VideóA PécsTV műsora Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
...megint az éjszaka. Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám? Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
Altatóorvosi vizsgálatra kellett ma mennem, izgultam rendesen, hiába nyugtatgattam magam, hogy ez még nem a műtét. 9.52-re voltam előjegyezve, Misi agyára mentem, mert hamar el szerettem volna indulni, hogy inkább ott várjunk, mintsem elkéssünk. Végül bejött egy munkahelyi telefon, addig én enyhe nyomásgyakorlásként beültem az autóba. 9-kor indultunk, 9.25-kor már a parkolóházban köröztünk. Ha 25 perc alatt ideértünk, csak megtaláljuk majdnem ugyanennyi idő alatt, hová kell menni, még az én befékezett teknősbéka tempómmal is – gondoltam. S lőn.
Lázadoznak ott, ahol eredetileg kultúrház, rádió, csalán volt. Én vagyok a fürdőmedence, mondja Somfainé, vagy az egészségház, vagy az öltöző, és megosztom a szabadságot. Egy gyönyörű cseresznyefa a magasból, majdnem meghaltam magam, mondja. Nevetek, kiengedem a levegőt a kezemből, összetörik, elgurul. A tükörképem kereszülreped. Az éghajlat láttán merészelem kimondani, hogy tudatosan ellenőrzött, könnyű. Somfainé arcán látszik a sivatagi vándorlás, a felfedezés. Beborult tekintettel, egyre távolabb, már-már a képzelet peremén. Utána nyúlnak, belemarkolnak, a hullámok jeleznek, letépik Somfainé ruháját. Beborult, rémesen néz ki a délelőtt. Kinéznek a porból, bámulnak rá, Somfainé ugrik, repül, magára vonja a figyelmet. A szünet alatt felrajzolja, hogy semmi. Áll, gyere be,mondja, a pasas eltűnődik. és éhes is, belép a kápolnába. Csupa pamutszövet, rikkant egyet, meglóbálja, önmagára mutogatva tördeli a kezét. A csengőhang elhagyja a fedélzetet, a hanghullámok füzérben szerveződnek, szívük van, Somfainé elfordított fejjel táncol. Oda jár, rendes ember, a nyakáról veszi le a térdét. Somfainé dölyfösen párbeszédbe elegyedik Somfaival.
A sok ajtó közül odamentek az egyikhez, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi; az ezredes azonban mély levegőt vett, mintha már akkor bánta volna. Bekopogott, vagyis pontosabban bedörömbölt az öklével, amit ő magam még mindig az illedelmesség rugalmasan nyújtogatható kategóriájába sorolt. – Hm – mondta, jelezve azt, hogy mondani szeretne valamit, csak szeretné, ha előbb rákérdeznének, hogy mit szeretne mondani. – Mit szeretne mondani? – kérdezte az ezredes, belemenve a játékba. – Magamtól azt hittem volna, hogy ezen a bázison biztosan van valami modernebb módja annak a jelzésére, hogy ki szeretnénk nyittatni az ajtót.
Elmúlt a tavaszi szünet, iskolakezdet. Az utolsó szüneti nap eszembe juttatja az iskolát. Diák- és tanárkoromat is. A reggel fontos kommunikációval kezdődik. – Tata! – csetel hozzám unokám, Péter. – Írnom kellene a húsvétról valamit. Ez a föladat, szünet után be kell adnunk, a tanárnő szigorúan leosztályozza az ilyesmit. Van egy ötleted? Súgjál, tata! – Gondolj vissza arra a mesémre, amelyet később is oly sokat emlegettünk! – Virágvasárnapon Jézus urunk beszamaragolt Jeruzsálembe. Ünnepre érkeztek a népek, mégis, ha visszagondolunk a nagyhét történeteire, a keresztre feszítés kegyetlen végrehajtása jut eszünkbe először, és nem a bevonulás pálmaágakkal lengedező boldog békeüzenete.
Gyerekkoromban senki nem ijesztgetett csúszómászókkal, legfeljebb a fiú osztálytársak jöttek túl közel az arcomhoz egy-egy cserebogárral – ami ugye mégsem csúsz-mász állat, kivéve, ha kiszedik a lábait, brrrr –, hogy nézzem meg, ez egy királynő, mert piros a tora. Farkas sem lakott a Bence-hegyen vagy a Vitéz-kanyarban, mégis gyakran játszottam azt, hogy gyorsan be kell ugrani a megvetett ágyba, s alaposan be kell takarózni, különben elkapják a lábamat a kígyók, meg hogy úgy kell elbújni a „bunkerben”, hogy akárhányan szorongunk is az ebédlőasztal alatt, senkinek ne lógjon ki egy végtagja se, mert azt megeszik a farkasok.
Rázkódás nincs, minden kezdés örömteli elfoglalták az erdőt az embereit, a legszegényebbet is (Szegénylegény), (Kopog, vés, tekeredik.) Úgy tartja a kezét, mint a színházban, görbe a határ és az ujjak, az ajak még feszes implantátum. A kiállítóterem pilléreit pontosítani kell. Meglátod milyen tulajdonságai vannak. Nők összetekeredve. A szokásos pszichodinamikus elrendezés szerint. Én csak annyit tudok, mondta, hogy egy moziban ülök. Fejjel lefelé csúszós (szolgálat). Megissza a halált, jóofa. Kézirattal jelentkezik, vési a követ teátrálisan, felhívja magára a figyelmet, a hülyéket meg kell becsülni, mondja, szilánkok a szemben, türelmetlenül és görcsösen. Remény. A kígyó azt hiszi, hogy mindenki felett ítélkezhet. (A tiszteletreméltó vadak a történelem újraolvasásában hisznek.)
A sok zúgolódás, mozgolódás, recsegés után újra hatni kezdett a gravitáció. Érezte, hogy nyekken egyet a gerince a hirtelen súlyváltozástól. Nem fájdalmasan, csak olyan két-hete-szerettem-volna-már-kiropogtatni-a-gerincem-szerűen. – Mi történt? – kérdezte némi riadalommal a hangjában annak ellenére, hogy egy átlagos napon inkább az a normális, hogy hat rá a gravitáció, és nem az, hogy nem. – Visszavittek minket a Földre? – Gravitációs mező. A bázis teljes területén alkalmazzuk – válaszolt unottan az ezredes. – Az lehetetlen! – Van egy érzésem, hogy ma még sok mindenre fogja mondani, hogy “Az lehetetlen!”
Éveken keresztül táncoltunk a PET-palackokon, hogy kiszorítsuk belőlük a levegőt, s lehetőleg mind beleférjen a szelektív kukába. A reklámkampány a „Tapossa laposra!” szlogenre épült, aztán ez a mese is megváltozott. Most beleszuszogunk a flakonba, ha pici horpadás van rajta, nehogy ne vegye be a kényes gépgyomor. De igazából nem erről szeretnék írni, csak a taposógépről ugrott be a régi reklámszöveg. A szerkezetet még a nyáron kaptam Attila sógoromtól. Akkoriban önállóan az ágyról sem tudtam leszállni, úgyhogy félretettük és néha megnéztem, nem ment-e összébb, nem lett-e alacsonyabb, mert megmászhatatlan hegynek tűnt előttem.
Ember formájú vonalak jöttek. Állat formájú adatok bólogattak, mint a tulipán. Őt figyelték a sima mocsárban. Nagyfejű virágok. Egymást keresztezve az alagsorban repültek. Szép, hosszú, fedett, a mennyezetbe érő vonalaik voltak. Hurkolódó, büszke és görbe vonalak. Hosszú női lábak taposták a sárral tömött vonatokat. A fedett alagút a mennyezetbe kapaszkodott. Az utat leszakadt lámpák szegélyezték. Jobb felé mutató lány álldogált a sarkon. Kezdett fáradni, kaparta a vakolatot. A teherautókon lebegők, meg a bukó-nyíló fecskék. A hosszú út előtt rágcsálták az ujjaikat. Összefonták leveleiket a vaskos combú páfrányok. A két terasz közti elválasztón. Átmásztak, és amire a legkíváncsibbak voltak megmutatták. (A HOSSZÚ feJÜEK SZÜNTELEN NEVETÉSE)
A rázkódás a kicsi kabinban elviselhetetlen volt. Két dolgot tudott nagyon jól: Az egyik, hogy ennek rövid időn belül vége lesz. A másik, hogy addig teljesen tehetetlen. Ezért aztán az agya úgy döntött, hogy a túlterhelő stressz helyett a gondolkodásban, elmélkedésben merül el. Nagyon fontos kérdések jártak a fejében: Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a földön járt? Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a Földön járt? Hány vacsorát tud egy ültő helyében megenni valaki? Ha valahol az űrben egy idegen civilizáció a földi emberéhez hasonló szintre jut, szükségszerűen kialakulnak a valóságshow azon fajtája, ahol kiégett agyú emberek nézik a tévében, hogy más, szintén kiégett agyú emberek hogyan viselkednek egy közös épületbe zárva?
Ült a sötétben. Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban. A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb. Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…
Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták. Gondolhatod, mit éreztem. A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett. A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve. Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!
Az udvaron találkozott az ezredessel, aki köszönésképpen rögtönzött gúnyolódásba kezdett: – Nem úgy néz ki, mint aki lefürdött volna tegnap óta. – Elsődleges célok, ezredes, elsődleges célok! – hangzott a riposzt, magát is meglepve vele. Ezen a projekten most ő volt az újonc, akinek szemlesütve kellett volna várnia a parancsokat, és mindenre helyeselni, amit mondanak neki; ugyanakkor azt érezte, egyszerűen túl fáradt a formalitásokhoz. Ráadásul úgy tűnt, a pimaszsága nem is fogja megbosszulni magát, hiszen az ezredes szeme sem rebbent meg. Sőt: – Ez már tetszik! Kvíz-kérdések! Mire való a zsilip ajtaja melletti sárga kar?
Kristóf, a novellista elszakadt a valóságtól, de Lévay doktor sebtében összevarrta. – Nem lesz maga egy darabig jóképű barátom és garantáltan fércműnek fog látszani. Ittak egy kis mókusvizet, ami vizelésre sanyargatva marta a szájsebét. Kisvárosban meggondolandó, mit tesz a köz elé az irodalom. Csütörtökön jöjjön be kiszedetni a varrást, addig lehetőleg írjon virágokról és azok közé semmiképpen ne csempésszen infllagrantikat maga mártír! A vérszegénységét ne kezelje egyelőre pikáns kikezdésekkel.
A kis Franz bezzeg meg merte tenni, mi sose érjük utol. Bár a valóságban jobb lenne most az ötlete. Bogárrá változtatni az embert. Gondold csak el. A nagymamát simán le lehetne tárolni valahol a lakásban, és olykor lökni elé egy kis kenyeret, maradékot, ilyesmit. Hát nem vonzóbbak lennének így az öregek? És így könnyebb lenne őket magukhoz venni a fiataloknak. Ismeretlen, rég látott, beteges nagymama? Az ijesztő lehet, node egy kicsinyke bogár, az jöhet bármikor. Se pelenka, se kötelező beszélgetés naponta, se bájolgás, műmosoly az örökség miatt. Hisz házak, lakások szabadulnának fel azonnal. Mehetnének az unokák oda lakni. A boldog szülők meg eletethetnék a bogárkát.
„A Hóhérok asztaltársaságával szemben” Rejtő Jenő
Aztán jobbra és balra tereltem még megszólaltak az ellentétes-gyűrűben grafitos hajjal kerek szoba az idő bonyolult halmaz lecsúszó csövek görcsben a kéz az almák gurulnak villognak bámulnak részben soha még így olyan friss a felemelt kéz villamosok széles mindig végig szellemes és halk és hülye a homály teszi észt spórol szabálytalan búskomor korlát kacsint a háború kerek mint a szilva a háztartások némák éjféli ebéd kinyúlik faképnél hagyottan keletkeznek az elmúlt emberek csavarmenettel szorgalmas paraszti nap után vetődik rémült népek az égbolton (ban) marhák nyalnak ugranak - döfnek csilingelnek joggal remélnek – magyarázatot (rázott) megjelenik az első kitömött menyasszony az alagutak végtelenek drónok (drótók) csúsznak a szigetek eltévedhetsz a merítés alattvalósága játékok öröm elnyom az.
Sáros Zsolt rendes, becsületes tisztviselő volt. Nemes jelleme mindenkit varázslatba ejtett. Jóképű is volt. Negyvenöt éves, de koravén alkatú. Lelkileg több volt a koránál. Anyja még élt. De Zsoltnak sikerült lakást szereznie. Agglegény volt, csak néhány barátja akadt. A munkatársait persze nem tekintette azoknak… Azokat nem nagyon szerette. Folyton csak kritizálták, hogy milyen nagy az orra. Zsolt a munkahelyén magányosnak érezte magát. Zsolt nagyon ritkán járt szórakozni. A focit szerette, meg sokat olvasni… De nem is volt a tévé rabja… Szerette Goethe verseit. A fociban pedig Peléért rajongott. De Puskás Öcsiért is. Az aranycsapatot nagyon szerette. Ő maga is jól tudott focizni, cselezni. Annak idején az osztályban a legjobb volt. Irigyek voltak rá.
Daniella
A következő hónapokban látszólag normálisan teltek a napok. Rajtam kívül senki nem vett észre semmit. Én viszont kezdtem úgy érezni, hogy már nem vagyok olyan fontos Palinak, mint eleinte. Nem történt semmi, és mégis... Valami nem stimmelt. Eleinte próbáltam magam megnyugtatni. Arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk kezdetén még nem volt senki más Pali mellett, csak én. Meg a hűséges Rudi és a nem kevésbé hűséges Péter. Később viszont népszerű lett, emberek gyűltek köré, egyre többen rajongtak a dalaiért, és kevesebb ideje maradt rám. Hát nem az a normális, hogy mások is vannak körülötte? Évekig, évtizedekig nem várhatok feltétlen imádatot. Inkább örülnöm kellene a sikerének.
De egy idő után kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Pali esténként fülig belemerült a rajongók leveleibe, elégedetten nevetgélt, és ha szóltam hozzá, meg sem hallotta.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
