VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Górcső
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Papírra rótt, rövidre tört sorok között szemem kutatva kóborog, akár a szél az őszi kerteken – hitem ma még csodákat rejt nekem!
De elmaradt a várva várt csoda, nem is tudom, mi vinne még oda... Ha összefogna stílus, értelem, a kínt feloldaná e két elem.
hajnal többet nem ragyog kioltottuk a napot tompa fénye úgyis ölne csúszunk mászunk mindörökre alávaló járatokba bújunk leviathan gyomra emészti törékeny testünk szétköpködi kóró lelkünk puffanva hullanak a lelkek talán új téridőt nyernek távol esve mozgolódnak kvantum-összefonódottak
"két könyök" – azt hittem önvallomás lesz... aztán ez a nyakas-pasasba állás, a szárnyatlan vágyra szállás, a melle kövérje vércse – pp'. (volna itt rím, de, mégse..)
van kiváltság mely tényleg értékes és keveseknek adatik az adatok szerint
egy kiváltság mely előtt mindegy addig hogyan éltél nincs hozzá feltétel
mindenkinek van a hátán egy csomag kisebb- nagyobb cipelni- való súlyosabb vagy könnyedebb teher van akinek egy egész bolygó forog a vállán bár a háta közepére sem kívánná mégis vinnie kell – rogyásig
Mi a kezdete egy elbeszélhető történetnek? A tojás, amiből kibújt a csibe? S ki tette a fűbe az ovális tárgyat? Kéz érintette-e valaha? Volt rajta ujjlenyomat?
Vagy a kakas is közreműködött? S egy pöttyös pillangó, aki rátelepedett, Mi előtt megjelölte egy agyal Vérbe mártott ecsettel.
Csák Gyöngyi Forrás: Veranda Művészeti Csoport
A remény kottája minden lábnyom. Somorčík Szombath Rozália
egy vérrög csúszott le a combomon,
Lehet, hangosabban kellett volna sírnom, hogy meghallja az anyám, hogy ne csak felém nézzen, hanem rám? És persze azóta is azt keresgélem, azokat a szálakat, a tekintet összekötő zsinórjait, a szagocskákat. Mint riadt kicsi állat lesem réseit a valóságnak, remélve, hogy van ott, vagy lehet ott valaki, és remélve, hogy tud lenni erősen.
Öntenéd áradó lelked, és metszenél mellkasodon egy fénylő lyukat, hogy sugarával, a benned élő vágynak, mosdasd, töröld, takard, hogy a meleg fénynyalábból takarót szőjjön rá az élet.
Csak így tudlak szeretni téged.
Harmat utcán Harmat mester asztalt barkácsolt ez egyszer: műhelyében faforgácsok, forgolódó szivárványok.
Dél tájékban cseng a kolomp: „Ki zavar most, milyen bolond?” Csoszorogva indul útnak. Bosszúsága Harmat úrnak
diófája előtt ásít, simítgatja friss munkáit. Vendégünk egy furcsa szerzet: Görbelábú Kerekasztal,
lábfejéről lógó headset egybeolvad barna lappal, göndör haja abroszrészlet – rajta legyek heverésznek
Kép forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
itt vagyok már itt se vagyok
magamba zárkóztam már megint hogy megfigyeljem a köz romlását gondolataimban nem tudom Te hogy vagy ezzel kire akarsz rábólintani a parancsot osztók tömegében kit tudnál a sűrűsödő ködben az eltévedt nyáj eltévedt pásztoraként felmutatni aki bár megtette a maga útját mindezt egy fellobanó gyufa lángjába helyezve idegenként fel-fel villanó tudatában nyomukat vesztő farkasokkal
Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége
összeírom a csillagokat elmém sötétszobájában. ami kint univerzum volt, lucskos pillanattá foszlik szűk vetítőtermemben. nem kerestem. találtam néhány csodát az égen. a futásban kifulladtam, pihentemben kihullott zsebemből fél világnyi vagyonom. ki fogja fel- szedni helyettem, ha végleg kikopok a képből. gerincem foszlik már, arcom olvadozóban. nézném még a csillagokat, de már magamban nem lelem.
Chagall-részlet Forrás: Napút
Jég tiszta színek. Hegedű jajdul a hamucsendben. Tarkón lőnek, megérkezel. Kék angyal száll a célkeresztben.
Mennyi
Ó, mennyi évig álltunk szemben… Én a törött kardú, s te, a Legyőzhetetlen.
A harcban mennyi nappal s éj fogyott, és mennyi kis tűz megfagyott, mire felismertem benned magam.
I. Kereszt tövében, a dombon vetettem meg ágyam Göröngybe bújtattam arcom, lábamat magam alá húzva nyálaztam édesen az anyai porba Sokszor aludtam gyertyák fényében Gyakran féltem, és néha megbékéltem egy lélekzetnyi füstpernyében A viasz puha párnája ölelt Úgy véltem a hajnali dérben Oly egyszerű volt és s oly bonyolult minden.
Rögét de sok garázda had tiporta, habár vigyázta szikla, várfalak – Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta, vigasztalan szívembe zártalak.
Turáni népem hosszú útra kelve új honra lelt a vadcsapáson át, Pannóniánk meg ékes Erdőelve őrizni vágyta végre lábnyomát.
Nekünk az életünk lett a szél, a kócos reggel is úton talál, alattunk zúg mázsányi acél, és minden kanyarban ott egy halál.
Tegnapok sírnak hátunk mögött, szívünkben szabad farkasok hite, és ránk vár a nap a domb fölött, hát nem nézünk vissza már senkire.
Mi tudjuk, az út sosem fogy el; valaki holnap is továbbhalad, a Kékesen értünk áll a Kő, és emlékünk őrzi egy kék szalag.
2009. Kékestető, Minden Elhunyt Motoros Emlékköve
Újra pirkad... ágaskodik már a nappal, mint kígyó, ki kész összeroppantani újszülött áldozatát. A nappal sötét lyuk tiszta éjemen, melyen át a verőfényes semmibe hullok, de mint az időutazó, elölről kezdhetem. Megint eljön az est, és helyet foglalhatok majd a csend vetítőtermében.
szívet nem vás foga nincsen avar ül az erdőn kincsen gomba a kalapja zöld mohot harapja és azt hiszi a te bokád szeret téged ne is kérdezd okát szívet nem vás foga miért kincsem miért ül úgy az erdőn ami nincsen
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
