Kép forrása: repulnijo.hu / US Embassy Budapest Facebook oldala
2022-ben befejezték az új űrbázis építését, és elnevezték „World United”-nek, azaz Egyesült Világnak. Igazán álszent keresztelés volt, tekintve, hogy három éve tartott a NATO-Orosz hidegháború. Szerencsére csak pár ijesztgető fegyveres összecsapás történt addig, mindkét fél tudta, hogy egy nagyméretű, nyílt ütközet az atomkorban bolygóméretű pusztuláshoz vezetne.
2024-ben az állomást vakító fény öntötte el, és hatalmas robaj kíséretében nem messze tőle megjelent egy idegen tárgy. Utána csak egy helyben lebegett, és valamiféle jelet sugárzott. A mérete viszonylag kicsi volt, belefért volna egy háromszor három méteres dobozba, így sejteni lehetett, hogy nem valami űrhajó volt, hanem drone vagy szonda. Bevontatták az állomásra, de felsőbb utasításra nem nyithatták fel, mielőtt a Földre értek volna vele.
Megjött a tavasz. A telet, Špiró kivételével, mind túléltük. De senki sem vette észre, hogy már nincs közöttünk. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, és csak a saját maga számára ismert (vagy ismeretlen) okokból búslakodott, sírt, vagy nevetett, hintázta magát előre-hátra.
Szegény Špirót valami furcsa autóval vitték el. Teréza nővér azt mondta azoknak, akik elvitték, hogy ez egy NN személy. Nem tudja az adatait. Én majdnem megszólaltam, hogy ez a mi Špirónk, hogyhogy ismeretlen, hisz mindannyian ismerjük. Később megértettem, mi itt mindannyian, mind az ötvenöten, ismeretlen, névtelen, NN személyek vagyunk. Talán így mondják magyarul azt, hogy ismeretlen. Az, hogy mi mindannyian ismertük egymást, semmit sem jelentett ebben az országban. Talán azért, mert bolondok vagyunk. Van, ahol két tanúval bebizonyíthatod, hogy a ház a tied, itt ötvenöten nem vagyunk elegen, hogy igazoljuk, a mi Špirónk az, aki meghalt. Ha igazolni kellene, hogy én Mileta vagyok, ehhez ők ötvennégyen nem lennének elegen. Úgy látszik, mi valóban nem számítunk senkinek. Ha közülünk, ne adj Isten, meghal vagy megszökik valaki, azt sem tudjuk majd bebizonyítani, hogy élünk, ha már most nem tudjuk igazolni, hogy valaki meghalt közülünk.
Etelka és Robi tulajdonképpen boldog házaspár voltak két éve. Már eléggé kiismerték egymást. Etelka rosszul aludt az utóbbi időben. Pszichológushoz kellett járnia. Az gyógyszert javasolt. Ki is váltotta a javasolt tablettát. Ettől aztán valóban jobban aludt. De férje nem örült ennek. Mármint hogy neje gyógyszert szed… Aztán teltek a napok s a gyógyszer már nem segített semmit. Etelka újra álmatlanul forgolódott éjszakánként. Robi meg nagyokat horkolt. Etelka ilyenkor olvasott, zenét hallgatott. De nagyon szenvedett. Lassan ez az állapot Robi agyára is ment. Úgy látta, neki kell lépnie és cselekednie… Elgondolkodott azon, hogy Etelka keveset van a friss levegőn. Talán ha este sétálna?
Egy este mikor Etelka a gyógyszert szedte volna be, Robi azt mondta neki:
Bedobta az üzenetet a rózsák közé. Virágot a madár örvényébe. Szilánkok tépkedik véres lábnyomát. A sötétség fekete és hideg.
Kevéssel azután elszakította, összehajtogatta, és legalább egyszer megrágta. Arról volt szó, hogy megpróbálhatná, és hogy miért ne? Inkább meghallgatja a csigák döcögését. Csigák lebegnek az ide vonatkozó levegőrészecskék fölött. Lezúdul a víz, kitaszított lesz, szárnyal. Felidézett benne valamit, többet egy mosolynál. Szívesen hallgatta a nyár tépelődését a felhőkből. Egyszerű, állati ujjpercek doboltak. Megtelt igazsággal az asztal. Az igazság labdázik, tébolyító tánc. Az időjárás a követ pengeéles törmelékké repesztette. Hallotta a beszédjüket, ő a kísérleti személy, megpróbálja kielemezni. Elvitte, átvetette a vállán, megértette, de nem fontolta meg.
Az építész különös ember volt: visszahúzódó, paranoiás; mégis imádott késő éjszaka a város főterén sétálgatni. A tágas, bevilágított terepen hamar észrevette, hogy ha valaki közeledett felé, és gyorsan elfuthatott. Emellett megszállottja volt az óriási vízköpő szobroknak. Míg mások a groteszk, félelmetes alakokat látták bennük, ő úgy gondolta, hogy többnyire kővé dermedt védelmezők. Amikor megkapta a lehetőséget, hogy a főtér új épületének homlokzatát megtervezze, egyedül az járt a fejében, hogy végre tehet a magasba egy erős, karmos, sötét őrangyalt.
Akadt még egy furcsa vágya: Nagyapjától örökölt két drágakövet, két hatalmas rubint. Régész volt az öreg, az egyik ásatásról hozta el, amikor még nem figyeltek oda annyira a lopásokra. Úgy gondolta, jogtalan lenne megtartania az „örökséget”, és hogy az mindenkit megillet; de nem bízott a múzeumokban sem. Inkább úgy döntött, az új szoborba rejti, azok lesznek a szemei. Rájuk öntetett egy vastag réteg, sötétvörös színű üveget, hátha nem tűnik fel senkinek, hogy mélyükben felbecsülhetetlen értékű kövek lapulnak meg.
Valamikor elhagyott bennünket az idő Mert hagytuk mind megcsalatni magunkat A jelen világa ködös buta mámor csupán A múlt kihűlt értelmetlen rom-tudat
A jövőből mintha mindig ugyanaz a borzalom áradna Hogy mérgezzen öljön mindent ami a mindenkori jelen S történelmi hullahegyekbe zárva nyugszik el Az élők mindennapjaira meghirdetett kegyelem
Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin.
Elgondolom, s jobb is, ha fölvetem: mi lenne, ha áthajolva az évek sorompója alatt felidézném a múlt kontúrjait utcákat, tereket Dugonics, Kárász, Gogol – egy várostérkép maszatos foltjai ahol tébolyultan vártuk az éjszakát, hogy beosonhassunk végre az elhagyott templomkertbe – még nem tudtuk, milyen hosszú az út megérkezni – két hajlat között – de az árnyas lépcsőházak kacskaringóin felfelé rohanást is szabad felidézni: gyötrő nyugtalanság, az ösztönt fegyelmező lassítás a félemeletek közt – hova érkezünk…
Eredetileg Teréz és Mária volt a nevük. Egy február reggeli alapozóedzés után vihogva kergettük a labdát a kihalt sporttelepen, minekutána valamiképpen Tecáék lakásában kötöttünk ki – az ősei valamely gyógyfürdőben habzsolták az életet – amikor az ifjoncok mindentudásával bölcsességem morzsáit zúdítottam rájuk.
– Kislányok, ebben az országban, ebben a városban, ebben az órában, ebben a percben csak egy jövő létezik számotokra: férjhez mentek valami pénzes külföldi pasashoz, és húztok innen, mint a vadliba.
A puszta gondolattól oly mértékben feldobódtak, hogy Teca kisorakoztatott a spájzból hét pezsgősüveget, s már fel is szálltunk a bulivonatra. Buli, buli, buli! Fergeteges buli!
A lámpa fénye bántja a szemem. A sarokban ülök, távol az ajtótól, közel az esőmosdatta ablakhoz. Tizenhárman ülünk a szobában.
Tizenhárom kesze-kusza életút, de mégis egybe futnak valahol, egy észak-amerikai nagyváros épületének hűvös szobájában, az univerzum egy apró pontjában – találkoznak.
A szótlanság mély, de nem nehéz. Keressük egymás tekintetét. Elidőzünk a ráncokon. Próbáljuk megfejteni a retinák titkait. Olvasunk a mozdulatokban. Némán ülünk a tőlünk független körforgásban.
Tizenhárman.
Lezárt szódobozok vagyunk. Keresem a szavakat, mit is mondhatnék. Harminchat leszek, két gyermeket nevelek. Az apjuk? Megszökött. Elillant. Egy tavaszi reggelen elment, és soha többé nem jött haza.
Úgy értem, mondta és elhallgatott. Kevesen emlékeztek rá a fekete utcában. Azok ettek, és forró kávét ittak. Szúrós szemmel világítottak a poros autók. Az izmusok rászálltak a virágokra. Csöndet hirdet a homály. Pörögtek, ez nem új dolog, de történetesen nem is régi. A csontvázak az idő szemtanúi. A fából készült állatok körkörösen mosolyogtak.
Talán ha ezzel megegyező lenne, vagyis az első olvasásra legördíthető. A szemtanúk látták az ókori társadalmat és az okmányokat. Sarrukin hozzászólt, elmuzsikálta. A rendkívüli társadalmak és a hozzájuk kapcsolódó mobiltelefonok. Csírájában, csontszeleteiben, elsődlegesen. Józsikám bácsi mászókulccsal rácsimpaszkodott a kötélre. Karcos kezű építők árkot ástak a dombok vállán. Tudásváltás, oroszlánemberek, nincs benne eszköz. Az észlelés során hangokat hallott és konkrét üzenetet. A forma készítése kezdődik, átadásra kerül. Felmegyek az égbe, gondolta Évike az ősanya, és nézte a ritmikus bőrű rabszolgákat. Lehet, hogy túléljük az időt? – kérdezte.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
