VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Próza 1 Miután elhunyt a felesége, Dömötör nem találta helyét Keiglhely-ben. Tulajdonképp sohasem szeretett ebben a brit városban. Túl idegennek érezte a nyelvét, szokásait, mindent, különösen azóta, hogy ellepték az afrikai migránsok. Régebben még csak megjárta, de amióta különböző bandák kezdték terrorizálni Keiglhely-t, egyre gyakrabban gondolt Kőszegre. Ugyanis ott élt valamikor, s tán még ma is ott élne, ha a mostohaapja ki nem utálja a házából. Hogy miért? Csupán azért, mert atlétikusabb alkat volt a mostohaapja első házasságából származó fiánál. Na ja, de hát nem vagyunk egyformák. Ezt elvileg maga Borovszky papa is belátta, egyedül azért kesergett, miért pont az ő fiát teremtette ilyen nyikhajnak az Úristen. – Nem nyikhaj ő, csak… Nevezzük inkább aszténiás alkatnak, azt hiszem, így mondják. Viszont annál okosabb, finom lelkű kisfiú, akiben, meglátod, még sok örömed telik az életben – javította ki Dömötör anyja szelíden.
Hideg fényű melegségben fürdik a táj. Bennünk fordítva. Keresztmetszetet húz a párhuzam jégcsíkká nőtt magánya, a harmónia szívében. Benne égnek magánhangzók, zörejt hallatnak a mássalhangzók, de nincsen olyan hang, ami kifejezné a jelent, ami nem egyenlő a mosttal.
1
Fajanszé, Beyoncé-esszencia-szubsztancia-manifesztum terem hát éjjel-nappali kisüzletbe. Rablótámadás zajlik ottan, alkalmi rablók revolvert fognak a boltosra. Fajanszét mi látjuk csak, könyökéig tartó, vállnál habfodros, amolyan játékos, világbuboréknak felfújt, karjához tapadó ujjú, szeméremövéig érő, csípőt, farpofákat is látni latexben, rikító pirosban, kiegészítőkkel: jobb szemét takaró kalóznős tapasszal, combja középig felkúszó csizmában, magas sarkúban, vagyishát combcsizmában mondhatni show-öltözetben, szintúgy rikító Pirisek, bocs pirosok ezennel s ama mankó csontvázzal, a rikító pirossal; Értem, most már értem gyógyászati segédeszközöm színezetét, köszönöm, ó, Karma Drákó; sóhajtoz spirituális vezetőhöz.
Amikor kicsi voltam, nagyon vágytam felülni a borzsai pirosra. Két vasútállomás volt a városban. Az egyiket nagyállomásnak, a másikat kisállomásnak hívták. A nagyállomás mellett volt a rádiógyár egyik épülete. Apám oda járt reggelente, gyalogszerrel. Felnőttnek is jó húszperces séta volt az út, hazafelé pedig még hosszabbra nyúlt, hiszen olyankor be lehetett szaladni a Kalászba friss kenyérért, meg lehetett állni a cukrászdával szemközti sarkon egy plombírt venni a fagylaltoskocsiból, sőt, akár egy pohár sörre is be lehetett térni valahová a kollégákkal. Apám több munkatársát ismertem névről, némelyiket, akikkel találkoztam a május elsejei felvonuláson, arcról is. Ám kedvelni csak egyetlenegyet kedveltem, a Toljik nevűt, lévén, hogy egyedül ő küldött nekem néhanapján csokoládét. Nem egy egész dobozzal, még csak nem is egy táblát, hanem egyetlen szemet. Olykor kettőt. De azok mindig finom, különleges csokik voltak (aszorti csoki, ahogy a nagyszüleim mondták), így aztán Toljik kiérdemelte, hogy kedveljem. Ő és a csokija olyan vonzerővel bírtak, hogy ha valahonnan nem kívántam elmozdulni, hát varázsszó gyanánt vetette be anyám, mint végső megoldást.
Az ajtók záródnak, hallja álmában. Kimarad a kérem, vigyázzanak. Zsadányi csak a nő becenevére emlékszik – Csili. Kábán ébredezni kezd. A lány neve Csilla. Nem lehet elfelejteni. Nem is felejtik. Zsadányi sem tette, ha volt idő, amikor akarta. Hetekig nem jelentkezett, a mobilját sem vette fel, az sms-re sem válaszolt. Egyikre sem, pedig többet küldött, talán egy tucatot. Csilla már a kávéját issza, két cukorral, fahéjjal. Zsadányi szoktatta rá, aki étcsokoládét is rak a saját kávéjába. Sosem szerette a túlzásokat. Nem illett hozzá, mindent csak módjával, tartotta magát nagyanyja tanácsához. Lassan evett, rágott és rágott, élvezte az ételt, közben beszélt is, nem is keveset. Járása viszont ütemes és gyors volt, az utolsó pillanatokban indult el, gyalog is odaér, hosszú a lába, tud sietni. Nehéz volt lépést tartani vele. Zsadányi nem adta fel, hogy kövesse, de egy féllépessel le-lemaradt, akaratlanul is. Az ágyban is így sietsz? – kérdezte a férfi. Csilla csak hunyorgott, nem válaszolt.
– Drágám, figyelsz, volna egy korszakalkotó ötletem! – Ajaj, korszakalkotó, már megint mit sütöttél ki? Remélem, nem mászok tőle a falra, mint a jó múltkor, amikor feltaláltad a szagtalan parfümöt és összkomfortos ágyvécét. – Az csak hecc volt, nem gondoltam komolyan, de amit most mondok… Nos, amit most mondok, több mint ötlet, javaslat, és komoly is, annyira, hogy… – Hát akkor siess, és bökd már ki, mert bejelentkeztem a fodrásznál. – Az más. Ebben az esetben halasszuk későbbre. Végül is nem sürgős, majd elmondom, ha hazajössz. – Géza, nézz a szemembe! Te valamit eltitkolsz előlem. – Én csak azt szeretném bevallani… Na, igyekezz! Este találkozunk, akkor megtudod. a híres thriller-filmrendező, a férje halála miatt nem szakítja meg a forgatást, nem veri nagy dobra az esetet, csak a benső barátok tudnak a sajnálatos eseményről, a határidő itt liheg a nyakukban, a díszletek bérlése rémesen apasztja a költségvetést, a helyszínt még a héten el kell hagyni, mert a Sörgyár pincéje közkedvelt más körökben is, szoros a beosztás, tartani kell magukat az időponthoz. Mára már vége a munkának, rozoga Opeljével hazafelé tart a külvárosi házikójához, ennyi maradt, mindent az orvosokra költött, ez a század derekán nyaralónak épülő, és a nagynéni hajdani gazdagságára emlékeztető berendezéssel, ami elhanyagoltságában is elegáns, de zsúfolt összevisszaságával kísértetiesen hat, és ez a karcsú tornyú, bagolyvárra emlékeztető kísértetkastély most a menedéke, emlegeti gyakran, érdemes hazajönni, lépten-nyomon ihlet mocorog.
Százszor járt itt, de kilencvenkilencszer biztosan. Úgy emlékszik. Még szokott, ha sok mindent el is felejt. Kimegy a fejéből. Zsadányi reggel úgy ébredt, nem tudja, hol van. Az ablak felé néz, a kárpit függöny nem engedi át a fényt. Homályosan lát. Az órára pillant, fél hét. Már el is múlt. Ideje felkelni. Könnyít magán, bekap néhány szilvát, régen friss kenyérrel ette. Nem tudja, mikor, akkor még sovány volt. Hüvelyk és mutatóujjával megrepeszti a gyümölcsöt, kihasad, előbukkan a mag, kihalássza, bedobja a kukába, egyiket a másik után, féltucatnál megáll. Nem nagy kuka, egyszemélyes, néhány napot kibír. Jelez a mobilja, új üzenet jött. Most nem ér rá, olvasnia kell, lemaradásban van. A közel négyszáz oldal felével még nem végzett. Mára száz oldal a penzum, holnap befejezheti. Jegyzetel is, füzetbe írja, amit fontosnak tart. Idéz is. Tőle is szoktak. Ritkán, annak is örül. Miért ír, ha nem muszáj, kérdezték tőle legutóbb. Megszokásból, a járókában kezdte, a rácsot szarral kente össze, félrecsúszott a pelenka. Többször megismételte, anyja csak sóhajtott, apád, ha látná. Nem látta. Apja egy sort sem írt, csak rajzolt, szénnel, krétával, meg fotózott, valahol Amerikában.
Kimentünk az autóbuszból és szétszéledtünk a kukoricásban. A levelek zöldek voltak, a szárak olyan magasak, mint mi. Csak mentünk, beljebb, még beljebb. A hosszú, hegyes levelek éles szélei nyomot hagytak a kezeken és az arcokon. Néhány perc múlva az orvos és Teréza nővér már zavartak bennünket vissza a buszba. Az emberek fele vissza is tért, és leült a helyére. Mások nem akartak újra bemenni a buszba. Én sem mentem be a saját akaratomból. Megszámoltak bennünket. Aztán az orvos ismét bement a kukoricásba, és még kettőt kihozott onnan. Ismét megszámolt bennünket. A busz elindult. Az emberek sírtak és könyörögtek, hogy menjünk vissza Boszniába. Nagy zűrzavar támadt. Én csak néztem őket. Čubrilo és Kamenko rángatták az ülést, megpróbálták kicsupálni a helyéből. Az egész autóbusz hintázott. A sofőr hirtelen megállította a buszt, fölkelt és kiabálni kezdett: – A bolond anyátokat, fölfordítjátok a buszt! Senki nem vette komolyan. Az orvos azonban tudta, hogy ilyen állapotban a szavak nem segítenek, csak az injekciók.
Lassan vitt a járda, türelmetlen voltam a várva várt belépés előtt. Már négy hónapja, hogy jelentkeztem. Sajnos az Irányító csak kevés ilyen hely működését engedélyezi, és ki kell várni, hogy a megbízhatósági tesztek kitöltése és elbírálása után megérkezzen a belépési kód. Egy éve kezdődött. A társam szerint a levegő-ionizátor szoftvere okozta, de a lakóblokkunk gépésze lefuttatta a tesztprogramot és nem talált hibát. Beálltam egy rendkívüli test-szkennerbe, ami kötelező évente, de az értékeimben ott sem volt eltérés. Emeltem a napi izommunkám, mivel a létidőm előrehaladtával lazultak a szövetrostok, ám ez csak átmeneti megoldást hozott. A társammal egyetértésben növeltük a reprodukciós szándék nélküli kopulációk számát, ez viszont csakis számára jelentett pozitív változást.
– Költözz hozzám, szökjünk meg! – Hatvan éves vagy, én tizenhét. Ne rohanjunk ennyire! Előbb szeretnélek megismerni! A lány csendben ül a padon, gondolkodik az életén. Miért történik mindez vele. Fél, hogy beleszeret a férfibe. Ismert író. A lány is ír, de nem ismeri senki; amolyan remete féle. – Olyan elutasító vagy, sóhajt a férfi. A lány nem válaszol, csak néz. Fél saját magától, fél a családjától. – Hahó, figyelsz te rám? – Figyelek, csak nem tudom, mit mondjak erre. Ha megtudják a szüleim, kitagadnak engem. Főleg, hogy idősebb férfiről van szó.
A szent hagyomány szerint Diocletianus császár keresztény üldözése során halt mártírhalált Januarius, a beneventói püspök, akit azután a Nápoly melletti Puteoliban temettek el. Ünnepe a római naptár szerint, 1586 óta, szeptember 19-én van. A nápolyiak azonban már a negyedik század végétől megemlékeznek egy évenként megismétlődő csodáról, ami természettudományos módszerekkel ma sem magyarázható. A lefejezett Januarius püspök vérét egy jámbor keresztény asszony felfogta ugyanis, majd nem sokkal halála előtt az addig évekig magánál őrzött ereklyét átadta az egyháznak. Ekkor történt először a vércsoda, 389-ben, amikor a levágott fej ereklye darabja és a vér, a beszáradt vér összeért. A vér ekkor újra folyékonnyá vált, és felbuzogott. Hiteles leírása a csoda-jelnek azonban csak egy évezreddel későbbről, 1389-ből való. A nápolyiak és a zarándokok sokaságával telik meg a templom minden évben két alkalommal, amikor május első vasárnapját megelőző szombaton és szeptember 19-én a vér cseppfolyóssá válik, és azután még nyolc napig ilyen állapotban marad. 1980. szeptember 19-én én is ott voltam Nápolyban. Saját szememmel láttam a felbuzgott vért.
mindig szeretett volna egyedül lenni, de az otthonban többen aludtak egy szobában, kezdetben, míg picik voltak, tízen, így a gondozók könnyebben tudtak figyelni rájuk, majd később négyen mondhattak maguknak külön teret, mikor iskolások lettek, de egyedül talán csak a vécében, abban a kis fülkében ülhetett magányosan, bár, ha várt valaki, akkor igyekezni illett, igaz, sokszor volt szerencséje, és hosszabb ideig lehetett csak a maga társasága. Ibolya mindig talált magának valakit, akivel foglalkozhatott, mert így nem gondolkozott azon miért van itt, egyszerűen dolga, feladata volt, ami kitöltötte napjait.
Fotó: MTI / Mónus Márton Az utcai lámpák hideg kékesfehér fénnyel világítanak, kora tavasztól tél elejéig. Márciusban hideg fény ömlik az esőtől fénylő úttestre. Májusi estéken fehér szikrák, lobbanások, ívek. A júliusi hőség nem fordul hűvösbe, a lámpák éles fényében szinte izzadnak az utcák, terek. Kékes fény dereng a poros akácok levelei közt augusztusi éjjeleken. Földig érő házak málló vakolata folyik le a járdákra a késő októberi esőben, az Üllői úti kandeláberek dermedt fényében vigasztalan látvány a klinikák megfeketedett kerítése. Mély árkokat rágott rá az idő. Minden csorbult kő, megrogyott tető, dőlt kapualj és dicsőségesnek mondott dicstelen idők golyó ütötte sebhelyei együtt és külön vetnek megnyúlt árnyékot az utcai lámpák könyörtelen, rideg fényében. Ez a fény közönyös. Észre sem veszi, mennyire elhanyagolt ez a városrész, félrefordítja tekintetét a szegénységről. Aztán leesik az első hó, és ugyanazok a ferde lámpák meleg, barátságos fénnyel árasztják el a szűk utcák megsüllyedt gyalogjáróit. Ez a fény elsimítja a falak foghíjait, mindent tisztának, újnak, kedvesnek mutat. Miért? Mitől?
Zsadányi nem a megszokott úton halad, levág néhány sarkot, egy átjárót is talál, a Gozsdu-udvart, rég járt errefelé. Manó vagy Emánuel, ötlik eszébe később a zebrán. Mindkettő jó. A Manóra mindenki felfigyelne, de nem tehet róla, más keresztnevet kapott. Bedő lett. Anyjának Bedus, nagyanyjának Bedike, barátainak Bedő helyett Fedő. Az apja nem becézte. Sosem volt apja, ismeretlen, mai napig álmodik róla, csak a hangját hallja, az arcát nem látja, mintha maszkot hordana. Felnőttként tudta meg, hogy az anyja spermabankból választott, ha férjhez megy, úgy érezte volna, hogy alkut köt valakivel, ha megteszi, abból csak káosz lesz, oda a függetlensége, és nem akar veszíteni, képtelen lenne elviselni, ha a férfi, akivel együtt él, szó nélkül lelépne. Most anyjához siet, alig néz a falakon futó borostyánra, a vasrács mögött virágzó mályvára, krizantémokra. Virágbolond, mint az anyja, aki virágos kertet tart az erkélyen, fent a hatodikon. Maga évek óta szobanövényeket tuningol, kaspóban. Anyja sms-t küldött, felment a vérnyomása, rosszul van. Nemrég kényszernyugdíjazták. Egy hónapja nem találja a helyét. Teraszokon ücsörög, kávét iszik, amit nem szabadna, naponta legalább hármat, néha többet is. Nézelődik, egy-egy konyakot kér, majd franciakrémest, olykor otthon is elkészíti, leginkább karácsonyra, Bedus kedvéért. Papp Ákos: Montázs
Behunyta a szemét. A szobában meleg, sütemény- és fenyőillat. A feldíszített fa alatt ajándékok. Sok-sok ajándék a fiuknak. Már kétéves. Most is hallja a csengettyűszót, és látja a fiát, amint kilép a kisszobából, de nem figyel másra, csak a fát nézi. A szemében elragadtatás, csodálattal teli kíváncsiság. Anyától apáig, és vissza anyához. Csöpp kezével húz-von közelebb. Szépen, tisztán beszél. Nézzétek, milyen szép! Világra nyíló kis lelkében először születik meg valami csoda és igézet. Nem a játék, nem a tárgy, hanem valami nem megnevezhető varázslat bűvöli el.
Kép forrása: kony.network.hu Ez a történet akkoriban történt, amikor gyermekként a lovakat imádtuk és nem az autókat. Autókról mégcsak álmodozni sem álmodoztunk. Jól emlékszem, hogy a karácsony előtti hetekben elkezdett esni a hó, és az utcákon csilingelő lovas szánkók jelentek meg. Óriási élmény volt látni a prüsszögő, táncoló lovakat, amint frissen játszadoztak a könnyen sikló szánkókban.
az is igaz, hogy nevetett. hosszú orrú emberek célba lőnek és ismerkednek. oda tartozol, ahol az étlapok kezdődnek, ahol nem elég elégedetlennek lenni, ahol magasan kell kimondani, mi van akkor, amikor elszalad a fehér ló. és szorosan kell menni az épület fala mellett. kíváncsi vagyok, hogy Évike ott van-e, és hogy főzeléket eszik, és hogy előkeresi-e őket, és hogy a szobában mozgás lesz-e? az is igaz, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, és láttam a hajcsatot a hajukban. megállapítom, hogy ő is ember, máskülönben belegabalyodott volna az akácok tüskés ágaiba. Évike pezsgősüvegekkel jelenik meg, látszik rajta, hogy sokáig állt az utcán. leül a padra, de arról elfelejtkezett, hogy Józsika bácsi fekszik ott, és ráült Józsika bácsira. Józsika bácsi nem haragszik érte, mirhát meg aloét, meg fehér szezámolajat kever össze, meg dúskáló női térdet.
Kép forrása: szellemvarosok.blog.hu Megszokott mozdulattal tolta kulcsát a zárba. A fogason még ott lógó fehér köpenyébe bújt. Csak a csend volt szokatlan, hiányoztak a megszokott zajok, az ajtócsapódások, a tálaló kocsi zörgése a kövezeten. Mint a süllyedő hajó kapitánya, búcsúzott. A robbantók már megfúrták a gyutacsok helyét, féregjártnak látszik az egész épület. Zöldfülű medikusként, de eltökélten lépett be a csak befelé nyíló ajtón, hogy itt nem betegeken, hanem klienseken fog segíteni. Ezt az elnevezést igazgatóként is megkövetelte mindenkitől. Tudta, hogy őt tartják itt a legkevésbé normálisnak, de az eredményei, a kinti világba sikeresen visszailleszkedők őt igazolták. Családra, gyerekekre nem volt ideje, nem bánta, hogy így idős korára egyedül maradt. Teste vágyaira bonyodalomként tekintett, és mindig akadt egy-egy nővér vagy medika, aki önként kielégítette ezt az egészségügyi szükségletét. De a kliensekkel vagy a hozzátartozóikkal soha nem ment egy kézfogásnál tovább. Fotó:Gabo_Arts / Shutterstock A nagyŐ szerintem nem más, mint amikor a kémia meg a biológia összemosódik az eszménnyel, ergo: relatíve nincs olyan. Valahogy így van, gondolja magában Tomipapi is, a kissé ideges horgász, aki izgő-mozgó voltával riasztja a halakat, előbb-utóbb a csajokat is. Lúzer, mondaná az anyja, ha élne, de szegény már rég halott, szelleme kísért csak, még ma is hazatelefonál Tomipapi, hogy mama, nem leszek egyedül. Nincs válasz, hősünket ez nem zavarja, fő, hogy betart egy szabályt, ami fontos számára. 
|
