VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Az év legrövidebb éjszakája közelgett, a parázsló tűz égette az arcom, kézfejem. Pillék szálltak, néhány belezuhant a fel-fellobbanó lángba. A törpeharcsák előbb még mozogtak, tátogtak a zsi- negre fűzve. Mindhiába, kibelezve már nem éltek. Nagyapám a halak száján keresztül kígyóvonalszerűen szúrta át a nyársat a gerinc mentén, a vékony ág a farok végén kicsit kilátszott. Kívülbelül sóval és borsos paprikakeverékkel szórta be a halak testét. A szalonnát külön nyársra húztam, sakktáblaszerűen bevagdostam. Sütés közben a kiolvadó zsírt a halakra csöpögtettük. Kajánul vigyorogtam, a sült halnál nincs finomabb, olyan étek, amelytől az ember megtisztul és újjászületik. Közben nagyapám mesélt, az apjától hallotta, hogy régen lángoló kereket gurítottak alá a dombokon. Itt nincsenek dombok, halmok sem.
Végre, sóhajt fel az apja. Lola kérdően néz az öregre. Hamarabb is bemutathattad volna. Mellette nem kell nyújtóztasd a nyakad, mint az eddigi hórihorgas barátaidnál, és lehetetlen cipőkben tipegni, járhatsz sportcipőben. Matekozunk? Apja nem érti a kérdést. Lola százötvenkét cm magas, Benő csak fél fejjel magasabb. Ő bezzeg nyújtja a nyakát, mert a nagyon magas nőket kedveli, célba is veszi őket, de ezt honnan tudná az öreg? A nő sem érti, mit eszik a férfi ezeken a brünhildákon és azt sem, hogy ezek a nők miért rajonganak élettársáért. Ezen nem sokáig tépelődik, de azon igen, hogy mit akar a férfi Lolától? Nem is gazdag. nem is szép. Az eszéért szereti? Mert ezt állítja, és egy-egy magaslati kaland után mindig vissza könyörgi magát. Lola enged. Majd megváltozik a férfi. Nem változik. Aztán mégis?
Harcolt önmagával. Próbált a hallucinációk ellenére magánál maradni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Valahol mélyen szégyellte az állapotát, mégha nem is volt semmi oka azt hinni, hogy bármennyire is tehetne róla. Valahol (nem is olyan mélyen) pontosan tudta, hogy hogyan kellene viselkednie, miként kellett volna gondolkodnia; de mégsem sikerült. Mint amikor valakinek alvás közben elzsibbad a karja, majd reggel nem képes leütni az ébresztőóra gombját, csak folyton eltéveszti a szándékát. Mérhetetlenül frusztrálta, hogy intelligens emberként egyáltalán nincs kontrollja az állapota felett. Egy ponton úgy csinált, mintha szeretné apránként lekaparni a bőrt a saját arcáról. Bár belül egy bizonyos szinten kuncogott magán, hogy milyen értelmetlenül viselkedik, azt vette észre, hogy valamiért nyugodtabb lett. Eszébe jutott, hogy sok filmben az emberek idegességükben széttépik a ruhájukat. Megragadta a saját öltözékét, és elkezdte ráncigálni; ügyelve azért arra, hogy mégse szakítsa el. A textil gyűrött lett, de a lelke egyre csak simult.
Sokat álmodtam azzal, hogy pofán verem. Visszatérő álmom volt, hogy lelököm egy hosszú kőlépcsőn. Legurul, és a feje odacsattan a kőperemhez. Sírva futok utána. Ott fekszik kitekeredve, én pedig várom, hogy megmozduljon, felnézzen és rám mosolyogjon. De nem mozdul. Üvöltve sírok, és felébredek. Sokáig nem értettem ezeket az álmokat. Annál kevésbé, mert éppen akkor tértek vissza, amikor abba a városba költöztem, ahol ő lakott, és évekig béke volt köztünk. Amikor már azt hittem, megváltozott. Lassan el akartam felejteni, ahogy gyerekként bánt velem, és kezdtem elhinni, hogy ami volt, elmúlt, nekem pedig nincs más dolgom, mint szeretni őt úgy, ahogy most van. Ebédre várt. Rakott cukkinit készített, talán ő sütötte a világ legjobb rakott cukkinijét. Én pedig éjszakánként lelöktem a kőlépcsőn. Amíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a Mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, s meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat. Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedtem is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével. Az öreg kora hajnalban látta meg Pallas Athene madarát. Pontosan az ablakpárkányra szállt. Tömzsi testén tartotta nagy fejét, szigorú tekintetet vetett rá. Indulunk? – szólalt meg az öreg, habár tudta, hogy a kérdés felesleges. Már várt a kuviknak hívó hangjára, mostanában egyre többet gondolt rá. Még vetett a madár lapos tetejű fejére egy pillantást, majd lenyomta a kilincset. Kint langyos, őszi idő fogadta. Még tartották magukat a falevelek, ők ragaszkodtak az élethez. A kuvik hangja belehasított a hajnali csendbe, majd a közeli hegy felé szállt. Az öreg engedelmesen követte. Tudta, hogy nehéz út áll előtte, míg felér a hegy tetejére. Aztán arra gondolt, csak nem lesz olyan nehéz, mint a maga mögött hagyott élet. Lassan baktatott a fenyvesektől sötétedő hegy irányába, nemsokára a lába előtt torpant meg.
Régen csak a fényt néztem. Most a port is. Talán ez a különbség fiatalság és öregség között: a fiatal fényben fürdik, az öreg a port is figyeli benne. Abban minden ott van: bőr, szőr, haj, nehézfém, gomba, penész, elporladt emlék. Egy titokzatos világba merülök, ahol tudatom a semmibe fut szét és a testem nem is létezik. Hetvenöt leszek. Mindenhez hozzá lehet szokni, csak az idő kivétel. A fény szétterül a falon, minden reggel imádom ezt a pillanatot. A város nesztelen, csak a villamos zörög a körút végén, mint valami távoli, közönyös Isten, aki megteszi a maga körét. A hitet mindig gyanúsnak éreztem. A természet elég volt nekem, a föld, a virágzás, a hómezők, a folyópart. Kamaszként a füzesek alá jártam. Ott ültem órákig, néztem, ahogy a víz fodrozódik és elviszi a leveleket. Úgy éreztem, hogy a látható világon kívül és attól független vagyok, és … a létezés tágasabb, mint ez az anyagi világ. * Az egyik lábam rövidebb, bottal járok. Néha elfelejtem, hova tettem. Tegnap délután is úgy kerestem, mint aki elhagyta magát. Talán el is hagytam. Az ember egy idő után a saját mozdulataiban vesz el. Olykor eszembe jut, milyen volt futni a dombon lefelé, szabadon, lihegve, mint egy kutya. Most csak a gondolat fut. Az fut helyettem. Sokat olvasok. Krasznahorkait, meg néhány fiatalabbat, akik még hisznek a mondatban. Néha olvasok, hogy ne gondolkodjak, néha, hogy gondolkodhassak. Talán azért vagyok még életben, hogy lássak. A látás a legnagyobb tékozlásom. Nézem a nőket. Fiatalon még azt hittem, a test a lélek ajtaja. Most már tudom, a test maga a kérdés. Nézem, hogyan néznek vissza. Van, aki már nem néz, csak visel, szemkontaktus nélkül. Van, aki még tud mosolyogni, és abban a mosolyban ott van az egész világ: múlt, jelen, remény és lemondás.
Álmodtam, hogy álmodok. Ismétlődik, visszatérő. Hatévesen állok a folyóparton, szivárványosan csillogó, fehér kavics felé nyúlok, megbotlok, négykézláb haladok tovább a vízben. Elragad a folyó, nem tudok úszni. Nem messze egy gát van, az nem állít meg, egyre gyorsabban arrafelé sodor az ár. Nem tudok kiáltani, bemenne a víz a számba, nem veszek levegőt, nem bírom sokáig. Zöld a víz, mintha vetítővászon lenne, csukott szemmel pergő filmet látok és benne magamat. Nem hideg a víz, augusztus van, langyos. Sodor. Gyorsulnak a képek. Gyöngyhalászok jutnak eszembe, olvastam egy történetet róluk. Igazgyöngyöt kerestek. Én nem igazgyöngy után nyúltam. Szeretnék felébredni.
Jó volna tudni. Tepsivel a hátán gyakorolt. (Folyton gyakorolt) Falazókanál és sapka, gerincen járás, térden csúszás, feliratok kibetűzése, még az is, hogy szaladgálnak. A kezével hosszú útra indult. Útjára bocsátották, amíg fel nem ébred. Becsben állnak, eltűnnek és beiratkoznak, csavarognak a sínek mentén. Megáll, néz, egy centiméter távolságra állok tőle, de észre sem vesz, azt sugallja, hogy csak akkor. (Ebben az esetben azonban.) Az autójába kapaszkodva gurult. Az autó felemelkedett, és a levegőben szállt. Kézzel nyomta a gázpedált. Zsuzsát a vállán helyezte el, mialatt azok a lények kísértetiesen és megfontoltan mozogtak. A gyakorlatokat a kővel és a pisztollyal végezte, akik belehaltak, azoknak begombolta a kabátjukat, fuldokoltak, vagy nevettek.
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük. A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.
Javában járt az ősz, rongyos külsejű hajléktalan ténfergett az utcán. A templom előtt körülnézett, besétált. Milyen rég volt templomban! Még gyerekkorában. Az üres padsorok mögött letérdelt, keresztet vetett, elmormolt egy imát. Nem vette észre, hogy a sekrestyéből épp feléje tart a pap. – Hát maga? – Én csak errefelé jártam. Kérem, ne haragudjon a külsőm miatt. Hajléktalan vagyok már tíz éve. A pap nem tudta mitévő legyen, mit mondjon ennek a szerencsétlennek. Sóhajtott. – Ha jobban belegondolok, magának itt a helye. Nyilván vannak bűnei. – Nekem? Mi?
1. Igen, mértékkel, talán, mert még nem szabad, arra kényszerítették őket, ugyanis. A zöld villám egy szentjánosbogár. Elszakadt, mintát gyűjtött megfelelő kövekből, a személyek teste a népesség határán belül. A csillagok megformálásán dolgozik a mester. Elnevezte a szigeteket, magyarázatokat csinált hipotézisekből, döbbenetes végtag árnyékában és végtag vastagságú fák takarásában, folyókat sodor a szél, meg a műtőasztalon fekvők fele, kutyákkal megrohamoztak
egy bizonylatot, (vagy egy villanymotort) szétszedték a grimaszt az arcukon, részeg volt és rideg. A kérdés, hogy az ember megérti-e méltón? Amíg ezek főznek, a háttérben az idő. Öregszünk, a szerveink anyaga foszlik, mondja. Sokat sétáltam a víz alatt. A szemünkben a közös jövő, a palota egymásba nyíló tróntermei. Ugorj, tedd ki az indexet. a címereket és a pajzsokat, csapattá szerveződnek a lovak, falkába az emberek. Lóvá és harcossá. Királynők járnak fakutyázni. A Szűz Mária mentette meg azanyámat, mondja Zsóka. Küzdöttek a majmok öleléséért. Az égboltot faoszlopok támasszák alá. A toronyban az udvaroncok öltözetét viselem. Kerek sapkában születtem, ismételgeti Zsóka.
Más gyerek nem gyűjtött soha olyasmit, amit én; a véletleneket. Nem arra gondolok, amikor összefutottam a szomszéddal a kapuban, hanem a találkozásra a Vidámparkban a legjobb barátnőmmel, Andival. Azzal már örömmel gazdagítottam a kollekciómat. Gyűjteményem ékkövei a hármas vagy ennél magasabb számú véletlenek voltak. Általánosban csak kettőt sikerült felhalmoznom belőlük. Az egyik a Tőr utca 34. számú házat jelentette, ahová anya fodrászhoz járt, és ahol Dán Zsuzsi is lakott, valamikori kedvencem az óvodából. Ez eddig még csak dupla véletlen, csakhogy éppen ezzel a házzal szemben nyílt meg az egyik osztálytársam apjának a szűcsműhelye. Ez már triplázás!
A minap találkoztam Rezeda Kázmérral. Azt mondta nekem, hogy Szindbád és Krúdy beszélgetnek a Chicago Kávéházban. Pontosabban hallgatnak. Mindjárt gondoltam, meglesem őket. Daliás lovak, fogat ügetése merült fel képzeletemben. Dobhártyám egyenletesen érzékelte a patkók dobogását, a ló sörényét enyhe szél lebegtette. Nem, nem láttam én errefelé lovat sehol. Mikor is találkoztam lovas kocsival? Amikor azt kiáltotta a kocsis a bakon, hogy szó-dát… szó-dát vegyenek! Azt a kocsit nem paripa, szürke gebe húzta. Többször is megállt az úton, a kis házakból emberek szaladtak oda. Én ugyan a szódát is szerettem, persze szörppel, de igazán a nagy jégtáblák izgattak – most melyik mesébe is helyezzem őket? Azt, hogy elolvadhatnak, el sem hittem soha. Meg a lócitromok, így mondták. Ugyan azt is érdekesnek találtam, de a citromos gömbfagyit mégis jobban szerettem nyalogatni. Abba is jutott a jégből, formája akár a lócitrom, és a fagylaltot is a ház elé hozták akkoriban. Még ciripelt is a fagylaltos kocsi, akár a tücsök. Ennyit a lovakról meg a citromokról, én itt kocsist nem látok sehol.
Eltűnt! Keressük! A felirat alatt, a lap közepén a jó minőségű fényképen egy fehér-vörös cica nyújtózkodik elégedetten. A barátságos kétéves lány cica, Bobo 2014. november 18. óta nem jött haza. Két telefonszám és alul apróbb betűkkel: hiányzik nekünk. Ágay Margit színésznő neve mellé fotót tűztek a lépcsőházi hirdetőtáblára. Barna gombszeme fáradt, mosolya óvatos. Én nem ilyennek ismertem.
(Azért, mert visítoztak, pedig nem voltak idegesek.) Csak akkor hittem el, amit mond, és kitartotta a kezét. Megszámlálhatatlan ujja volt és kapart velük. Azt ismételgette, hogy kivándorol. (Nem velem történt.) Olvass újságot, inkább élj és vidulj, és számolj cérnát, napokat, meg a hónapokat. Folt, mely az ember karjából bújik elő. A vérhígító felhígítja a testet. A jóból sose elég, ha jóízű a sajt. A király bemászik a telefonba. Kompromisszumos cselekedet, az összes tudós téved, talizmánt farag, vagy verébre lő. Durva faág a földi vizek színe. Futnak a sivatagban, meg tudod csinálni. Harmadikos gimnazista volt, és imádott olvasni, tanulás után mindig szépirodalmat. Az anyja elégedettnek tűnt. Jancsi azonban kicsit rossz kamasz hírében állt és kövérkés. Az anyja finom süteményeket sütött, ez tény. Az iskolában semmi különösebb baj nem akadt Jancsival, de otthon igen. Az anyja sokszor utazott a nagyihoz, vitte magával a frissen sütött süteményeket. Ezeket Jancsi néha megdézsmálta. Anyját ilyenkor majd’ megütötte a guta. Most ismét a mamájához készült a hétvégén. Szombaton almásrétest sütött. Ezen a napon Jancsi különösen sokat olvasott, hiszen nem kellett tanulnia. Gogol szerepelt a kedvenc írói közt. Jancsi ki nem állhatta a mamát. Kiskorában ugyanis ördögfinek nevezte. Jancsit az iskolában is sokan csúfolták. Hamletnek. Az apját korán elvesztette, de nem azóta lett kövér. Talán nem tehetett róla, hogy olyan édesszájúnak született. Annak idején apja is az volt.
Igazából úgy érezte, hogy az sem hökkentette volna meg, ha valóságos lett volna. Más helyzet lett volna, ha mondjuk otthon ücsörgött volna a szobájában, tévét nézve, egy pohár bort szürcsölve, és ott jelentek volna meg ezek a figurák a szoba közepén, akkor joggal aggódott volna a saját állapota miatt. Mint a rajzfilmekben, legelőször is letette volna az italt, arra gondolva, hogy soha többet nem kellene alkoholt fogyasztania, hátha attól kelt majdnem-életre a fantáziája. Pár nappal ezelőtt azonban még az is teljesen hihetetlen lett volna a számára, hogy ott legyen, ahol éppen most van. Soha nem jutott volna eszébe, hogy elviszik egy titkos bázisra, aminek még a feltételezéséről sem hallott, onnan felröppentik egy űrbázisra, amit a Föld minden országa titkol, ott felszáll egy űrhajóra, amiről eddig azt gondolta volna, hogy még a hozzá szükséges technológia sem létezik, átmennek egy féregjáraton, amiről meg volt győződve, hogy tudományos képtelenség, majd leszállnak egy bolygóra, és egy olyan kihalt civilizáció annyira épségben maradt nyomait veszik szemügyre, amire a statisztikák szerint nulla esélyük lett volna. Ezek után lehetett-e volna bármennyire is meglepő, ha találkoznak élő űrlényekkel?! Vagy ha nem is élőkkel, de ki tudná megcáfolni, hogy valamilyen formában nem maradt fenn a biológiai és kultúrális lenyomatuk, akár hologram, akár valami transzdimenzionális energia formájában?! Még ez lett volna a leghihetőbb része a történetnek, tekintve hogy odahaza, a Földön is már állítottak úgy emléket rég elhunyt előadóknak, hogy egy egész koncert alatt hologramot vetítettek róla, mintha most is ő lépne fel, miközben a hangszóróból korábbi felvételek dübörögtek.
– Adj gyorsan papírt! – Csak nem? – kérdezed felcsillanó szemmel. – Csak de! – felelem. Amíg keresed, honnan téphetnél ki egy üres lapot, átgondolom az egészet. Regényt fogok írni! Detektívregényt! Miért is ne? Most az egyszer nem várok az ihletre, hanem kipréselem magamból a logikát és a fantáziát, melynek, azt hittétek, híján vagyok. Azt mondják, a regény jobbára seggelés kérdése. Hát majd kiseggelem! Egymás után szépen sorba rakom a szavakat. Nekem is ugyanannyi betű áll rendelkezésemre az abc-ben, mint Thomas Mannak. Mire végre papírhoz jutottam, a regény kész koncepciója köddé vált. Már csak az elejét tudtam elcsípni: Az állványokon sorakozó ruhák sűrű fala résnyire nyílt, és egy pillanatra kikandikált egy mulatt arcból kiragyogó, fürkésző szempár. A ruhák függönye újra összezárult. Magam sem tudtam eldönteni, vajon nem a szemem káprázott-e. De ha tényleg volt ott valaki, akkor hallania kellett minden szót, sőt talán azt is látta, mit adtam át titkon Juannak. Minden áron meg kell találnom ezt a leskelődő alakot! A néptelen áruházi raktár ruhaerdejében képtelenség a nyomára jutni. Lehajoltam. Meztelen, apró női lábakat láttam futni a kijárat felé. Az ajtórésben egy pillanatra megvillant a fehéren izzó karibi nyár. Aztán nagyot döndült a vasajtó, és visszazárt a raktár kellemes hűvösébe. Azok a szemek! Meg kell találnom! Ráismerek, ezer közül is... (Azért van, mert visítoztak, pedig szerencsések.) Behallatszott a hallgatag, lesoványodott kétségbeesettek dala. A világ fiatal és gyakorol, eszik, alszik, gyereket csinál. Azért szerencsések, mert a vízből átbújnak a levegőbe. A fejekre hajat ültetnek, és lefogják egymás kezét. Zsóka szűk ruhában emberekben lakik. A papagájok körülrajongják, imádkoznak érte. Ha Zsókának akkor mélyen az arcába nézek, ma ő a feleségem, mondja. A vén tölgyek csilingelnek, és spriccelik az esővizet. Ne felejtsd el, hogy a kapuban toporog a tél. Méltóságos porfelhő kavarog a kockaköveken.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|