Szelényi Anna: Walk/ séta, 40/60 cm, pastel

Némafilm pereg –

vonatfülkéből nézem

három dimenzióban.

Vonatablakom

előtt suhanó nyárfa

múlandósága.

 
Homolya Gábor: Padlás a kezünk

Violaszó

Regénytöredék – szonettekben elbeszélve

Első

Emlékezik és tervet sző az ember,

nevet és sír, reménykedik, ha fél.

A semmiből útjára indul egyszer,

aztán lehull – azt mondja: célhoz ér!

Világ urának érezné magát,

vagy kristálykőbe rejtve szívesen

egy fényszivárvány ívén bújna át,

s hogy köztünk járt, ne tudja senki sem?

Hiú a vágy! Vagyunk, én s a világ,

egymás között vagy egymás ellenére.

Én sejtem őt, ő engem meg se lát,

- talán ettől nő mindkettőnk esélye…

S ha Én vagyok, Te is vagy! – így remélem,

mi más remény vagy cél vihetne élnem?

Császár Norbert: Nincsen  nekem vágyam semmi

az artériában úgy akadt el mint

zajló folyón a ringatás ahol a

jégtáblákon vidáman csúszkáló sugarak

elmerülve majd felbukkanva részvétlen

incselkednek egymással és a világgal

mintha kerámiakéssel szelték volna ketté

darabjaira hullt a pillanat

Fotó: Korányi Mátyás

Ne mondj le rólam!

Látod, visszatértem.

Apró ajándék ez,

és semmiképp se érdem,

de ezt te jól tudod.

Most majd írhatsz megint.

Használhatod a kezem, a torkom

a rendelés szerint,

s én majd segítek, ahogy régen.

Túljutni bajon, nevetni semmiségen.

Orbók Ildikó: Öröklét

mikor a hangok dallamukba fagytak
nem csendült torkodból tisztán már a szó
szép volt és mégis szikrát szórt a napnak
szilánkokká robbant kék üveggolyó

Aknay Tibor: Gyászoló

A becsértéket tudnivélik
Hajbakapva, cirka.
Az érték becse, szóba sem jön,
S nincs kéménybeírva,
Pláne kötve nem keménypapírba.
Tudni illik, azt se tudják,
Mit illenék tudni,
Lelkületi szőröstalpuk
Nem tud jól mutatni.
.
Ki gátlástalan kíván lenni,
Abban, ma gátolatlan.
Bárdolatlan, mint a tapír,
S úgy, megállítatlan.
A jóérzésű előzékeny,
Marha lesz meg állat,
Barmok alig nézik el,
Hogy köztük vegetálgat.

A halkuló csendben

nyikorgó ajtót csapdos a szél.

Még nem voltam ott,

ahol lehetne lennem,

miközben csattog egy ajtó

a szétmálló csendben

és bomlik a lét.

Van bűn, mely édes keserű,

piros szelleme befolyta a vérem,

apró villáma lázban csettint,

mert a félelmet ma is felélem.

Békétlen szírének csábítgatnak,

mert a veszélyek útjára léptem,

ötletekbe mártom ócska tollam,

használt zavarod árny hűvösében.

Fotó: Mészáros Dénes (Forrás: player.hu)

Ledöntve tornyait
A bőszült éji égnek,
Fordított a hajnal
Zordján köpenyének.
Most portékát tereget
Mint vén kelmeárus,
Bíbortól azúrig
Végenincs végeket
A napkeleti mágus.
.
Kényes gusztus vágyva
Lesi és csodálja,
De nem ugrik addig,
Míg aranyra nem váltja.
Az olvadat elönti
A dermeteg lankát,
Minek smaragdhúsán
Az ösvény épp eretvág.

Szikra

Megért az idő,

kipattan nyugalmából

a tettek rügye.

Búcsúzó Galilei

I.

Egy ideje vak vagyok.

Sűrű a lég.

Fulladok. De bennem még

valami ragyog, tisztán ég,

s halkan sírok, mert

messze van Pisa.

Nem tudtam repülni,

így gondolat-lépcsőről nyújtózva

lehoztam nekik az égboltot,

a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár

ujjamra húzhattam volna

a Szaturnusz gyűrűit,

ha akarom.

Kintről az utcazaj

töri meg a csendet, megy tovább minden,

jelentéktelen porszem vagyok.

Nem tudtam repülni,

de a lelkem szárnyalt,

magasabbra, mint a madarak.

Nem hittek nekem.

– kapott versek ezek, – mondja, –

istentől vagy ki tudja... –

a mondatot nem fejezi be,

vacogó meszelt fal előtt ül,

nézi ahogy rajta egy hajszál árnyéka

valaki tarkóján (ki tudja

kién, nem látni az arcát)

a levegőben kavarog,

Két részeg madár

táncol opart pázsiton.

…

Közönysárgában oázis

álmaik helye.

…

Megírlak majd, ha ráköszön
az őszi szél a kabátra,
esernyőd fordul tőled el,
arcodat inkább ne lássa,

megírlak majd, a köd mögött
emlékké sorvasztva alakod,
fájom, ahogy a tű bököd
gombolnám kabátod, nem hagyod,

Sirály a Boszporusz felett,

lelkem így lebeg, mosolyogva,

de testem égő fájdalom foglya.

Leírni hogyan lehet a századik sebet?

A sirály jajongása: jel,

jelenti: repülni kell!

Sikoltja: repülj, ha tudsz!

Izzó kékjével hív a Boszporusz.

Úgy szeretnék élni benned,
Ahogy folyók szomjazzák a medret,
Amint kutató kutatja a kutat,
S a napfényt kutatja alkonyat –
Míg partod keresi a tenger,
És Istent keresi az ember,
Hol csöndet ölel a dallam:
Hadd legyek hangod a dalban!

mi lesz aztán ha

keskeny csapást

napok majd benőnek

csak síphodó légszomj

s pár mázsányi szar

mindenség határoz

se kötve rendhez

vagy cirmosszélű mához

ember s űr önjogán él

és pusztul amint akar.

tizenhat lövészárok csöndje hallgat bennem

szuronyaik hegyére tűznek pálinka szagú katonák

itt belül még pihennek ütközet előtt néma hűs veremben

zsebükben sárgult fényképek szájukban félig rágott szotyolák

borostás arcukon véres hajnal hasad ömlik könny homályos szemükből

álmukban hazajárnak szaladnak eléjük magas jegenyék

még át-áthallatszik pár halk dallam egy körmenetből

de a roham zajában megsüketülnek az imádkozó remeték

tizenhat lövészárok csöndje hallgat bennem

Vízcseppben könnyem lépked,

Hajadról a napfény üzen,

Kezemtől felmelegszik a víz,

Felhővé válik a semmiben.

Táncol neked a harmat,

A távol pók hálóját rejti,

Álmot messzi képpé temetve,

Már az ébredést felejti.

Tegnap rózsaszín-vattacukor
felhőket láttál az égen.
Pedig be volt borulva.
Csak álltunk kéz a kézben
az eső alá szorulva.
Kinyújtottam a nyelvem,
– ez a perc most kétszemélyes –
majd naívan megkérdeztem:
Ez miért nem édes?

*