VideóA HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Keresés a honlapon: |
Laczkó Mária: Semmi különös (6. rész)
Semmi különös 6. rész
Daniella
A következő hónapokban látszólag normálisan teltek a napok. Rajtam kívül senki nem vett észre semmit. Én viszont kezdtem úgy érezni, hogy már nem vagyok olyan fontos Palinak, mint eleinte. Nem történt semmi, és mégis... Valami nem stimmelt. Eleinte próbáltam magam megnyugtatni. Arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk kezdetén még nem volt senki más Pali mellett, csak én. Meg a hűséges Rudi és a nem kevésbé hűséges Péter. Később viszont népszerű lett, emberek gyűltek köré, egyre többen rajongtak a dalaiért, és kevesebb ideje maradt rám. Hát nem az a normális, hogy mások is vannak körülötte? Évekig, évtizedekig nem várhatok feltétlen imádatot. Inkább örülnöm kellene a sikerének.
De egy idő után kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Pali esténként fülig belemerült a rajongók leveleibe, elégedetten nevetgélt, és ha szóltam hozzá, meg sem hallotta.
A komód tetejéről eltűnt a kedvenc vázám, amit Melindától kaptam. A ház ura bevallotta, hogy elajándékozta egy haverjának. Megjelent előttem egy ismeretlen csaj képe, ahogy boldogan magához szorítja a vázát, de elhessegettem a gondolatot.
A bulikon Pali mindig egy kicsivel többet ivott. Egyik este tizenegy óra körül nagy hangon közölte az egybegyűltekkel, hogy unja már őket, menjenek haza. A jobbak maradhatnak, tette hozzá kegyesen.
Mindenki sértődötten távozott, csak Péter maradt ott, aki kivételesen barátnő nélkül érkezett.
Amint magunkra maradtunk, Péter nekiesett a testvérének. Mire Pali, nyilván az alkohol hatására, kockafejű informatikusnak és bunkó focistának nevezte. Ráadásul megfellebezhetetlenül közölte, hogy még sohasem találkozott olyan sótlan, színtelen-szagtalan csajjal, mint Rudi Anitája. Még szerencse, hogy Rudiék nem voltak ott aznap este.
Péter elment.
Anitát nagyon szerettem; igen bosszantott a róla szóló fölényes duma. És a többit sem hagyhattam szó nélkül. De nem sikerült Palit meggyőznöm. Ostoba barmoknak nevezte a saját hallgatóságát, és ismét szidni kezdte Pétert. Amikor tiltakoztam, fölényesen rám szólt, hogy ne legyek Borsószem királykisasszony. Tehetetlenül meredtem rá. Ő pedig előkapta a mobiltelefonját, felhívott valakit, hogy nem akar-e vele piálni, aztán elrohant otthonról.
Rudi
Kiabáltam Palival. Megőrültél? Nem is szereted a piát! Olyasmit csinálsz, amit nem is szeretsz! Hullarészegen, vadidegenekkel az éjszaka közepén… Te mondtad, hogy szakadjak el kicsit Daniellától, védekezett Pali. Meg azt is, hogy ha lehozom neki a csillagokat, akkor később már nem tudok nyújtani semmit. Apai, sőt, inkább anyai rémületet éreztem.
Daniella
A dalok… Megváltoztak a dalok. Lassan, szinte észrevehetetlenül kezdődött. Pali eleinte finom, érzékeny verseket írt. Annyira találóan, hajszálpontosan fejezte ki magát, hogy szinte beleborzongtam az élvezetbe.
Hónapokig tartott, amíg észrevettem, hogy ezek már nem azok a dalok. A finomságot felváltotta az indulatosság, aztán jött a harag, végül kialakult egyfajta gyűlölet-költészet. Gyakran eltűnt a dallam. Ilyenkor Pali ritmusos pengetéssel kísérte a saját ordítozását. Emlékszem, amikor egy szerelmi csalódástól szenvedő fiú nevében minden versszak végén azt énekelte – vagy inkább üvöltötte – képzeletbeli barátnőjének: „Elmész ám a kurvanyádba!” Egy másik refrén is megmaradt bennem: „Nyaljátok ki, pajtikák!” Amikor kettesben voltunk, szóltam Palinak, hogy ezt talán mégse. Erre ő Petőfit idézte: „Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!” Ez azért más, feleltem. De falrahányt borsó volt minden szavam. Attól kezdve még durvábbak, még agresszívebbek lettek a dalok.
Akkoriban már eljártak a bulikra azok a részeg, ellenszenves figurák, akikről senki sem tudta, hogy kerültek oda. Velük járt Pali piálni, és ők voltak azok, akik vadul tapsoltak, dobogtak, ha meghallották a brutális szövegeit.
Rudi Miután szép sorban valamennyien fellázadtunk – Daniella bírta legtovább –, megszűntek a gitározós összejövetelek. Mindenkinek elege lett a részeg bunkókból, és a trágár dalokat sem akarta már hallgatni senki. Én voltam az egyedüli, aki ebből hasznot húztam; többé nem jött elő az apám. Pali pedig egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban. Szerettem volna utálni a baromságai miatt, de nem sikerült. Amikor a legdühösebb voltam rá, váratlanul gyerekkori emlékek törtek elő, és elszállt a haragom. Pali továbbra is írt, de már nem énekelt, nem gitározott. Nem volt többé közönsége. Csak Daniella meg én láttuk a verseit. Költészete egy idő után egyre szelídebbé vált, és végtelen szomorúság, reménytelenség áradt belőle. Romló állapota ellenére egyre jobban írt. Úgy éreztem, hogy a barátom zseniális költővé érett. Megint lehetett őt szeretni, sőt, szerethetőbb volt, mint valaha. Minél lejjebb csúszott, annál kedvesebb, bocsánatkérőbb lett. Még gyerekkorában sem volt ennyire jámbor, ennyire szelíd. Bármit mondtam neki, előzékenyen meghallgatta, még bólogatott is hozzá. Hol volt már az a fiú, aki dühöngött, hisztériázott, aki szó nélkül faképnél hagyott, amikor kritizálni mertem. Kedvessége egy követ is meglágyított volna. Ahogy olvastam a jobbnál-jobb verseket, furcsa, szinte hipnotikus állapotba kerültem, és apám megint előretört. Ráadásul azon kaptam magam, hogy mesélek róla Palinak. Sok mesélnivalóm persze nem volt; tulajdonképpen a nagy semmit mesélgettem. De a nagy semmit először neki mondtam el, nem Anitának. Egy idő után ráébredtem, hogy minél elesettebb Pali, annál jobban kötődöm hozzá. Holott gyanakodtam, hogy a kedvessége, a szolgálatkészsége csak álca. Elvégre egyetlen embernek nem lehet ennyiféle, egymással ellentétes arca. Vagy igen? Gyerekkorom óta ez volt a harmadik Pali, akit ismertem. És vajon miért szerettem őt jobban, amióta valamennyiünk alá süllyedt?
Daniella
Tudtam, hogy ott kellene hagynom Palit. Nem azért maradtam mellette, mert szerettem, és nem is azért, mert sajnáltam. A valódi ok a félelem volt. Végzés előtt férjhez ment egy-két évfolyamtársnőm, és azon kaptam magam, hogy irigykedem. Holott semmi okom nem volt az aggodalomra. Mindig is sejtettem, hogy tetszem a fiúknak, és Pali is említette, hogy a gimiben szexbombának tartottak a srácok. Szexbomba? - kérdeztem. – Ennyi? Nem látták, hogy agyam is van? Erre Pali megölelgetett, és megnyugtatott, hogy ő igenis tudja, mennyire okos meg vicces vagyok. Miután ivásra adta a fejét, senki nem maradt, aki értékelte volna az eszemet és a humoromat. Nem csoda; eltávolodtam mindenkitől. Nem voltam már az a bizonyos párductestű nő sem Pali életében. Inkább egy párnát jelentettem a számára, egy puha párnát, amit át tudott ölelni, és ami időnként visszaölelte. Ennyi. Homályosan valami olyasmit éreztem, hogy ha Pali – aki valamikor imádott –, már csak párnának használ, akkor valami nagy baj van velem. Akkor magamra maradok, ha szakítunk. Ha pedig mégis összejönnék valakivel, az is ugyanígy végződne. Egy idő után megint csak nem számítana már, hogy okos vagyok meg vicces… meg áramvonalas… Ha ugyan az vagyok még… Egyre inkább kételkedtem benne; lefogytam, elveszítettem a humorom, és butának éreztem magam. Az egyetemen végig kitűnő voltam, és ott marasztaltak tanársegédnek. Nem érdekelt. Ha nagy ritkán társaságba mentünk, úgy tűnt, hogy még mindig népszerű vagyok. Nem érdekelt. Csak az foglalkoztatott, hogy vajon a fiúk barátként szeretnek-e, vagy a nőt is látják bennem. Sejtettem, hogy szívesen lefeküdnének velem, de engem az izgatott, hogy ha szingli lennék, akkor kellenék-e nekik hosszú távra, akarnának-e tőlem gyereket, egyszóval, hogy feleségül vennének-e. Amikor végképp cserbenhagyott a magabiztosságom, hirtelen megértettem, vagy legalábbis érteni véltem anyámat. Hogy miért akart engem annyira rásózni Lacira. Rájöttem, hogy a saját kishitűségét – amit valahogy a nagyanyám ragasztott rá –, sikerült nekem is továbbadnia. Cseppet sem lettem boldogabb ettől a felismeréstől. És nem is segített rajtam. Egyre többet gondoltam Péterre, Pali kiegyensúlyozott alteregójára, noha a józan eszem azt súgta, hogy a hűséges Péter soha nem…
Péter
Pali kivételével valamennyien befejeztük az egyetemet.
Hegyibeszédek Palinak: apa, anya, Daniella, Szilva, apa barátnője, anya pasija, Rudi, Anita és persze én.
Pszichoterápia, pszichodráma, kineziológia, anonim alkoholisták…
Daniella csak négy év után szólalt meg. Tudod, mondta, ha megcsalna, azon túllépnék. Munka ezerrel, fajfenntartás ezerrel; ezek férfi-dolgok. Meg női dolgok, feleltem a korrektség kedvéért. Ezzel viszont nem tudok mit kezdeni, folytatta Daniella. Ez… ez egyszerűen gyengeség. Talán, ha én lennék az anyja… Bár az anyák… Az enyém például annyira nyomatta Oliveirát, hogy végül Pali mellett kötöttem ki. Álljon meg a menet, szúrtam közbe, megint csak a korrektség kedvéért, no meg Pali kedvéért, (a marha állatja), ne felejtsd el, hogy te is vastagon benne voltál a történtekben.
Szerettem Daniellát is - a kelleténél jobban. Nem akartam, hogy fölöslegesen kínozza magát; a múltat úgysem változtathatja meg.
De ő csak fújta tovább a magáét. Könnyű befolyásolni egy gyereket… Anyám volt a felnőtt, neki kellett volna tudnia… Azt bezzeg egy szóval sem mondta, hogy ez ilyen… Hogy ez ilyen lesz... Senki sem mondta, hogy ez ilyen lesz…
Nem maradt más lehetőségem, mint a pszicho-blabla; felnőtt vagy már, jelentettem ki, te irányítod a saját életedet.
Ez végre átment. Daniella rám meredt. Furcsa képet vágott. Nem tudtam megfejteni, mire gondol. Pali
Péter egy vasárnap délelőtt hívott fel, nem sokkal tizenkettő előtt. Furcsa álomból ébredeztem éppen.
Egyedül voltam az ágyban.
Rég elmúlt már a szerelem, de elkedvetlenített, hogy Daniella nem fekszik mellettem. Hiányzott a szuszogása, a mocorgása... Legjobban ő maga hiányzott.
Álmomban Rudi tökéletes feleségével, Anitával vitatkoztam. Hogy lehetsz ennyire hibátlan, mondtam neki szemrehányóan. Még Daniella sem tökéletes; az utóbbi években egyre türelmetlenebb velem. Virágszerű lénye, szelídsége már a múlté…
Amikor felébredtem, még mindig haragudtam Tökéletes Anitára. Azt hiszem, az volt a bajom vele – még ébredés után is -, hogy Rudit is tökéletesítette.
Azon töprengtem, hogy szombat vagy vasárnap van-e, de a hétfőt sem zártam ki. Nem a születésnapomat ünnepeltük tegnap? Emlékeztem rá, hogy a buli szokás szerint hajnalig tartott, csak azt nem tudtam, kinél. Nem lepődtem meg; az utóbbi időben gyakran ébredtem így. Megint ez ment – már hónapok óta. Pali vagyok, AA, visszaeső. A fejem iszonyúan hasogatott, és nem sikerült felidéznem, hogyan kerültem haza. Ruhástól feküdtem az ágyon. Az ablakból láttam a kertet, a szél rázta a csupasz faágakat. Utáltam a telet. Utáltam a tavaszt is. Sehol-érzés…
Az út, az út, a hazafelé vezető út…
Hevertem tovább. Vártam, hogy kitisztuljon a fejem.
A telefon sokáig csörgött, mire felkaptam a kagylót.
Péter egy darabig a torkát köszörülgette.
– Bocs, öreg, nem tudom, hogy mondjam... Daniella hozzám költözött. – Mi van?
Rudi
Éppen anyámnál ebédeltünk, amikor Pali kétségbeesetten felhívott. Anitát meg a gyereket otthagytam a nagymamával, hadd hallgassák tovább az intelmeit, én pedig rohantam Zuglóba. Rossz hangulatom tetőződött, mire odaértem a kertes házhoz. A földszinti garzonlakás ajtaja tárva-nyitva állt, és az előszobában át kellett küzdenem magam egy hatalmas, cuccoktól dagadozó bőröndön. Más alkalommal jót vigyorogtam volna a hülye nőkön, akik többet csomagolnak, mint amennyit elbírnak, de ez nem az a helyzet volt. A lakásban senkit sem találtam. Női- és férfiholmik hiányoztak a szekrényből, a fiókokban megcsappant a fehérnemű mennyisége, a fürdőszobából pedig eltűntek a fogkefék. Fel kell hívnom őket, döntöttem el, de Daniellát nem mertem, Palit csörgettem meg. A következő pillanatban meghallottam, ahogy zenél a telefonja. Megismertem a hangját. Mintha a bejárat felől jött volna. Kimentem az előszobába. A lezárt koffer tetején átvillogott a mobil. Kinyitottam a bőröndöt; férfiruhákkal volt tele. A tetején, egy átlátszó tasakban megtaláltam a barátom pénztárcáját, személyijét és telefonját, ami még mindig hangosan zenélt és ugrált. Én magam voltam a képernyőjén, valószerűtlenül gyerekes arccal, szemüveg nélkül, kócosan. Egy gimis kirándulás reggelén kapott le Pali, közvetlenül ébredés után. Összeszorult a szívem. Az ártatlanság kora. Visszamentem a szobába. Szétszórt ruhadarabokon gázoltam át, aztán hirtelen megtorpantam. A személyi! Pali soha sehová nem ment nélküle. Ugye nem fog… Istenem, mik jutnak eszembe! Egyszerre belém hasított, hogy egyetlen fotóm sincs a barátomról. Kidobtam az összes régi képet. Egyetlenegy fotóm sincs róla…
Egy összegyűrt ing alól kikandikált valami. Közelebb léptem. Egy papírlap volt, Pali ronda írásával:
Álmomban elveszett az oroszlánunk A csajom a pincében kereste, én pedig a tengerparton Közép-Európában ébredtem, az ágyamban Nem volt tengerünk Sem oroszlánunk És nem volt csajom
Az egyik bukóablakot nyitva felejtették. Üldögéltem az üres, kihűlt szobában, a sietősen széthányt cuccok között. Újra meg újra gépiesen átfutottam a kusza sorokat, anélkül, hogy az értelmük eljutott volna a tudatomig.
Magam előtt láttam a tízéves, szépen megfésült Palkót, a jó kisfiút, ahogy lemondóan, a szeme sarkából lesi a tíz éves Daniellát. Aztán a csodálatos, tizenhat éves Daniella méregeti óvatosan a tizenhat éves, zárkózott Palkót. Évekkel később pedig egy gyönyörű, érett felnőtt lány - arcán tulajdonosi büszkeséggel - figyeli, ahogy a szerelme nagy társaság előtt gitározik és énekel…
Nagy nehezen elhessegettem a képeket, és felálltam. A tagjaim elgémberedtek. Odaléptem a nyitott bukóablakhoz, és helyrenyomtam. A szétszórt cuccokat eltüntettem a szoba közepéről, a kihúzgált fiókokat betoltam. Olyan nehezemre esett a hajolgatás, mint egy öregembernek. Végül becsuktam a kitárt szekrényajtókat is. Aztán elindultam kifelé. Az ajtóból még visszanéztem. Nem hiába munkálkodtam, a lakás visszanyerte eredeti, otthonos külsejét. Csak az a furcsa vers maradt a szoba közepén, a földön, mert gőzöm sem volt róla, hova tegyem. Pali korábban összegyűrte a papírlapot, én meg kisimítottam, hogy el tudjam olvasni. Mostanra megint összekunkorodott. Szárnyaszegett repülőgépre emlékeztetett, vagy inkább szárnyaszegett madárra. Nem tudtam nézni, ahogy ott hever. Visszamentem érte, és zsebre vágtam. Aztán kimentem a kertbe, és körbetapogattam a kőváza alját, ami a bejárati ajtó mellett állt. Rögtön megtaláltam a tartalék lakáskulcsot, bezártam az ajtót, és eljöttem. Útközben igyekeztem magam meggyőzni, hogy teljesen hétköznapi esemény zajlott le. Minden nap mennek szét párok, más párok pedig összeköltöznek. Van ilyen. Nem történt semmi különös. És most nézem a kétéves fiamat a kiságyban, ahogy alszik. Szeretném valamiféle védőrétegbe csomagolni, hogy jó előre megoltalmazzam az élettől. Elképzelem, ahogy nő, növekszik, és szép lassan eltűnik az arcáról a bízó gömbölyűség, egyre szikárabban rajzolódnak ki a vonásai, ahogy jön szembe - és mindig jön szembe – az ár.
Vége
Megjelent: 2025-03-16 20:00:00
|
