A műértés logosza, akár a történelem-teológia nyelve, kilép önnön folyammedréből, az intuíció erejének engedelmeskedve, s mint a patakok, óceánná duzzad hóolvadás idején. Az ihlet túlfolyik, a kifejezés ellepi a tényeket, meg a képeket, s belép a figura etimologica a kontextusba, mint világ világossága. A fény ereje. A tiszta beszéd.

Vitéz Ferenc új kötete a hajdúböszörményi és a debreceni képzőművészet mértékadó alakjait veszi sorra, akként, ahogyan hatottak rá. Ahogy átélte a kép-élményt, amiképp a lelkébe belegravírozódtak a hangulatok, üzenetek Úgy tesz róla bizonyságot. Abban a hitben, hogy a vizuális élmény jelentéstartalma áthatotta és megváltoztatta, mint gondolkodó embert. Azt a pillanatot ragadja meg, amikor a mű belépett a személyiségébe. Erről ír verset. Ekphraszisz. (Vitéz Ferenc ennek nagymestere. Hiszen Ő írta a Kosztolányi Dezső: A csúf lány című novellájáról a remekbe szabott elemzést. „Lehet-e egy képpel hazudni?” – dilemma profi analízise még ma is az eszembe jut.)

Most olvastam el negyedszer Marczinka Csaba új verseskönyvét. Valószínűleg el kell olvasnom még egyszer, hogy igazán eljussak a lényegéhez. Miért ne – alig hatvanoldalnyi ritkásan szedett szöveg – lesz rá még egy órám. S remélem, a megértő szeretetnek sem leszek híján.

Új verseskötet? Ez így túlzás, hiszen – ahogy a versek végén akkurátusan feltüntetett évszámok is bizonyítják, nem új versek sorakoznak a lapokon. Néhányuk – köztük a legjobbak – felbukkantak már a szerző korábbi könyveiben is, sőt kötet-címadóként is megismerhettük egyiküket (Ki lopta el az ortho-doxámat?!), s a korai versek egyike-másika is ránk köszön.

Mi tartja össze a különböző (költői) korszakokban született alkotásokat? Könnyebb meghatározni, hogy mi nem. Nincs egységes textus, nincs egységes formavilág. Nincsenek elkülönülő ciklusok, még ha a könyv elején ezt is mímeli a költő. Mondhatnám: az elbeszélő költeményre hajazó kísérlet (Dévaj Szent Feri kalandozásai) ügyesen vezeti félre az olvasót.

Költői szerep- és világértelmezési lehetőségek az ezredforduló utáni Közép-Kelet-Európában

Megkésett utószó Petőcz András Európa rádió című verseskötethez

Petőcz András ezredforduló utáni költészetének egyik legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb műve 2005-ben megjelent Európa rádió című verseskötete,¹ mely egyúttal határozott fordulópontot is jelent az avantgárd experimentális-vizuális költészet, a párizsi Magyar Műhely köre felől érkezett szerző életművében. Petőcz ugyanis e könyvben nem mást tesz, mint igen merészen és határozottan kipróbálja az ezredforduló utáni magyar líra által felkínált költői szereplehetőségeket, az avantgárd nyelv- és jelhasználattól pedig a hagyományos, tartalomközpontú, üzenetközlő és világértelmező költészet paradigmája felé fordul.² Az egész könyv voltaképpen nem más, mint az európai, azon belül is a közép-kelet-európai és sajátosan magyar identitás költői értelmezésének kísérlete a posztmodern korban, európai és persze egyúttal egyetemes emberi értékek melletti elköteleződés szándékával, ám szükségszerűen nem kevés pesszimizmussal, szkepszissel és iróniával átitatva.

Egy levágott fül lélekrajza

Érzékeink jelentik világunkat, így ha valaki egyet elveszít, felerősödik egy másik, legalábbis ezt mondják. Képzeld el, hogy vak vagy, és mindenki segíteni akar, ha kell, ha nem! Képzeld el, hogy rejtélyes módon mindig megérzed, hogy a segítő szándék mögött más lappang, hogy csak azért jótékonykodik valaki, hogy nemesebbnek és jobb embernek érezze magát! Képzeld el, hogy már nem kell elképzelned semmit sem, mert az életedet uraló számos tragédia eltüntette belőled a színeket, talán oda, ahova az eltűnt színek kerülnek. Bezárul egy világ, de kinyílik egy másik.

Egy levágott, gazdátlan fül nem ablakpárkányra való, s ennek a horrorisztikus felfedezésnek még senki sem dolgozta ki olyan alaposan a lélekrajzát, mint hazánk nagy mesélője, Lackfi János Levágott fül című, legújabb regényében. A blikkfangos fülszöveg minden könyv legfontosabb eleme, s ebben az esetben találóbb nem is lehetne annak a helyzetnek a zanzásítása, amikor egy átlagos tizenhét éves srácnak eggyel több füle lesz a kelleténél.

Levelek és kövek

Könyv és cipő

A nyelv nem a világon kívüli valami. Része annak, amiben élünk, mozgunk és vagyunk. A nyelv a beszéd által öltözködik fel. A szó cselekvéssé válik, amikor hanggá lesz az ige. Elhagyja a szájat s a fejet a gondolat. Kirepül a fészkéből a fecskefióka. Vissza ugyanúgy már nem megy. Visszatérésekor már rajta lesz a tapasztalat, az út hímpora, virágpora. S ahogy a Biblia mondja, ahogy leszáll a hó, és belehull az eső a földbe, úgy a beszéd, az ige is megcselekszi, amiért küldetett. Nem tér vissza az égbe. Esetleg páraként száll fel immár.

ÍGY (NY)ÍRUNK MI

Az Ingyom-bingyom irodalmi portálra kattintva szokatlan hirdetésre bukkantam. Bocsánat, hogy tetszik mondani? Nem ismerik az Ingyom-bingyom irodalmi portált? Lehetetlen, hiszen ez Magyarország egyik legszínvonalasabb weboldala. Itt, kérem, minden amatőr tollforgató profi (értsd: profi színvonalú, de nem hivatásszerűen alkotó irodalmár). Egyedül a hivatásosak tagadják. Hiába, az irigység… Vagy tévednék? Még jó, hogy az amatőrök sem rejtik véka alá a véleményüket, akik szerint viszont a profik pancserek. Hogy kettőjük közül kinek van igaza? Hm! Hátha éppen ebből a pályázatból derül ki.

Novellapályázat

Az Ingyom-bingyom irodalmi portál és Pitypalatty Rádió közös, kvízjátékkal egybekötött novellapályázatot hirdet írók és olvasók számára. A pályázat célja az amatőr portálok és modern nyomtatott sajtóra jellemző stílusban utánozni, illetőleg átírni Kosztolányi Dezső Sakk-matt című novelláját, melynek alapján az olvasók csoportosíthatják a bemutatott műveket.

Aha! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Nyilvánvalóan azt próbálják tesztelni, milyen a pályázók olvasottsága és stíluskészsége. Lerágott csont! Mit lehet Karinthy után ebből még kihozni? Mindegy, olvassuk tovább, ha már erre a portálra tévedtem.

Az álmok hasadását éljük 
Csikós Attila: Vidámpark

Ők nem vidám novellák, noha a kötet címe Vidámpark. Elrontott sorsok, eljátszott lehetőségek, elmúlt idők… Ám Budapest kopott bérházai közt olykor remény is csillan, hol egy szál cigarettában, hol egy fröccsben, hol a színes léggömbökben nyugvó csendben, hol az olcsó szexben. Tárgyilagos leírások, ridegek és kérlelhetetlenek, mint egy hintaló üvegszeme. A kötetnyitó novellában egy gyilkosság elhallgatott részletei vegyülnek a nosztalgiával.

A prezentifikáció és a szamovár

Lengyel Balázs és az Újhold emlékére

Az alábbiakban elmagyarázom, hogyan találkozik a szamovár és a prezentifikáció a boncasztalon? Miről van szó?

Husserl szerint a prezentifikáció fenomenológiája egyetlen jelenségen keresztül mutatja be összes jelentős művét. Husserl már a korai feljegyzéseiben is ragaszkodik ahhoz, hogy többféle megjelenítés létezik. Nemcsak azt jeleníthetjük meg – állítja –, ami egyszer már jelen volt.

Vagyis elképzelhető egy olyan megjelenítés is, ami nem újra-megjelenítés, nem re-prezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi Husserl Vergegenwärtigungnak. Ricoeur pedig ezt fogja prezentifikációként fordítani Husserl Eszmék című művének francia kiadásában 1950-ben.

Az író és a diktátor katasztrofális párosítás
Daniel Kalder: A pokoli könyvtár

Amikor nyáron egy könyvturiban kiszúrtam, hogy egy-egy leselejtezett Maót és Lenint 200 forint/darab diszkontáron vesztegetnek, rendesen bevásároltam, nem is sejtve, hogy egyszer majd előtanulmányok lehetnek recenzióhoz. Csupán azért vettem meg őket, mert fain kiadásban voltak, komolyan mutatnak a polcon, arról nem is beszélve, hogy ilyen kordokumentumokat már le se lehet tölteni igazán. Nem valószínű, hogy valaha is olvasni fogom őket, de vitathatatlan, hogy súlyos művek, emberi életek millióit kioltani képes tompa tárgyak.

Borzongva olvasom újra az alábbi írást (megjelent a Kapu folyóirat egyik „kőkorszaki” számában), mert tragikus melléfogásaim egyikének dokumentuma. Miért voltam vak és süket? Kortárs irodalmunk szerepeit akkor már kiosztotta a két „fősodrás”, s minden más törekvéstől megvonta az oxigént. A nép-nemzeti szekértábor makacsul hurcolta magyarságunk összetett, számos kórképet kimerítő idegbaját, közben dörgölőzött ide meg oda, a posztmodern mocsoklavina pedig maga alá temette az alkotói méltóságot, autonómiát. Hogy mi okuk volt rá? Kevesebben osztoztak így a támogatások, (ösztön)díjak s egyebek állami kolduspénzén. Elvtelen cinizmusukat amúgy tetszetős ideológiákba burkolták, kétségtelenül ügyesen váltak árucikké… Talán itt az idő, hogy újból felmutassam ezt a különös kordokumentumot. Elképzelhető, más irányt is vehetett volna a magyar irodalom a nyolcvanas évek végén. De az írástudók újabb árulásából adódóan végül olyanná lett, hogy ma szégyellhetjük írói mivoltunkat. Néhány kiegészítés, apróbb javítás után, íme…

Jáspis, zafír és smaragd

Mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.

(Prédikátor 3. 11.)

Jézus Krisztus jelentette ki a filadelfiai gyülekezet pásztorának, hogy amiért megtartotta béketűrésre intő beszédét, Ő is megtartja őt a megpróbáltatás idején.¹ A Biblia egésze sugall egyfajta üzenetet, amelynek lényege, hogy az engedelmesség, a hierarchia elfogadása, áldást hoz. Ha felfelé engedelmes az ember, lefelé könnyen érvényesíti uralmát, akaratát. S a békességre törekvés azonban néha ellentétbe kerül az igazsággal. De végül a nyugalom kétségbevonhatatlanul szükséges ahhoz, hogy az intuíciónak leszállópálya legyen.

Krasznahorkai László szerint a napnyugta rendkívüli színjáték, „Az átmenetnek és a folyamatosságnak pompázatos látszata, gigantikus előadás, gyönyörű freskó valamiről, ami nincs. Elillanás, az elmúlás, a kihunyás, a hamvadás különleges példázata és a színek ünnepélyes bemutatkozása. A vörös és a lila, a sárga és a barna, a kék és a fehér lélegzetelállító megdicsőítése. Ami ezernyi rezdülést kelt nézőjében.”²

MIÉRT BOLYONGANAK AZ ÉLŐK A TEMETŐKERTEKBEN?

Áll egy férfi az alkonyba borult domboldalban és sír. Nem hüppögve, nem káromkodva, csöndben csorognak a könnyei. Két dolgot sirat így az ember: amit megtett, és amit nem tett meg. Amit elkövetett, és amit elmulasztott. A vállvonogatások és az elmaradt hálacsókok miatt. A tovatűnt gyermekkorért és a sírba tett anyáért. A megállíthatatlan idő, a visszavonhatatlanul múlttá váló idő miatt.

Nincs megoldás, nincs feloldás. Csak a mágia, csak a varázslás marad. A kimondhatatlan kimondása. A férfi asztalhoz ül, előtte papír, írni kezd. Megpróbálja rendezni az életét. Utólag. Lehajtott fejjel, lecsupaszított lélekkel. Elrendezni. Ilyen egyszerű ez.

Egy-sze-rű?!

Ádám Tamás legújabb verskötete kereséskönyv. Lázasan keresi benne mindazt, bármit, ami magyarázatul szolgálhat a kínzó múlt felidézéséhez, segíthet feltárásához, megértéséhez, ami segíthet elviselhető jelenné változtatni a tovatűnt anyavédelmezte gyermekkor világát. A lelkiismeret-furdalás, a sajgó fájdalom könyve, a megkésett, az utólagos, kétségbeesett keresésé. Kereslek árnyékos lapulevelek, szégyenlős borókabokrok, hóbortos kalapú gombák tövében (Merre vagy?) – sorolja a megkésettség rémületében.

Mozgólépcső-lábjegyzetek

A stukkókra kent vér. Ez volt a konferencia címe. Közben újraindították a videót, épp az üvegpalota projekt ment. Építész kinyitotta a laptop fedelét, benyomta gyöngéden a gombot. Bekapott egy konyak meggyet. Üdvözölte a memóriát, moderált és operált.

A receptorok meg szalutáltak. Ilyenkor, reggel még friss az elme. Jegyezte meg. A stílus, a terv egyszerre lett áttekinthetetlen. A televízióban épp a plexi mozgólépcső gördült le a buszmegálló mögül, patkányok rohangáltak fel-alá a prezentáció mélyén.

Az irodalmi irónia igazsága

Marczinka Csaba Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester című verseskötetéről

Marczinka Csaba immár lassan harminc éve érdekes, sajátos, eredeti hangú alkotója kortárs magyar irodalmunknak, mint afféle szabálytalan, olykor polgárpukkasztó, posztmodern Diogenész – költő, történész, irodalomtörténész, próza- és drámaíró, újságíró, rádióriporter, amatőr színész, performer. Sajátosan élő és gondolkodó, számos művészeti műfajjal kísérletező, besorolhatatlan, afféle igazi neoavantgárd, polihisztorféle értelmiségi. 1967-ben született Budapesten, azóta itt él és alkot, az ELTE BTK magyar és történelem szakjain szerzett tanári és bölcsész diplomákat, és már egészen fiatalon tagja volt számos művészeti kezdeményezésnek.

Egyéb figyelemre méltó munkássága(i) mellett költőként is húszévesnél hosszabb szakmai múltra tekinthet vissza, hiszen 1994 óta publikál, első verseskötete 1997-ben jelent meg Előszó a halálhoz címen, és kritikai recepciója szerint még kissé elhamarkodott, kiforratlan költeményeket tartalmazott. Ezt követte 2001-ben az immár sokkal kidolgozottabb, egy sajátos, egyéni lírai hang ígéretét sejtető Ki lopta el az ortho-doxámat? című második verseskötete, mely után a verseskötetek szintjén hosszú szünet következett.