Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Fotó: Gál Endre

Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.

– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. – Ez a levegő…!

A másik, vállas, hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.

– Fürödjünk! – ajánlotta a tolmács.

– Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.

 

 
Andreas Lischka képe a Pixabay -en.

Sokat tűnődtem, valóban ez legyen-e a címe a mai tárcának. A másik ötletem ez lett volna: „Több szabadságot a zuramnak!”

Az történt ugyanis, hogy Misi kivett pár napot. El nem mondhatom, mennyire irigyeltem, amikor bejelentette, hogy fáradt, itthon marad szerdától. Az iskola nem működne, ha a tanév közepén ki-ki csak úgy elmenne három napra Kaludidába vagy Bergengóciába. A köz szolgálata viszont így is elketyeg.

Szépen elsorolta, mit is fog ma véghez vinni, amíg pihen. Két napra elég lenne, bárhogy is pörög.

– És mit fogsz főzni? – kérdeztem kicsit szemtelenül, de az ő szeme meg sem rebbent.

 

 
Magén István: A tábornok

Fordult egyet, kiugrott a bolyból, dobott, miközben ballal a kereket hajtotta. Már kezdték volna rángatni, cibálni, amikor ágaskodva, az oldalára billent a kocsival mintha a levegőbe emelkedne, és belőtte… Egyetlen mozdulattal, egyetlen kellemes legyintéssel szinte, elhessentette magától a labdát, úgy, ahogyan visszafelé is mehetnének a dolgok, megmutatva, hogy teljesen ura annak, amit tesz, elegánsan, mint egy igazi sztár. Forgásban voltak a kerekek, a kocsi kibillent az egyensúlyából, szinte már tótágast állni készült. Pál érezte a bőre feszülését a hátán, a nyakán, a nem létező lábaiban, az ujjaiban, melyekből majdhogy kiszaladt a vér, mert olyan erővel szorította hol a gumibetétes kormányt, hol pedig a kereket, és közben hangosan kiabált, utasította csapattársait. Közömbösen csörrentek a kerekesszékek, összeütközve, egymásba akadva gurulás közben.

 

 

Kép forrása: Pixabay

Eltelt három hét a „Búfelejtő”-i találkozás óta. Csabai Csabának többször eszébe jutott a három görög eredetű nevű ivócimborák. Egyszer ment le csak az emeletről, a közeli Bingó Presszóba egy sörre, de a srácokról, semmi hír nem volt. Még meg is kérdezte a presszós lányt, szép szőke, formás alakkal, de ő sem látta őket. Érezte, valahogy megkedvelte ezt a triót.

 

   Az elmúlt napok írással teltek el. Jucus egyedül hagyta, elment a húgához Debrecenbe, olyan rokonlátogatásfélére. Csabai Csaba elhatározta, hogy egy elbeszélést ír az életének arról a szakaszáról, amikor a Végvári Erőműhöz került. Itt tanulta ki a lakatos szakmát. Voltak furcsaságok, buktatók. A történet színes írásnak indult.

 

 

Kovács Zoltán rézkarc

A fiú sietett. Akkor is tekerte a pedált, mikor a lendület vagy lejtő – a kivénhedt, nagy múltú és becsületesen elbutult lovak ajzószere – amúgy is előre vitte volna.

Nem szerette kihasználni a biciklijét, azt szerette volna már régóta, hogy valami nagyon fontos megváltozzon a környezetében, valaki, aki most erős, megrokkanjon, valami fabatkát se érjen ezentúl, hogy megmutathassa, ő mégis marad, nem fut el, nem őszül meg hirtelen – mint mikor egyszer azt hitte a fejbőre tenyérnyi bizsergéséről, hogy a haja is fehéredik közben – nem lesz akkor se tetszhalott, saját magától, a saját magányos ügyetlenkedésétől hátára fordult bogár, nem ájul el, mint akinek az ébrenmaradottak tartoznak azzal, hogy sorra elmondják, mi is történt a világban ájultsága percei alatt. Tekert akkor is, mikor nem kellett volna, hiába hallotta már párszor, hogy jó lenne még ez az erő holnap, ha majd az árnyékszéken ücsörögsz. Jó mélyen előre hajolt, nem akart nevetséges lenni, valahol azt mondták, a versenykerékpárokon egy magasságban van a kormány meg az ülés, hát ő is ilyesmire alakította a biciklijét, s így mintha visszaküldték volna valahová, ahonnan kidughatta a fejét, de mielőtt körbeforgathatta volna, kezdhette elölről a kibújást. Akárhogy igazgatta a kabátját, a két, végül is kitört váll az arcához csúszott, s úgy fogta közre, mint régen egy ritkán felbukkanó, izgatott rokon keze előkészítve őt ahhoz a nevetséges, cuppanós cviki-puszihoz. 

 

 
Illusztráció: M. Szlávik Tünde fotója

Arra a jelenségre, amikor az ember képtelen ébren maradni, sokféle mondást ismerünk. Ha széplélek vagy, akkor használhatod az álommézzel kenték meg a szememet vagy a meghintettek álomporral kifejezést. Ha a túloldalon helyezkedik el az alap szókészleted, akkor jön a beájultam és a kinyúltam. Esetleg a kidőltem. Valahol középen van az elszundítottamelpilledtemelbóbiskoltam és társai. Nos, én nem tudnám megnevezni, mi történt velem tegnap délután. Addig emlékszem, hogy kiraktuk a konyhapultra a gulyásleves hozzávalóit, megittam a kávémat, aztán arra ébredtem, hogy Misi csörömpöl a levesmerővel, mert kész a leves. Meg a mosogatás. A duguláselhárítás. A kötelező telefonok. Kiesett két és fél óra az életemből.

 

 


Magén István: Szarvasbogár

Sohasem voltam ostoba, habár jó ideje azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok. Olybá kell ezt tekinteni, mint egy filozófiát. Tolakodásnak semmi nyoma, mármint, hogy nyomulnék a filozófiában. Vagyis, hogy filozófiai kérdésekbe dugnám a fejemet, mint a strucc. Lazaság és derűs tekintet. Ez a jelmondatom. Hogyan kell ezt érteni? Különösen annak, akinek nincsen tekintete? Erről még nincsenek elképzeléseim. Nem vagyok rendetlen, csak szórakozott, ennél fogva a rendetlenség nálam a dekadencia jele. Láthatatlan világomban hogyan is képzelhetném másként? Sok értelme nincs, hogy önáltatással oldjam a bennem felhalmozódott feszültséget. Annak sem, hogy egyoldalúan szemlélődve túlzásokba essek. Az én filozófiám hasonlít a kígyóéhoz. Tekergőzni kell. Tanácsos lenne megszívlelnem saját tanácsaimat, ezért csak magamat ajánlhatom. Láthatatlanságom teljes tudatában. Ettől filozófus leszek, anélkül hogy belebonyolódnék a megoldhatatlanba. Most már megértem a férgeket, láthatatlanságuk kőnyomatait, vagyis évmilliókon átfurakodó életrevalóságukat. A gilisztákat, de még a galandférget is, meg a vakondot például. Nem tudom, mi az, hogy látni. Ezt az érzékelési módot, mint axiómát továbbmagyarázni lehetetlen. Számomra a világ nem vizuális. A világot láthatatlannak képzelem, tehát magamat is. Akkor vagyok láthatatlan, ha lebegek. Erről a fixa ideáról nem vagyok képes lemondani. Nem látom, csak érzem és azt képzelem, hogy mások is csak akkor látják, ha érzik, vagyis megtapogatnak. Időnként, egyszerűen azért, hogy szétfeszítsem a látszatot, tükörbe nézek. Hosszan magam elé téve bele mélyedek, azzal a várakozással, hogy meglátom magam benne. Már a felvetés is abszurd. A szájammal szemben a szám, az orrom beleszagol az orromba, a szemem farkasszemet néz a szememmel…

 


Fotó: Hegedűs János

Mr. Gibson halála

Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni.

 


Szelényi Anna: Életjelek 2, pasztel, 40x60 cm

Éntőlem mehetsz, én ugyan nem foglak leszopni, az biztos, mert ehhez azért már én is túl konzervatív vagyok. És nem félek, hogy félremész, félre is mész odakint. Bár lehet, hogy ez a trendi, a férfierő elvétele a nők által, az elbocsátás, a világba való kibocsátás előtt.

Egyrészt, mert szerintem ez csak babona, hogy csak mind egy cseppig ki kell szívni, és mehet, mehet a férfi, mert a férfi huncut dolog, ha úgy hozza a sors, hát higít, felhigítja az ondót, ha nagyon muszáj. Legfeljebb több lesz benne a porsztatanedv és kevesebb a hímivarsejt, no de az kit érdekel, azt nem látja senki. Másrészt meg szerintem az igazi trendi az önmagát velejéig eltartó, független nő. A képzett, az okos, a még önnön női-anyai vágyaira is gyanakvó nő, a totálfüggetlen. A se múltjától, se jövőjétől nem függő, tehát szorongás- és bűntudatmentes ember típusa.

 

 
Matteo Orlandi képe a Pixabay -en.

 

 

Tisztelt Lakásügyi Osztály!

 

Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket.

A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.

 


Karolina Grabowska
 képe a Pixabay -en.

Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.

 

 


Magén István: Rajz, város 3

– Az előkészületekkel együtt is csak nehezen tudom felidézni magamban a vele való találkozás képét, mely tulajdonképpen az első és az utolsó találkozásunk volt, drámai kísérlet, értékét tekintve legalábbis, igaz, hogy sokszor találkoztunk még, de alig váltottunk szót. – Így kezdte a beszélgetést Szikszay.

 

A festőállvány előtt ültünk, egy hosszú szárú ecsettel babrált és szívta a cigarettáját.

 

– Ne írj róla, hogy cigarettázok, – mondta – mert csak lelkileg szívom, testileg gyűlölöm és magamat is vele.

 

 
Thomas G. képe a Pixabay -en.

 

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethe-t lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggeli hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jól esett neki. Miután jóllakott fogta magát s öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz. Lajos bácsi valamit venni akart. Kevés volt a nyugdíja. Pedig egész életében dolgozott. Tíz órakor már az utcán volt. Nem messze volt Sanyi bácsi és a portékája… Mikor megérkezett a másik nyugdíjas öregemberhez, üdvözölte:

– Jó napot, Sanyi bácsi! Hogy van?

– Egész jól. S maga?

– Én is. A mi korunkban már az a lényeg…

– Milyen igaz! – mondta Sanyi bácsi majdnem nevetve.

 


Adina Voicu
 képe a Pixabay -en.

A régi klasszikus cigány telepi háztetőket, nem cserép fedte, hanem nád, vagy szalma, legrosszabb helyzetben kukoricaszár. Kétszáz-háromszáz lélek is elfért egy hagyományos cigány telepen. Jó dolguk volt az akkori rendőröknek, néhányan, mindig a telepen töltötték el a szolgálati idejüket, de nem akár hogy, minden rendőrnek volt ott kérdeznivalója, meg nagy bátorsága, vagy hatalma, ahol a legszebb cigánylányok voltak. Olyankor nem számított a putri, nem számított a rendetlenség, de még a kosz sem, csak az számított, hogy a szép, karcsú, egzotikus lányok környezetében jól érezzék magukat, simuljanak hozzájuk meleg mosolyú lányok, gyöngy fogsorú szépségek. A rendőröknek meg az egyenruhájukon kívül, semmijük nem volt, a ruha volt a mindenható atyaúristen, de aki a ruhában volt, egy pipabagót sem ért a cigánylányok szemében. Azt műveltek a rendőrökkel, amit akartak, mert hát mondanom se kell, hogy, amikor a rendőröket csiszolták, azok a lányok már régen fényesek voltak, rafináltak, mint a cirkuszos lovak. Tudták, hogy a rendőröknek folyik a nyáluk, mint a veszettkutyáknak ha csak egy résnyit mutattak meg a hatalmas kebleikből, amikor kivillantak oldalt a blúzukból. 

 

 
Fotó: Hegedűs János 

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.

– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista –, a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!

Egy pillanatra torkára forrt a szó, pedig az öreg meg se mukkant, éppen csak hogy felült, s a hírlapíró szemébe nézett.

– Az istenit! – rúgott a tollnok egy törött zsámolyba, térült-fordult, s egy szatyor élelemmel csörtetett vissza.

 

Fotó: M. Szlávik Tünde

Annak idején úgy tanultuk, hogy az angolok kedvelt témája az időjárás. Na most vagy angol lettem, vagy látens meteorológus, mert ahogy visszagörgetem az elmúlt napok bejegyzéseit, szinte mindegyikben van egy kis hó, egy kis köd, némi szivárvány. 

 

 


Kép forrása: Wikipédia

Az elmúlt esztendőben, sok helyen megünnepelték az 1848. március 15-én kitört magyar forradalmat. 175 esztendő telt el azóta, valójában jubileumi időszak ez, valamivel erősebb is a hangsúly, de különösen nagy hatással volt és van világunkra, hogy tavaly nemzeti költészetünk egyik ragyogó csillagát, Petőfi Sándort méltattuk, aki 200 éve született. Akár a forradalom szikrájának is nevezhetnénk a nevezetes napon 25 éves fiatal alkotót, hiszen egyetlen verse lobbantotta lángra előbb Pestet és Budát, amely tűz szinte napok alatt, mint tengercunami, átterjedt az egész országra. Olyan időben vitte szét a különös szél a változtatás hírét, amikor az országban még vasútvonal is alig volt!

 

De nem csak költőt és forradalmat dicsőítettünk, megestek néhányunkkal bizony prózai, sőt fájdalmas dolgok is. 2024 januárjában egy kórházi váróteremben üldögéltem, idegeskedtem, bosszankodtam, bámészkodtam, unatkoztam, végül ismerős talált rám, régi diákom, üdvözölt kedvesen.

– Tanár úr is röntgenre vár?

– Arra. Odavan a derekam, alighanem sántikálni fogok a sírig, egyenes léptem már nem is lesz tán.

– Gondoljon a díszlépésre!

– Azám, a díszlépés. Csattogott, mennydörgött talpunk alatt az aszfalt, szorítottuk a szánkat, mert nyüszítettünk volna a fájdalomtól és a pillanatok alatt ránk törő fáradtságtól.

– Nekem szerencsém lett, nem voltam katona nevetett a vén nebulóm. – Mire bevonultam volna, megszűnt a bakaság.

 

 
Christoph Schütz képe a Pixabay -en.

Most érettségiztem a gímiben, tehát tizennyolc elmúltam. Már korábban elhatároztam, hogy erre az időre lesz nekem autóm. De ehhez jogosítvány is kell. Még nem volt munkahelyem, jövedelmem sem. Anyám, apám tudta nélkül adott pénzt a vezetésre. Jártam rendesen, meg is lett a jogsi. Azt már sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan lesz nekem autóm.

A véletlen hozta, hogy azzal a sráccal, akivel akkor jártam, betévedtünk egy autókat forgalmazó telepre. Egy CBA forgalmi rendszámú Opel Kadett nagyon megtetszett. Napokig őrlődtem rajta, de egyik este apámnak jó kedve volt és előrukkoltam az autó tervvel. Érdekes módon nem sokat töprengett. Annyit mondott, ha 700 ezerbe kerül, akkor ad 500 ezret, meg 200 ezret. Ez kifutja, de az utóbbi összeget, ha dolgozom, havi 10 ezer forintonként törlesztenem kell. Ez arra lesz jó, megtanulok spórolni. Megvettük az autót, én voltam a menő csajszi. Irigykedtek az osztálytársaim. Lett munkahelyem, törlesztettem.

 


Magén István: Európai képeslap

 A. ) Világosban, délután, mostanában. Kinyílt az ajtó, és a folyosó végén, zavartan, éppen csak elszunnyadhatott. Talán mégis, de nem nagyon. Az orrával hirdette, hogy tetszőleges. Lenyúlt, már hajlandó lett volna. Ugyanazon folyamat: téveszmék. A fejét különböző rendeltetésű irányokba (gu r ít o tta).. A vállában feszülést érzett. Állt, tántorgott, mint a pokol. Ismerte, látta, de nem tudta. Hosszú kezét a háta mögé hajlította nyitva. Elfelejtette az ajtót. Különben úgy tett, mint amikor az ember indul. Teljes egyetértésben, összezavarva.

B. ) A fal mellett fekszik feldúltan, (bű nn ek) hitte, belenyugodott. Bujkálás közben szégyentelenül mutogat, nem megy el, nem kell semmi, sehol. Üldözői közönséges, hétköznapi kapcsolatban vannak. Feltételezései szerint az elhunytak emlékére. Tépett, alakulóban lévő, hogy ne lehessen visszatérni. Tépett ruhában átmenekítették. Beleesik., nem látszik, lesüllyedt a tenger fenekére. A hét napjain átosonva, valahogy lassan. Hőmérsékletváltozás egymagában. Sugárzó fényforrás szorongatja, tarka meg tág.

 

 

 

Petrozsényi Nagy Pál Kép forrása: a szerzőnk

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal