VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Amolyan új és remegő monstrumot akartam szerkeszteni. Összesen tíz monstrumot, mely felfelé ezer lépés. (Őrséggel látják el a falakat majd száz évvel később.) Az jó, ha megsebez? A nevét emlegette, ahelyett, hogy leírta volna. A homloka rusztikusan szabályos. Egy daliás ugrással, mint aki semmit nem akar, és nem mer. A kapu fölött délibáb márványból. Ez egy micsoda, áll a szélen, le nem esik. A legnagyobb dicséret és megaláztatás. A világűr széle lapos, csiszolható, alacsony épületekből áll, melyek ráfekszenek az útra. Józsikám bácsi életét megmentve szkafanderben távozik a falu háta mögött. A drónok berepültek a szénapadlásra vízzel, sárral és repedéssel. Páran még dolgoztak a feltöltött folyómederben. A parasztok elméjét lefoglalta a gondolkodás.
Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé. Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett. Dezső, a negyvenötéves rendőr mostanában rákapott a rockzene hallgatására. Jóvágású, jóképű férfi volt Dezső, mintha egy szappanoperából bújt volna elő. Angéla, a neje büszke volt rá. Úgy tűnt, boldog párkapcsolatban élnek. Dezső mindig fáradtan érkezett haza, és újabban folyton zenét hallgatott. Kedvence a Beatles, bár nem az ő generációja, nem számított. Örökérvényű zenekar, az ember bármikor felfedezheti. Szerette az ABBA-t is. Kezdett leszokni a tévéről. Már nem érdekelte. A zene lenyűgözte. Angéla csodálkozott. Dezső sokkal vidámabb, mióta zenét hallgatott. Élénkebben végezte a munkáját is. Barátai nem nagyon voltak, csak munkatársai, velük jó viszonyt ápolt. A munkahelyén is látszott rajta a változás. Felszabadultabb lett. Egyébként is titokzatos, egyedi bűnüldöző, mindenki tudta róla. Vasárnaponként még templomba is járt. Szülei már nem éltek. A templomban mindig elmondott egy imát értük. Gyereket is szeretett volna, de sajnos ez nem jött össze. Jól értett a politikához is. Valami mégis hiányzott az életéből. Mintha Angéla mellett nem annyira lenne boldog, pedig csinos nő volt, hivatalban dolgozott.
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
Az első emeleten már jártunk. Hatalmas kövér nap, dundi szigetek, melyeket nem takar el semmi. Nyers erő és derűs, gyengéd gondolkodás. Több-kevesebb megértés után néhányan betolakodtak. A növények ágai tetszés szerint hullottak alá, vagy tűntek fel az ablakokban. (A különböző övezetekben tessék szükségszerűvé tenni.) Ne udvariaskodj az én számlámra, mondta valaki a villamosról való lógás közben. A fogantyúkba kapaszkodtak puszta kézzel. A növények száraira vékony repedéseket rajzoltak. Lesüllyedtek a medence aljára és a végtagjaikkal csapkodva hajtották maguk előtt a vizet. Itt kell fogat mosni, mondja, és mozdulni kipróbál. Megkapaszkodni a végleges információban. A Várinál esett az eső, és a nap rágcsálta az esőcseppeket. A kövér házak között kunyerált, rágcsált napnyugtáig.
A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól. A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.
és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint. Józsikám bácsi átgyalogolt az út másik oldalára. Évek óta kaptatott a macskaköveken. Olyan volt az egész, mint az ember szájában a cukor. Éles kanyarokat vetve halad, abban a magasságban másképp nem is lehet. Semmi kétség, fennakadt, kiszámolta, hogy hány lába van, eldöntötte, gyalogolni fog egész életében. Áthajolt a házakon, hogy kapálódzó mozdulatokkal lelassítsa az erősödő szelet. Kézen állva közeledett abban az állapotban, amikor még az ember váratlan eseménnyel számol. Pár napja még csapatostól jártak itt a gólyák, ma a terület kihalt. Senki nem fut, és a házsorok közül csúnya dolgok tűnnek elő. (Százlábú drón szörnyetegek visítoztak az égen.) A házak falai leomlottak, az emberek megmerevedtek abban az állapotban, ahogy a televíziót nézték. Kígyók és giliszták tekergőznek olyan sebességgel, ahogy tekintetünk megengedi. Derékig tengervízben, csapkodó hullámokban szakadatlanul történik kísérlet arra, hogy a világ a valaha volt őstengerekbe hulljon vissza.
Az ezredes látta, hogy valamit a kompon ügyködött, és bár derékig bele volt mélyedve valami szűk lyukba, hegesztéskor megszokott szikrák potyogtak ki a réseken. – Megmondaná, mit csinál? – Egy pillanat! Máris kifarolok!
Elkezdett izegni-mozogni, ficánkolni; ügyetlenül, apránként haladt kifelé. A tisztnek türelmetlenségében eszébe jutott, hogy esetleg megfogja a két kilógó nadrágszárat, és annál fogva rántja ki a lyukból; de aztán úgy döntött, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, és különben is ráér pár percet vállával a falnak dőlni; hát így tett, és mosolyogva nézte, ahogy kiszenvedi magát a nyílásból. Ahogy arra számítani lehetett, a feje koromfekete volt, csak a szeme és annak környéke pompázott eredeti fényében, amikor levette róla a hegesztőszemüveget.
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem. Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap. Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.
Nem válthatsz vissza bizonyos információkat, mondta. Ketten emelték az asztalt, míg a harmadik széles vállát tolta alá. Lapos kő kúszik a tábor felé, lovas kocsik bukkannak fel, visítoznak lábtörő hangon. A boltív sarkában, mintha a test különbre nem lett volna képes, csorgott a víz. Ezek az emberek mind háromlábúak, a lábuk a gravitáció hiánya miatt görbe, illetve egyenes, illetve kampós, mint a horog, félig hús, műanyag, fa. Rózsaszínű báránykák legelnek a Balaton fölött. Folyik felfelé a víz, hogy így nyerjen teret. A láb remeg, a kerék forog, ezek az építkezés fizikai adottságai. A művész soha nem amortizálódik. Lihegve mondja, halál önmagamra. A ház tövében sír. Ceruza kattog, folyik ki a gépből. Mindenki ellátja a feladatát, egy palotát látott művész repülni tanul.
Hatalmas szél kerekedett. Ugyan a saját védőruháikon keresztül nem érezték, de a templom épületének minden nyílásán és résén keresztül áramlott be a hideg, porral vegyített levegő. Arra lett figyelmes, hogy az egyik ablakon át egy sűrű koszfelhő áramlott be, ami pillanatok alatt leereszkedett rá és a környezetére; hirtelen alig látott. – Uraim, valami történhetett odakint! – Látjuk! Hatalmas vihar csapott le ránk! A “hatalmas” szó hallatán ijedt meg. Ha valaki a Földön a “hatalmas” jelzőt használja, rendszerint akkor sem szokott különösebb probléma lenni, csak nagyobb a szél és az eső az átlagosnál. Jelen esetben viszont nem tudta, ezen a bolygón mi számít átlagosnak; és azt sem tudta, hogy az ezredes szerint mihez képest hatalmas ez a vihar.
Egy nap két alakot láttak a Szelesdomb környékén az arra járó parasztok, egy férfit és egy nőt. Valaki még emlékezett Cathyre és Heathcliffre, akik azóta egymás mellett feküdtek a sírban. Mikor Cathy a Szelesdombra érkezett, a tájat fura fényesség borította el. Amikor Heathcliff is követte őt a sírból, a nap is kisütött a komor vidéken. Érkezésükkel újra vidámság költözött a Szelesdombra. Az itt élő hallgatag emberek szíve kivirult, mikor látták, hogyan futkároznak, hogyan kergetőznek az újdonsült szerelmesek. Hol Heathcliff üldözte Cathyt a szerelmével, hol Cathy Heathcliffet.
Fölszisszenek, Viola kérdi, mi az, mondom, fáj a bokám, erre ő, mert öreg vagy. Igen, bizony hogy öreg vagyok. Kicsit nehéz elhinni, de tényleg. Viola nemsokára négy éves lesz, ő már nagylány, én pedig öreg vagyok. Még barátkozom a gondolattal, bár ha visszagondolok, tizenévesen hozzánk képest a harmincasok is öregnek számítottak. Úgyhogy ne szóljak egy szót se, vegyem szépen tudomásul, hogy öreg vagyok. Különben is, nyugdíjas vagyok, már jegyet sem kell vennem a buszon, vonaton. Erről jut eszembe, amikor a Nagyvilág szerkesztőségében helyettesítettem a ’90-es évek legelején, a szobában, Raýman Katalin, Gergely Ágnes, Kada Júlia, Csuday Csaba mellett és Szénási Ferenc helyén, én voltam a legfiatalabb ott a Széchenyi utcában. Emlékeim szerint Nagy Miklós és Ádám Péter nem velünk egy szobában volt, Vujicsics Marietta és Fázsy Anikó sem. Nem tudom, az akkor már a nyolcvanon felül járó Raýman Katalin maga mesélte-e, vagy a tördelő, műszaki szerkesztő, a mi Sas Gáborunk, hogy Katalin mindig vesz jegyet a villamoson, nehogy azt higgyék róla, hogy már elmúlt nyolcvan.
Rubi, 2024. július 13. Apa szerint minden világvallás ugyanazt mondja, csak más kiválasztottakon keresztül. Különböző rezgéseken, eltérő tudatos és tudattalan utakon próbálunk kapcsolatba lépni a transzcendenssel. Nem járt misére, rosszul viselte a bűneiktől könnyű munkával szabadulni akaró képmutatókat. Mégis bensőséges kapcsolat fűzte János atyához, a gyülekezet plébánosához. Ők hárman voltak, Sebi bácsival kiegészülve, a világklasszis csapat. Andris sápadt arccal lépdel mellettem, a karjába csimpaszkodom, egyre erősebben szorítom. Combja súrolja az enyémet, nekidőlök, gyengéden ellentart. Araszolunk a tűző napon a sírhely felé. Mellénk csapódik Dávid, este megkért bennünket, ismét szólítsuk így. Sietve belepusmog a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést, Andris könyökét bökdösi. A bezzegbátyánk. Nem lehet rá haragudni, az őserő a családban. Ma ő fog beszélni, helyettünk is.
Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros keretek csúsztak le a falról. Alkotó megmagyarázza világosan. Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Vékony lábbal, kitekert csípővel. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba.) Összebarátkozott egy csótánnyal. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, mondták. (Az elnökasszony haragosra húzta az arcvonásait.) Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Már nem volt rajta ruha. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnökasszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a világűrbe. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnökasszony művésziesen megtervezett arcképe volt.
Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok… De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve. Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig
Rubi, 2024. július 11.
Penészszag árad a falakból, Andrisnak nyilván nem volt érkezése szellőztetni. Ugyanolyan fullasztó a levegő, mint aznap, amikor utoljára aludtam itt. Reménykedtünk apa felépülésében. A nyirkos paplant sem sütötte nap már jó ideje. Régebben anya a diófák között kifeszített vastag kötélre dobta, minden héten egyszer. Apa mérnöki pontossággal tervezte meg a ház belső elosztását. A felső szinten a három gyerekszobából az enyém lett a legnagyobb. Sok-sok ablakot épített be, különböző méretű körök, téglalapok, félkörök ízléses eklektikáját alkotta meg. Mindennek köszönhetően természetes fény áradt a gyerekkorunkra. Hiába tárom ki az erkélyajtót, az orromban összesűrűsödik a savanykás levegő. Ezerszer elképzeltem a temetést. Két nap és idecsődül az egész rokonság. Érzem, ahogy kiszárad a szám. A szobába tóduló hűvös áramlat csillapít viszolygásomon.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
