VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Egy felgyorsult világban van, aki tudatosan lassít: Miklya Gábor szobrász számára az alkotás nem teljesítménykényszer, hanem párbeszéd az anyaggal, a térrel és az idővel. Ebben az interjúban a csend szerepéről, a köztéri szobrok felelősségéről, a pécsi alkotói lét sajátosságairól és arról beszél, miért nem a gyors válaszokban, hanem a kitartó figyelemben hisz. A szobrászat lassú, fizikai műfaj – miközben a világ egyre gyorsabb. Számodra ez menedék, ellenállás vagy tudatos választás? - A kezdetben ezt a lassúságot még nem tudatos kiszállásként éltem meg a világ állandó pörgéséből, egyszerűen csak követtem a kíváncsiságomat. Számomra mindig természetes volt, hogy bizonyos folyamatoknak időt kell adni, és ez különösen igaz erre a műfajra, hiszen a szobrászat alapvetően hosszadalmas, elmélyülést igénylő tevékenység. A technológiai fejlődés persze sok mindent megváltoztatott: a klasszikus szobrászi szerepet, a kivitelezés módjait, a rendelkezésre álló eszközöket. Például az ipari technológiák fejlődése – akár a géppark, akár a szerszámok terén – magával hozta a szobrászat átalakulását is. Ma már minden sokkal gyorsabban zajlik, mint a korábbi, kalapács–véső alapú munkamódszerek idején. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
„Hogyan lehet a szégyent eltolni és átértelmezni, vagy éppen a fénybe emelve felmutatni?” – Papp-Sebők Attila Káté című első verseskötetében erre tesz kísérletet. Emellett Istenről és dióbélről is szót ejtettünk a szerzővel. A kötetet olvasva tematikus vonalon, mint egy kvázi nemzeti mottó, az „Isten, haza, család” triptichonja jutott eszembe – semmiképp sem pejoratív felhanggal. A hithez, a szülőföldhöz-gyerekkorhoz és a többgenerációs családi közösséghez való kapcsolódás egyfajta ívet ad a máskülönben öt ciklusra tagolt ötven versnek. Mennyiben helytálló ez az olvasat? Ezek a témák mind hangsúlyosan benne vannak a kötetben, de így együtt szerepeltetve nem kevés konzervatívnak tetsző jelentésárnyalat is kapcsolható hozzájuk, miközben a versek viszonyulása ezekhez éppen hogy ironikus. Végig arra törekedtem, hogy kilépjenek abból az elsődleges társadalmi jelentés- és címkéző keretrendszerből, amit ezekhez a fogalmakhoz társítunk. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Magyar Narancs: Korábban rendszeresen forgatott: a Drága örökösök című sorozatban 2019 és 2024 között játszott, 2022-ben pedig Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmdrámájában is emlékezetes alakítást nyújtott. Most viszont a színház dominál. Mi ennek az oka? Járó Zsuzsa: Valóban nincs túl sok filmes munkám mostanában. A főiskola után az Örkényben kezdtem, aztán Eger következett. Amikor visszajöttem Budapestre, a Vígszínházba, rengeteg castingra jártam, és szinte mindig eljutottam az utolsó fordulóig. Olyan is volt, hogy az egyik sorozatnál a rendezők engem választottak, de a csatorna nem mellettem döntött. Meglehet, hogy az RTL-nél is így alakult volna, ha Hámori Barbara nem ragaszkodik hozzám. A Drága örökösökkel készítettünk egy pilotot, amelyet – még klasszikus módszerrel – ezer emberrel teszteltettek, és állítólag 97 százalékos eredményt értem el. Az említett sorozat idején és utána is forgattam egy csomó tévéfilmet, de azok nem lettek annyira ismertek. Megoszlanak a vélemények arról, mennyire vagyok „filmre való”. Talán egyszerűen az van, hogy a színházban jobban látszik, ki vagyok. Ott nem lehet elbújni. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
A Blinken OSA Archivum Centrális Galériájában március 8-ig látható Nézőpontváltás: Ha a berlini szél fújja a zászlómat… című kiállítás a hidegháború kulturális diplomáciáját idézi fel. Egyúttal azt a törékeny állapotot vizsgálja, amelyben a művészi autonómia és a geopolitikai realitás találkozott, megteremtve egy ideiglenesen birtokolható szabadság lehetőségét. A tárlat középpontjában a Művészek Berlinben Program, azaz a DAAD Berliner Künstlerprogramm (BKP) áll – egy nyugat-berlini ösztöndíj, amely a vasfüggöny korszakában különleges kijáratot jelentett Kelet-Európa felől a nemzetközi művészeti térbe. A budapesti kiállítás előzménye a 2023 áprilisában Berlinben rendezett bemutató volt, amely az If the Berlin Wind Blows My Flag. Art and Internationalization before the Fall of the Wall címet viselte. A tárlat plasztikusan érzékeltette, hogy az ösztöndíj a művészeti támogatáson túl kultúrpolitikai gesztus is volt. Nyugat-Berlin a hidegháború idején a nyitottság eszményét demonstrálta; a művészek kiutaztatása így egyszerre jelentett kreatív lehetőséget és szimbolikus tőkét a város számára. A kiállítás budapesti változatában a két kurátor, Lukács Nóra és Melanie Roumiguière kurátor ezt a történetet magyar nézőpontból bontja ki, izgalmas és sajátosan hátborzongató dokumentumokkal mesélve el a köztes zónák dinamikáját.
Dunajcsik Mátyással ÉG című, októberben megjelent kötetének különleges bemutatója kapcsán beszélgettünk. Szó esett arról is, miért válik egy kiadói döntés politikai gesztussá, vagy, hogy mit jelent számára – és az általa megnyitott világba továbbra is belépni kívánó érdeklődők számára – a már német nyelven írt PUNK című esszékötete. Az interjúban Dunajcsik beszélt a jelenlegi kultúrpolitikai klímáról, az emigráció tapasztalatáról és az alkotás értelméről a komoly kihívást jelentő időszakokban is. A szerző az Okapi Press gondozásában megjelent ÉG című gyűjteményes kötete egyszerre lezárás és átmenet: a magyar nyelvű életmű rituális elengedése, miközben Mátyás Dunajcsik, a németül és angolul évek óta publikáló poliglott költő már egy másfajta, performatívabb alkotói korszakában létezik. A Simon Márton által alapított mikrokiadónál megjelent ÉG bemutatója egy shibari-performansszal indult, amit Dunajcsik érzékletesen így foglal össze: „ez volt a saját temetésem”.
Paládi Zsolt maga sem gondolta, hogy néhány antibiotikumtablettával ő fogja megmenteni Hunyadi Jánost, a nándorfehérvári hőst 1456-ban, és ezzel Magyarországot legalább ezer évre európai nagyhatalommá teszi. Nem lesz többé az István, a királyban elhangzott „Mohácsnál győzni fogunk… nagyhatalom századokon át” csupán holmi rockoperás nóta, illúzió. Egy másik valóságban minden megtörténhet. És persze Majoros Sándor legújabb regényében, A macskamúmia meg a többiek című eposzban, ahol majdnem minden szereplő a saját valóságos nevén szerepel, sőt, a szerző időnként a valódi hősök bizonyos jellemvonását vagy éppen foglalkozásukat is megtartotta, beemelte a műbe, melyben ő maga is szerepel, s hogy is másképpen, mint idősödő íróként. Erről és jövőbeli terveiről beszélgettünk az író Donáti utcai lakásán, amely mint helyszín szintén beleíródott a regénybe. •Honnan ez a gondolat, hogy mindenki a saját nevén tűnik fel egy kitalált történetben? Sokat beszélgettünk a kiadóval, Kállay Kotász Zoltánnal, hogy mi legyen a Hullajó zsebkönyvek következő darabja. Akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy megpróbálom a legjobb barátaimat, ismerőseimet beleszőni egyetlenegy regénybe. Azt persze mindenkinek megígértem, hogy kellő tisztelettel fogok írni róla, pontosabban a félig-meddig kitalált alteregójáról. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
…humoros áthallás, hogy a Kubát idéző latin tánc mellé mintha a Havanna lakótelepet vetítenék ki. Kulcsár Noémi új koreográfiája egy korábbi munkáját, a Lacus Pelsót juttatta eszembe (írásunk itt). A laza történetszálra felfűzött etűdök építettek a néző tudására, nosztalgiájára, és egy könnyed műfajkavalkáddal idézték fel a Balatonnal kapcsolatos emlékeinket. Igazi nyári estékre való előadás volt, afféle életérzés-tánc. A Megadom magam is valami hasonlót céloz meg: a kilencvenes évekről és az ezredforduló környékéről kínál válogatást, sőt, válogatáskazit, hiszen a háttérként kivetített magnón meg is jelenik az A, majd a B oldal, korabeli előadókkal és zeneszámokkal. Az előadás zenéjét a korszak ikonikus Quimby-dalai adják, a háttérvetítésen pedig az akkoriban fiatal, ma már jócskán középkorú nézők ismerhetnek magukra vagy környezetükre. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
A galéria nyitása előtt érkezem, a termekben is a téli félhomály uralkodik. Majd egyszerre fény és csillogás tölti be a helységeket. Hamarosan megérkezik az ötvösművész házaspár, Laczák Géza, az MMA rendes tagja és Zidarics Ilona, az MMA köztestületi tagja, és azonnal élénk beszélgetésbe kezdünk. Két életmű, két különböző karakter, mégis társai, támaszai egymásnak a mindennapokban és a művészetben is. Először is a címről ejtsünk pár szót, hiszen ez egy páros kiállítás, mégis az áll a plakáton, hogy Lacák 75.
A főhős, Jász Attila és alteregói ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoznak, mégis eltérő válaszokat kapnak. Egy dolog azonos a történeteikben, hogy kívülről minden mozdulatlannak tűnik. – Három kérdésünkre a hét írója, Jász Attila válaszol. Ha belépsz a Litera Klubba, tőle olvashatsz a hétvégén. Csendes Toll. Jász Attila írói alteregói közül a (indián) főalak. Akár szó szerint, akár metaforikusan, a teljes írói munkásságra kivetíthetjük jelentését. Csendes figyelemmel építkező pálya, csendes hang, csendes tekintet. „Nem akarok feltétlenül nyomot hagyni – teszem a dolgom, és próbálom az egót minél kisebb dobozba zárni, hogy ne ő uralja a tetteimet, és hogy mindent nyitottan fogadhassak, amit lentről vagy fentről kapok” – mondja Jász Attila. Nem csupán ars poétika rejlik ebben, hanem egzisztenciális krédó is. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Ha egy rossz, megmagyarázó alcímet kellene adnom a Gradient Kortárs Balett Debrecen és a Csokonai Nemzeti Színház táncos-színész előadásának, ezt választanám: A létra és az emberi élet. Címnek ez valóban borzalmas, de a tartalma illik az előadásra, nem véletlen ugyanis, hogy a tényleges (igen ügyes, szójátékos) címben is kiemelték az első szótagot (LÉT), és ahhoz csatlakozik zárójelben a második szótag, így: (ra). Az előadáson már az első pillanatokban rám zúdul az egyébként nem meglepő felfedezés, hogy a létra mennyi mindent jelenthet az életünkben. Stabil emelvényeket, amelyeken céljainkat követve feljebb juthatunk, de korlátokat, bezártságot, olyan teremtett helyzetet is, amelyben a játékszabályokat, az élet törvényeit meg kell tanulnunk és be kell tartanunk. Lehetünk létra rabjai, de foghatunk vele játszótársat is, főleg, ha még gyerekek vagyunk. Demonstrálhatjuk létrával, hogy mennyire bízunk a barátainkban, vagy netán az ember(i)ségben, hiszen ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Olyannyira, hogy – ha a helyzet úgy kívánja – hanyatt dőlve még le is eshessünk a magasból, mert tudjuk: lent el fognak kapni. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Tóth Anna Eszter művészetében a technikai és ábrázolásbeli kísérletezés állandó, témái közül pedig a mosásra váró ruhahalmok a legismertebbek. Silver Lining címmel nyílt most kiállítása a Printa Editionben, ami egyszerre jelent kitérőt és egy folyamat szerves folytatását művészi gondolkodásában. Ahhoz, hogy a mostani kiállításodat egy művészi folyamat részeként értékelhessük, érdemes visszamenni a kezdetekhez. Az egymásra halmozott ruhakupacok a művészeted jól felismerhető vonulatát jelzik már tíz éve. Honnan ered ez a téma? 2015–16-ban elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy a síkból hogyan tudok kilépni a térbe. Hogyan kerülhet installatív szituációba a kép, picit elveszítve a képiségét, a rögzítettségét. Tulajdonképpen most is ez az, ami leginkább foglalkoztat. Inspiráltak szobrok (például Robert Morris filcmunkái, Roni Horn üvegszobrai, vagy Tracey Emin „ágya”), a ready made-ek, illetve talált tárgyak gondolatisága is: az a felismerés, hogy sokszor viselkednek úgy a hétköznapi tárgyaink, mintha műalkotások lennének. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
„Az egyik legfontosabb, legrejtélyesebb és legizgalmasabb életmű az övé” – mondta Szegő János, a Magvető szerkesztője Bodor Ádám prózájáról. A Kossuth-díjas író 90. születésnapja alkalmából Szegő elárulta, milyen együtt dolgozni a közismerten zárkózott szerzővel, valamint Kiss Tibor Noé is megosztotta személyes Bodor-élményét. „Úgy éreztem, hogy soha korábban ilyet még nem olvastam. Igazából fel se tudtam fogni, hogy micsoda mű” – emlékezett vissza Kiss Tibor Noé, milyen volt huszonévesen először a kezébe venni a pálya talán csúcsdarabjának tekinthető Sinistra körzetet. Hasonló élményt jelentett nekem is, amikor egy egyetemi előadás keretében találkoztam ezzel a könyvvel. Bodor Ádám világa egyszerre volt kényelmetlenül ismerős és megfoghatatlanul távoli, mégis benne akartam maradni, később pedig újra és újra visszatértem hozzá – azon kevés kötetek közé tartozik a Sinistra, amelyeket legalább háromszor olvastam. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Meg tudnád mondani, mit csináltál vasárnap reggel 5:45-kor a parkban? Ez az utolsó kérdés, amit a bíróság a 8 éves Josephine-nek szegez a feszült és brutálisan felkavaró tárgyaláson, amin családjával együtt minden nehézség ellenére bátran keresztülmegy. Josephine-nek pedig erre a kérdésre nagyon egyszerű válaszolni. Tovább a mgyar.film.hu cikkére >>>
A világ megértésére és jobbítására irányuló törekvések mellett a Ludwig Múzeum 2026-ban a nyitott és átjárható intézmény ideáját helyezi fókuszba, jelképessé téve vagy feloldva azokat a határokat, amelyek a múzeum és környezete között húzódnak. Nyitott intézményi színtérként a múzeum mind kiállítási tematikájában, mind működésmódjában kapcsolódik a városhoz, továbbá együttműködik különféle társadalmi csoportokkal és más színterekkel, teret nyit a közös gondolkodásnak, hálózatosan szervezi a tudásmegosztást, és párbeszédet folytat, felerősít hangokat, folyamatokat, törekvéseket. A nyitott múzeum szellemiségéből kiindulva 2026-ban a Ludwig Múzeum új alapokra helyezi a múzeum gyűjteménye és környezete viszonyát, megnyitja, átjárhatóbbá teszi a gyűjtemény anyagát, tereit az érdeklődők felé. A múzeum gondolkodását a világról és önmagáról ebben az évben két évforduló szervezi keretbe: a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 30 éve, 1996-ban nyílt meg, és idén lenne az intézmény alapítója, Néray Katalin 85 éves, akiről az intézmény egy konferencia keretében emlékezik meg. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Tortoma Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent Tér-iszony – Szörnyűséges terek a populáris kultúrában című tanulmánykötet – Limpár Ildikó szerkesztésében – izgalmas és sokrétű elemzést kínál a fikciós terek szerepéről a populáris kultúrában. A kötet szerzői rávilágítanak arra, hogy a fikcionális terek nem csupán háttérként működnek, hanem aktívan hozzájárulnak a narratíva és a karakterek pszichológiai és társadalmi dimenzióinak kibontakozásához. E terek kifejezhetik a félelmet, az elidegenedést, a hatalmi struktúrák működését vagy épp a valóság természetének kérdéseit. A bevezetőben Limpár felhívja a figyelmet arra, hogy az emberi gondolkodás mindig is hajlott arra, hogy az ismeretlen tereket szörnyekkel népesítse be. Ez a félelem az idegentől és az ismeretlentől évezredek óta jelen van a kultúrában. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
„Nagy Dénes a zeneszerző mindennapjaiból összeállított jelenetszekvenciákból, töredékek montázsából komponálja a filmjét” – a Kurtág-töredékekről Kelemen Anna ír. Nagy Dénes rendező oda talált vissza, ahonnan elrugaszkodott eddigi egyetlen nagyjátékfilmjével, a Természetes fénnyel (2021). Nagy ugrás volt, meg is kapta érte a kellő elismerést, mégis mintha testhezállóbb volna számára a megfigyelés dokumentarista iskolája. Ehhez van igazi tehetsége – ezt a tehetséget a Természetes fényben is sikerült hasznosítania, de még inkább korábbi dokumentfilmjeiben és a hamarosan moziba kerülő Kurtág-töredékekben. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Alkotók és alkotások minden korláton, gátláson és ráción túl. A Capa Központ kiállítása egyszerre felkavaró és elementárisan izgalmas vizuális utazás a művészet peremvidékére: árvaházból induló önarcképmániás fotós, bőröndökbe varrt kubai sorsok és erotikus kollázsokból épített dohányzóeszközök mesélnek arról, hogy a „nyers művészet” nem stílus, hanem létállapot. A párizsi gyűjtő, Bruno Decharme kollekciójából válogatott anyag a művészet határait feszegeti, továbbá felteszi a kérdést: ki dönti el, mi számít érvényes képi megszólalásnak? Felkavaró érzelmekre és gondolatokra, ugyanakkor intellektuális értelemben rendkívül szórakoztató vizuális anyagra számíthat az, aki elmegy a március végéig nyitva tartó PHOTO | BRUT – Ösztönös fotográfia Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből című kiállításra a Capa Központba. A különféle okokból a társadalom peremére szorult, nem ritkán drámai életesemények által sújtott, sajátos elme- és pszichés állapotú emberek műveire specializálódott párizsi Bruno Decharme-gyűjtemény fotó alapú alkotásaiból két kurátor, Mucsi Emese és Váradi András válogatott. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
Pályázat
PALACKPOSTA – Keressük az ország fiatal író- és költő tehetségeit! Van egy gondolat, ami nem hagy nyugodni? Valami, amit tovább írnál? Egy klasszikus sor, ami ma is betalál? Akkor ez most neked szól. Olyan alkotni vágyókat keresünk, akik szeretnek gondolkodni, kérdezni, írni – és akik szerint a magyar irodalom nem emlék, hanem ma is élő, vitára hívó beszélgetés. Mit várunk? Olyan műveket várunk, amelyek egy általad választott magyar klasszikus író vagy költő gondolataira, világára vagy kérdéseire reflektálnak. Elsősorban a 2026-os évfordulós szerzők (pl. József Attila, Weöres Sándor, Jókai Mór, Márai Sándor, Rejtő Jenő, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János, Lázár Ervin, Németh László, Nagy László, Szerb Antal) inspirációját ajánljuk — de bármely más jelentős magyar szerző is választható, ha az üzenet hiteles, indokolt és személyes. Tovább a kultura.hu!palackposta pályázati kiírásra >>>
Amikor bemutatták Cannes-ban az Alpha című filmet, a francia Julia Ducournau (Nyers, Titán) legújabb rendezését, valószínűleg nem sokan sejtették, hogy a főszereplője, a francia születésű Mélissa Boros folyékonyan tud magyarul. Mélissa édesanyja marokkói, édesapja viszont magyar, a nagyszülők Sopronban élnek, a Boros család pedig rendszeresen látogat Magyarországra is. A családban echte cinefilek vannak, az apa operatőrként dolgozott, a 2025-ös magyarországi látogatásukat pedig úgy időzítették, hogy Mélissa megnézhesse a Cirkóban a Sátántangót. De nemcsak Tarr Béla és a nagymamának megígért soproni szőlőmetszés volt az egyetlen, ami miatt tavaly ősszel Magyarországra jöttek, a miskolci Cinefesten ugyanis bemutatták az Alphát, a színésznő pedig elkísérte a filmet. Így tudtunk személyesen beszélgetni (magyarul) arról, hogy milyen magyar rendezőket szeret, milyen filmeket akar készíteni, és hogy mi az egy vágya, amit filmben szeretne még csinálni.
A művészet és a fizika kapcsolata nem csupán a technikai eszközök használatában rejlik, hanem abban a közös törekvésben, hogy feltárják a létezés rejtett rétegeit. Van, aki fényképezőgéppel, van, aki festékkel és ecsettel, van, aki kisplasztikákba rejtett monumentális alkotásokkal, van, aki hangszerekkel, van, aki a testét használja hangszerként. Mindkét terület, a fizika is és a művészet is a világunkat meghatározó alapvető igazságokat keresi, de míg a fizika a mérhető törvényszerűségekből indul ki, a művészet ott kezdődik, ahol a számok és egyenletek már nem adnak kielégítő választ. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
