VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A 2026-os Őszi Margó Irodalmi Fesztivál szombati napján, október 17-én Orcsik Roland kérdezte Weber Kristóf zeneszerzőt a Prae Kiadó gondozásában megjelent Nyál című kisregényéről. A beszélgetés kezdetén Orcsik a szerzőről mesélt kicsit, ismertette a zenéhez fűződő viszonyát, valamint, hogy a Nyál nem az első prózai műve, a Keringő című regénye 2023-ban jelent meg. Kiemelte, hogy a kötet műfaji szempontból rendkívül izgalmas, hiszen a hátlap szövege szerint a szerző a művet színpadra, valamint egy opera szövegének szánta. A ritmikus sorokból álló próza monodrámaként vagy kisregényként is értelmezhető (a zenemű kottája ingyenesen letölthető a Prae webshopjából itt).
Steinunn Sigurdardóttir regényében egy vulkánkitöréskor nemcsak a forró, pusztító láva, hanem egy emlékezésfolyam is elindul: szerelmi csalódás, súlyos betegség, családi titkok és egy gyermek elvesztése kerül felszínre. A fenyegető izlandi tájban kibontakozó történet a fájdalom és a gyász mélyére vezet, de mégis reményt sugároz – így a veszteségek sokasága ellenére a regény szinte gyógyító erejű. Az 1950-es születésű író hazája egyik legismertebb szerzője, A vulkán árnyékában pedig az első magyarul megjelenő regénye, amely 2023-ban elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat. Veress Kata fordításában a kötet az izlandi irodalom hazai jelenlétét is erősíti, amely iránt az utóbbi évtizedben egyre nagyobb az olvasói érdeklődés.
Az előadás jól ismert belső konfliktusokkal szembesíti a nézőt: hogyan lehet eligazodni a külső ingerek tengerében, úgy, hogy megőrizzük a személyiségünk jellemzőit? Neuron-tánc A debreceni bemutató után pár nappal a Nemzeti Táncszínház közönsége is láthatta a Gradient Kortárs Balett Debrecen nemzetközi társulatának legújabb előadását. A Mind the Body két koreográfiájára a Máthé András fotója alapján készült Kónya Ábel-plakátterv hívja fel a figyelmet. A gondolatébresztő kép grafikus vonalak sűrű szerkezetének dinamikájából felépülő alakot ábrázol. Mintha a testérzet nem kizárólag fizikai tapasztalás lenne, hanem egyfajta környezeti atmoszférából összesűrűsödő forma, amely ugyan plasztikus térbeliséggel, de felbomlani kész körvonalakkal rendelkezik. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Egy áprilisi napon a Vízivárosi Galériában sorsolást tartottak. Az intézmény vezetője, Fodor Balázs által felkért tíz képzőművész között tíz hordozót/eszközt sorsoltak ki, amelyekkel a művészeknek egy-egy szövegalapú, új alkotást kellett létrehozniuk. A szokatlan kurátori felvetés, a résztvevő művészek alkotói habitusa, sőt, még a sorsolás céljára buherált urnák is – két kéz nyílással ellátott, hasas ásványvizes palack, forgatható drótstruktúrákra applikálva; egyikben az alkotók neveit, másikban a különféle médiumok megnevezéseit tartalmazó kindertojások – előrevetítették a tervezett kiállítás játékos voltát. A sorsolás óta eltelt nagyjából fél év, és nemrég meg is nyílt a tárlat. A galéria irodájaként is működő, nyitott felső szint egyik asztalán még mindig ott látható a két házi készítésű urna. Ezek mellett állunk, és arról beszélgetünk Fodor Balázs kurátorral, mi vezetett el ehhez a játékos művészeti kísérlethez. Az, hogy érdekel a szöveg is, mint kiinduló- illetve végpont, nem újkeletű érdeklődés a részedről, lehet tudni rólad, hogy a kortárs vizuális kultúrában való tevékenységed mellett irodalmi műveket is írsz. Sokat foglalkozom szöveges alkotásokkal, ez igaz. Ennek valószínűleg több oka van, nyilván van egy személyes érintettség is. Gyerekkorom óta diszgráfiával küzdök, ami nem múlik el, de az ember dolgozhat rajta. Minél többet kell írni, olvasni, meg foglalkozni vele. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
Hogy áll neki a költő egy gyerekeknek szóló verseskötetnek? Hogy dolgozik együtt apa és lánya egy könyvön? Miben más gyerekeknek írni és illusztrálni, mint felnőtteknek (ha más egyáltalán)? Ezeket a kérdéseket és még sok másikat tettük fel Miklya Zsoltnak és Miklya Emesének, a Nagyobb az óriásnál című apa–lánya „tandemkötet" szerzőjének és illusztrátorának. Miklya Zsolt és Miklya Emese verseskötete azonnal elvarázsolja a gyerek és felnőtt olvasót egyaránt. Egy olyan művészi alkotásról van szó, ahol a kép és a szöveg együtt létezik, egymás értelmezéséhez hozzátesz, együtt pedig egy felejthetetlen alkotást hoznak létre. A kötetben nemcsak a fontos családi kapcsolatok, a transzcendens jelenik meg az élet hétköznapi, elválaszthatatlan részeként, de külön nagyító alá kerülnek a különböző madarak, bogarak, fák, gyümölcsök is. A szerzőt és illusztrátort, apát és lányát kérdeztük most a kötettel kapcsolatban. Tovább a pagony.hu cikkére >>>
Száz éve mutatták be Kodály egyik legnépszerűbb darabját, a Háry Jánost, a Magyar Állami Operaház pedig új bemutatóval emlékezett meg az ünnepről. A Béres Attila rendezésében és Halász Péter vezényletével megvalósuló előadás megpróbált utat találni a ma emberéhez, az eredmény azonban felemás lett. Október 20-án láttuk a produkciót. Mielőtt meglátnánk a nagyabonyi vasútállomást, megszólalna a MÁV-szignál és egy félreérthetetlenül mai szituációban találnánk magunkat, a Magyar Állami Operaház Háry János-produkciója egy erősen múzeumi jellegű gesztussal veszi kezdetét. Felhangzik a mű 1928-as (tehát az ősbemutató után két évvel színre került) változatához készült, úgynevezett Színházi nyitány, amelynek hátteréről a vasfüggönyre vetített rövid ismertető tájékoztatja a közönséget. A gesztusnak a múltidézésen kívül nincs más jelentősége a produkció szempontjából, a nyitány rettenetesen hosszú, a zenei részlet csak lazán kapcsolódik a darabhoz, emellett pedig – kövezzenek meg a véleményemért – igen lapos zenedramaturgiával rendelkezik, így semmiképp nem szolgálhatott arra, hogy felkeltse a közönség érdeklődését a kezdődő előadás iránt. Amelyre aztán végig ez a kettősség volt jellemző: érdekes, színes jelenetek között mindig újra és újra megfeneklett a produkció. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Insomnia. Sötétben levitálva, éber látomásban, hanyatt fekvő remegésben, elektromos révületben rángva: a plafon-lambéria fagörcseit számlálom, kismillió beteg csillag a magány kozmoszában… Egymást és magvaikat, önmagukat elnyelő fejek, arcok, amorf alakzatok… Aludni szeretnék, de óriási éjlepkék szárnyporai lepték el kitágított szemeim kútjait. A nyomasztó visszhangok belső szemek szakadékaiból áramlanak. Magzat-mocorgások, mélyből szivárgó sistergések, súrlódások. Imágók, kevert lény-lárvák: a sérült burkot rágják… Szintai Katalin festészetében az emberi alak nem konkrét testként jelenik meg.Esetenként alig felismerhető, elmosódott, magukba omló, fragmentált, torzult test-jelenések tárulnak elő a mögöttes világokból. Nem az embert akarom megfejteni, saját belső világomból táplálkozom, abból, amit megélek, érzek. A képeimben több egymásnak feszülő hang szólal meg, vágy és félelem, ösztön és kontroll, élet és elmúlás. Azt festem, amit elfojtok, amit kívánok, amitől félek… – vallja alkotásairól a művésznő. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Sufian Massalema Prágában élő cseh-szír származású író-költő volt nemrég a Magyar Írórezidencia Program vendége, aki az elmúlt heteket Pécsen töltötte. Vele beszélgettünk, többek között arról, hogy mennyire volt számára inspiráló a város, és hogy miért tartja Pécset különleges helynek. Hogyan kerültél kapcsolatba a rezidenciaprogrammal, és miért keltette fel az érdeklődésedet Pécs? A programról a Cseh Irodalmi Központon keresztül értesültem, amely rendszeresen oszt meg hasonló lehetőségeket. Pécs több okból is felkeltette a figyelmemet. A jog mellett közel-keleti tanulmányokat is folytattam, ezért különösen érdekel a város közös muszlim-keresztény történelme, illetve az, ahogyan ez az örökség meghatározza a város közép-európai identitását. Pécs emellett egyetemi város, sok fiatallal, nem pedig főváros, ami számomra azért fontos, mert úgy gondolom, hogy a legérdekesebb művészeti alkotások és események gyakran a periférián, a nagy kulturális központoktól távol születnek. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A 14. Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál nagydíját Anna Mantzaris Please (Szeress!) című filmje kapta, a George Pal-díjat Darabos Éva, a legjobb diplomafilmnek járó elismerést pedig Laurence Thérien Ball Face című alkotása nyerte el. Az idei fesztiválon első alkalommal adtak át díjat az immerzív animáció versenyprogramjában is. A Primanima négy napja alatt több mint 30 ország animációs filmjei, nemzetközi vendégek, szakmai programok és közönségtalálkozók várták az animáció iránt érdeklődőket. A fesztivál záróeseményén a nemzetközi zsűri, a diák- és gyerekzsűrik, valamint a közönség kedvenceit díjazták. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Nádas Péter hatvan évvel volt idősebb nálam. Amikor ezt írom, tegnap lett volna nyolcvannégy éves. Én jövő tavasszal leszek huszonnégy, stílusosan azt is mondhatnám: tavaszi ember vagyok. Négy éve vagyok Nádas-olvasó. E tény – mint gondolom, sokaknál – azt sem hagyja érintetlenül, milyen olvasó vagyok egyébként. Négy éve már, hogy nincsen könyv, melynek rögtön neki ne szegezném a kérdést: van-e neked altested? És ha nincs, vagyis ha nem kívánsz a problémával foglalkozni, akkor mit rejtegetsz olyan szemérmesen?
Az Őszi Margó Fesztiválon, október 17‑én este mutatták be Rakovszky Zsuzsa legújabb könyvét, A tenger kapuit, amely idén jelent meg a Magvetőnél. A szerzővel a nagyregény szerkesztője, Szegő János beszélgetett a Könyves Magazin színpadán – ott jártunk. Rakovszky Zsuzsa és Szegő János beszélgetése kijelölt egy lehetséges utat, az elemző tekintet állomásait a regényhez – végig bejárniuk nem volt, nem is lehetett alkalom, A tenger kapui olvasásához kapott szempontokért a hallgatóságnak ugyanakkor nem kellett a cselekmény túl korai megismerésével fizetnie. A regény témájából és bizonyos mértékű önéletrajzi ihletettségéből fakadóan a beszélgetés sem maradt meg a könyv szövegénél, érintette a mű és a szerző, fikció és valóság kapcsolatait. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Átadták az október 23-ai nemzeti ünnep alkalmából adományozott állami kitüntetéseket szerdán az Országház kupolacsarnokában. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából művészek, tudósok, történészek, oktatók és kutatók teljesítményét ismerték el. Az utókor különös felelősséggel tartozik 1956 hőseinek, nemcsak azért, hogy megőrizze emléküket, hanem azért is, hogy méltó módon fejezze ki háláját – mondta Baka András köztársasági elnök az ünnepségen. Az államfő kiemelte: a mostani ünnepségnek különleges jelentőséget ad, hogy a kitüntettek között az 1956-os forradalom két egykori résztvevője, Lázár Gyula professzor és Süle Tamás főorvos is szerepel. Ők az Egyetemi Nemzetőr Zászlóalj tagjaiként vállaltak szerepet a forradalomban. Az állami kitüntetés nem csupán egy eredmény elismerése, hanem egy életút, hivatás iránti elkötelezettség, és a mögötte álló erőfeszítés megbecsülése is – hangsúlyozta. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Olyan jelenben vagyunk, ahol a valóság még a múlt széteső romjainak falaiban húzódik, ahol nincs egyértelmű lezárása egy korszak betonba vésett hatásainak, melyeket magunkban is hordozunk. Közben a vadon távlataiba menekülünk, visszatekintve a kommunizmus által hátrahagyott tömbökre, épületekmaradványokra, gátakra, az ipari infrastruktúrákba keményedett csendre, és visszatekintünk önmagunkra is. 2026. szeptember 10-én nyílt meg az acb Galériában Șerban Savu Emberek, Istenek, Állatok című kiállítása, amely a művész első magyarországi önálló tárlata. A Kolozsváron élő és dolgozó művész korábbi alkotásaiban a romániai posztszocialista élet mindennapi realitását és cselekményeit vizsgálta. Festményeiben visszatérő toposzként jelenik meg a munkás, egy megrekedni látszó társadalom különböző időrétegek egymásra vetülésén keresztül érzékelhető szellemalakjaként. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Pál Ferenc esszéjében a brazil irodalom aszály-mitologémáját járja körül. Avissza-visszatérő elnyúló szárazság – amely már évek óta Európában is jelen van – irodalmi toposszá vált Brazíliában. Az ország északkeleti vidékeit ciklikusan sújtó aszály nemcsak a növényzetet és az állatvilágot tizedeli meg, hanem hatalmas embertömegeket kényszerít elvándorlásra. Az első, irodalmi szempontból is értékelhető beszámoló erről a sertão-t sújtó csapásról Euclides da Cunha Os Sertões (’Bozótos pusztaság’) című, 1902-ben megjelent, a tudós esszé és a dokumentumregény keverékének tekinthető művében jelenik meg. A szerzőt pozitivista szemlélet vezeti, amikor tudományos igénnyel – amelyet az irodalomtörténészek „tudományos barokknak” neveznek – közelít a sertão mélyén az 1890-es évek derekán kirobbant felkelés okaihoz és leveréséhez. A kietlen pusztaság leírása után, mielőtt rátérne a vallási köntösbe öltözött felkeléssel vívott küzdelemhez, hosszan elemzi a bozótos pusztaságban élő embereket, és itt olvashatjuk a fenyegető aszályra való felkészülés szinte már költői leírását:
Izlandi buszos társasoperaként hirdeti a színlap az Örkény Színház új bemutatóját, ami szellemes, bár némiképp félrevezető megfogalmazás. Nem a tartalmat az, hiszen a cselekmény valóban egy izlandi társasutazás körül bonyolódik: szép és zord északi tájakon jár a nemzetközileg igen vegyes összetételű turistacsoport, akik a hasonló jellegű utak számos bosszúsága közepette egy súlyosabb problémával is kénytelenek szembenézni: nem találják egyik útitársukat. Megindul hát az Idegenvezetőnő által irányított, esetleges és szervezetlen keresés hölgy, maga az elveszettnek vélt, ám mindvégig a csoporttal tartózkodó is tevőlegesen részt vesz. Ez az amúgy igaz történet ihlette Szilágyi Eszter Anna Eldagjá – Tűzkanyon című drám, amelyből Polgár Csaba rendező és Gábor Sára dramaturg készített színpadi változatot (a rendező nyilatkozata szerint az eredeti mű tényleges harmadát használta fel). Amelynek formája azonban csak bizonyos tekintetben emlékeztet az operákra.
Október 13-án nyílt meg az Eszéki Fotóklub kiállítása a Mecseki Fotóklub Halász Rezső Galériájában, a Civil Közösségek Házában. A bemutatott alkotások betekintést engednek az eszéki fotóművészek sokszínű látásmódjába, és egyúttal újabb állomását jelentik Pécs és Eszék hosszú évek óta ápolt testvérvárosi kapcsolatának. A tárlat megnyitóján részt vett Drago Horvat főkonzul, valamint Zag Gábor, Pécs alpolgármestere. Az eseményen hangsúlyosan megjelent a két város közötti kulturális együttműködés jelentősége, amely több mint ötven éve hozzájárul a közösségek közötti kapcsolatok erősítéséhez. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Hány fokos hűtés kell ahhoz, hogy megfagyjon a szó két vagy három generáció között? Egy kézirat olvasásakor a szerkesztő szembenéz a huszadik század legmakacsabb örökségével: a hallgatással, a transzgenerációs falakkal, a múltba végzett mélyfúrások kockázatával és makacs illúziókkal, amelyekbe mindannyian kapaszkodunk. Kivételes helyzetben voltam néhány nappal ezelőtt. Autobiográfia kéziratát olvastam. Megérintett. Forgattam magamban a mondatokat, némelyik tű volt, némelyik nyárs. Akadt olyan is, amiben megláttam magamat, mintha tükröt tartana elém a szerző. Leginkább korrajzként működött, erősen szociografikus részletekkel. Mégsem ezért beszélek róla. Írója a boomerek népes csoportjába tartozik, úgy középtájról, aki a második világégést könyvekből sem képes fogni, olyan távol van tőle, pedig tíz-tizenöt év semmiség. Gyerekkorában senki nem mondta neki, hogy a háború utáni nemzedékhez tartozik. Még most sem hiszi. A béke illúziójában él, pedig apja-anyja idegeiben ott lappangott a világháború. A közbeszédben sem létezett, hogy az utódoknak bármi köze lehet a borzalomhoz. Az ő nemzedéke évtizedekig nem hallott a transzgenerációs traumáról, brutális esetben ezt még a gyerekei is tagadják, bár ma a csapból is ez folyik. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Kínai hétköznapok, a sci-fi és fantasy határainak elmosódása, és a magyar könyvpiac kőkemény valósága. Szélesi Sándor Európa- és ötszörös Zsoldos Péter-díjas íróval beszélgettem a zsánerirodalom evolúciójáról, a forgatókönyvírásról és arról, miért halunk bele, ha nem írhatunk. Vajon hogyan fest a hazai science fiction és fantasy irodalom helyzete egy távoli, kínai íróasztal mögül nézve? Szélesi Sándor, a magyar zsánerirodalom egyik meghatározó alakja jelenleg Ázsiából figyeli a világ – és a könyvpiac – rezdüléseit. Saját bevallása szerint csak „focista feleségként” kísérte el a feleségét a kiküldetésre, ám az alkotással egy percig sem állt meg. Az Országút podcastjának legújabb adásában egy közel harmincéves, fordulatos írói pálya kulisszái mögé nézünk be. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A látás elvesztése kapcsán Mayer Bernadette önéletrajzi ihletésű filmben mesél a kiszolgáltatottság magányos állapotáról, a határhelyzetben megmutatkozó emberi kapcsolódás lehetőségeiről és a trauma okozta törés hol humoros, hol drámai vonatkozásairól. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA. A fejlődéslélektan egyik meghatározó állomása az, amikor egy csecsemő képes megtanulni, hogy egy-egy tárgy vagy személy akkor is létezik, ha éppen nem látja azt. Ehhez kapcsolódó klasszikus játék a kukucs, mely során a felnőtt szemét eltakarja, ezáltal a gyerek számára eltűnik a vizuális inger, majd amikor a szülő újra felfedi kilétét, a baba örül, hiszen viszontlátja eltűntnek hitt barátját. Ugyanez később fordítva is érvényes lesz: a csecsemő később maga is „elbújik”, majd hirtelen, a meglepetés erejével előkerül. Ebben a kritikus életszakaszban az egyén azt gondolja, hogy amit nem lát, az nincs ott, és ezzel párhuzamosan ha ő semmit sem lát, akkor őt sem látják. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
Minden véget ér egyszer, így a 2023-ban indult Vajda Lajos-kiállítás-sorozat is. Utolsó felvonását még január 3-ig láthatjuk a 20. századi modern magyar művészet meghatározó egyéniségéről elnevezett múzeumban. A Vajda és a posztmodern a művész főbb korszakainak bemutatása mellett négy kortárs alkotóval von párhuzamot. Vajda Lajos munkásságára múlt századunk hazai képzőművészetének egyik legösszetettebb és legmagasabb színvonalú teljesítményeként hivatkozhatunk. Egyedi, tiszta stílusa, korszakalkotó látásmódja, szentendrei programja no és technikai virtuozítása a magyar avantgárd egyik kulcsfigurájává avatta. Kortársai, a későbbi nemzedékek, de még napjaink képzőművészei számára is példakép. „Művészetén átizzanak korának sorsdöntő kérdései. Piktúrájának fő sajátossága, hogy a történelem finom rezgéseit és katasztrofális földrengéseit egyaránt szeizmográfszerű érzékenységgel jelzi” – írja róla a költőként, műfordítóként, művészettörténészként dolgozott Mándy Stefánia Vajda Lajos című kismonográfiájában. Mándy szerint 1934 és 1940 között keletkezett alkotásaival „bekapcsolódott a művészetek megújítóinak abba a sokszólamú koncertjébe, amely a század első tizede óa rezegteti Európa levegőjét – s erről ma már mindinkább tudomást szerez a világ.” Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
