Szépirodalom – Versek és slam poetry

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Tagjaim elerőtlenednek,
ha nem vagy mindig közelemben.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.

Miben reménykedsz?
Meséld el nekem.
Nagy 'van'-t álmodol,
míg tiporsz a 'nincs'-eken.
Olyan vagy akár
egy buta gyerek…
Magadhoz mérnéd
e zord életet.
Nem te idomulsz
- kinek dereka hajolni megtanult -
S holtat keltegetsz a parton,
pedig te vagy ki vízbefúlt.

Mi vagy?

Micsoda sánta
árnyék lettél!
Gyógyszerrel fekszel
s ma borral keltél.
Hát tölts újra költő!
- A bánat itt így vigad! -
De válaszolj nekem,
mi vagy te?

Mi vagy?!

Őriz a táj...
hű kutyaként lohol velem
rőt-bársony szőrére lehajtom fejem
ha fáradok és nincs se kút se ház
csak eladó utak
májfoltos homlokát hevíti láz –
Hű kutyaként lohol velem
Őriz a táj...

Úgy viselem arcom,
mint ruhám:
nem tudva
színét, fazonját
ki tervezte rám.
Sorsom, szüleim,
esetleg
égi kéz
formázta?
Majd hirtelen
azt mondta:
kész?

Uram, engedd,
hogy a világ rám
egy pillantást vessen...
míg kék őszi fátyolba
hullik le testem.

Tél vagyok...
lehelek hófehér illatot,
hadd fonja karjába a tájat,
melyet fölsebzett
ősi vágy, szerelem és bánat.
Csillagokat gyújtok,
legyen vakító fény ma itt:
lássuk összeszedni
a szeretet törvénykönyvének
kitépett lapjait!

Krisztust dajkálsz szívedben,
egy lényt, aki tán szeret.
S a karácsonyi fehér zuhogásban
makacsul mormolsz egy nevet.

Ha egyet szólok:
összeszaladnak a szavak,
keresztet vetnek,
és zavartan fejet hajtanak.
Ha kettőt szólok:
– nem is kell hozzá indulat –
körém térdelnek,
s meggyónják önként titkukat.
Ha hármat szólok:
világgá futnak a szavak.
Világgá futnak,
hogy engem feloldozzanak.

Megáll szívünkön az idő.
Arcunkon holdnélküli éj...
Fáradtan lezuhanó csönd.
Rögök, kövek ítélete koppan,
csodák, fények lázadása döng...
Véreres szemünkben a múlt.
Gyermekmagad is elhamvad benned,
nem menekülhetsz álmaid mögé.
Arcunkon holdnélküli éj.

Álmaimból kifaraglak,
reményeimből kitagadlak,
emlékedbe harapok:
kicsorbul fogam.
A csodák elnyíltak:
hervadt szirmokon
tapos az utca.
Bánatkék emlék
a vágyak sokszöge,
keresztre feszített kacagás
az ember vad hite,
ösztöne.
Tekinteted összetört tükrében
már sose láthatom magam.

senkik építik a
nagyra törő akácot

senkik választják ki a
nagy vizek hajóit

vágyaink templomában élők ők,
hétköznapi csodákat osztók

senkik emelik a piramisokat,
stonehenge függőköveit,
ők izzítják az űrszekeret

  Papír-folyók 50.
     -- Gyász és menyegző 
                                    Radnai Istvánnak                                    
 
Újszülöttként látjuk meg a hajnalt,
Anyánk már várt,  hónapok, évek,
gyertyára csalogatva apró fények.
Elrepülnek a napok,  holdak, paripák.

Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.

Csontjaimon már
csak a madárként vergő-
dő lélegzetem...

Virágszirmaink
napot s holdat vettek fel
úti társuknak.

Egyre több múlt időben ragozott ige,
egyre inkább nem figyelsz senkire.
Egyre több feltételes mód a sorsod,
elátkozod istent és magadban hordod.
Tudod-e a könnyek útját,
a sírás mélységét ismered-e?
Az akarat üdvösségét,
a ráncok szégyenlős hallgatását
tiszteled-e?

Ó, első ígéretnek asszonya,
     Óltalmaztass érettünk!
Végső feltámadásnak záloga,
     Óltalmaztass érettünk!

Te álbárány-szemöldökű,
Kerek e-világ-köldökű,
Halhatatlanság öldökű,
     Istennek ne álljál ellent!

Te bűn-pilises üstökű,
Csókos Jehuda püspökű,
Vér-pitymallat früstökű,
     Istennek ne álljál ellent!

Az ács nem ér ma rá, lemondta a munkát.
Most hová kerülök, jaj, mit tettem?
A völgyben várják, hogy feltűnjön az árnyék
helyettem, második napja nem ettem.

Harmadikból így lesz tévedésből első.
A fogason test nélküli kabát.
Addig csaltam, amíg valaki szembejött,
rám nézett, aztán feláldozta magát.

Netrológ
-    egy valaha élt költő sírtalan táblájára


Szerettem volna a réged lenni,
erdőket bújva, gombát keresve
avar közt matatni, széllel bélelt
kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt,
a talált tárgyak osztálya bezárt,
egy néni kopogtat az ablakon,
menjek már, errefelé rég nem járt