VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Sötétedéskor egyre nagyobb az érdeklődés (Brüll ügyei iránt). Sötétben születnek a könyvek, meg az öreg arcok. A másik két balkezes, ferde sarkú. Repülőgép kattog a levegőben, most jött a háborúból. Nyomulnak előre, övezetekből áll a világ, retteg a bajsza, bátortalan hőhullámokat vet. Akkor maga egy szélhámos, mondja és rátapos. Történt egyszer a magas hegyekben. Akire a világ egyre inkább hagy kincseket. Kitört a hegy a tudományos világban. (Akadémia a csarnokban. Mikrofonnal, közben a tömeget brutálisan verik. Kenyérre lehet kenni. Szétkeni a levegőben őket. Annie a vastag lábú nők kongresszusán. Sírt amikor meglátta költői magasságból.
Van Afrika szívében egy folyó, a Makkala, ami a magas Menebé hegyekből indul, és a fél kontinenst átszelve a Dél-Atlanti óceánba folyik. Azok a kődarabok, amik a hegyen beleesnek, hosszú útjuk során gömbölyded kavicsokká formálódnak. A Makkala közepénél élő Bologonda törzs tagjai szerint a folyó szereti a gömbölyded kavicsokat, azért csiszolgatja olyan hosszú időn át a köveket. Csak szemlélni szabad őket a fodrozódó, tiszta vízen keresztül, kivenni őket tilos; aki mégis megteszi, az büntetésben részesül, mert megbántotta a folyót. Bár az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez pusztán egy ostoba hiedelem, még soha nem cáfolta meg senki. Igaz, ennek részben az az oka, hogy még soha senki nem találkozott a Bologonda törzzsel, és soha nem hallott a hiedelmeikről; és ha mégis akadna ilyen személy, valószínűleg nem azzal akarná tölteni az idejét, hogy egy más civilizációktól elzárt törzs hite ellen keressen bizonyítékokat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok civilizáltnak mondott, nyugat-európai tenger mentén tilos elvinni a partról a kavicsokat, még ha teljesen más okból kifolyólag is. Ott azzal indokolják, hogy rengeteg turista jár arra minden évben, és ha közülük mindenki csak egyet hazavisz, a part idővel teljesen kiürül. Felmerül a kérdés, hogy ha egyszer kialakul az a szabály, hogy tilos a kavicsokhoz hozzányúlni, vajon a mindennapi életünkben meghatároz-e bármit is az, pontosan miért is alakult ki ez a szabály?
Nem is újság. Másolat. Számomra mégis drága kincs.
1988. nyara. Ajándékot kaptam egy barátomtól, aki akkor Pesten járt. – Hoztam neked egy Irodalmi Újságot! – lobogtatta boldogan fölemelt jobbjában. – A legfrissebb szám? – kérdeztem. – Az utolsó szám. Megjelent 1956. november 2-án. Válaszolni sem tudtam, az öröm és a döbbenet egyszerre hullámzott a lelkemben.
Otthon idegesen veszem ki a hatalmas, sárga borítékból kincsemet. Reszket a kezem, bele is hasítok a kovertába.
A ház elől kigördülő mentő mintha magával vitte volna a hangokat is. De cseppet sem bánta. Csak most, a pilinkélő hóesésben rá szakadó csendben érezte meg, mennyire elfáradt a többhetes kórházi bentlét kierőszakolt beszélgetéseitől, a kényszerű együttléttől, a szüntelen jövés-menéstől, mások látogatóitól. Messze volt még az óra szerinti este, de a decemberi korasötétben már égtek az utcai lámpák, a ház előtt álló ottfeledett távíróoszlop bumfordi, gémeskútszerű árnyékot vetett a hóval borított udvarra. A szélrohamok által rakott hódüne széle saját súlyától beomlani készült, betemetéssel fenyegetve a szomszédból áttévedt vörhenyes, sovány kandúrt. A tuják alsó ágai a földig nyomorodtak a rájuk fagyott fehér teher alatt. Holnap, holnap segítek rajtatok, intett feléjük, majd letopogta cipőjéről a havat, és belépett a parányi előtérbe.
Egy kis lebujban laktak. Három cigány ember. Egyikük sem volt idősebb negyvennél. Egymásra voltak utalva. A templom egere gazdagabb volt náluk. – Jani! – szólt rá Janira Zoli. – Menj el a boltba! – Mindjárt. – Eleget neteztél már! – Jól van na! – Hozz egy kis csemegét is! Jani fogta magát s ment.
Az ablakban pajkosan állt egy csillag. Egy fogaskerék volt a szájában. Még negyvenöt percig égnek a fények. Azt írja: jövendőmondás lebeg Európa felett. (Tulajdonképpen, vagy egyszerűen: csak.) Sajátos szájszag, a hidak kopárak és vörösek. Egy csődtömegből álló hadsereg volt. Nő volt, a teste megfagyott, megpróbálták átkísérni a túlvilágra. Érzéstelenítették, kicsit álltak a feje tetején, arcvonásait elrejtette mindenféle párnába, meg kazettába. A homlokán gombák nőttek. Messze voltak, csupa hosszú, hegyes, saját test évszázadokig a háborúban. (Valaki azt kérte, hogy tanítsa.) Belesnek, még mielőtt észbe kapnak már meztelen, persze csak akkor, ha az élet túlélhető.
Egyszer régen húsvétkor csibe- és nyuszimatricás tojásokkal vártál minket otthon – a torma erős volt, cukros a tea, mint a napközikben, és persze sós a sonka. Nekem szántad a zöld tojást, mert az volt a kedvenc színem. Köszönöm. Talán 2016 nyarán és biztosan Balatonfüred sznobturisztikai kávézójában volt egy vízre néző terasz – azt mondtad, csak azért vettél kávét, hogy a vizet nézhesd. Azt mondtad, le kell barnulni, vagy minimum le kell égni, hogy elhiggyék: nyaralni voltál. Te sem szeretted az édeset, és te sem ismertél emberi tekintélyt. Azt hitted, Isten akkor is lát, mikor te már nem láttál. Istenem, ha te lennél!
Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában? Kormányunk válasza elég lakonikus: eddig a határ, punktum, faggassuk inkább a történelmet! Hát én kifaggattam, s vele megboldogult apám elsárgult, 1940-ben írt naplóját is, amely immár ugyancsak történelem. Közlök belőle néhány passzust. Aug. 1. A világ vérpatakban fürdik. Csak nálunk nem hullnak még a bombák. A levegő azért itt is puskaporos. Ekék helyett tankot, repülőket gyártunk, s a királyról is bizarr hírek keringenek. Egyesek szerint lemondásra készül, mások szerint eladott minket. Nyilván Hitlernek, de akkor Isten irgalmazzon nekünk. Itt, a faluban minden változatlan. Híveim dolgosak, istenfélők. Egyikük sem politizál, ugyanúgy szántanak-vetnek, mint a béke napjaiban. Bár nekik lenne igazuk, s csupán én látok rémeket.
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz, és el, majd a gyerekeidet is.
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.
…És törik a fejüket paprika nélkül, nekiütköznek az oszlopoknak, csak én veszem észre, hogy repülnek és zsákokat cipelnek. Olyan épületek is voltak, melyek teli torokból trombitáltak. A szobrok megpuhulnak, a kő csöpög. Azon a vidéken nem nagyon szeretik a fényűző repülőket. Már megint ott jár, mint egy hulla és nyerészkedik, gondolja. Nem verheted meg őket anélkül, hogy téged meg ne vernének. Utasította a mostohatestvéreit, sógorait, sógornőit, elvált feleségeit. Az arca összeugrott, mint a rugó, és erőszakos lett. (ette a szalonnát, ahogy a gyufát eszik.) A csapat feljut a csúcsra, és a másik oldalon lemegy. Áldozataik karjába ereszkednek azok. A hegyoldal felbőszít, a csoportnak döntenie kell. A sziklák repedeznek, a termet kiürítik Elhaladnak a templom mellett, ahol néhányan ülnek feketében. Lepkék táncolnak pár kilométernyire onnan, ahol az erdő fái emelkednek. Azt számolják, hogy meddig képesek az árnyékban meghúzódni. Messzire száll a csapódó fegyverek hangja. Nyikorgó járással megy bőrönddel a vállán. Nyúzott testéről meglepő rángásokkal kopik le a bőr. (Összemosolyogtak.) Értelmetlen dolgokat emlegettek tréfálkozva.
Mátyás király elégedetten dőlt hátra trónján, miközben jófajta Tokaji bort kortyolgatott mívesen megmunkált kupájából. Testét, lelkét átjárta a jó tíz éve privatizált királyi borvidék fejedelmi nedűjének zamata, és érezte, hogy nagy gondolatok kergetik egymást fejedelmi agyában. Mostanában csak kis hercegségek kuktákból összeállított válogatottja vagy távoli országok derék olajfúró munkásai ellen veheti fel sikerrel a csatát a csapat. Ezért is hívják még mindig "Feketének". De jó királyunk fejében, mint említettem volt, nagyratörő terveket szőttek a percek és a jófajta aszú.
Mióta élek, szürke minden álmom. De egyszer régen azt mondták nekem, hogy a szerelem aranyszínű lesz. Sokáig nem hittem, míg egy borzongós január gyermekálmában meg nem érkezett. A társasága: szellemi pezsgés. Arca egy zordon angyalé. És mindemellett jól főz, beáztatja az edényeket és energiatakarékos mosógépe is van. Használ méhviasz csomagolóanyagot a szendvicsekhez – nem egyszer tízórait csinált nekem –, és mint rég az elegáns urak – textilzsebkendőt. Olyan különleges pesti bérházban él, komposztgyűjtővel – mindig azzal tréfál, hogy némely lakos bizonyára mellékhelyiségnek is használja. A postaládáján „SZÓRÓLAPOT NEM KÉREK” felirat van. Nincs autója – a szüleim nem örülnek, hogy egy ilyen embert szeretek –, de néha elektromos rollerrel jár. Sokan talán azt mondanák, kínos, hogy negyvenkét évesen így közlekedik – de én mégis szeretem, és nem tagadom, hogy a világszemléletemen mennyit formál ez az ember. Mert például mióta vele élek, külön gyűjtöm a sültkrumpli sütőolaját – és elmosom a joghurtos dobozokat. Utóbbi a műanyagba megy tisztán. Míg a halkonzerv – azt ő mossa el! – mindig a fémben landol. Emellett persze van papír is: a mégis bedobott szórólap, a karton, amiben sok doboz tejet vett – a kakaóhoz, nekem! –, s a csíkokra felhasogatott dobozok.
Reggel hétkor kelt. Megint nem volt kedve iskolába menni. Gyomorideg kínozta. Szülei csak sejtették. Az anyja, Mária csomagolt Ferinek két szalámis szendvicset. Feri hatodikos volt. A humán tantárgyak jobban mentek neki… Mikor tíz órakor ettek a többi gyerekek, ő nem tudott a szájzára miatt enni. A táskában hagyta a két szendvicset. Szokásosan teltek a biológia és a fizikai órák. Mikor hazafelé ment, egy szomorú dalt dúdolgatott magában. Aztán egy különös dologra lett figyelmes. Egy kukázó a kukában valamit keresett. Nyilván ételt. Feri megszánta. A kukázó is észrevette, hogy Feri figyeli őt, és fenyegetően közeledett felé.
Amióta feltalálták az ujjal való festést. Szíveskedjél az ujjaddal. Kiteríthető, fogyasztható persze. (Egyenes gerinc.) Rettenetes volt, hiába keresték, gyakorolni akarta a jövőt. (Nemsokára.) Meg az ágyúval való festést szabad emberi arcon, különféle kitűnő festékekkel. Szőrtelen arccal járják a halmot. Földszínű munkára gyülekeznek hirtelen több százan piros sapkában és lovakon. Teljhatalommal uralkodott a sűrű szőr. Magától értetődő szorgalommal kezelték a szöveget. Elkanyarodtak a várakozó autók, mintha elrántanák a gyeplőt. Mindkét esetben felmerülhet a gyanú, hogy a gyermekek hálátlanok. (Kizárja, kirabolja, szégyenteljesen kétértelmű.) A külvárosban előtte a kísérlet, az apróléptű túl bátran viselkedik. Forog a gyeplő, és a bakon ülők birkóznak. A puskájukat töltik. Azzal vádolják, hogy gyalog ment át a Lánchídon, saját hatáskörében, egymás kezét fogta a gonosz és a jó, együtt reggeliztek, számolták kincseiket. (Sírtak is.) Indián harcosok sötét tömege a ház körül, (hallod?) csak itt-ott világít, és te alaposan megmondod a magadét. A város vénei törvénykeznek, imát mondanak a képzelet élénk perceiben. Az őrjárat nehéz lépéseit szétdobálják a falon. Siklik lefelé a sziklán, átadják egymásnak a parancsolatokat. (Azokat az egyedeket a szakadékban.) Indulókat játszottak, páncélsapkában, a Dunaparton lovagoltak, röppentyűvel látták el a lócitromokat, a nők guggoltak, és a fehérneműiket rádobálták a vízre. (Mindegyiknek van szeretője.)
Beteg lelkek merültek fel és mint halvány pára lebegtek a tó fölött. Tapogatózva ment az öreg író a repkénnyel befuttatott ház felé. Rájött, hogy olcsóbb, ha befuttatja, mintha bevakolná. A nyers vörös és fekete vulkanikus köveken éppúgy megkapaszkodik, mint a sima falon. Az alaktalan kövek lassan eltűntek és többé nem virított az egyetlen vakolatlan ház a takaros utcában. Tapogatózott, mintha megvakult volna, a kerítésekbe kapaszkodott, hiszen ismerte mindet. Az évek során először csak beleégett a memóriájába, melyik mögött leselkedik vad komondor, rottweiler és egyéb veszély. Ha szürkületkor ment el az ilyen kerítés előtt, éktelen dühvel rontott elő a láncról elengedett fenevad. Pedig ismerték a szagát, sőt a hangját és a csoszogását is.
Várta a regény, talán kap szerződést, ha elkészül néhány fejezettel. Életének epizódjai álomszerűen törtek rá az öregre, aki ezért nem tudott aludni és írt, csak írt. Félt, hogy reggelre eltűnik a papírról vagy a képernyőről. Amikor rátört az álmosság és lefeküdt, félóra múlva felriadt. Ilyenkor elővette az összetűzött papírlapokat és körmölt. Nem tudta, hogy álmodta-e vagy a valóságban történik vele a régesrégi emlék. Kölni töltötte be a szobát. Persze tudta, hogy valamikor a márványlapon eltört egy üveg négyezer-hétszáztizenegyes. De ez az illat azt a nőt jelképezi. Megmozdul, közeledik és áthatol rajta. Az öreg író úgy érzi mintha beszívta volna az illattal a nőt is. Már nem látja, hogy a háta mögött távozott és nem vitte magával az illatot. Randevú, társasági meghívás? Hajnalig törte a fejét. Nem bírta megírni, ezért elaludni sem tudott. Megvirradt.
Így például megszólíthat valakit, anélkül, hogy rábukkanna. Ha nem látod és átgázolsz rajta, eszedbe jut az úti cél. (Ezzel a tevékenységével, vagyis azzal, hogy nem fél tőle.) A versenypályán felágaskodtak a lovak. Leleplezően és kényszeredett szerénységgel nyerítettek. Felvette a tömött hátizsákját, hinni kellett neki. Kérdezel, de nem ezt tűzted ki magad elé. Megjönnek és sírnak majd szóváltás közben. Csoportosan, különböző anyagokból összeállítva. Valamikor kisbabákat szültek délkeleten és délnyugaton. Rugdalózó csöppségek voltak, rongyosak is. Asszonyok és gyermekek kapaszkodtak felfelé a hegyoldalon. Azt szeretné tudni, hogy. Ott voltam, persze nem kell szó szerint venni semmit. Egyébként is papírra kell vetni. Addig kell i(r)nni, míg el nem törik a pohár. A fehér köpenyesek, meglátták őket a visszapillantó tükörben. Ha ezen a szigorúan titkos folyosón elindul, elér oda. Írásos bizonyíték van, a szagok hatása időnként súlyos, mentik a kérdéseket, végkövetkeztetés szerint, testek forgolódnak az alagsor szűk folyosóin. És én? – kérdezte az, akit most kivégeznek. El kell érni, hogy a kiválasztottak szakítsanak. Vannak barátaim, mondja, idegenkedve haragosan. Georg felemeli magát a tükör előtt, lebeg. Az ereje, a jajveszékelése biztonságos távolságban. (A fogoly odalép a királyhoz, mert betelt a törvény, a törvényt skandálja a szájában.) Egy hajtásra kifordul, elesik, kiissza, keresi az utat, megy és néz, kutatja az igénytelenség okát.
Ugye, mama, azt lehet, hogy én, mondjuk, odaadom a Katikának az én hat hónapos magzatkámat, mert az övé még csak két hónapos, de ha az enyémet viszi haza, akkor a férjikéje már nem mondhatja neki, hogy honnan a csudából került oda egy gyerek, akkor már nem mondhatja, hogy nem ad nevet neki, én pedig megkapnám a Katika két hónaposát, persze lehet, hogy először nagy lenne rá a hasam, de tudnék rá vigyázni, és a Katika is tudna vigyázni az enyémre, azt mondt a nőgyógyász, olyan szép a méhszája, mintha sose szült volna gyereket, és aztán három hónap múlva visszacserélnénk, mert az enyémet akkor meg kell szülni nekem,
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet. Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített. – Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják. Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá. – Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
A hét vezér lovaik nyergében méltóságteljesen várakoztak a Vereckei-szoros bejárata előtt. Mögöttük a magyarok népe. Lágy szellő simította porlepte arcukat, és a nyereg alatt puhított hús pont megfelelő állagúvá vált. – Kopogjak? – kérdezte Ond. – Még ne! – válaszolta Árpád. – Druszám, a Feszty még nem fejezte be a rólunk készülő körképet.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
