VideóA PécsTV műsora. Keresés a honlapon: |
Kötet bemutató
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A költő kocsmában is költő – a kocsma költőben is kocsma! Ezzel akár le is tudhatnánk Ádám Tamás szonettgyűjteményének a bemutatását. (Amúgyis, lehet egy fülszövegben szonetteket elemezni? Nonszensz...!) Azért annyit mindenképpen, hogy a költő kocsmában is létezés-árva, és a kocsma költőben is a megveszett – akár elveszett, elvesztegetett – szabadság metaforája. Különös, hogy ez a szabadversekben szabadon lobogó hajdani lélek most a kötött formák között, az egyik legkötöt-tebb szerkezetben találja meg a kifejezhetőség kereteit. Romlásban nem tart meg más, csak a forma, írt egy kortársunk az erre való rádöbbenéséről; talán költőnk szonett-elhatározását is hason-ló életfelismerések indukálták.
""Születésünknek van-e valami szelídebb előzménye, ami hasonlítana a szerelemre?" - kérdezi az életmű sorozatot indító regény narrátora, aki gyerekkorától igyekezett "a szerelemhez társult félelmetes erőnek ellenszegülni". Testvérbátyja tizenhárom évesen ritka betegség (gyerekkori elöregedés, progéria) áldozata: aggastyánként hal meg, miközben rövid életideje (13 év) alatt az élet minden fázisán átmegy, a félelmetesen "nagy szerelmet" is beleértve.
Gryllusok? Igen, ráadásul mindjárt hatan: Dániel, Vilmos, Dorka, Samu, Ábris és Alma. A könyv róluk, a hat Gryllusról szól. Arról, mi történt, történik velük, hogy mit gondolnak magukról vagy arról, amit csinálnak, meg úgy általában a világról. Beszélnek a Kalákáról, a Maszkabálról, az Érzékek iskolájáról, a soundpaintingről, a technológia és az ember, vagy a kép és a hang viszonyáról, valamint a plafont kiégető karácsonyi gyertyáról...
Székelyhidi Zsolt így vall az albumról: „A KÖLTŐK-portrésorozat 2019-ben indult útjára, mégpedig Zsille Gábornak köszönhetően, aki örömmel segített abban, hogy a Versmaratonon, Az év versei költészeti antológiasorozathoz kapcsolódó, nagyszabású rendezvényen készíthessek felvételeket a színpadra lépő költőkről. Felállítottam tehát rögtönzött fotóstúdiómat, a fekete hátteret és a villanófényeket a Petőfi Irodalmi Múzeum hátsó termének egyik félreeső szegletében, és Gábor csak terelte és terelte hozzám a költőket, én pedig kattintottam, készítettem a fotókat, és egyszerre voltam nagyon izgatott és végtelenül aggódó, hogy jók legyenek a beállítások, villanjanak a fények, legyenek élesek rajta a szemek, elmentse a file-okat a kamera. A fekete-fehér képanyag azóta is folyamatosan bővül. Egyfelől minden évben ott vagyok a Versmaratonon, de a Magyar Napló folyóiratban megjelenő költőket, írókat is fotózom; tulajdonképpen – ha az energiámból futja – életem végéig bővíthetem a listát.”
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
Ajánlás Debreczeny György: Félreolvasások című kötetéhez Ha csak félreolvasások volnának ezek a rövid szövegek, korántsem volnának ilyen érdekesek, szórakoztatóak – és szomorúak. Mert az esetek túlnyomó többségében nem diszlexiáról, netán sajtóhibáról van szó, - olyan is van - , hanem közbeszédünk mai állapotáról, ami híven tükrözi – Debreczeny éles megfigyelésével – közállapotainkat, tovább tágítva világunkat. Debreczeny avantgárd, de nem posztmodern, mert van világnézete, tudja, hogy kikkel lehet, szabad, érdemes együtt érezni ma. A szegényekkel, a megalázottakkal. És van, valóban van benne hazaszeretet, újra és újra fogalmazza, mit szeret ő e hazában, de az is fontos neki, hogy szeret-e és mit őbenne ez a haza. Azt hiszem, ez ars poeticája lényege is: leülni, elé rakni, nem, csak megfogni egy pillanatra, amit elé sodor ez a posztmodern, ellentmondásokkal teli, érzelemmentes és ugyanakkor mélyen fájdalmas sors, élet, haza. Nézi, rágondol és hagyja, hogy elinduljon valami, jöjjenek hozzá a szavak. Mindegy, honnan, mikor, miféle korból és kitől. Versalkotó technikái is ezt a költői életformát követik. Legfontosabb szövegformáló elve az asszociáció, főleg a hangzáson alapuló, de szereti a tematikust is, egy-egy újsághír, hirdetés vagy bármilyen apró szöveghulladék megindíthatja az alkotás folyamatát. És te mi vagy? Mit vár az olvasó egy ilyen című könyvtől? Azt, amit a szerető szót címbe emelő könyvektől általában: áradó érzelmeket, titkos találkozásokat, párás erotikát, hiszen a szerető minden társadalom bevallott (vagy be nem vallott) szükséglete, intézményesen és egyénileg egyaránt. Juhász Zsuzsanna könyve éppen nem egy szerető helyzetével indít: egy magzatát a méhében hordó anya belső monológjával (a kötet minden fejezete belső monológ, csak a beszélő más: leggyakrabban egyes szám első személyű a megszólalás, de van megszólító módú is, vagy éppen önmegszólító mód is, éppen a kötetcímadó Ha szerető vagy ilyen, de ritkán van többesszám első személyű beszélő is: Júlia). A magzatát még magában viselő nő, éppen az első személyű megszólalás révén, egy egyéni sors egy szakaszát írja le részletező alapossággal: a különféle félelmeket a testi fájdalmaktól, a félelmeket a bekövetkezhető lelkiektől, a megszületendő gyermek egészsége felől stb. Érdekes a gondolatmenet – és jó a megfogalmazása – a „kényelmetlenség” állapotáról: a kényelmetlenség innen van a fájdalmon, de túl a normális állapoton
Thomas Bernhard írói tevékenysége kezdetén verseket, rövid színdarabokat, prózavázlatokat készített. Későbbi prózai és drámai műveinek felhasználásával (melyekről Bombitz Attila állapítja meg, hogy „Bernhard példát statuál, s e példa az elmúlt évtizedekben is az egyik legnagyobb irodalmi hatással ért föl – magyar nyelven is”), készült Debreczeny György ezen a szép napon címmel, 2019-ben az AJ Téka Kiadó gondozásában megjelent Thomas Bernhard-breviáriuma, Syporca Whandal illusztrációival. Bár Bernhard hamar felhagyott a versírással, versei mégis egy egész más világot tárnak elénk. Ezek a versek (A Hold karja alatt címmel a Napkút kiadásában megjelent kötetet Erdélyi Z. János fordította) szolgáltak az elrugaszkodás alapjául a mostani elhervadnak a versek is című újabb Thomas Bernhard-kollázskötethez.
A kötet közel 20 évet tekint át, és nagyjából 130 írásművet tartalmaz. A műfaji átjárásokkal (akár költészettel, filozófiával, pszichikus képzettársításokkal) élénkített, rétegesen felépülő, helyenként légiesen feloldott írások a kortárs képzőművészet megnyilatkozásának egy-egy formáját, sokszínű szegmensét közelítik meg, tárják fel, mondhatni, hogy rendhagyóbb módokon: sajátosan, experimentálisan...
Néhány éve kisebb megszakításokkal Törökországban élek, így a kötetben egy fejezetet szenteltem a kinti létélményeknek is. (B. D.)
"Szemlélődő természetem gyökere a kövek világára való rácsodálkozásomból ered. Akkor vagyok alkotáskor igazán átszellemült állapotban, amikor minden egyes lepattintott kődarab egyesül a bennem élő heggyel. Felismertem magam a Kőben: Fűkő Béla
Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük…
Kép forrása: libri.hu "Eszközévé tökéletesít, a létezés vésőjévé edz a teremtés tüze. Úgy látszik, legfőbb életfeladatom az, hogy a közöny dúcait lepattintva láthatóvá tegyem mindazt, mi láthatatlan. De valójában mi is az a láthatatlan valami? Illúzió? Igen. Úgy, ahogy illúzió az is, hogy a szobrász megnyilvánulásaitól függ a világ megjavulása."
A nőt látjuk a novellákban, sokféle állapotában és alakjában: a szeretetre vágyó kislányt, a szenvedésbe beletört fiatalasszonyt, az idős testét szégyenlő, kiszolgáltatott haldoklót, a vágyakozó nőt, a kudarcos sorsával elégedetlent vagy az abba bölcsen beletörődőt. Közös bennük, hogy merészen, hagyományokkal és elvárásokkal szemben önmaguk akarnak lenni, ez belső szabadságuk záloga.
Halmosi Sándor legutóbbi verseskönyvei az apokalipszis esztétikáját az aranykorok emlékezetével dúsították. Merre vezethet innen még út, miféle tér nyílhat a szavak előtt, ha már nemcsak minden, de a mindenség is elmondatott? Néma kérdéseinkre csöndes válasz született, szintézises anyag került ki a költő műhelyéből: a Rubljov Rinpocse (A belső ikon) című kötet – ez az „Őrület ellen horganyzott fény” (Horzsolások) – magába sűríti a lírikusi pálya formanyelvi rétegzettségét, ugyanakkor a szellemtani elmélyülés még hathatósabb eseteit nyújtja.
Hogyan fordulhat elő, hogy a fáradhatatlanul szilárd alapot, egyensúlyt kereső egyén számára egy öreg eperfán lógó, évszázados hinta a legbiztosabb pont? A hinta, ha áll, ha mozdulatlan, akkor valóban stabil pontnak tűnik – de halálosan üres. Vajon van-e, aki hintázzon? Ha igen, talán épp ő jelentheti a megingathatatlan viszonyítási alapot valakinek ebben az egyensúlyát vesztett világban. De hiábavaló minden okoskodás: (mese)borban az igazság. Noha ezúttal a mesebort – történetesen! – Jeruzsálemben mérik, előfordulhat, hogy végül ez az út is Rómába vezet. *
"Tóth Csillát évek óta úgy olvasom, ahogy az ember egy baráthoz fordul – keresem a szövegeit, mert közelségre vágyom, mert szeretnék látni a magaméhoz hasonló világot. Előre érzem, hogy jót fog tenni "Az ember végül teszi a dolgát/és nem roppan meg és nem lesz kövület" gyengéd józansága, és jót fog tenni az is, ha újrakapcsolódom a saját gyerekkori emlékeimmel."
Simon József római katolikus káplánt 1919. augusztus 28-án Marcaliban a fehérterror Prónay Pál vezette tiszti különítménye előbb megkínozza, majd tizenhetedmagával kivégzi. Száz évvel később a Múlt a Jelenben filmstúdió alkotógárdája filmet készül forgatni a pap életéről, meggyilkolásáról, felfejtve a tanácsköztársaság időszakát követő, halálos megtorláshoz vezető történelmi eseményeket és okokat, valamint feldolgozva és értelmezve az azóta eltelt évszázad, emlékezet és feledés ellentmondásos kevercseként megkövesedett legendáriumot. Az egykori iskolatársakból, egymással bonyolult viszonyban álló stáb tagjai - a rendezőnő, a bölcsész filmforgatókönyvíró-nő, a nyugdíjas tűzoltó és egy pap - periratok, memoárok, naplók, újságcikkek, egyházi krónikák, beszámolók, visszaemlékezések, történészi, politikai és társadalmi értékelések útvesztőjében próbálnak tájékozódni és rendet vágni, és nemcsak arra a kérdésre megfelelni, miért kellett a szenyéri születésű segédplébánosnak meghalnia 27 évesen, de arra is, hogy mindezt miként lehet, vagy hogyan szükséges bemutatni a filmvásznon. Ahogy abban is elhatározásra kell jutniuk, mennyiben engedik, hogy újbóli találkozásuk a közös munka során sorsfordító hatást gyakoroljon az életükre.
CALIOPIA TOCALÃ (Caliopia Hodorogea) költő, prózaíró, drámaíró, 1958. április 7-én született a Ia?i megyei Cozme?ti városában. A jászvásári "Al. I. Cuza" Egyetemen szerzett tanári diplomát. A Vasile Lupu Iskola román nyelv és irodalom tanára. a "Nagy Szent Vaszil" ortodox szeminárium teológusa. A Romániai Írók Szövetségének tagja. Próza kötetei: Rabságban, A sors szimfóniái, Ikrek, drámakötetei: Foglyok, Kettős életek, Alteregó), verseskötete: Vízszobrok.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
