Szemle

Harmadszorra is Percepciók a Társalgó Galériában. Az első kiállítás hívószava az urbánus, városi tér, majd tavaly a csend, a most megnyílt csoportos tárlaton pedig az evolúció nyomába eredünk, illetve keressük azt. A kiállítás beharangozójában olvasom: “idén művészeink friss művekkel, egyéni látásmódjuk alapján dolgozzák fel a lét, a fejlődés, a karrier, a szerencse aktuális problémáit; a 18. század majom motívumát és Darwin evolúció-elméletét alapul véve”.

Tovább az ujmuveszetfolyoirat.hu cikkére >>>

A magyarországi fesztiváloknak se szeri, se száma. Természetessé vált, hogy a hagyományos nyári zenei mulatságok közönségén túllépve a kicsik az Alma Együttesen, az anyukák a lekvárfőzésen, az apukák kolbásztöltésen, a nagyszülők pedig Aradszky Lászlón tombolhatják ki magukat. Egy irodalmat kedvelőnek pedig éjfélkor egy könyvesbolt közepén sörözni mi más lenne, mint maga a Parnasszuson megvalósult Kánaán.

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

Hogyan került Magyarországra? Hányszor és hol rendezték meg eddig? Milyen magyar vonatkozásai vannak? A WOMEX–nek (azaz a World Music Expo-nak), a világzene legnagyobb szakmai eseményének idén Budapest ad otthont.

Tovább a dalszerzo.hu cikkére >>>

Ezúttal Mélyi József írását, a budapesti Csontváry-kiállítást bíráló kritikájának részletét ajánljuk az októberi lapszámunkból.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

Nem példátlan, de mégis megdöbbentő, amikor egy írót, költőt a munkássága miatt életveszélyesen fenyegetnek. Mint Tóth Krisztinát, amiért egy nyolc éve megjelent gyerekverskötetében olyan mondókát írt, mely egyesek szerint sértheti a pitbullokat. A vers nemrég megjelent egy kísérleti tankönyvben, onnan eljutott a magyarországi pitbulltulajdonosok egy köréhez, melyből többen azt követelik, hogy vonja vissza vagy írja át a verset. Volt, aki azt mondta telefonon, hogy ,,ha a költőnő nem írja le, hogy a pitbull eredendően jámbor fajta, akkor szét fogja tépetni a pitbulljával”. Tóth Krisztina szerint fenyegetni bájtalan dolog, s jobban örül, ha az irodalomról beszélünk.

Tovább az mno.hu cikkére >>>

ha jól emlékszem, 1985-ben találkoztam egy fiatalemberrel, aki elhatárolódott az Isten Ostorától, József (Drága) Attilától és megfordította a duplahangzókat úgy, hogy annak egyben politikadivattörténeti, és mindennel szembemenős hangja legyen. még csak azt se mondhatom (pedig milyen jól hangzana), hogy ellenérzést váltott volna ki belőlem. nem. elfogadtam annak, aminek mutatni akarta magát, a dacosságot, hogy inkább egy zsinóros kabátra asszociáljanak a nevéből, mint a fönt említettekre.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

Stekovics János a Fő téri kávézóban gesztenyepürét rendel: „Mert ahhoz otthon ritkán jutok hozzá”, kommentálja a döntést fölcsillanó, „stekós” félmosollyal. Otthon, vagyis a németországi Halle an der Saale-ban, ahonnan most elsősorban egykori rajztanára és általános iskolai osztályfőnöke, a szeretve tisztelt Vörös Ferenc képtári kiállításának kedvéért jött - haza. Azt mondja, kis túlzással máig abból él, amit a tanár úrtól művészettörténet órákon tanult. Sőt, saját alkotásokkal is szerepel a „Mester és tanítványai”-tárlaton: a sejtelmes kékben játszó fotó például a címe szerint Óz varázslatos birodalmában készült, egyébként pedig karnyújtásnyira Jánosék házától, a folyónál, hatalmas vihar után: „Ott állsz, minden tiszta – és tíz percen belül fölemelkedik a köd.”

Tovább a vaol.hu cikkére >>>

Fiatal szerzők antológiáját kézben tartani, úgy gondolom, minden időkben okozhatott némi izgalmat az irodalom kedvelőinek. Már csak azért is, mert szinte biztosra vehető, hogy egy-egy ilyen, átgondoltan szerkesztett kiadvány szerzői közül fognak kikerülni az elkövetkező idő meghatározó alkotói, vagy legalábbis egy-két névre majd komolyan érdemes lesz odafigyelni. Általában adott egy szempont: területi, műfaji, korszakbeli vagy teljesen más – és kezdődhet is a találgatás: ebből a felhozatalból (melynek az egyes tagjai nagyjából egyazon eséllyel indulnak a megjelenéskor) vajon ki milyen irányba indul tovább, és milyen sikerrel boldogul majd a továbbiakban?

Tovább a farkaswellmanneva.blogspot.hu cikkére >>>

Tudunk az 1944-es varsói gettófelkelés drámájáról, kevesen hallottak viszont arról, hogy a vészkorszak lengyel üldözöttei már korábban is szervezetten harcoltak a nácik ellen. Mégpedig évekig, megmentve nők, gyerekek, öregek százainak életét. Három fiatalember, a Bielski fivérek nevéhez fűződik az egyedülálló történet.

Tovább a 168.ora cikkére >>>

Az állatokkal könnyebben érzünk együtt, mint az emberekkel. Mert a másik ember jelenléte, kultúrája mindig veszélyt hordoz. Nem kell áthallásokat keresni, festményekről beszélgettünk egy műteremben.

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

Nagy Zopán az idei Könyvhét alkalmából két könyvvel is meglepte, akarom mondani: megajándékozta az olvasóközönséget. Nem is akármilyenekkel, és nem is akárhogyan. A két könyv ugyanis egy kötet, úgymond: két oldala az éremnek – egymáson át-elforgatva, tükörszerűen. A kötet (bocsánat, kötetek) egyébiránt a Magyar Műhely Kiadó gondozásában jelent(ek) meg.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

Kulturális központ és kávéház nyílik december 3-án, a fogyatékossággal élők világnapján Budapesten, az egykori Vörösmarty Mozi helyén, fogyatékossággal élő munkavállalókkal.

Tovább az mno.hu cikkére >>>

 Fővárosi lomtalanításokon megmentett, hagyatékokból előkerült, mások által beküldött, leginkább régi, amatőr, 1900-1990-ig készült fényképekből áll a Fortepan online filmarchívuma, ami telis-tele van kincset érő felvételekkel. Imádjuk böngészni, és elidőzni a képek felett: több mint 50 ezer online elérhető fotóból válogathatunk. Az önkéntes szerkesztők és segítők, Tamási Miklós és barátai, az elmúlt húsz évben szedték össze a lenyűgöző archívumot, amely folyamatosan bővül. Ezúttal olyan fotókat válogattunk, ahol a nőket szokatlan, már-már szürreális módon ábrázolják: bekötött fejjel, tehénnel vagy éppen összenőtt sziámi ikrekként.

Tovább a librarius.hu cikkére >>>

A jövőre már 65 éves Kukorelly Endre régen megérdemelt volna egy hasonlóan reprezentatív gyűjteményes kötetet, ami a klasszikussá válás egyik első, de nagyon fontos állomása, egy esély e költészet céljainak és értékeinek újrafogalmazására, a kortárs magyar irodalomban elfoglalt helyének kijelölésére, az igen terebélyes és változatos életmű áttekintésére. Hiszen egy nagyon egyedi, néhány sorából is könnyen felismerhető költészetről beszélünk, ami indulásakor egyszerre volt a maga módján forradalmi és provokatív, és bár hatása nem közvetlen és nem könnyen kimutatható, biztonsággal jelentősnek nevezhető. Az újító szándék, a különbözés vágya, az éppen uralkodó poétikák kiüresedettségének felmutatása, a vers és általában az irodalom jelentésének és lehetőségeinek kitágítása, a költészet nyelvének radikális átformálása, a „szív” posztmodern versnyelvének megformálása, új nézőpontok, új témák, új beszédmódok keresése – ezt a hosszú listát írhatjuk az életmű egyenlegének pozitív oldalára, mert mindezt nyújtja az első soraitól máig, lényegében kilengések, kompromisszumok, zsákutcák és holtpontok nélkül.

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

Nagyon kíváncsi voltam, hogy ahhoz, ahogy én táncolok, egyáltalán ő hogyan tud kacsolódni? Mit gondolhat róla, mivel nézi? Egy ilyen nagy tudású, művészetekben, irodalom, zene, képzőművészet, színház, filozófiában, természetismeretben kiforrott szemléletű, nagyon határozott értékítéletű nő hogyan nézi az improvizációm? Milyen emlékei lehetnek arról, amikor kislányként meztelenül improvizált a háromszárnyú tükör előtt? Lehet, hogy közösek a mozgással gyűjtött élményeink?

Tovább a szifonline.hu cikkére >>>

A címadó szófordulatot Bodonyi Csabától kölcsönöztem, utólagos engedelmével, aki Rudolf Mihálynak a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadása alkalmával tartott laudációjában jellemezte így tömören a Miskolci Építész Műhelyt: „Tulajdonképpen normális életre vágyó, túlélési gyakorlatként is értelmezhető szellemi mikroklíma volt.” Helyben vagyunk: Rudolf Mihály munkásságának nézetem szerint három legfontosabb meghatározója – a Miskolci Építész Műhely, mesterei (Plesz Antal †, Bodonyi, Ferencz István) és a múlt, vagy másképpen a történelem – közül kettőt már meg is neveztem. Természetesen szakmai, mester-tanítványi barátságok, mint a Műhely másik mesterével, Ferencz Istvánnal évtizedekkel ezelőtt kialakult kapcsolata is óriási hatással voltak és vannak rá, róluk sem szabad megfeledkeznünk.

Tovább az ujmuveszetfolyoirat.hu cikkére >>>

Hétvári Andrea: Azt hiszem, elsősorban a látható valóság viszonylagosságának és a láthatatlan valóság valódiságának bizonyítéka, a jin-jang szimbólum eleven megtestesülése, nappal és éjszaka eltéphetetlen összefonódása és a mindenekfelett való hit, hogy az összes létező százarcú boszorka (a százarcú boszorkaság) odafordulással, szeretettel és megtartó figyelemmel megszelídíthető volna, főleg úgy, ha a világ legszabadabb és egyben legőszintébb, tisztaszívű Szegény Dzsonijának és Árnikájának figyelmét, megértését és szeretetét adnánk mellé. Odafordulás híján pedig marad a viharszínű százarcúság, de a vaspántok azért mégsem mozdíthatatlanok. Vagyis a recept minden esetben – Geszti Pétert idézve – az, hogy egy meg egy az végtelen, és ez nemcsak a mindennapi életben, az üzletpolitikában vagy a szerelemben igaz, hanem az élet láthatatlan síkján is, sőt, ott igaz csak igazán.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

Să moară capra vecinului – szól a román közmondás. Egy színész azt nyilatkozta, ma már ez nem elég: a szomszéd halálát is kívánjuk.

Egy nagy magyar íróról kiderül, hogy rákos, egy másik magyar tollforgató ízléstelen poénokat enged meg magának. Meghal egy volt államelnök, egy újságíró rögtön gyalázni kezdi. Cikkeikből nem idézek: az emberi gyalázat és aljasság kétségbeejtő dokumentumai.

Tovább a maszol.ro cikkére >>>

Világunk képzőművészeti értelmezése különösen fontos, hiszen a mi békéstáji valóságunk is része ennek a létvalóságnak, ennek a vizuális világnak. Mégis, vagy ennek ellenére ez a képzőművészeti valóságkép-értelmezés nem Magyarország valóságképének a kizárólagos része, hanem a sok közül az egyik. Soraimat Gubis Mihály tragikus sorsú békéscsabai képzőművész keserű nyilatkozatával kezdem: „Engem itthon sohasem fogadtak be, de én akkor is ide tartozom”. Ez az illúziót kerülő józanság jelentős békéstáji képzőművészek egész alkotóútját végigkísérte. Békéscsaba, ez a város, úgy veszti el saját képzőművészeti karakterét, hogy „észre sem veszi”.

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

Beck Tamás egyszerre megjelent versei (Más él benned) és novellái (Isten szemtelenül fiatal) számomra kiábrándító olvasmányélményt nyújtottak. A versek érdektelenek, mert direktek, ám szájbarágósan körülményesek is, néhány szerepversen kívül egy középkorú férfi összegyűjtött (és nem válogatott), a külső szemlélő számára, főleg ilyen mennyiségben, sokszor apró-cseprő, kamaszkori panaszokat – olykor traumákat – soroló litániáit olvashatjuk. Mindezt elég modorosan. Manírnak éreztem a lírai én minden választékoskodó, idegen szavakat, szakkifejezéseket használó mondatát, bennfenteskedő hasonlatait, illetve a szövegekben megidézett – valójában bedobott – történelmi-politikai eseményeket.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>