VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Migránsok sétálnak át a Darién szakadékon Kolumbiából Panamába, hogy eljussanak az Egyesült Államokba, 2023. május 9-én, kedden. (AP Photo/Ivan Valencia) A Pulitzer-díj az egyik legrangosabb amerikai szakmai kitüntetés, melyben a nyomtatott és online újságírásban, valamint az irodalomban, zenében, s egyéb művészeti ágakban elismerésre méltó alkotók részesülnek évről évre. A makói születésű amerikai újságíró és sajtómágnás Joseph Pulitzer (Pulitzer József, Makó, 1847. április 10. – Charleston (Dél-Karolina, USA), 1911. október 29.) hagyatékából létrehozott kitüntetést a Columbia Egyetem újságírói kara (Columbia University Graduate School of Journalism) adja ki 1917. június 4. óta. A fotográfia műfajában 1942-től osztanak díjakat. 1967-ig Pulitzer Prize for Photography (Pulitzer-díj fényképezésért) kategóriában tüntettek ki alkotókat, 1968-tól pedig két külön díjat osztottak: Pulitzer Prize for Feature Photography (kiemelkedő fekete-fehér vagy színes fotó, fotósorozat vagy fotóalbum egy jelenségről), illetve Pulitzer Prize for Spot News Photography. 2000-től Pulitzer Prize for Breaking News Photography néven került kiosztásra híreseményről készített kiemelkedő fekete-fehér vagy színes fotóért, fotósorozatért vagy fotóalbumért. A 2024-es Pulitzer-díjat május 9-én hirdették ki: az Associated Press fotóstábja a Feature Photography kategóriában, míg a Reuters fotóstábja a Breaking News Photography kategóriában nyerte el az elismerést.
Paul Auster sok évtizedes pályafutásának számos mérföldköve rég elérhető magyarul - az abszolút kezdet, A magány feltalálása viszont csak nemrég jutott el a magyar olvasóhoz a 21. Század Kiadó életműkiadása révén. De milyen volt a korai Auster? A nagyszerű Csuhai István megalitikus 1749-debütjéből kiderül! Fejben már ennek az ismertetésnek a kezdő mondatait fogalmazgattam, amikor dolgom akadt az 1967-ben született svéd írónő, Ia Genberg nemrég a Jelenkor Kiadónál Petrikovics Edit fordításában megjelent, Részletek című regényével. E négy, egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetből álló könyv első fejezetében a főhős huszonéves korában ideálisan beteljesedő és öröknek érzett szerelmet érez egyetemi csoporttársa, Johanna iránt, aki figyelmes segítséget nyújt neki legelső irodalmi próbálkozásaiban.
Rendezőkkel előfordul, hogy pályafutásuk során többször is színpadra állítanak egy-egy darabot, főleg, ha remekművekkel és személyes kedvenceikkel tehetik. Az viszont abszolúte egyedülálló, ami Szinetár Miklóssal történt, aki hét évtized elteltével foglalkozik ismét Auber Fra Diavolo című operájával. Ez pedig jó alkalom, hogy visszatekintsünk operai pályafutásának kezdetére. A Fra Diavolo volt az első rendezése. Hogyan találkozott ezzel a darabbal? A Magyar Állami Operaházba 1951-ben kerültem be. Oláh Gusztáv tanítványa voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és egy belső intézményi elhatározás nyomán akkor jelöltek először ösztöndíjasokat az OPERÁ-ba. Négy fiatalt szerződtettek ebben a formában, három énekest: Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet és Gáncs Editet, rendezőként pedig – Oláh Gusztáv javaslatára – engem. A főiskola mellett így két éven át az Operaházban dolgoztam mint Mikó András és Oláh Gusztáv segédrendezője. Egyebek mellett A sevillai borbély, az Aida és a Così fan tutte színpadra állításában működtem közre. A főiskola elvégzése után az Operettszínházba szerződtem, de a kapcsolatom továbbra is megmaradt az OPERÁ-val. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Több mint szimbolikus, hogy a hatvanas évek legismertebb és legikonikusabb minimalista szobra, illetve land art munkája minden bizonnyal egy olyan objektum, amely hivatalosan nem is műalkotás, illetve nem is emberi kéz hozta létre. E tiszta fekete monokróm felületekből álló, minimalista és monumentális téglatest, a Stanley Kubrick rendezte 2001: Űrodüsszeiában megjelenő monolit, miközben a történet szerint egy számunkra érzékelhetetlen, idegen civilizáció artefaktuma, tehát igazából nagyon is ismerős; elvben sok ezeréves, szinte időtlen, egyszerre archaikus és futurisztikus entitásként pedig valójában semmikor sem lett volna olyan időszerű, mint a film bemutatásának évében, 1968-ban. Az a meglepően alultárgyalt körülmény, ahogy Kubrick monolitja a minimalizmus és a land art csúcsán jelenik meg, tökéletesen illeszkedve sok más mellett Anne Truitt, Ronald Bladen, Mary Miss, Tony Smith, vagy a közelmúltban elhunyt Richard Serra nagyléptékű alkotásai közé, azonban nemcsak azért figyelemreméltó, mert így a földönkívüli monolit neoavantgárd alkotásként kereteződik újra, hanem legalább annyira azért is, ahogy Kubrick filmje révén a neoavantgárd UFO-művészetként tűnik fel. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
A fotók forrása a trafo.hu Itt minden innen van a bizonyosság határán, minden emlékeztet valamire, de mégsem az. „Egy hely, ahol semmi nincs, de bármi lehetséges.” Így határozzák meg az alkotók a színlapon a címbeli Senkiföldjét. És a Staféta program keretében létrejött előadás kétségkívül kísérletet tesz arra, hogy adjon egy lehetséges választ: mi minden fér bele ebbe a bármibe. Az előadás két, markánsan elkülönülő részre oszlik. A második fele egy „hagyományos” kortárstánc-előadás, egyre mozgalmasabb szólókkal, kettősökkel és többesekkel, végül vad, trikóletépős kavargással Porteleki Áron fémes, repetitív zenéjére. Az alkotók (akik közösen hozták létre az előadást, külön koreográfust nem tüntettek fel) itt bizonyítják, hogy technikás, jól képzett táncosok. Játszanak a kinttel és a benttel, ami ebben az esetben a függöny két oldalát jelenti, sőt, játszanak magával a függönnyel is: hol igen-igen lassan, hol hirtelen mozdulatokkal tárul és záródik. Van ebben a függönyrángatásban valami szándékolt ügyetlenség is – legalábbis szándékoltnak érződik az előadás más, szintén szándékoltan ügyetlenkére vett részleteivel összecsengve. A második rész erőteljes ellenpontja a cseppet sem hagyományos és nagyon kevéssé dinamikus elsőnek. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Forrás: libri.hu Ughy Szabina novelláskötete pátosz nélküli, őszinte vallomás a nőkről, a nőkhöz. Az elbeszélők minden novellában más életkorú és más életkörülmények között élő nők, akiknek a sorsa mégis általános kérdésekre hívja fel a figyelmet. Az elbeszélés részletes és karakterspecifikus, a nevek viszont felcserélhetőek; a történetek magjai olyan alapélményeket és -állapotokat dolgoznak fel, amelyek valamennyi nő életében jelen voltak vagy még mindig jelen vannak. Hogyan törjünk ki egy bántalmazó férfi mellőli átlátszóságunkból, aki csak akkor lát minket, amikor mérges ránk a semmiért? Miért nem látja az értékeinket, amikor azok ott vannak és láthatóak? Vagy az édesanyánk: miért nem látja a törekvéseinket, amikor utolsó napjait vele töltjük? Átnézne rajtunk azért, mert előtte egész életünkben rossz volt a kapcsolatunk? Képtelenség lenne a nem láthatót láthatóvá tenni? Akkor miért igyekszünk még? Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Horváth Florencia és Karádi Gergő (Forrás: Prae) Több mint felolvasóest és kevesebb mint színház – vallják a Valójában senki című est megálmodói. Horváth Florencia verseit Karádi Gergő a zene nyelvére fordította, a közös alkotómunka eredményével pedig bejárják az országot Budapesttől Veszprémen át Pécsig. Fehér Enikő interjúja. PRAE.HU: Kányádi Sándortól idézik sokszor, hogy a vers az, amit mondani kell. Florencia, volt benned közlésvágy, hogy az irodalmi közegen kívül is megoszd a gondolataidat? Horváth Florencia: Mindig megkapom, hogy mindenütt ott vagyok és mindenütt csinálok valamit. Szerintem a pályakezdés pont erről szól, hogy ott kell lenni és csinálni. Gergővel a Nyolc Ág Művésztáborból ismertük egymást távolról. A tavalyelőtti Művészetek Völgyében kezdtünk gondolkozni egy esten, nem feltétlenül az én szövegeimre épülően. Arra is gondoltunk, hogy hívunk más vendégeket, inkább egy talkshow-szerű esemény legyen. Végül tavaly januárban véglegesedett, hogy jövő tavasszal jelenik meg az első verseskötetem. Addig még bőven van idő, így sokat gondolkodtam, mit kéne csinálnom magammal. Akkor mondtam Gergőnek, hogy legyen a versekből egy est. Azt éreztem, hogy ezt tudom legtöbbet tenni magamért, azért, hogy ez az anyag eljusson minél több emberhez. Szeretném, ha mások kapaszkodót találhatnának benne.
Anna Margit képein ott van az egész élete. Ahogy ő fogalmazta: „én az önéletrajzomat festem, ahelyett, hogy írnám.” „Vallomás, amire nincs is szükség. Ha képeimet figyelmesen megnézik, megállapíthatják, hogy ez egy keserű életrajz. Születni senki nem születik keserűnek, de azzá válik, ha sorsa olya kemény életet adott, amelyet végigjárni felér egy háborúval. Bár megkínozva és megtörve, de úgy érzem, hogy győztem, hiszen 75 évet végigharcoltam. Büntetésnek kaptam a túlélést, megkérgesedett a szívem, nem tud szeretni, örülni, terveim már nincsenek, inkább létezek, mint élet…Hát vagyok, és azzal vigasztalom magamat, hogy semmi nem tart örökké”. Anna Margit, Budapest, 1989 február.
A legjobb természet Egyszer meg kellene írni az irodalmi idealizálások történetét. Akikről eddig írtam, Fekete István, Henry Gilbert és most Jack London: mind idealizálnak. De nagyon különbözően. Gilbert többé-kevésbé szellemtelenül, kilóg-a-lóláb-formán, Fekete és London igazi íróként, ám az egyik a magyar falut, a másik az aranyásók Amerikáját idealizálja. De hát kedves uram, már hogy is állíthat ilyent?! – szegezhetné nekem bárki a kérdést. A Fehér Agyar, melyről itt írni szándékozik, ugyancsak teli van aljas emberekkel, kegyetlenekkel, szívtelenekkel, gyilkosokkal!!! Igen ám, válaszolnám, de valahogy úgy, mint a klasszikus westernek: nagyon világosan látszik, ki az aljas, ki a kötekedő, ki a bátor és ki az, akinek a szívében szeretet van. Ettől még a Délidő vagy a Hatosfogat is remekmű – ahogy a Fehér Agyar is az. Tovább az irodalmiszemle.sk cikkére >>>
A Végtelen rozsmezők az abortuszfilmek dilemmáit oltja egy női road movie-ba, miközben a szemeink előtt megszülető női sorsközösség éppen néma hadjáratot indít a Franco-diktatúra, illetve az eltévelyedett férfiak ellen. 1971-ben járunk, Spanyolországot Francisco Franco fasiszta diktátor vezeti, María (Janet Novás) pedig – aki másodállásban a falu bábájaként dolgozik – éppen egy nehéz szülést próbál levezényelni. A film nyitánya ilyenképp Mundruczó Kornél Pieces of a Woman című filmjének közel félórás szülésjelenetét idézi, igaz, lightosabban. Csakhogy hősnőnk, mint valami ősi tudással felvértezett varázsló, nem csak a születés, hanem a halál, pontosabban a nem kívánt élet pillanatait is egyaránt felügyeli és amikor egy fiatal lány azzal a céllal fordul a környék egyetlen ,,beavatottjához’’, hogy segítsen megszakítani a terhességét, végül beadja a derekát. A rozskalászon gombaként megtelepedő fekete mag főzetéből elkészített, már többször is bizonyított ,,abortusztabletta” látszólag működik, másnap azonban holtan találják a lányt. A gyanú egyből Maríára terelődik, de barátnője még épp időben figyelmezteti, sőt, saját, távol élő rokonához irányítva még az ellátásáról is gondoskodik. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Szabó Eszter Ágnesnek, az április 6-án elhunyt kortárs művésznek tervezett kiállítását a tragédia sem írhatta felül. Nem is lehet múlt időben beszélni róla. Munkásságát a más alkotókkal való együttműködés és a hétköznapok és a művészet közti határ feloldása jellemzi. Öt művészeti projektben, Szabó Eszter Ágnes művein és társulásain keresztül mutatja be a csodavárás és a remény aktív és passzív formáit, lehetőségeit. a Csoda című tárlat. A csodára várás hagyományosan passzív életérzés: amikor már nincs mit tenni, csak a csoda segíthet. De segíthetünk-e mi a csodának abban, hogy megtörténjen? Hogyan tudunk művészi eszközökkel részt venni a csodák létrejöttében? Hogyan transzformálódik a művészi aktivitás, jelen esetben a hímzés lehetőséggé, a társadalmi aktivitás és a közösség szervezőerejévé egy várva várt esemény bekövetkeztéig? Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Felhajtóerő. Szerkesztette Bárány Bence, Élő Csenge Enikő, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023. Mit akarna egy antológia, ha egy antológia mint olyan akarhatna valamit? Valószínűleg örülne, ha a Vates és a Jelenkor gondozásában jelenne meg. Előbbi az egyik legnagyobb irodalomnépszerűsítéssel (is) foglalkozó projekt, utóbbi pedig a kortárs magyar irodalom jó pár legolvasottabb könyvének kiadója. Látszólag ez a párosítás a népszerűséget és a minőséget is kéne biztosítsa, lehetővé téve az antológiának, hogy széles körben olvasva és szeretve mutogathassa a belé oltott kortárs lírát. Melyik antológia harcolna az ellen, hogy hatására az olvasók észrevegyék, benne vannak ők is a kortárs lírában, s ez az egész könykiadás értük van, azért, hogy találják meg saját felhajtóerejüket? A Vates és a Jelenkor közös gondozásában megjelent Felhajtóerőbe nem nemzedéki, hanem konceptuális szempontok szerint kerültek be művek, negyvennyolc költő negyvennyolc verse szerepel a kötetben; hogy szemléltessük az antológia sokszínűségét, megemlíthetjük a benne szereplők közül Áfra Jánost, Biró Krisztiánt, Fekete Vincét, Horváth Benjit, Kemény Zsófit, Locker Dávidot, Nádasdy Ádámot, Peer Krisztiánt, Turi Tímeát vagy például Závada Pétert.
Az újonnan megnyílt YBL6 Művészeti Tér első kiállítása egy eddig kevéssé ismert magángyűjtő, Jáky Balázs több száz darabos kollekciójának reprezentatív válogatása. A kiállítás címének (Vagyok, aki vagyok) értelmezéséhez a tárlat mottójául választott Korniss Dezső-idézet ad kulcsot: „Az vagyok, aki vagyok, ahonnan jöttem, ahonnan impulzusokat kaptam, tehát a szülőföldem, plusz Európa. A piktúra ezt jelenti számomra, és ez a piktúrám.” Ezt a szemléletet erősítik a bevezetőszövegben Vajda Lajos gondolatai is, aki magyar festőként összekötő kapocs kívánt lenni a nyugati (francia) és a keleti (orosz) művészet között. Valamint így nyer értelmet a bevezető mellé helyezett Vajda-rajz is. A Bálint Endre és Vajda alakját egymásra montírozó kettős portrén a mindkét művész által kedvelt szentendrei motívumok (kereszt, húzós kút, ablakszem) utalnak a baráti viszonyon túlmutató művészetfelfogásbeli azonosságokra. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Yorgos Lanthimos abszurd Frankenstein-történetként képzelte újra a Pygmalion-mítoszt, a Szegény párák fantasztikus miliőjének és látványos megoldásainak társadalmi reflexiói mögül mégis hiányzik az a realizmusigény, amely a görög rendező korábbi parabolikus munkáinak mélységét adta. A történet egy fiatal, terhes nő öngyilkosságával kezdődik, akin később az őrült tudós benyomását keltő orvos, Godwin Baxter (Willem Dafoe) végez különös műtétet. A férfi ugyanis a nő feltámasztása érdekében a még élő magzat agyát ülteti be a halott anya felnőtt testébe. Így a beavatkozás nemcsak biológiai, hanem társadalmi kísérletként is szolgál, hiszen az operáció során megszülető Bella Baxter (Emma Stone) előzetes tapasztalatok és külső befolyások hiányában objektív gyermeki tudatlansággal értelmezheti az őt érő különböző benyomásokat. A kulturális kötöttségek nélkül fejlődő ösztönlény felnövéstörténete olyan, mintha Frankenstein szörnye válna a My Fair Lady főszereplőjévé. Bella szellemi képességei folyamatosan fejlődnek, ahogy személyisége is formálódik újdonsült partnerei mellett utazásai során, a szemén keresztül láttatott világ mégis egyre üresebbnek és egyszerűbbnek érződik. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A lépcsők olyan hétköznapi tárgyak, melyek szinte észrevétlenül határozzák meg mindennapjainkat. Cseri László fotóesszéje Pécs város terein és utcáin található terep- és építészeti előlépcsőket mutatja be. A lépcsők mindig is inspirációt nyújtottak az építészek és művészek számára. Még a legművészibb formákban is felbukkannak: a spirál alakú lépcsők a rejtélyt és a végtelenséget jelképezik, míg a monumentális lépcsősorok hatalmat és méltóságot sugároznak. Az építészeti stílusok és kultúrák változatossága pedig még gazdagabbá teszi a lépcsők világát. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A Futárlíra legnagyobb erénye: a versek nem radírozzák ki azt, ami egyébként is mindenkit körbevesz, aminek az érzékelésétől szabadulni önkéntes vakság, süketség és némaság. Itt a vers ott van, ahol mi vagyunk. – A Hazai Attila irodalmi díjas Borsik Miklóst Vas Máté méltatja. Déri Miklós és Oláh Gergely Máté a díjátadáson készült fotóival közöljük. „Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat” – így fogalmaz Borsik Miklós egy 2018-as kerekasztalbeszélgetés során, arra utalva, hogy a „sajátos figyelmet kérő szövegek” esetében a keresésnek kell szentelnünk magunk. Hogy mi a cél? Választani egy beszédmódot, amely a végső, a megtalált. Csakhogy az érzéseink lelepleznek: nincs olyan, hogy végső, ezért keresünk tovább. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Április 29-én a Nemzeti Táncszínházban, gálaest keretében idén is díjazta a Magyar Táncművészek Szövetsége a szakma legjobbjait. Kovács Zsuzsanna életműdíjat kapott több évtizedes táncművészi, balettmesteri próbavezetői tevékenységéért, aki idén 50. éve áll a táncművészet szolgálatában, a Pécsi Balett és a Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum kötelékében. Ma is aktív, a táncművészetért él – ismertette a Pécsi Balett sajtóközleményében. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A Vita élő időben című verseskötetéért, valamint teljes életművéért Rakovszky Zsuzsa veheti át idén a díjat május 6-án. A fődíjas mellett Győri László, Milbacher Róbert, Bényei Tamás, Darvasi Ferenc és Reményi József Tamás (posztumusz) részesült elismerésben, négy különböző kategóriában. Az Artisjus 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az elismerés célja az előző év egyik kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek munkájához. Az irodalmi elismeréseket odaítélő vezetőség döntését irodalomtörténészekből és írókból álló bizottság készíti elő, ebben idén Báger Gusztáv, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Grecsó Krisztián, Margócsy István, Szilágyi Zsófia, valamint Szörényi László vett részt. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A kaukázusi Macondóban öt asszony kíséri abszurd elemekben gazdag végső búcsújára a hírhedten csapodár kőművest, Szimont. De vajon tényleg valamiféle lokális megváltót siratnak, vagy csak a szemétdomb kiskakasát? Érzékeny közelkép az észak-örmény nők helyzetéről Narine Abgarjan regénye kapcsán Gyürky Kata tollából. Meghal egy ember, és a temetésén/búcsúztatóján köréje gyűlnek mindazok, akiknek valaha közük volt hozzá: ezzel a világirodalomban gyakran felbukkanó motívummal kezdődik az örmény származású Narine Abgarjan nemrégiben magyar nyelvre átültetett regénye, a Szimon.
Biztosan lesznek, akiknek túl sok és túl direkt lesz ez a karikírozott, mégis nagyon ismerős panoptikum, amelyhez nem árt a színházi világ valamelyes ismerete sem. Bármennyire friss, és a mai magyar (színház)politikai helyzetre született darabnak tűnik, a Mefisztólandot még 2015-ben, a berlini Maxim Gorki Theater felkérésére írta a Dömötör András – Laboda Kornél – Benedek Albert trió. Berlinben 2016-ban mutatták be, és azóta is szerepel a színház repertoárján. A Katona József Színház számára készült verzió azonban tartalmaz néhány, egyértelműen a magyar viszonyokra írt szálat, visszatükrözve ezzel a mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon kulturális és politikai alapérzetünket. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>> 
|
J
