VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Új irodalmi fesztivál indul útjára május közepén Pécsett. A Bertók-projekt az indulása óta olyan kezdeményezésekben gondolkodik, melyek egyszerre gazdagítják a helyi, a regionális és az országos kulturális életet. E törekvés legújabb példája a Deszkatavasz Költészeti Fesztivál, melyet 2026. május 14–16. között rendeznek meg. A fesztivál nevét Bertók László 1998-as kötetéről kapta, és célja, hogy Pécset a kortárs magyar költészet találkozási pontjává tegye, teret adva az alkotók és a közönség párbeszédének. Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
2026-ban Ascher Tamás rendező kapja a Színházi Kritikusok Céhe életműdíját – jelentette be a szakmai szervezet. Az elismerést szeptember 20-án, a 47. Színikritikusdíj-átadón veheti át, amelynek helyszíne az Eötvös10. Stuber Andrea laudációja cikkünkben olvasható. A Színházi Kritikusok Céhe évente egyszer titkos szavazással életművéért kritikusdíjat adományozhat olyan, a színházművészet bármely területén kiemelkedőt alkotó 65 év feletti művésznek (színész, rendező, tervező, dramaturg stb.), aki dokumentálhatóan sokat tett a magyar nyelvű színház fejlődéséért, eredményeiért, színvonalának emeléséért, és közvetve vagy közvetlenül hozzájárult, illetve hozzájárul a magyar színházművészet jövőjének alakításához, a fiatalabb színházi generációk neveléséhez, formálásához. 2026-ban Ascher Tamás kapja meg a rangos elismerést. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
René Groebli 2026. május 5-én, 98 éves korában, szülővárosában, Zürichben hunyt el. Halálhírét svájci galériája, a Bildhalle jelentette be, amely közleményében kiemelte, hogy távozásával egy innovatív és kísérletező művészt veszített el a fotográfia, aki élete végéig fáradhatatlanul alkotott, és akinek életműve maradandó hatást gyakorolt a svájci és a nemzetközi fotográfiára egyaránt. René Groebli svájci fotográfus 1927. október 9-én született Zürichben. Karrierjét mozdonyvezetőként kezdte, majd később a fényképezés iránti szenvedélyének hódolt. 1945 és 1948 között a zürichi Kunstgewerbeschule-ban tanult. 1949 karácsonya előtt érkezett meg a ködbe burkolózott, lebombázott londoni Victoria pályaudvarra. Két hétig kóborolt a városban Rolleiflex fényképezőgépével, és megörökítette London kísérteties, mégis lenyűgöző arcát. Az emberek sziluettjei a ködben, az újonnan kibővített Battersea-i erőmű kontúrjai és a London Bridge mögött feltűnő pára mind a háború utáni időszak különleges atmoszféráját idézik fel. Párizsban készült képei éles kontrasztot mutatnak: a francia főváros utcái és jelenetei élénkebbek, intenzívebbek, mégis kevésbé szubjektívek. Groebli képei egyéni narratívát alkotnak, amelyek a modernizmus és a költészet határán mozognak, és új megvilágításba helyezik a két nagyváros háború utáni auráját.
Idén ismét lesz olasz vendége a Pestext fesztiválnak, május 9-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban Matteo Strukul A velencei temető című regényét mutatja be a szerző Bánki Éva segítségével. Őt kérdeztük a könyv kapcsán Velencéről, a művészetről és a regényírásról. 1749: A 18. századi Velencébe kalauzol el minket Matteo Strukul A velencei temető című könyve. Amellett, hogy a regényt reklámozó anyagokban rendre a thriller műfajmegjelölést láthatjuk, a történet egyik főszereplője Canaletto, a velencei városkép legismertebb megörökítője, vagyis a mű egy valós történelmi idő valós közegébe helyezi az eseményeket. Mire számítson az olvasó? Milyen könyv A velencei temető? Bánki Éva: Mint annyi más regényt, ezt is többféleképp lehet értelmezni. Bámulatos bevezető ez a veduta-festészet világába, egyben a XVIII. századi Velence szellemi életének izgalmas panorámája. Thrillerként is lehetséges olvasni, mégpedig olyan thrillerként, amely egy gazdag, káprázatos, az életörömöt és művészetet ünneplő városban játszódik. Az én értelmezésem szerint A velencei temető egy olyan szerelmi epizódokban is bővelkedő történelmi regény, mely egy rejtély, egy bűncselekmény leleplezése során "lebbenti fel a fátylat" a múlt egy szeletéről, vagyis klasszikus történelmi krimi.
Háborúellenes film, de mi végre? A kórus olyan, mint egy sajtos pogácsa valamelyik áruházlánc pékségéből. Alapvetően ízre jó, nem lehet az embernek mélyreható kifogása ellene, és ha nem vágysz tartalmasabb étkezésre, akkor képes kielégíteni az igényeidet, persze ha azok nincsenek túl magasan. 1916-ot írunk, az I. világháború kellős közepén a yorkshire-i Ramsden lakossága megcsappan, hiszen egyre több férfit hívnak be katonának. A front apokaliptikus emberdarálójáról szóló hírek még nem rendítették meg a társadalom militarizmusba vetett hitét, igaz, egyre többen kar vagy láb nélkül, esetleg lelkileg megnyomorodva, önmaguk árnyékaként térnek vissza a frontról. A kisváros kórusának szintén megfogyatkozik a létszáma, ezért a tagság kénytelen fiatalokat is sorai közé emelni. Ám egy napon nem más kapja meg behívóját, mint maga a kórusvezető, ezért a vezetőség, élén a helyi malom tulajdonosával és egyben a kórus mecénásával, Alderman Bernard Duxbury-vel (Roger Allam) kénytelen új művészeti vezetőt felfogadni. Tovább az ahetediksor.hu cikkére >>>
Vámos János a Prágai Képzőművészeti Egyetemen végzett. Aktuális művészeti eszköztára a vizuális túltelítettség és a hiány közti átmenetből jön létre. Munkái felhasználják gyorsan változó és ingergazdag környezetünk egyrészt urbanizált, másrészt digitálissá vált jellegét. A térbe lépve színeik és méretük ellenére, Vámos festményei helyett elsőként akadályoknak látszó elemekre leszünk figyelmesek. Ha irányítják is mozgásunk, teszik azt anélkül, hogy bárminemű útvonalat kijelölnének, nem állnak össze egy lineáris pályává. Ha távolról tekintünk rá egy-egy konstrukcióra, elsőre szinte mozgást sugalló dinamizmusuk mellett felfedezünk párhuzamos elemek által létrehozott síkokat, melyekből inkább mintegy csak billennek ki részek. Könnyen meginogtatható, bizonytalan szerkezetnek tűnnek. Pedig könnyen azt gondolhatnánk, hogy pont ezek kellene megadják egyéni mozgástereink biztonsági korlátait. Egy-egy részen akár azt is érezhetnénk, hogy valamiféle fiktív lépcső melletti kapaszkodóként állnak kézre elhelyezkedésük magassága, dőlésszöge miatt. Akár buszmegállókból, de főleg tömegközlekedési eszközökről is ismerősek lehetnek úgy az összekötő elemek, mint maguk a közrezárt csövek. Ezek könnyen tartozhatnának a Marc Augé által megfogalmazott átmeneti terekhez, amelyeket ő „nem-helyeknek” hív, bármilyen sebességgel, bárhova is tartunk, de mindenképp mozgásban vagyunk vagy annak előkészületében, várakozásában vagyunk.[1] A „nem-helyekbe” senki se az adott helyen való tartózkodás céljával jut el, hanem csak átmeneti, tranzitállapotban kerül ide, így se a privát szféra kialakításához, se teljesen köztérjellegű működéshez nincs benne lehetőségünk. Minderre mintegy további rétegként rakódik rá a tér, az odairányított embertömeg és a figyelmük, idejük irányításának szándéka – természetesen, érdekek által vezérelt módon. Disordered Attention című könyvében Claire Bishop arra is felhívja a figyelmet, hogy a figyelemmel, mint erőforrással is dolgozó gazdaság hogyan telepszik rá vagy még inkább határozza meg, szabja át mindennapi életünk átvitt értelmű architektúráit, de szó szerinti infrastruktúráit is, hozzátéve, hogy immár a képző- és performanszművészet is ezeket alapul véve működik.[2] Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Prózát és verset egyaránt írsz. Szerzőként mit jelent számodra a két forma, mikor nyúlsz vershez és mikor novellához? A vers számomra gyorsabb és közvetlenebb forma, sokszor egy hangulat vagy benyomás hirtelen sűrűsödése. Nehezebb, mert túl személyes, túl közeli. Ezért írás közben próbálom eltávolítani magamtól, hogy ne pusztán vallomásként működjön, hanem önálló szövegként, tárgyként is megálljon. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
…mindegy, milyen szerepet kapunk, a győzelemért, a hatalomért folytatott ádáz harcban bármilyet motiváltan, meggyőződéssel, belülről fakadón, magunkévá tett, felturbózott gyűlölettel, hitelesen el tudunk játszani. Ha valaki hirtelen megkérne, hogy fejtsem ki, mit értett Heidegger azon, hogy a művészet nem egyszerűen esztétikai tárgy, hanem a lét feltárásának egyik alapvető módja, magabiztosan felnevetnék, és ezt válaszolnám: jobban jár, ha a fejtegetésem meghallgatása helyett megnézi az Andrei Şerban rendezte Stuart Máriát a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház előadásában. Mert ha valami, hát az az előadás nem „reprezentáció vagy utánzás, hanem olyan »világmegnyitás«, amelyben a lét maga válik tapasztalhatóvá”. Azon viszont hosszasan el kellene töprengenem, hogy láttam-e valaha is ehhez hasonló művészi produktumot, amely alig három órában legalább megközelítőleg ennyi mindent el tud mondani a létezésünkről, a világunkról. Igen: Robert Icke Friedrich Schiller nyomán készült adaptációjának előadásában az emberi létezés sajátos volta válik nemcsak megtapasztalhatóvá, hanem átélhetővé is. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Ha már a vörös csillagnál tartunk: úgy gondolom, téged mindmáig elsősorban azokkal a 70-es-80-as években született munkáiddal azonosítanak, amelyek nemzeti és politikai szimbólumokkal foglalkoztak, újraértelmezve – gyakran ironikusan – a megkopott jelképeket. Hogyan vált ez a tematika, és talán mindenekelőtt a sarló-kalapács meghatározóvá akkori munkáidban? A téma többször is „szembejött” velem, mielőtt megszületett 1973-as „sarló-kalapácsos” fotósorozatom, ami aztán más műfajokban, később újragondolva, átértelmezve is megjelent. A pécsi régészeti múzeum könyvtárában találtam egy cseh folyóiratban egy illusztrációt, ami megfogott. Ezen egy nagyon egyszerű figura egy sarló-kalapácsot tartott a kezében. Később, amikor Maurer Dórával és Gáyor Tiborral Csehszlovákiában jártam – Dóra akkortájt azon dolgozott fáradhatatlanul, hogy létrehozzon egy közép-európai archívumot a számunkra fontos művészekről – az út mellett 4-5 méteres, plasztikailag nagyon szépen megoldott sarló-kalapácsokkal találkoztunk, amik politikai jelentésüktől függetlenül jó szobrok voltak. E téma felé lökött egy 1972-es beszélgetésem is Attalai Gáborral, aki azt mondta, olyan munkákat kell létrehozni, amikről feketén-fehéren kiderül, hogy itt és most születtek. Így jött el 1973. május 23., amikor a pécsi múzeum udvarán Nádor Kata lefotózott, kezemben ezzel a két szerszámmal. Ebből születtek aztán előbb a szitanyomatok, majd több festmény – közben ugyanez történt az utcakövekből formázott csillagokkal is. Nem tagadom, némi ihletet merítettem ehhez Andy Warhol alkotásaiból, a szerialitás engem is foglalkoztatott, de másképp, mint őt.
Prózaíró szemináriumot tartott. 1990, tatai JAK-tábor. Legendák ideje és helyszíne. Amikor és ahol mindenki (+–X) személyesen ott volt. Hús és vér, és face to face, és férfi a férfival, nő a nővel, és az összes kombinációban. Sütött a nap. Éjszaka nem, akkor a kocsmák és a diszkók szolgáltatták a világítást. Zsivajgott, dübörgött, élte világát az élet. Az irodalmi is; akkor még együtt jártak. A történelem ígéretesnek látszott. Mechanikus írógép, rádió és tévé már (és még) volt, de számítógép, internet és mobil nem. Félúton a középkor és a novacén között. Jelentkeztem a szemináriumra. Először voltam JAK-táborban, vidéki csávó (26), aki követgette a kortárs irodalmat, de engem senki (+–X) nem ismert. KE verseivel és kisprózáival találkoztam már, sőt szórakoztatónak találtam őket.
Örkény István Tóték című művéből Bad Major néven készít hollywoodi filmet Peter Fellows, amelyben a Jégvarázsból ismert Josh Gad, valamint a Fehér Lótuszban és a Harry Potterben játszó Jason Isaacs és Ruth Negga is szerepel – írja a Deadline. Fellows, aki leginkább a Veep és az Avenue 5 című HBO-s sorozatokban végzett munkájáról, valamint az Sztálin halála és a David Copperfield rendkívüli élete című filmekről ismert, ezzel a filmmel debütál nagyjátékfilmes rendezőként.
Lefilmezhető-e a valóság, és papírra vethető-e a lefilmezett valóság? Az emberi szem vagy a kamera objektumának képe segíthet őszintébben láttatni a körülöttünk lévő világot és embereket? Felgöngyölíthető-e az emberi lélek vagy akár egy egész város egy filmtekercsre, vagy bepréselhető-e egy könyv lapjai közé? Látjuk-e valójában azt, amit lefényképezünk, lefilmezünk? Létezik-e objektív emlékezet, hogyan gondolhatunk vissza méltó és igaz módon a mögöttünk hagyott pillanatokra és évekre? Ha ezekre a súlyos kérdésekre egyértelmű válaszokat lényegükből adódóan nem is kaphatunk sohasem, esszenciájuk megértéséhez közelebb kerülhetünk Deák Dorottya és Tóth-Heyn Áron Barabás Villában megrendezett fotókiállításán. A tárlat helyszíne Buda, nem messze van a Csaba utcától, ahol Mészöly Miklós 1974-es Film című regénye játszódik, amely 1960, azaz a nagy narratív fordulat után keletkezett, már-már a posztmodern, azaz a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság korában. Amikor közelítettem a kiállítás helyszíne felé, akarva-akaratlanul előtörtek belőlem az említett könyvvel kapcsolatos emlékeim és asszociációim. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Megjelent a Belív című, a PIM havonta megjelenő irodalmi podcastjának legújabb epizódja. Szántó Tibor és Modor Bálint Milbacher Róberttel beszélget Variációk a múltra (Magvető Kiadó) című, idén megjelent „áltörténelmi” könyvéről, amely Petőfi Sándor és Arany János munkásságára alapoz. A moderátorok többek között a tanulmány- és szépírás közötti átjárhatóságról, a legendák újraírásáról és működtetéséről, illetve a történelmi karakterek életének alternatív elbeszélhetőségéről és annak sérülékenységéről kérdezték a kötet szerzőjét. A beszélgetés során olyan dilemmák és témák merülnek fel, mint a múlt „modernné olvasása” vagy az időhöz, térhez, nemzethez való viszonyulásmód változása. Milbacher bepillantást enged a műhelytitkaiba, hogyan használta azokat a tényeket téglákként a kisregények építése közben, amelyeket irodalomtörténészként megismert, és hogyan töltötte ki az írói fantáziájával a tények közötti hiátusokat. A könyv első kisregénye (P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez) Petőfi Sándor emlékezetét helyezi központi pozícióba Gyulai Pál perspektíváján keresztül. Olyan műfajokkal játszik el, mint a krimi és a kémregény. A második (Kései tudósítás egy törvényszéki eljárásról, mely városunk utolsó, boszorkányosnak mondott asszonyszemélye ügyében tartatott) pedig a Vörös Rébék című Arany-ballada számára egy tárgyalótermi dráma keretei között teremt történeti kontextust.
Orfűről mindenkinek a Fishing On Orfű fesztivál jut eszébe, amire évek óta már akkor elfogy a bérletek nagy része, amikor még be sem jelentették az előadókat. A fesztivál alapértékei és fellépői mellett persze ehhez az állandósághoz kell a helyszín, Orfű különleges hangulata is. Füziné Kajdy Zita polgármester szerint még az idősebb lakók is megkedvelték a fesztivált. A Telex megyejáró sorozatában a polgármester mellett a Fishing szervezőivel, valamint az Orfűi Malmok mögött álló csapattal beszéltük át, mitől olyan különleges ez a hely. Médiahekknek indult, aztán a Petőfi rádió besegített „Kálocz Tamással mindig is tervezgettük, hogy jó lenne egy fesztivál, de többször kihátráltam azzal, hogy ez sok pénz és munka” – mesélte nekünk Lovasi András, aki orfűi lakos volt ekkoriban. „Még a polgármester is megkeresett, hogy nem szervezünk-e Orfűre egy rendezvényt, vagy legalább egy Kispál és a Borz koncertet. Egy EFOTT volt már itt 1988-ban, amin fel is léptünk, talán a harmadik vagy negyedik Kispál-koncertünket adhattuk ott.”
Négy nőművész csoportos kiállítása Cservenka Edit, Kroó Anita, Nemes Anna és Papp Anita művein keresztül próbálja megfogalmazni, milyen módokon jelenítődhetnek meg önképeink a másik tekintetében. Sokáig a férfi művészek, nézők privilégiuma volt a női test ábrázolása, sőt ezek szemlélése is, mint a Prado sala reservadájának története is mutatja. A nők legfeljebb múzsaszerepet tölthettek be, illetve az olyan alacsonyabb rendűnek tartott, épp ezért női alkotók által felülreprezentált műfajokban teljesedhettek ki, mint a kisplasztika, a textil, a csendélet vagy a portré. Mára viszont, olyan művészeknek köszönhetően, mint Suzanne Valadon, aki a múzsaszerepből kitörve lett autonóm művész vagy Frida Kahlonak, aki balesetének testi traumát formálta át alkotásokká, a nőművészek kezdik visszavenni a testük feletti uralmat. Tovább az orszagut.com cikkére >>> ► A közszolgálati adókon érdeklődnének az eddig háttérbe szorult, kevés figyelmet kapó alkotók iránt. Petőfi tévé, M5 Most, hogy hullámzó színvonalon, vissza-visszaesve, de a kultúrával foglalkozó közszolgálati csatornák, a Petőfi tévé meg az M5, zavartan, szemlesütve jelezték, hogy érdeklődnének olyan alkotók ügyes-bajos dolgai iránt, akiket az elmúlt 16 évben negligáltak, halkan kérdezem, mi a teendő. Nem szeretném takargatni érintettségem, az elmúlt bő másfél évtizedben nem tudtam olyan alkotást létrehozni, melyet a „közszolgálat” méltónak talált volna beszámolóra. Ezért szívesen megkérdezném azokat a kollaboránsokat, dolgozókat, szerkesztőket, műsorvezetőket, akik eddig „belülről bomlasztottak” és/vagy „csak parancsra cselekedtek”, ne adj’ isten, szívük szerint szívesen meghívták volna a magamfajtát, tudják-e, mihez asszisztáltak? Miféle károkat okozott az önfeledt bájolgásuk a magyar kulturális életben? Milyen aránytalanságokat hoztak létre, hány pályát törtek ketté, milyen mértékben torzították a közízlést? És hogy van-e bármilyen képzetük arról, hogy akiknek 16 éven át hazudtak, és mosták az agyukat, azok most hol tartanak? Lehet-e azt mondani nekik, bocsánat, hazudtunk? Bevallom, nem tudom. De azért meg kellene próbálni. Szabad a pálya, eddig még senkinek sem sikerült. Tovább az Élet és Irodalom cikkére >>>
Már csak pár nap, és kezdődik a Pécsi Tudományegyetem és a Dél-Dunántúl legnagyobb fesztiválja, a Pécsi Egyetemi Napok (PEN). A Zsolnay-negyedben a koncertek mellett közösségi és kulturális programok is várják a fiatalokat. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Az Artér Művészeti Egyesület fotóművészeinek kiállítása Art9 Galéria, Budapest, 2026. 04. 07. – 04. 25. – Budapest FotóFesztivál, 2026. Kiállító művészek: Beregi Edina, Czimbal Gyula, Drégely Imre, Farkas Ildikó,
Bizonyos objektumok, gesztusok, karcolatok, fal-leheletek és lélek-képek néhol összeérnek, máshol különülnek, egyéni tér-időknek, történeteknek vagy éppen magányos csendeknek engednek szuverén jelenléteket… Új vagy régi? Definiálni, az időt (itt) méricskélni: meg nem éri! Inkább a képalkotás és a képzelődés a fontosabb, lényegibb… Van, aki mélyebbről merít, sötét kamrákból, fiókból emel elő önvizsgáló részleteket, sőt: talán gyomor-bugyrokban, magzatburokban is matatva mutat fel a fénybe eszméleteket, keserny-véres örömöket, átalakuló emlék-részeket… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Mindig nehéz leírni szavakkal az emberi lét racionalitásán túllépő jelenségeket, legyen az egy személyből kisugárzó erő, vagy az alkotás spiritualitása. A prózaíró Gárdonyitól sem meglepetés, hogy a művészet szavakon túli világához a zenén, képzőművészeten keresztül vezeti el gyakran az olvasóját, mert a szavak erejét gyakran behatárolva érzi. Írói eszköztárában sokszínűen és sokféle módszerrel építi be elbeszéléseibe a zenei többletet, a táncot és sorolhatnám – azaz a szó több síkú jelentésrétegeivel sem láttatható világ megragadását, az érzelem sejtető kifejezőeszközeit. Küzdelem ez a szavakkal, elég gyakran a zene segítségével a lélek-látásért. Írásomban ezekről a szívnek szárnyazott sejtelmeiről beszélek, amikor a „B. Tóth Klára-jelenség” – személye, költészete, festészete, restaurátori munkássága egymástól nem elválasztható – összetettségét próbálom megragadni. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztálya idén is kiírta pályázatát és várta a fotográfusok 2025-ben készített, legjobbnak tartott képeit. A 44. Magyar Sajtófotó Pályázatra 258 szerző 2355 pályaművel, összesen 6196 fotóval pályázott érvényesen. A képeket nemzetközi zsűri bírálta el egy négyfordulós kiválasztási procedúra során. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
