VideóA HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
„A Hóhérok asztaltársaságával szemben” Rejtő Jenő
Aztán jobbra és balra tereltem még megszólaltak az ellentétes-gyűrűben grafitos hajjal kerek szoba az idő bonyolult halmaz lecsúszó csövek görcsben a kéz az almák gurulnak villognak bámulnak részben soha még így olyan friss a felemelt kéz villamosok széles mindig végig szellemes és halk és hülye a homály teszi észt spórol szabálytalan búskomor korlát kacsint a háború kerek mint a szilva a háztartások némák éjféli ebéd kinyúlik faképnél hagyottan keletkeznek az elmúlt emberek csavarmenettel szorgalmas paraszti nap után vetődik rémült népek az égbolton (ban) marhák nyalnak ugranak - döfnek csilingelnek joggal remélnek – magyarázatot (rázott) megjelenik az első kitömött menyasszony az alagutak végtelenek drónok (drótók) csúsznak a szigetek eltévedhetsz a merítés alattvalósága játékok öröm elnyom az.
Sáros Zsolt rendes, becsületes tisztviselő volt. Nemes jelleme mindenkit varázslatba ejtett. Jóképű is volt. Negyvenöt éves, de koravén alkatú. Lelkileg több volt a koránál. Anyja még élt. De Zsoltnak sikerült lakást szereznie. Agglegény volt, csak néhány barátja akadt. A munkatársait persze nem tekintette azoknak… Azokat nem nagyon szerette. Folyton csak kritizálták, hogy milyen nagy az orra. Zsolt a munkahelyén magányosnak érezte magát. Zsolt nagyon ritkán járt szórakozni. A focit szerette, meg sokat olvasni… De nem is volt a tévé rabja… Szerette Goethe verseit. A fociban pedig Peléért rajongott. De Puskás Öcsiért is. Az aranycsapatot nagyon szerette. Ő maga is jól tudott focizni, cselezni. Annak idején az osztályban a legjobb volt. Irigyek voltak rá.
Daniella
A következő hónapokban látszólag normálisan teltek a napok. Rajtam kívül senki nem vett észre semmit. Én viszont kezdtem úgy érezni, hogy már nem vagyok olyan fontos Palinak, mint eleinte. Nem történt semmi, és mégis... Valami nem stimmelt. Eleinte próbáltam magam megnyugtatni. Arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk kezdetén még nem volt senki más Pali mellett, csak én. Meg a hűséges Rudi és a nem kevésbé hűséges Péter. Később viszont népszerű lett, emberek gyűltek köré, egyre többen rajongtak a dalaiért, és kevesebb ideje maradt rám. Hát nem az a normális, hogy mások is vannak körülötte? Évekig, évtizedekig nem várhatok feltétlen imádatot. Inkább örülnöm kellene a sikerének.
De egy idő után kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Pali esténként fülig belemerült a rajongók leveleibe, elégedetten nevetgélt, és ha szóltam hozzá, meg sem hallotta.
Drimelton-félsziget, a Luppoá-Óceán közepén. Idő: 18. február. 3622.
Az elhagyott és ismeretlen okokból sérült kísérleti labor, a 145767-es prioritást élvezte. A következő neuron doboz tartalmát, Gregor Zadavan régész találta, háromszázötven méter mélyen. A szerkezet az előírásoknak megfelelően volt beépítve a fenéktalaj mentő-kövén. Nyitás után egyértelművé vált a kormeghatározás.
Az alábbi eseménysorok: 05. július. 2098.-ban kerültek rögzítésre, hang és kép fájl formátumban. – Értekezési kód: „Csendes fülek” Az adott földrajzi területen használatos technikai eszközöket és objektumokat az akkori állam pénzeiből finanszírozta: – DKM titkos ügynökség. A kutatás célja: Visszacsapódó hangrezgések fogadása és értelmezése A helyszínen dolgozó navigációs tisztek: – Julien Preszkot alhadnagy: – Szonár és teleszkóp-felelős. – Marien Susan Litvich százados: – Pályagörbe matematikus, statisztika. – Emeric Naffay ezredes: – Az aktuális feladatok kormánytiszti referense. Hatásköre: – Irányítás.
A neuron doboz tartalmának tüzetes vizsgálata után, egyértelművé válik, hogy a szóban forgó lelet egyedülálló és páratlan az Új-Föld történelmében. Felmérhetetlen pontossággal bír a katasztrófához vezető teljes útról és segítséget nyújt az eddigi homályos részek felismerésében.
Míg Teréza nővérrel beszélgettünk, ismeretlen emberek érkeztek. Ott álltak a nappali ajtajában. Egyszerre fordultunk feléjük és csodálkoztunk rájuk. Nem volt nyakkendőjük. Egyszerű falusi emberek voltak. Valószínűleg a mi boszniai falunkból. Csönd lett. Teréza nővérrel váltottak szót. A nővér mosolygott, a látogatók meg a tekintetükkel kerestek valakit. Aztán sírni kezdtek és Ljubojka felé indultak. Megölelték. Ljubojka erősen zavarba jött, tágra nyitotta a szemeit, aztán ő is ölelgetni kezdte őket. Hiszem, hogy Teréza nővér már egy nappal előbb is tudta, hogy Ljubojka rokonai jönnek érte. De ha megmondja neki, ez az éjszaka hosszabb lett volna az elmúlt tizennégy évnél. Várakozott volna ő is, de mi is, vele együtt, abban reménykedve, hogy értünk is eljön az egyik rokonunk. Csak néztük őket és velük együtt sírtunk. Sírtunk a boldogságtól, hogy Ljubojka hazamegy, és azért is, mert mi nem, de ez a dolog mégiscsak reményt adott nekünk is. Aztán egyenként ki-kinéztünk a folyosóra, hátha valaki rokona még ott vár a folyosón, és valaki közülünk még örülni fog.
Ahogy kilépett a tárgyalóterem ajtaján, az egyik sarokban az ezredes a falnak támaszkodva várt rá, kezében egy vaskos méretű, nyomtatott lapokból és tájékoztató füzetekből álló köteggel. – Nem akadtunk el ám semmivel. – Tessék? – kérdezett vissza. Nem annyira arról volt szó, hogy nem értette a szavakat, hanem inkább hogy nem tudta mihez kötni őket. De persze valahol belül tudta, hogy az ezredes szándékosan mondott egyszerre túl keveset, hogy felkeltse az érdeklődését. Régi retorikai stratégia. – Az űrhajó készen áll, és minden vágya, hogy maga is a fedélzetén legyen, amikor elindul. – Az űrhajó egy tárgy, nincsenek vágyai. – Majd meglátja.
– Marcsi néni elmondaná, hogy akkor, azon a napon, azon a délutánon, amikor az a bizonyos dolog… Mikor az az ügy… – Ó, igen! – vágott köbe Marcsi néni. – Nem is volt ügy, nem történt semmi. Tévedés volt? Szőrszálhasogatás? Egyezkedés? Mit akarnak hallani? És miért mindig én? Miért nekem kell… Szóval szeretnének egy szép, szívhez szóló történetet. Egy giccset szeretnének. Tőlem megkaphatják. Álmosítóan szerelmes sztorit fogok elmesélni, tele kifogásokkal, szenvedéllyel, és csillagokkal. Mert maguk körülvettek az állítólagos szeretetükkel, zsarolnak, fenyegetnek, üldöznek... – A nagy, kockás asztalkendőt hajtogatta beszéd közben, mintha onnan olvasná a mondanivalóját. Megnyomkodta a tenyerével, húzogatta, feszegette, tölcsért is formált belőle. Aztán hirtelen elhallgatott, a szemére szorította az asztalkendőt, rázkódott, a vászonkendő sarka vizes lett a könnyeitől. – Bizony – mondta. – Nem volt semmink. Szegények voltunk, éhesek, szerelmesek. – Megállt, pislogott, tudomásul vette az ellenkezést. A rendező felemelte az ujját, hogy: no lám! A riporternő leesett állal csodálkozott, az operatőr kimeredt szemmel kapkodott levegő után, a segédrendező, körte alakú orrát törölgette gusztustalan zsebkendőjével. Daniella
Azt hiszem, a másodév végén történt, hogy a bevásárlóközpontban összefutottam Oliveira Lacival.
Addig, ha felidéztem a képét, mindig pirospozsgásan láttam magam előtt, de aznap szürkének tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy ő változott-e, vagy az én emlékeim csalnak. És szemlátomást neheztelt rám. Nem szólt ugyan semmit, sőt, igyekezett udvariasan viselkedni, de ismertem már annyira, hogy tudjak olvasni a jelekből. A szakításunk után szem elől tévesztettem, de kiderült, hogy ő továbbra is figyelemmel kísérte a sorsomat. Még arról is tudott, hogy Palival élek együtt. Lehet, hogy ez volt a bögyében? Igazság szerint inkább nekem kellett volna haragudnom őrá. Hiszen annakidején ő hordott össze mindenfélét rólam. Sohasem értettem, miért. Talán így akarta megbosszulni, hogy nem feküdtem le vele?
De már rég megbocsátottam a hazugságait; boldog szerelemben éltem.
Ha szerető vagy, nem kell linzert sütnöd. Ha szerető vagy, nem dörgölöd a saját orrod alá olykor, hogy valaha könnyebb, könnyedebb és nevetősebb voltál. Ha szerető vagy, tényleg könnyebben nevetsz. Ha szerető vagy, lehet, hogy becenevet adnak a nemiszervednek. És lehet, hogy te is lenevezed a szeretett fütyköst. De nem muszáj. Ha szerető vagy, rájössz, hogy olyan sok minden nem muszáj. Kötelező gyakorlat alig marad. Ha szerető vagy, lehetnek tiszteletben tartott, fájó pontjaid. Ha szerető vagy, rájössz, hogy téged is tiszteletben lehet tartani. Mert megérdemled, mint a kedvenc testápolódat. Ha szerető vagy, lehet, hogy lovakhoz, fákhoz fognak téged hasonlítani, és ez még jól is esik majd. Ha szerető vagy, nem fognak tesztelni. Ha szerető vagy, főleg nem téged fognak tesztelni. Ha szerető vagy, rájössz, hogy a maci is szeszélyes olykor, és nem akar a málnásba menni. No de ha szerető vagy, akkor ez sose a te hibád lesz. Ha szerető vagy, mindig valami jelenbeli dologhoz fognak téged hasonlítani. Vagy legalábbis valami vonzóhoz. Ha szerető vagy, rájössz, milyen sokféle nedve van az embernek, de nem zavar, mert még a nyál is érted csorog.
A telefon csörgött, mivel sietett, rá sem nézett a mobil képernyőjére, csak általános köszöntést hadart el a hívónak: – Halló? – Szia kedvesem! – Nagyi??? – olyan boldog lett hirtelen, könnycseppek kezdtek gyülekezni a szeme sarkában. – Igen, drágám. – Hogy vagy? – Minden rendben, drágám. Nincs miért aggódni.
Nem a szomorúság könnyei voltak, csak a hagymáé… Egy természeti katasztrófa apokaliptikus modellje sült a fazékban, felcsaptak a gőzök, sistergett a zsír, kitört a fortyogó vulkán. Kéjes illatok terjengtek. A szálfaegyenes makarónik meggörnyedtek. A tészta darabok szétszóródva lepték el a virtuális hegyoldalakat. Marcsi néni főzési elgondolásai a klasszikus hagyományokból merítettek, nemcsak az anyjától, meg a nagyanyjától átvetteket olvasztották magukba, gasztronómiai alkotásaiban fellelhetők voltak vándorlásai, még utazásai, meg álmodozásai is, meg a szabolcsi falucska húslevesei, töltöttkáposztái. Magukba foglalták a háziállatoknak a megszületéstől a fazékig tartó halál-stációit is, egészen a leveses tányérig, a panírozás műveletéig, a fortyogó ízek és zamatok, zsírok és olajok egymásba kapaszkodó folyamatáig. Vékony ujjai a villa derekát ölelték, meg a főzőkanál nyakát, a mártás a csuklójára cseppent, összekuszálta a színeket, az alabástrom-sárga tojást, a tengerzöld brokkolit, meg a lila kökénymártást. Liszt- és cukorpor kavargott, mintha becsapódó aszteroida verte volna fel a földet. Nem akart átmenni a városon bár a távolság hazáig majdnem ugyanannyi volt a külső úton is ő egyszerűen élvezte, hogy száguldhat a csótánnyal. Már ha ezt száguldásnak nevezné rajta kívül bárki. Mióta örökké ellenőriztek mindenkit a vasgyár kapujában hiányzott neki a reggeli pálinka. Az utakon zéró tolerancia ő meg száradjon ki? Nem izgatja, akkor is elszopogatja hazafelé a sörét. Nyolc óra meló alatt akár ki is száradhat az ember gyereke! Add a nyitót bébi! Ne őrülj meg Palikám! Csak nem akarod most kinyitni? És a rendőrök? Ha megint elveszik a jogsidat járhatunk busszal! Ne pampogj már Margit! Add azt a kurva nyitót! Öt perc múlva otthon vagyunk! Persze, hogy odaadja! Nem fog vele összeveszni lefekvés előtt! Mi a franc ez? Kisül a szeme! Egy kurva motoros! Na megállj csak barom!
Palkó
Talán Szász Dáviddal kezdődött. Vagy a verseimmel. Nem, azt hiszem, az egész Daniellával kezdődött. És a gitárral.
Nálunk apa kereste a nagy pénzt, anya pasija épp olyan kis jövedelmű ember volt, mint ő maga. Ajaj, mondta Péter. Két tanár. Nem is futotta anyának két gitárra karácsonyra. Majd felváltva gyakoroltok, jelentette ki. A szüleinknek mindig is mániája volt a zenetanulás; énekkarra jártunk, és általánosban hegedülnünk is kellett. Csakhogy mire megkaptuk a gitárt, addigra Pétert már rég nem érdekelte a zene.
Felnyitották neki a padlót, és egy szűk lyukon keresztül, egy roskadozó falétrán kellett lefelé másznia. Amikor a földre ért, látta, hogy olyan lámpákkal van felszerelve a járat, mint amiket bányákban használnak. A vezetékeik is ugyanúgy lógtak szabadon a levegőben. Kíváncsian várta, hogy miféle barlang vagy katakomba lehet a járat végén, amit érdemes megnéznie. Pár kanyar után egy jobban kifaragott helységbe, és ott egy vaskos fémajtóhoz értek, amit két fegyveres őr vigyázott. Most először érezte úgy, hogy jó helyen jár, és nem csak valami elkésett áprilisi tréfa célpontja. – Jelszó? – kérdezte az egyik őr szinte gépies hangon; ami miatt nem is annyira kérdésnek hangzott, inkább úgy, mintha minden ok nélkül le akarják üvölteni a fejüket. Erre a kísérő hosszú káromkodásba és sértegetésbe kezdett, és mindenféle obszcén “ötleteket” vázolt fel azzal kapcsolatban, hogy az őröknek és édesanyjaiknak milyen közös programokat kellene művelniük. Válaszul az őrök továbbengedték őket. „Most már túl vagyok rajta.” Stephen King
Erezett fák, a mélyedésekben víz. Egyszerű, általános gyakorlat. Vasból valók a rozzant betűk. Folyton izzik. A hegytető évszázados, központosított. Az is lehet, hogy pár ártalmatlan függvény bevitelével rögzítették. Mélyen alszik, lomposan, csak az egér gombjának nyomkodásával ébreszthető fel. Párolog és izzik a gőz. Látomássá válik a táj. (Vulkánkitörés, vagy csak.) (Az átmenetiség sejtése.) A világ tájékozódik, a faágak óvatosan egymás kezét fogják. Tudom is én, azt mondja, ilyenkor szoktuk lerombolni az ártalmas arcot. Azt kell mondani, hogy nem tehetsz róla. Alapjában véve, ha utána gondolsz, ez nincs így. A világ fejekből áll, amik meglehetősen gátolnak, mondja, miattuk elkövettem néhány (os toba ságot) mondja. Ventilátor forog, leszáll, a madár, mobiltelefon csapkod a levegőben, háromlábú mobiltelefonokat hajigálnak a Dunába, csipognak, a kabátszárnyon jelvény. Vidáman dobolnak az asztalon. Elbűvölve, hátra-hátra pillantva hajlong. Pörögnek a kódok, kotródnak, vízfejűek, a kintlévőségeinket őrzöm, azt az arcot, mintha soha se lett volna. Alázatosan hajolgatnak, kitépik az életet a halálból…
A kettőezernyolcas esztendő Márton napján otthon jártam éppen, s kivel találkoztam a posta sarkán? Istók Jóska komámmal, egyalombéli cimborámmal, akivel közösen koptattuk az iskolapadot az Adai utca ma már csak emlékekben élő oktatási intézményében, az „Árvay iskolában”. Diákok vára áll most is azon a helyen, a mai nebulók már a tudományok eme új palotájához szoktak, ám az én lelkembe bele van vésve az a földszintes épület, amely sokunknak második otthona volt. Az olajos padlók nehéz szagát most is érzem, ahogy írok, ahogy emlékezem. A Diósgyőr vaskályhából, amely osztálytermünk legöregebb ferencjóskás darabja volt, a téli szél ki-kicsapta a széngázt, nyitogattuk is órák alatt az ablakokat, meg ne betegedjen valamelyikünk. Hát itt éltünk, éldegéltünk, koptattuk drága gyerekkorunkat, mindenféle matematikai, fizikai, kémiai, nyelvtani, meg a jó ég tudja fölsorolni, milyen csapdák között. Ha sokszor nehéz is volt, azért mégis jó volt, szép volt.
De rég volt!
D. M.: A hetvenöt éves újságíró maga is elcsodálkozik visszatekintve, hogy tizenhét éves énje mi mindent mert végigcsinálni: játéknak fogta fel, és szerencséről beszél. Pedig olyan feladatokat oldott meg, amire tapasztalt emberek se igen mertek volna vállalkozni. Gyermekek nevelését, mentését, gondozását, fegyelmezését vállalta magára a szinte még gyermek ő maga is. Amikor most nálunk, Zuglóban kezdi emlékezését, a helyszín is egy kicsit segíti a régi idők felelevenítését. Bárha rezignáltan hozzá is teszi: kit érdekelnek ezek a régi történetek ma már. Persze csattanós választ kap egy hét múlva, amikor éppen ezen idők tanulságait végiggondoló magyar író kapja meg a Nobel-díjat. Élnek a történetek, megvan az érdeklődés irányukban, és ha lanyhulna a figyelem, egy-egy kulturális vagy politikai esemény újra meg újra odairányítja a figyelmet. Különben is, kit ne érdekelne, hogy egy tizenhét éves ifjú hogyan teremt rendet kortársai között, amikor mindnyájuk életéről van szó. Az akkori történet is érdekes, a történet önmagában is pszichológiai rejtély. Kezdjük a történetet, amely egyben történelem.
Rudi Halálos szerelemben élnek, mesélte Palkó a szüleiről azon a bizonyos negyedik osztályos táborozáson. Mintha valami öngyilkosságról – vagy öngyilkossági kísérletről? – is szó esett volna, de akkoriban nekem kisebb gondom is nagyobb volt a szerelemnél; az osztály ranglétráján akartam feljebb kerülni, legalább a nyaralás idejére. Évekkel később jutott csak eszembe az a régi, negyedikes történet. De akkor már hiába faggatóztam, Palkó elhárította a kíváncsiskodásomat. Mintha szégyellte volna magát… Nem értettem, miért. Talán azért restelkedik, gondoltam, mert csak kitalálta az egészet.
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Halló, édes fiam... Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról... Január 19-én volt halálának évfordulója. „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből? „Ezért tekintem én gyanúval s ellenszenvvel a jövőt.” Csoóri Sándor
Addig csinálta, míg meg nem tiltották neki. Valóságos gyümölcsök lógtak a túlsó végén, mikor meglátta. Az állványra kitett dolgok még nem követtek el semmit. Arra ösztökélte a kő, a homok és a mész, hogy újra kezdje. Feljebb akart emelkedni, hogy végighallgassa. (A növények várják az embert. Amit a növények várnak tőlem, azt nem tudom teljesíteni. Elbeszélem a síró növények arcát.) Csendesen szórakozott, a kiszáradt területekről elfelejtkezett. Fogta a táskáját, bepakolta, megtömte, arra számított, hogy ha kell, könnyen megmozdítja. Ebéd közben a sótartóval játszott. Felvette a földről, hóembert csinált belőle, és ott hagyta a kerítésen. Szétcsavarozta, elvitte ide, meg oda, üveggolyók a lépcsőn, a könnyed szép háború közben is. Meglátta az elnököt, amint elmegy hazulról a levegőbe. A farkánál fogva húzta ki a rókát az irodából. (Odújából.) Válltömést adok neked, kotyogta. Ők lakják a sziklába vésett lakásokat ebben a négyszögletes épületben. Arról szólt, amit a pályán leírt a fűre. (Fűre írni.) Előadás közben érdekesen pihent. Kicsit kényelmetlen találkozások voltak. (Az élőlények megszentelt figyelmét hallom.) Szép, fekete ruhában járnak a köveken.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
