Vers

száj a szájon
méz a mézben
kéz a kézben
kés a májon

És a papírszalvétával
tudtok-e bánni?
Először is egyetek mákos tésztát.
Aztán jól törölgessétek meg
a szátokat a szalvétával
és kész is van a szép
fekete-pöttyös repülőgép,
csak össze kell hajtogatni

Magamból szeretnék verset írni.
Nem magamról.
Csak úgy, ha én
vers lennék egyszer.
Prózavers. Poénos.

kitárom kabátomat
a halleluja-szívű szélbe
s fenyőfát harap mellembe
vásott sugaraival a nap
a nap
-- melyben meghalt kisgyerekek
fekete kesztyűi  imádkoznak szüntelen –
hegyekkel és kávéházakkal
labdázik bennem
akár nehéz evezőjével kharón
de nem melegít ha fázom

Ó, istenem, mivé lettem,
már más alszik
énhelyettem.
Már más alszik énhelyettem,
álmomba is őt helyeztem.
Ő is alszik már helyettem.
Ő is éber már helyettem.

Mostanában
egyre többet alszom.
Gyakorolom a halált.

Tömöríteni kellene.
Többet mondani -
kevesebb szóval.
Hogy ne lehessen nyírni
a verset ollóval.

Beren ritkán beteg,
inkább hiperaktívan egészséges.
Most beteg volt
egy hétig,
s akkor nyugalom volt a
bölcsődében.

Annak idején Belgrádban,
vagy inkább Zimonyban
volt egy tévészereplésem.
Verset olvastam valami akkor
megnyílt új „pláza” előtt.
(Mercator?)
Másnap kellett bevonulnom
„katonai szolgálatra”,
egy évre,

 
Alszik a Zea,
alszik a Zea,
csak szuszog a pici
és nem sír
(már most irigylem a majdani férjét).
Nem tudja még,
hogy hamarosan kosárba ültetjük,
lefotózzák és
odakerül a többi unokám mellé
kiragasztva az ajtóra.

Felolvasó est,
a csendes ember megnyílik.
Elmeséli minden gondolatát,
bizonyos keretek között.

Pár nap múlva telefonon hívnak,
hogy a János Kórházban van.

Közeleg a jövő, s egyre

távolabb az éden

új világról hiába írt

dalt az Iron Maiden.

Kaleidoszkópban tartasz.
Szétesem, megforgatsz,
Picasso-i látomássá
állok össze újra.
Fülek helyén karok,
lábak kitekeredve,
azt mondod, így
jobban tetszem neked.
Megalázva?

Jézusom,
feszült figyelemmel
követem sasszárnyként
kitárt karjaidat,
szöges ellentétben adósoddal,
júdással,
aki egy zsák pénzzel lóg.

Emlékszem,

mikor anyám az ágyamra ült,

és felolvasta a kedvenc mesémet

lefekvés előtt.

Aztán, ahogy múltak az évek,

az élénk álmok együtt fakultak

anyu újra- és újramosott pólóival.

gyere már, hagyd békén a kutyát
apa nincs itt, dolga van
ne egyél annyit, megfájdul a hasad
ne nyúlj hozzá, nem játék
tudom, hogy fáj, de szükséges
gyere gyorsan, mert jön a kocsi
most sietünk, máskor nem szabad
apa jön, csak orvosnál van
hozz kenyeret a boltból
váltsd ki a gyógyszereket
öltözz, meglátogatjuk apát
most erősnek kell lenned
apa többet nem jön haza
ne sírj, mindenki minket néz

Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.

Kiveszem egy perce a fülhallgatókat,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.