnak vigyorogva a falnál.
Vörös fejjel ordítva, ha rándul
a nyakukba vett selyemzsinór.
 
Csak egynek görbül lefelé a szája.
A többi még nem látja
kívülről önmagát.