VideóA HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Molnár Judit Lilla képzőművész munkáiban kiemelt szerepet kap a játék, mint gyermekkori tevékenység, amely a felnőttkori problémák kifejező eszközévé válik. Legfrissebb, Kígyók és Létrák című kiállítása a 2024-es Esterházy Art Dating nyertes projektje, amelyen Török Krisztián Gábor kurátorral dolgozott együtt. Beszélgettünk az alkotási folyamatról, a játék metaforájának jelentőségéről, valamint a művészet és a társadalomtudományok összefonódásáról. PRAE.HU: Mi inspirált arra, hogy a Kígyók és Létrák című kiállításodat egy társasjáték koncepciója köré építsd? Ez a kiállítás az Esterházy Art Dating keretein belül jött létre, amelynek alapvető koncepciója az volt, hogy a kurátor és a művész együtt dolgozzon. Ebben a kérdésben Krisztián volt az inspirációs faktor. Az Art Dating után, az első találkozónkon elkezdtünk arról beszélgetni, hogyan lehetne megvalósítani és kiállítássá formálni azt a gondolati hálót, vagy elképzelést, amely a pályázatomban szerepelt. Amikor elkezdtem felvázolni az aktuális gondolataimat, Krisztián vetette fel a Kígyók és létrák társasjáték ötletét. Ezt a játékot korábban nem ismertem. Bár a játék mint univerzális fogalom már korábbi munkáimban is megjelent, társasjátékot konkrét referenciaként eddig nem használtam a műveimben.
Igék az igákról című tanulmánykötetében Szörényi László irodalomtörténész új nézőpontból tekint kultúrtörténeti hiedelmekre, azzal a biztos tudattal, hogy beszéljen bár a múltról, mégis a mának, korunk olvasóinak szól. Így formálja a közgondolkodást. Hérakleitosz szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Nos, a kultúrafolyamba sem kapcsolódhatunk kétszer ugyanúgy, még ha Szörényi László tanár úr munkásságával kiszélesítette is a medret. Gondolatainak, asszociációs mezejének újabb és újabb kapcsolódásaiból kitűnik: minden mozgásban van, de ez is csak a kíváncsiságának kedvez. Hívhatnánk ezt kutatókedvnek, Szörényi László irodalomtörténész esetében a detektív működésmódja is fölsejlik, aki nyomra bukkan, és addig nem nyugszik, amíg föl nem göngyölíti a szálakat. Ezért is kérdez tűpontosan. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Témájukat tekintve A Bábjátékos és a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! időben nem esnek távol egymástól. Az előbbi Balázs Zoltán rendezésében szürreálisan és elemelten foglalkozik a holokauszt emberi pszichére gyakorolt utóhatásaival, míg utóbbi a szovjet megszállás idején rendszeres megerőszakolások történeteit dolgozza fel feketében, oratórium jelleggel, Gardenö Klaudia koncepciója szerint. A debreceni Csokonai Nemzeti Színház és a Maladype Színház, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége közös produkciójaként jegyzett A Bábjátékos a holokauszt 80. emlékéve alkalmából jött létre. A cívisváros után pedig, elegánsan és stílszerűen, a Rumbach Zsinagógában az emléknapon, január 27-én mutatták be Gilles Ségal drámáját. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Képzőművészeti kiállítások megnyitásakor úgy próbálom leplezni zavaromat, hogy nem leplezem hozzá nem értésem, miszerint nem művészettörténészként, hanem filmesztétaként kaptam a megtisztelő felkérést Krajcsovics Évától és lányától, Zséger Oliviától. Filmesként mindig keresem a kapcsolódási pontokat a művészeti ágak között, s igyekszem olyasmiről beszélni, amihez talán valamennyire értek. Nos, ezúttal különösen könnyű a helyzetem, hiszen Zséger Olivia fotóművész, ráadásul a fényképei mellett egy rövid filmetűdje is látható a kiállításon. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Március 4-én a Három Hollóban Sally Rooney-estet tartottak – a szerző Intermezzo című kötetének megjelenése apropóján Szűcs Anna Emília, Biró Sára és Bocsik Balázs beszélgettek. Bocsik Balázs kijelöli a beszélgetés keretét: Sally Rooney univerzuma lesz fókuszban, kiemelt figyelemmel az utolsó, Intermezzo című regénye felé, valamint szó fog esni a művekből készült sorozatról és a szerző interjúiról is. Az este kulcsszavai a női és férfi dinamikák, a heteroszexuális kapcsolatok, továbbá a patriarchátus és a kapitalizmus közötti összefüggés lesznek. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
2158 film, négy generáció, egy „Mozi könyv” 75 percben – Vágyi Heidi írása Az elveszett Mozi könyv című dokumentumfilmről. Ács István 2158-szor járt moziban. Ezeknek az alkalmaknak a dokumentációja található a „Mozi könyv”-ben, amely Az elveszett Mozi könyv című 2024-es dokumentumfilm kiindulópontja és vezérfonala. A cím azonban megtévesztő, ugyanis a film elsősorban nem a naplóról szól, amely ráadásul nem is veszett el. A „Mozi könyv” kiindulópont, a tulajdonképpeni téma egy család élete, helyzete, filmekhez fűződő viszonya. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A most nyíló csoportos kiállítás képzőművészei, vagyis Benyó Dóra, Kovács Olívia, Elizabeth de Vaal és Zékány Dia a Függöny mögött címet választották az itt látható, tematikusan és műfajilag is változatos képet mutató, de alapvetően mégiscsak a kortárs figuratív festészet irányából összeálló közös anyaguk hívószavául. Ennek kapcsán nekem rögvest a személyes és a kollektív emlékezet kereszteződésében létrejövő kultúra, illetve a kulturális emlékezet – és ezzel együtt a felejtés – közötti dialektikus mozgás vagy viszony jutott eszembe. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy e kiállított művek közös nevezője, legkisebb közös többszöröse nem más, mint az emlékezet fátyla, vagy még inkább függönye, és ami mögötte rejtőzik, vagyis a felejtés problémája, amely – legalábbis a német filozófus, Martin Heidegger óta tudhatjuk – egyúttal mindig létkérdés, ha tetszik, létprobléma is, méghozzá a filozófia, közelebbről a nyugati gondolkodás létproblémája. Hiszen Heidegger szerint az egész nyugati filozófiai hagyomány nem más, mint a létfelejtés egyetlen nagy elbeszélésbe foglalható kudarc-története. De a létfelejtés fogalmában már eleve kettősség rejtőzik, hiszen amit elfelejtettünk, azt valamikor tudtuk, vagyis a tudás és a nem tudás egymástól elválaszthatatlan kettősség. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Ki lesz az, aki útnak indul egy korban, ahol az apokalipszis gondolata megszokássá vált, és a szélmalomharcos reményvesztetten az ágyában marad? Kemény Istvánnal korunk szorongásairól, a szembenézés és a humor fontosságáról a Lovag Dulcinea kapcsán beszélgettünk. Korábbi köteteidben, a Lúdbőrben és a Nílusban is felbukkant már Don Quijote alakja, aki a végül Dulcineával megtalált hang előfutára is lett. Hogyan jutottál el a szélmalomharcostól a bátor, tabudöntögető, szabad Lovag Dulcineához? Cervantes Don Quijotéja egy öregedő férfi volt, aki az ideáit kérte számon a középkorból éppen vidáman kifelé sétáló társadalmon, Lovag Dulcinea viszont egy öregedő társadalmat próbál a fiatalságával felrázni: minket, mai nyugatiakat. Don Quijote engem gyerekkorom óta izgat, taszít és vonz, és ezért valahogyan szerepeltetni akartam őt a (sok éve) készülő regényemben, de mindig elakadtam ott, hogy nem kompatibilis a 21. századdal. Miközben határozottan éreztem, hogy nagyon is az! De aztán lett egy új szereplője a regénynek, egy lány, aki verseket ír, és nagyon is beleillik a 21. századba, és akkor bevillant: na, talán itt a helye a Búsképű Lovagnak! Mi lenne, ha róla szólnának ennek a lánynak a versei? És akkor egy fél óra alatt, szinte gondolkodás nélkül írtam pár verset ennek a lánynak a nevében, majd meglepetten láttam, hogy ezek bizony nem Don Quijotéról, hanem Lovag Dulcineáról szólnak. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A már említett katonazubbonyon kívül nincs más erős utalás a jelenre. A világ változott, és mi, nézők is változtunk az elmúlt években… Tíz év múltán Frenák Pál visszatért a madarakhoz és a harchoz. A 2015-ös Birdie és a 2016-os Lutte után 2025-ben megszületett a Lutte of Birds. Ez alatt a tíz év alatt exponenciális gyorsasággal változott meg az életünk, és a korábbi munkákban felvetett kérdések, mint amilyen a hatalom és a kiszolgáltatottság viszonya, az erőszak jelenléte, a szabadság lehetősége egy erő uralta világban, ma még inkább jelen vannak a mindennapjainkban. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Kiállításokért nem sűrűn „mászom fel” a budai Várba. Csakis akkor sétálok vagy buszozom fel, ha valamin igazán megakad a szemem. Haász Katalinnak Táncsics Mihály utcai Neon Galériában látható tárlata, a Láncgörbe ilyen. Egymással összefűzött, görbített vonalakból állnak össze olyan láncolatokat, melyek lebilincselők, nem eresztik a nézőt. A Tóth Árpád által alapított Neon Galériát nem ismertem, látogatásom előtt utánanéztem, mit kell tudnom róluk. Nem kellett sokáig keresgélnem, a honlapjukon található Rólunk menüpont alatti nagyszerű összefoglalóból megtudtam, hogy a galéria 2009 novemberében alakult. A Nagymező utca egyik második emeleti lakásában működött egészen 2022 júliusáig. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Különleges alkotásokkal, mély mondanivalóval jelentkezett Horváth Anita roma származású fiatal művész. Műveinek egy részét most a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban is megtekinthetjük, hogy többek között elgondolkodhassunk azon, milyen ma nőnek, kelet-európainak, cigánynak lenni a világunkban. „Két projektem volt, amiben azt vizsgáltam, hogy miként lehetek félig valami. Félig cigány. Hogyan lehet az ember csak félig valamilyen? Ez annyira furcsa, nem? Rájöttem, hogy a választás kényszerével küzdök, ettől szenvedek. Magyar és cigány is vagyok, mind a két elem csak gazdagítja az identitásom. Nem kell választanom, ráadásul nem csak ez a két elem létezik, az identitás többrétegű, egymás mellet vannak, de az eltérő szituációkban mindig másra kerül a hangsúly” – mondja Horváth Anita fotóművész, akivel a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban beszélgetünk, kiállított munkáitól néhány méterre. Tovább az index.hu cikkére >>>
Vannak rendezők, akik már első filmjükkel karrierjük csúcsára érkeznek, hogy aztán később pislákoló csillagként hulljanak a porba. Peter Bogdanovich, a Hollywoodi Reneszánsz ikonikus figurája – az „elveszett nemzedék” oszlopos tagja – feltétlenül ilyen alkotó. 1968-as debütfilmje, a Célpontok rangján alul kezelt remekmű, mely egyszerre fest plasztikus képet az ártatlanságát elveszítő Amerikáról, s a modernizálódó hollywoodi horrormítoszról is. Jóllehet Peter Bogdanovich rendezői fénykora csupán néhány évet ölelt fel, az alkotót máig a Hollywoodi Reneszánsz ikonikus figurájaként tartják számon a filmtörténészek. Az Álomgyárat megreformáló második – „köztes” vagy „elveszett” – generáció (Monte Hellman, Richard Rush, Dennis Hopper, Bob Rafelson, Roger Corman) tagjaként a hetvenes évek hajnalán hágott pályája csúcsára olyan, erkölcsileg és anyagilag egyaránt nagy hozamú produkciókkal, mint Az utolsó mozielőadás (1971); a Mi van, doki? (1972), vagy épp a Papírhold (1973). Csakhogy valódi magnum opusát mégsem ebben a korszakban, hanem a hatvanas évek végén alkotta meg, méghozzá a tengerentúli függetlenfilm pápája, Roger Corman bábáskodása mellett. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
2025. március 8-án jelentették be, hogy az idei Hasselblad-díjat Sophie Ristelhueber nyerte el. Az elismerés 2.000.000 svéd koronával (kb. 72,8 millió forint), egy aranyéremmel és egy oklevéllel jár. A Hasselblad-díj a világ egyik legrangosabb fotográfiai kitüntetése, amelyet a Hasselblad Alapítvány ítél oda évente egy kiemelkedő fotográfusnak. Az elismerést 1980-ban alapították, és azóta a fotóművészet legnagyobb hatású alkotóinak munkásságát ismerik el vele. A díjazottat egy nemzetközi szakértőkből álló zsűri választja ki. A díj nyertese nemcsak pénzjutalmat kap, munkáit a göteborgi Hasselblad Központban állítják ki, és egy fotóalbumot is kiadnak a tiszteletére. A Hasselblad-díjat olyan ikonikus fotográfusok nyerték el az évek során, mint Henri Cartier-Bresson, Cindy Sherman, Richard Avedon vagy Nan Goldin.
A művészeti és a tudományos élet legrangosabb elismeréseit, Kossuth- és Széchenyi-díjakat, valamint Magyar Érdemrend kitüntetéseket adott át Sulyok Tamás köztársasági elnök ma délután a Parlamentben. Kossuth-díjat többek között Döbrentei Kornél és Müller Péter Sziámi, Széchenyi-díjat pedig mások mellett Dr. Sipos Lajos és Takaró Mihály vehetett át. 2025. március 14-én délután az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából a művészeti és a tudományos élet legrangosabb elismeréseit, Kossuth- és Széchenyi-díjakat, valamint Magyar Érdemrend kitüntetéseket adott át Sulyok Tamás köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Az ünnepi eseményre a Parlamentben került sor. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A nemzeti ünnep alkalmából ma állami díjakat és kitüntetéseket adtak át a Pesti Vigadóban. L. Simon László, Nagy Koppány Zsolt és Végh Attila a Magyarország Babérkoszorúja díjban részesült, Egyed Emese és Jenei Gyula pedig sokadmagával József Attila-díjat vehetett át. Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter, Varga-Bajusz Veronika felsőoktatásért, szak- és felnőttképzésért, fiatalokért felelős államtitkárral és Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkárral állami elismeréseket adott át március 15. alkalmából a Pesti Vigadóban csütörtökön. Olvasóink kedvéért az irodalmi díjakat előrevettük a sorban. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Bertók László születésének kilencvenedik és halálának ötödik évfordulója apropóján Mohácsi Balázst kérdeztük a Bertók-projekt idei terveiről. A Bertók László Költészeti Díj 2021-es alapítása óta többekkel együtt aktív szervezője vagy a költő emlékezetét és szellemiségét hordozó projekteknek, melyek legfontosabb kulturális közege egyértelműen Pécs. Mi a tapasztalatod? A programok hogyan formálták Bertók helyi emlékezetét? A díj, pontosabban az ünnepélyes díjátadó est indulása nem volt könnyű. Első évben még hatályban voltak bizonyos karanténszabályok, illetve a december 6-i (vagy közeli) időponttal a téli időjárás is együtt jár. Ezek ellenére úgy látom, hogy a városban évről évre többen érdeklődnek az esemény iránt, és néhányak számára akár Budapestről nézvést is csalogató program. A vonzerő nem csupán Bertók László nevének fémjele, és nem is kizárólag a díjazottak nívója, hanem egyre inkább a rendezvény összművészeti jellege csábítja a közönséget a Kodály Központba. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Lynch-minimál David Lynch a Straight story – Az igaz történettel leleplezte önmagát: a posztmodernizmust a mainstreambe átvivő rendezőtársakhoz képest (Tarantino, Coen-testvérek, Lanthimos, Todd Solondz…) messze ő a leghumanistább, a legéletigenlőbb, a legkevésbé cinikus. Nem mindent kifigurázó mizantróp bölcsész, hanem joviális, álmodozó művészlélek, aki ugyan tisztában van a világ értelmetlenségével, durvaságával és embertelenségével (és nem átall minden alkalmat megragadni, hogy hangot is adjon ebbéli meggyőződésének – jelen filmünket is beleértve), de ennek ellenére hiszi, hogy az ember nem csak kiröhögni való lény. Olyan elhasznált és kiforgatott szavaknak, mint a szépség igenis van értelme, a részvét még létezhet autentikus formájában, és vannak vagy legalábbis lehetnek még felhőtlen, a társadalom által nem megmérgezett emberi kapcsolatok. Tovább a hetediksor.hu cikkére >>>
A jövőre nyolcvan éves Marina Abramović 2023 óta vándorló kiállítása jelenleg a Kunsthaus Zürichben, de októbertől majd a bécsi Kunstforum Bank Austriában lesz látható (2025. október 2 – 2026. január 18-ig). Így mostanában számos írás olvasható vele kapcsolatban, jó magam is írtam többet.1 Jelenleg egy projektjét, a kínai nagy fal-sétát szeretném „körbejárni”; ennek dokumentációja Zürichben is látható. S talán nem véletlen, hogy Abramović életrajzi kötetének is az Aki átment a falon2 címet adta. Maga Abramović elsősorban a testtel dolgozik mind fizikai, mind szellemi értelemben, munkái leggyakrabban a body art, performansz műfajába sorolhatók, az előadó és a közönség viszonyát, a test határait és az elme lehetőségeit kutatja. Többnyire a saját testét használja munkáihoz, annak fizikai határait keresi, akár életveszélynek is kitéve magát. Itt 1974-es Ritmus 0. performanszára gondolhatunk, ahol magának passzív szerepet szánt, az aktivitás a közönség kezében volt: egy asztalra helyezett hetvenkét tárgy közül bármelyiket használhatták vele kapcsolatban anélkül, hogy ennek bármilyen következménye lett volna rájuk nézve. Eleinte a közönség nem sok mindent csinált, rendkívül passzív volt. Ahogy azonban elkezdték felismerni, hogy cselekedeteiknek nincs határa, a darab brutálissá vált. Az előadás végére a testét levetkőztették, fizikailag bántalmazták, majdnem lelőtték. De jóval később, 2017-es The Current című videóperformanszában is életveszélyben van, ahol a szabadban fekszik egy emeletes fémágyon, miközben vihar közeledik. Tovább az artmuveszet.hu cikkére >>>
Jár-e az ingyenes állami egészségügyi ellátás azoknak, akik valamilyen káros szokásuk (például dohányzás) vagy extrém hobbijuk (veszélyes hegycsúcsok megmászása, gyorsulási versenyek látogatása) miatt szorulnak méregdrága orvosi beavatkozásokra? Jár-e a segély annak a munkanélküli fiatalnak, aki soha életében nem próbált meg állást találni? Mennyi adófizetői pénzt akarunk költeni olyan emberek társadalmi integrációjára, akik bűnözéssel keresik a kenyerüket? Azokban az országokban, ahol létezik társadalompolitika, továbbá a nyilvánosság szereplői rendszeresen eszmét cserélnek szakpolitikai kérdésekről, ezek a dilemmák, úgy tűnhet, elkerülhetetlenül felmerülnek. A kortárs liberális egalitárius politikafilozófusok az elmúlt évtizedekben sokat töprengtek a fentiekhez hasonló problémákon; mielőtt azonban áttekintenénk a lehetséges válaszokat, érdemes eggyel hátrébb lépni, és elgondolkodni rajta, melyek azok az előfeltevések, amelyek fényében egyáltalán felmerülhetnek az iménti kérdések.
Pátkai Rozina Quintet, Euro-African Playground, Laiho. A Magyar Popkulturális Értéktárban ezeket a formációkat találjuk Tóth István jazzgitáros kapcsán. A Budapest Music Center adatbázisában, ha a nevére keresünk, a Dés András Trió és a Tálas Áron Quintet szerepel. De az elmúlt tizenöt évben hallhattuk őt Palya Bea, Szalóki Ági valamint Pocsai Kriszta és Szőke Nikoletta gitárosaként, sőt, Pandzarisz Dina nagybőgőseként is játszani. Koncertezett többek között a Juhász Márton Quartettel, a Triad és a Mörk nevű formációkkal. Alapítótagja a New Fossils zenekarnak, emellett idén jelentette meg első szólóalbumát, amelyen zongoristaként mutatkozik be. A harmincas évei elején járó gitáros-nagybőgős repertoárjában szinte minden megtalálható a klasszikus zenétől a világzenei kompozíciókon keresztül a bebopon és bossa nován át a kortárs jazzig. Előadóművész, tanár, zeneszerző. Mit gondolsz, körülbelül hány aktív jazzgitáros lehet ma Magyarországon? Egyáltalán, számodra hol kezdődik a profi jazzgitáros? Aki megszerezte az ehhez szükséges felsőfokú végzettséget? Nem szeretem használni az amatőr vagy profi kifejezéseket. Sokan azt szokták mondani, attól profi valaki, hogy ez a hivatása. Miközben sok olyan utcazenész van, aki nagyon jó szinten zenél. Tehát a profizmus nem attól függ, hogy ez-e a szakmája vagy sem. Vannak tanult zenészek, és úgymond profik, mint például a mainstream popban, ahol gyakran a profizmus ellenére sem érzem azt, hogy bármit adna nekem egy-egy zenei termék. Aztán hallok a Blahán egy gitárost, és ott meg igen. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
.jpg)