VideóAz Echo TV videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Második alkalommal rendezték meg a képzőművészeti egyetemen a jumpSTART eseménysorozatot, melynek zárásaként a halgatók alkotásaira lehet licitálni. A bemutatott művek mellett megismerhettük a kezdeményezés legfontosabb céljait. Egy fiatal, pályája elején járó képzőművész számára az egyik legizgalmasabb pillanat, amikor a műterem magányát hátrahagyva, önálló vagy pályatársaival közös kiállításán először mutathatja meg alkotásait a nagyközönségnek. Hasonlóan izgalmas, amikor egy feltörekvő alkotónak első alkalommal nyílik lehetősége kilépni a műtárgypiacra. Miként lehet bekerülni egy kortárs képzőművészeti aukció kínálatába, hogyan lehet beárazni a saját munkámat, és milyen érzés, amikor egy személyes élményből táplálkozó vászonra vagy plasztikára licitálnak? A Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) a második alkalommal megrendezett jumpSTART elnevezésű eseménysorozatával éppen abban igyekszik segítséget nyújtani a technikai és elméleti tudást a különböző művészeti képzésein elsajátító hallgatóinak, hogy a műkereskedelem világába bepillantva első kézből kapjanak választ hasonló kérdéseikre, ezáltal pedig a lehető legmagabiztosabb tudatossággal vághassanak bele karrierjük építésébe. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
A Deák17 Galériában november 8-ig látható a Fuss el véle… című kiállítás, mely a népmesei világ elemeit a kortárs képzőművészettel hozza párbeszédbe. A kiállítás kurátorával, Gábriel Nórával beszélgettünk és jártuk végig a mesék tájait, tarisznyánkban hamuban sült pogácsával. Miért fontosak a mesék? Nyilván sokfelől meg lehet közelíteni ezt a kérdést – az én személyes kötődésem az irodalmi utópiák, disztópiák világából jön, ezzel foglalkoztam a mesterképzésem során. Ha azokhoz hasonlóan a népmeséket (mert érdemes itt pontosítani, hogy a népmesékről beszélünk) is mint társadalmi ábrándozást fogjuk fel, akkor ez talán meg is magyarázza, hogyan kötöttem ki a témánál. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Zadie Smith új esszékötetében napjaink legégetőbb problémáiról értekezik. Megjelent Zadie Smith új kötete, a Dead and Alive (magyar fordításról egyelőre nem tudunk), amiben a tőle megszokott kritikai gondolkodással tekint rá napjaink kihívásaira. Az angol-jamaicai szerző 2000-ben robbant be az irodalomba Fehér fogak című regényével, ami díjakat és komoly eladási számokat hozott, és az azóta eltelte huszonöt évben a brit irodalomban igazi szupersztár lett. Számos könyve magyarul is megjelent: Fehér fogak, A szépségről, NW, Swing Time vagy a Menekülés New Yorkból.
– Miért lett ökológus, mit jelent ez Gyulai Ivánnak? – A biológia tudománya óriási területet ölel fel. A biológiai tudományok egészén belül egy szelet az ökológia. Az ökológiáról azt gondolják az emberek, hogy az élőlényeknek a környezethez való viszonyát kutatja, ám az ökológia a limitáltság, a korlátozottság tudománya. A természetben a különböző folyamatok, alrendszerek, élőlények korlátozzák egymást. Ez a természet rendje. Az Úristen úgy teremtette meg a Földet, hogy senki ne lehessen korlátlan. Korlátozás nélkül nem lehetne tökéletes az egész. Az embernek is alá kell vetnie magát ennek a törvénynek. Lehet, hogy egy-egy faj vagy egyed számára a korlátozottság hátrány, ugyanakkor az egész, a rendszer szempontjából előny, mert megakadályozza, hogy egy-egy faj felül kerekedjen másokon, csökkentse a rendszer stabilitásáért és alkalmazkodó képességéért felelős sokféleséget. Mindig is érdekelt, hogy működik a nagy rendszer, hogyan illeszkednek a részek egymáshoz, és arra gondoltam, az ökológiától választ kapok erre. Ezért lettem ökológus. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Hölgyeim és uraim, a drámai helyzet a következő. Roskó Bea korábban címeket adott itt látható műveinek, most viszont eltitkolta azokat. A kiállításnak azonban van címe, Kétségeink és a szellemtörténet, na, erre varrjunk gombot, viccből megkérdeztem a mesterséges unintelligenciát, mit is értsünk rajta. Nem rabolnám fölöslegesen az idejüket, Meta, a Műész – kopirájt Szentjóby – szellemtörténeten kísértethistóriát értett, a többiről már ne is beszéljünk. Susztermatt, őszintén gratulálok. És ettől a zsenitől várják pár milliárdan a közeli megváltást. Fentiekből az következik, hogy a mostani, ab ovo elhibázott megnyitó egyetlen helyes formája John Cage 4’33 című, a felejthetetlenségig elcsépelt darabjának a capella, tehát a lefedett billentyűzetű zongorát is nélkülöző előadása lehetett volna, természetesen a szerző és a cím említése nélkül – már ha nem ment volna el a néma hangom is a józan ésszel. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Terka néni sokára vette fel a telefont: ilyenkor mindig izgulok, vajon nincs-e valami baj. Kiderült, hogy csak nehéz neki a járókerettel a készülékhez sietnie. Megkönnyebbültem, aztán elköszönéskor mégis furcsa hangon megjegyezte: nem tudja, találkozunk-e még, de szeretne meghívni. Értetlenkedtem, hogy hová, mire egyszerűen azt mondta, a temetésére. Zavartan nevettem. Máskor egy nyolcvan körüli asszony, Bözsi néni mesélte széles jókedvvel, hogy megvan már a sírhelye: a temető legfelső sarkában. Azért választotta azt, mert ott a szélén, rá fog először sütni a nap, az egész temetőben először őt éri majd a napfény. Jót mosolyogtunk rajta együtt, kimondatlanul bízva abban, hogy ez még sokára jön el. Még abban az évben az októberi nap melegítette az arcomat, amikor az utolsó útjára kísértük. Éreztem, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés szövi át a mindennapjaimat, de megnevezni nem tudtam, vagy inkább nem mertem. Tovább a kepmas.hu cikkére >>>
Peter Handke Kaspar (1967) című drámáját 2025 tavaszán mutatták be a Trafóban, de idén ősszel is szerepel a műsoron. A Sahin-Tóth Sára rendezésében színre lépő Kaspar (Hevesi László) egyszerre esetlen és zabolátlan, naiv és kiszámíthatatlan. Gyermeteg, autisztikus. Nem érzékeli a különbséget önmaga és a világ (tárgyai) között. Miután kivergődik a függöny mögül, amelybe először beleakad, száját eltátja – de annyira, amennyire szájat eltátani csak lehet: remeg az erőfeszítéstől –, szemei tágra nyílnak, megdermed. Mindenen és mindenkin csodálkozik. Még ilyet. Maga a megtestesült affektus. Furcsa, szaggatott mozdulatokat tesz. Mint aki eltévedt vagy összezavarodott – de nem utólag, mondjuk, valamilyen traumatikus élmény hatására, ahogyan ezek az igék sugallják, hanem mint aki már a kezdetektől, már mindig is. Egyetlenegy mondatot tud érthetően artikulálni. „Olyan akarok lenni, amilyen volt már valaki más.” Úgy ismételgeti ezeket a szavakat, akárha ismerkedne velük. S ez valóban így van. Figyel és felfigyel rájuk. Foglalkoztatják. Megijed és megnyugszik tőlük. Belakja őket, berendezkedik bennük. Minden egyes szótagot megízlel. Milyen így. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Hajlíthatatlan karakterével mindenhova és sehova sem illett be teljesen Benkő Imre, a kortárs magyar fotográfia minap, 82 éves korában elhunyt egyik legfontosabb alkotója. Mindenkire és mindenre kíváncsi volt, és csakis analóg géppel készítette fekete-fehér képeit. Húszéves korától fényképezett, és az élete végéig nem hagyta abba. Kevés ennél benkősebb dolgot lehetne elképzelni. Számára a fotózás nem valamiféle tevékenység, szenvedély, kifejezési forma volt csupán, hanem a létformája lett és maradt több mint hatvan éven át. Olyan természetes és elengedhetetlen volt számára, mint a lélegzetvétel. Mintha csak neki találták volna ki a kamerát.
Az élet olyan, mondta, hogy a borzalmas időkben, a borzalom legmélyén, a sötétség szívében is létezhet valamiféle derű, legalább megbocsátás – Ágh Istvántól Száraz Miklós György búcsúzik. Meghal valaki, és egyszer csak nem az, aki volt. Mintha a halálba eltávozott visszamenőleg is megváltozna. Mintha a halál azt is átformálná, aki életében volt. Lezárult az élete, nem ronthat és nem javíthat, nem tehet hozzá önmagához, és nem vehet el magából, mégis átalakul. De el kell fogadnom, hogy ez kizárólag bennem zajlik. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Különös paradoxonnal élünk együtt mi szegény, kortárs élők: több ismeretünk van a régi idők halottkultuszairól, mint a sajátunkról. Eleven felebarátaink s olykor mi magunk is lelkesen hozunk szóba baráti társalgás közben óegyiptomi tetemtartósítási technológiákat, avar kori uralkodói temetkezéseket vagy hindu hamvasztási szertartásokat, miközben némán és zavartan állunk a temetőben saját halottaink síremléke előtt. Némán állunk, s némaságunk megmagyarázhatatlan. Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
A temetői életnek minden csínját-bínját – mondhatni – belülről ismerte, de most mégsem tudta, mitévő legyen az urnával. Szindbád édesanyja szóban és írásban is úgy rendelkezett, hogy a fia vigye haza a hamvait, hogy továbbra is szeretetben együtt lehessenek.
Szindbád három és fél évig ápolta fokozatosan romló állapotú szülőjét, a remény és reménytelenség tengerén hányódva, míg végül a mama több napos kínszenvedés után itt hagyta a földi létet. Épp a kórházi látogatási idő alatt halt meg, mintha még egyszer látni akarta volna a fiát. A haláltusa közben hideg verítékben úszott, aztán mikor eltávozott belőle a lélek, az időközben kiküldött Szindbádot újra beengedték hozzá, hogy elbúcsúzhasson. Nyugodtak, kisimultak voltak az arcvonásai, és amit a fia szívszorítónak talált: a bőre most már kellemesen langyos volt, épp olyan tapintású, mint egy egészséges emberé. Szindbád híven követte édesanyja óhaját, elhamvasztatta, és egy gyönyörű mélybíbor urnát választott neki, majd kopott, de belülről erre az alkalomra jól kibélelt hátizsákjában hazavitte a temetkezési vállalattól. Tömegközlekedéssel ment, mert autója nem volt, se pénze taxira, és nagyon vigyázott, nehogy megbotoljon, s ami még rosszabb, nehogy elessen, és véletlenül ki ne derüljön a titok, hogy mi az, amit ilyen prózai módon szállít. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Marcel Proust nemrég közölt levelezéséből derül fény arra, milyen kíméletlenül aprólékos, szorongó és könyörtelenül követelő alkotó volt: egy író, aki a korrektorok, szedők és kiadók rémálmává vált, miközben a XX. század egyik legnagyobb regényfolyamát alkotta meg. A számos eddig kiadatlan levelet közreadó két kötet – Pascal Fouché gondozásában – Marcel Proust két kiadójával, Bernard Grasset-vel és Gaston Gallimard-ral folytatott levelezését adja közre. Amikor Jean Cocteau azt jegyezte fel Proustról, hogy „rendkívül sértődékeny volt”, és minden figyelmetlenséget a személye elleni támadásként fogott fel, nem rosszmájú anekdotát mondott, hanem egy munkamód lényegét ragadta meg. A most kiadott levelek tanúsága szerint Proust sértődései mögött nem hiúság, hanem könyörtelen műfegyelem állt. Számára a könyv nem egyszerű tárgy volt, hanem a gondolat teste – és ha a testben egy apró hibát fedez fel, addig nem nyugszik, míg ki nem javítja.
Arvo Pärt zenéje számomra könnyen befogadható, léleknyugtató ritmus- és dallamvezetés. Mindez komplex matematika, szabályokon alapuló rendszer és gondos tervezés alapján született, ami a prekoncepciók nélküli befogadáson túl egy kiváló terület némi kutatásra. Persze mindez csak azután, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói által vezényelt és előadott koncertet szívből, emberként, befogadóként hallgattam a Magyar Zene Házában. Arvo Pärt az egyik legtöbbet előadott kortárs zeneszerző, életét és munkásságát is számtalan perspektívából lehet megközelíteni. Éppen ezért, valamint zenekritikusi képesítésem hiányában inkább egy rövid utazásra hívom az olvasót, azzal a szándékkal, hátha kedvet kap megismerni a zeneszerzőt, valamint köszönetnyilvánításként az Era Nova Kamarazenekar számára, hogy egy koncert erejéig a zenén keresztül megpihenhetett a rendesen összegubancolt neuronhálózatom. Az este koncepciója szerint a koncert két jól elkülöníthető részben zajlott Joonas Sildre tallinni grafikus és illusztrátor képregénye alapján, amely 2018-ban jelent meg Két hang között címmel, és a zeneszerző zenei útkeresését választotta történetmesélési narratívaként. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Október 21-én a Három Hollóban Áfra János legújabb verseskötetére, a Kitakart anyámra figyelt a közönség. A verseskötetet Budapesten először mutatták be, a szerzővel Visy Beatrix beszélgetett. Visy szerint számos kiindulópontból értelmezhetjük a kötetet: az anya-, illetve gyászvers műfaja felől, a címet megközelítően és a versekkel párbeszédbe lépő grafikákat értelmezve egyaránt. Az érdekelte, mitől minősül arcadásnak a kötetegész, megrajzolható-e az anya portréja. Áfra szándéka az volt, hogy olyan címet adjon a kötetnek, amely szabadon hagyja az olvasói értelmezést. Két különböző interpretációt vetett fel, amelyek közül az egyik ágenssé ‒ „kitakart (engem) az anya” ‒, a másik pácienssé ‒ „a kitakart anya” ‒ formálja a versek központi karakterét.
Elhunyt Sári József. Balogh Máté írása eredetileg a zeneszerző kilencvenedik születésnapjára készült. Kilencvenéves korában elhunyt Sári József zeneszerző. A korábban elkészült írás apropója a kerek születésnap volt, ám a szerkesztési folyamat közben egy másik, szomorú aktualitása is lett. Személyes hangvételű nekrológ helyett az eredeti szándék szerint való, az életműre rámutató, elemző hangvételű írást közöljük, azzal a céllal, hogy felhívjuk a figyelmet az immár lezárult életmű mélységeire, összefüggéseire, fontosságára. * Sári József az európai kortárs zenei élet egyik legegyénibb hangú szerzője volt. Az életművén végigvonuló karakteres egyéni-eredeti zenei jelleg annyira erős, hogy már-már a művek lényegi mozzanataként szolgál. Az állhatatosan zakatoló, ritmikus „Sári-pecsét” a zenék drámai mozgatórugója, a nagyformai folyamatok viszonyítási pontja. Sári-művek sorozatban való hallgatása közben a hallgató ezt a sajátos akusztikus teret egyre inkább belakja, aminek köszönhetően az anyagok az egyes műveken átívelve is könnyen kölcsönhatásba lépnek egymással, kirajzolva egy absztrakt, virtuális, tágasabb gondolati ív körvonalait. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A Párizsban megvalósult, Liberté × Amour című esemény olyan teret hozott létre, amely queer nézőpontból gondolta újra a szabadság és a szerelem fogalmát. A projekt lehetőséget adott fiatal magyar alkotóknak, hogy saját identitásukat és az itthoni politikai helyzetre adott reflexióikat művészeti formában dolgozzák fel. A program központi elemeit élő performanszok, vetített videómunkák és közös részvételre építő akciók alkották. A projektben az Anime Liberation Front, Kmetyó Annamária, Győrfy Aurola, Csoboth Dorka, Le Nina Rossa, Rékai Márk, illetve Sawa munkái voltak láthatók. Az esemény két kurátorát, Győrfy Aurolát és Rékai Márkot kérdeztük a koncepciójukról, motivációikról és a megvalósítás folyamatáról. HO: Milyen módon született meg a Liberté × Amourkoncepciója? Rékai Márk: A Pride-ot is betiltó alaptörvény-módosítás hírének hallatán mindenki eléggé kétségbeesett, mi sem tudtuk először, hogy mihez is kezdjünk így két országgal arrébbról, viszont mindenképpen szerettünk volna valamit tenni. Győrfy Aurola: Egy ponton túl azt éreztük, hogy muszáj reagálni: külhoni magyarként is gyorsan lehet válaszolni Magyarországon történő politikai helyzetekre. Az artivizmus nem jellemezte előtte a praxisunkat, viszont ebben a politikai miliőben úgy gondoltuk, hogy művészként a performansz és az aktivizmus közötti határterület dinamikája tudja leginkább kimozgatni mind a kiállítótér, a néző és a művész klasszikus funkcióit. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia csütörtökön a Kossuth-díjas magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A 71 éves alkotó első írása 1977-ben jelent meg a budapesti Mozgó Világ című folyóiratban, műveiből a Kossuth-díjas filmrendező, Tarr Béla készített filmeket. A gyulai születésű író 2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia és Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
Festészete egyszerre táj és absztrakció, klasszikus hagyomány és személyes vízió. Radák Eszter húsz éve a Virág Judit Galéria művésze, miközben – a Képzőművészeti Egyetem oktatójaként – kritikus szemmel figyeli a magyar alkotói közeg változásait. Új kiállításán a teremtés történetét dolgozta fel, s interjúnkban arról is beszél, miért nem találja helyét a mai széttöredezett szcénában. Hosszú ideje dolgozik együtt a Virág Judit Galéria és Aukciósházzal. Hogyan kezdődött a kapcsolatot? Húsz éve indult az együttműködésünk. Virág Juditot felkérték szakértőnek Hajdu Istvánnal és Keserü Katalinnal együtt egy meghívásos pályázat zsűrijébe, ahol megtetszettek neki a képeim. Megkeresett, eljött hozzám, majd megcsináltuk az első közös kiállítást. Aztán szép lassan úgy alakult, hogy ő lett a galeristám. Bár nincs több olyan fix alkotója, mint én, de több kortárs művésszel dolgozik együtt.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
