Szépirodalom – Versek és slam poetry

Ellenpont

Párhuzamos világokban élünk
Hiába próbálják kiirtani
Mindig megmarad a maszk a belsőn
Rádég. Hollóházi vagy Zsolnay

Készítette a mázat, szinte mindegy
Világot mozgat az esztétika
Belül a magma forr, kívül a kéreg
zöldell. Rétjén a fű, erdőiben a fa

Ettől élő. Hogy kívül és belül más
Pontosan szerkesztett kontrapunkt
Szabályok ellen senki sem véthet
A magma forr, a fű zöld, a kék azúr

A tengely küllők között rezonál
Tandori Dezsőnek

Arany János szerint két dolog emeli fel
a költeményt.
A jól talált kép.
S az üveg-tiszta kifejezésmód.
Azaz a szemléleti perspektíva:
alaksejtelem.
Amelyben ott az aspektus-váltás.
Witgenstein szerint,
a szellem-elem.

 páncélban

leginkább házalunk

mint a vadvízi

halak

az asztal

négy sarka

az égtájak

után kutat

kis magánünnepeinkr

páncélba

öltözünk

Bizánci praliné

Felvidít a gondolat, hogy valakire itt is hasonlíthatok.

Mert annyian vannak az utcán? Igen.

Képzeld, mindenben követtelek egy hónapon át,

mint ál-mamát a kislibák, és közlekedni is tudtunk

együtt, igaz, ritkán egymás mellett, ha a zebrán

előbb én érek át, intek, biztonságos, gyere,

de nem adok ki hangot. Hogy ne halljam az apám?

A zöld kendőd, rossz vicc, meghúzom nyakadon,

hogy a csücskét vékony csuklódra kössem,

tudd, hogy a tiéd vagy, el ne vessz.

Zsiványnóta

Suhanunk az éjszakában.

Tegnapoknak döntve hátam.

Vonatablak, senkitükre,

ami hátul, bottal ütve.

Ittissehol, közeltávol,

az éjszaka felnyalábol.

Az éjszaka furcsa görbe,

alkony szorul így ökölbe.

A Császárnő

(II. változat)

       Kövér, nagyseggű nők, bújtam hozzájuk

kéjre ajzott, reszkető kölyök-pótlékká váltan.

Friss tej- és ázott, tavaszi földíz;

               a szétterülő, izzadt, ragacsos hús menedék.

Próbáltam szeretni őket. Akár anyámat.

Termésnek béklyó a termő, földközeli

       fuldoklásra ítél.  A születés rabságba taszít.

Mögöttes

Mint amikor addig radírozod,

hogy a papír átlyukad. Mintha

homorúvá válna, állsz a szélén,

de a közepét soha. Vannak

azok az álmok, hogy bénultan.

Vannak azok az álmok, hogy

nincs hang. Aztán megébredsz.

A hirtelen mozdulat, a szavak.

Mint amikor beheged a papír,

és az origó te vagy. Más alatt

fűrészelik már a fát, a forgács-

tenger sem fogja fel az esést.

Mint amikor azt mondtam, hogy

van, akihez egy élet is túl kevés.

Mint amikor rádöbbentem, hogy

van, amiből túl sok egyetlenegy

pillanat.

pink piszoár

egy véletlenszerűen felvetődő esztétikai részletprobléma

olykor súlyos kérdések
bukkannak elő
a sűrű homályból

a művészet fura tükör
leköpöd visszaköp
hízelegsz neki
pofádba vág

az emberkében rejtőzködő
esztéta beszari törpe

Kisember a csónakban

Levette a bugyit,

lábait szétnyitotta,

és felkiáltott:

"Ez vagyok én!"

Úgy mondta, mintha

ezidáig rejtegette volna,

én meg csak álltam bambán;

még ha ő is lett volna az első,

olvastam már olyan magazinokat,

töröltem már bűntudattal

a böngésző előzményeit,

nem volt rejtély, mi várakozik

a csipkefüggöny mögött,

most mégis

értetlenül néztem rá,

hogy mitől kellene meghökkennem.

Elvonulás idején

Néhány nap diszkrét hallgatás.

Kiürített elme-járat.

Néma balladák.

Kéz nélkül pendített húrok.

Egyszemélyes mozi.  

Csendből szőtt kabát.

Film, szavak nélkül:

A lány, kinek végre van dala.

Határ nélkül csorduló idő.

Önmagát éneklő mandala.

Azóta üzen

Jeleket küld életem fája,

a magról eredt ezüstnyárfa.

Alig látszott, ám rátaláltam

bújócska közben a susnyásban.

Kérleltem az Istent, segítsen,

hogy baj nélkül áttelepítsem

a kertbe, ahol nyaraimat

töltöm.

Volt egy leány…

Volt egy leány, neve szerényen Rüfke.

Mondtam neki: „A nadrágod vegyük le!”

„Verstehe nicht!” – aszongya,

s hogy épp a cúg a gondja.

De hisz ezért! „Ich fülle deine Lücke”.

„Bűnügy”

Ősszel már kiszivárgott

az iszaphal-szagú vélemény…

Tavasszal kezdte vetkőzetni

folyóparton a reményt…

    magyarázat

(Pilinszky János emlékének)

a tudás fájának gyümölcsét

férgek rágták szét

az édenkerti állomáson

sovány bakter integet

semmi tolongás

sehol az örvénylő sokaság

csak egy kihalt váróterem

s a végtelenbe futó sínek

reménytelen magánya…

Benső tájak titkai

Jóleső fáradtsággal érkezett,

Eljött az este, s mintha festve volna

A narancs Hold, ami nincs is az égen,

Felderengenek a benső tájak.

A titkok megnyitják magukat,

Ha zsebünkben vannak a kulcsok.

Érdekeljenek? Hisz reggel

Nem kapok értük tejet, kenyeret.

Tanyasi iskolás

Kukoricaszárral füstöl a hajnal

boglyakemence alól.

Villog a vályú oldala. Zajjal,

éhesen ébred az ól.

Alszik a szél. Fagy búj a csapásra,

mordul a talpak alatt.

Két pisze csizma, egy teli táska

mérik a messze utat.

 Leó az esőről

Amikor nagyon esik az eső
– kuncog titokzatosan Leó –,
én mindig beállok egy kapu alá
és nézem, hogy a sok kalapos bácsi
hogyan szaladgál összevissza.
Aztán,
amikor kiderül,
kinyitom az esernyőmet
és büszkén sétálgatok:
le-fel a napsütésben.

Kéretlen

Hagyd el! Bármi legyen az. Veszve gyönyörűbb
még a boldogság is. A gyötrelemnek pedig,
sokkal jobban áll a nincs, mint a volt, a lesz
s a van. Ne csináld feltűnőn; de titkosan,
mint az első s az utolsó szeretkezést,
vagy a valódi jótettet szokás: csak úgy;
céltalan! Ejtsd le, mint egy csipkekeszkenőt
az örök nők! Trükkösen. Ám vigyázz, észre-