Vers

Szeptember volt mikor láthatatlan
siratóasszonyok koszorút fontak bronzszínű 
Napsugárból és anyám barna hajába szőtték
Fehér lepedővel borították megfáradt testét
Zsoltárt könnyezve kísérték a kórházi ágyból
Gépek és zsinórok fogságából a Léthe fölé.
Simára csókolták elgyötört arcát vállát 
pitypangpihéből horgolt kendővel borították
Fülébe Dávid énekét dúdolták altatónak
könyörögték hadd menjen Istenem mindig feléd
puha vállkendő melegítette 
duzzadt csontkalitkába zárt szívét.

Mirtse Zsuzsa: Ad honorem B. B.

Ezeket a verseket virágos jókedvemben írtam Balassi Bálint tiszteletére,

ki a  jó bor, a szép nők és egyéb világi vigasságok mellett

hazájáról és Istenéről sem feledkezett meg

I. 

Kiben Venus szolgálatjára ajánlja magát,

asszonnépeknek vigasztalására

Születtem én egykor, Venus örömére,

Eképp e’ vitézben talált emberére:

Látván az nagy véremet, szolgájául téve.

Kegyes Venus, téged szivesen szolgállak,

Földi lyányaidnak nagy vigasságára,

Kik is az szerelmükben érted áldozának.

Küldj szép szüzet nékem, hamvas orczájával,

Kivánj érett asszont tapasztalatjával,

Mindeniket fogadom, szüvem szép szavával.

Bezárultál. Úgy maradsz. Fekszel az
ágyadon. Távolból ízlelem
arcodat. Te mosolyogsz. Hívlak.
Fagy borít. Beborít az alkonyat…

Beszélgetést hallok. Egyszerre 
több Anyám morzsolja fejem.
Butuskán bámulok. Magamhoz
már megvan az én-eszem.

Szép Holdam fényesülj, ragyogj!
Öröm réteken andalogj.
Az, hogy vagyunk, döbbenet, döbbenet…
Holtig vesd rám szitakötő-szemed.

Gyűrött lettem mint a gyenge hajnal.
Látod-e kedves, fel mit építettem?
Lehet, hogy nem mindig tiszta hanggal,
de kockát kockára értünk tettem.

Mi lettünk e néha hang, néha csend szobácska,
két dobbanás között szünet.
Ez a magunkat folyton egymásért
kergető őrület.

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Tagjaim elerőtlenednek,
ha nem vagy mindig közelemben.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.

Miben reménykedsz?
Meséld el nekem.
Nagy 'van'-t álmodol,
míg tiporsz a 'nincs'-eken.
Olyan vagy akár
egy buta gyerek…
Magadhoz mérnéd
e zord életet.
Nem te idomulsz
- kinek dereka hajolni megtanult -
S holtat keltegetsz a parton,
pedig te vagy ki vízbefúlt.

Mi vagy?

Micsoda sánta
árnyék lettél!
Gyógyszerrel fekszel
s ma borral keltél.
Hát tölts újra költő!
- A bánat itt így vigad! -
De válaszolj nekem,
mi vagy te?

Mi vagy?!

Őriz a táj...
hű kutyaként lohol velem
rőt-bársony szőrére lehajtom fejem
ha fáradok és nincs se kút se ház
csak eladó utak
májfoltos homlokát hevíti láz –
Hű kutyaként lohol velem
Őriz a táj...

Úgy viselem arcom,
mint ruhám:
nem tudva
színét, fazonját
ki tervezte rám.
Sorsom, szüleim,
esetleg
égi kéz
formázta?
Majd hirtelen
azt mondta:
kész?

Uram, engedd,
hogy a világ rám
egy pillantást vessen...
míg kék őszi fátyolba
hullik le testem.

Tél vagyok...
lehelek hófehér illatot,
hadd fonja karjába a tájat,
melyet fölsebzett
ősi vágy, szerelem és bánat.
Csillagokat gyújtok,
legyen vakító fény ma itt:
lássuk összeszedni
a szeretet törvénykönyvének
kitépett lapjait!

Krisztust dajkálsz szívedben,
egy lényt, aki tán szeret.
S a karácsonyi fehér zuhogásban
makacsul mormolsz egy nevet.

Ha egyet szólok:
összeszaladnak a szavak,
keresztet vetnek,
és zavartan fejet hajtanak.
Ha kettőt szólok:
– nem is kell hozzá indulat –
körém térdelnek,
s meggyónják önként titkukat.
Ha hármat szólok:
világgá futnak a szavak.
Világgá futnak,
hogy engem feloldozzanak.

Megáll szívünkön az idő.
Arcunkon holdnélküli éj...
Fáradtan lezuhanó csönd.
Rögök, kövek ítélete koppan,
csodák, fények lázadása döng...
Véreres szemünkben a múlt.
Gyermekmagad is elhamvad benned,
nem menekülhetsz álmaid mögé.
Arcunkon holdnélküli éj.

Álmaimból kifaraglak,
reményeimből kitagadlak,
emlékedbe harapok:
kicsorbul fogam.
A csodák elnyíltak:
hervadt szirmokon
tapos az utca.
Bánatkék emlék
a vágyak sokszöge,
keresztre feszített kacagás
az ember vad hite,
ösztöne.
Tekinteted összetört tükrében
már sose láthatom magam.

senkik építik a
nagyra törő akácot

senkik választják ki a
nagy vizek hajóit

vágyaink templomában élők ők,
hétköznapi csodákat osztók

senkik emelik a piramisokat,
stonehenge függőköveit,
ők izzítják az űrszekeret

  Papír-folyók 50.
     -- Gyász és menyegző 
                                    Radnai Istvánnak                                    
 
Újszülöttként látjuk meg a hajnalt,
Anyánk már várt,  hónapok, évek,
gyertyára csalogatva apró fények.
Elrepülnek a napok,  holdak, paripák.

Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.

Csontjaimon már
csak a madárként vergő-
dő lélegzetem...

Virágszirmaink
napot s holdat vettek fel
úti társuknak.