Állandó rovatok – Karcol(g)atok

Ady Edina fotója

Elmegyek értük, mint minden pénteken. Meleg van. A télikabát lebeg utánam. Folyamatosan beszélnek. Egymás szavába vágva. Azon gondolkodom, vajon a fülükön lélegeznek-e.

Mikor megállok, hogy fotózzak, elhallgatnak. Nézik ők is a fatörzset. Csend van. Idegen. Különös.

 
Jégvirlág Kép forrása: sostozoo.hu

Nézem a videót, ahogyan a jegesmacik tombolnak a hóban Nyíregyházán. Nagyon szeretem a jegesmedvéket. Minden évben utalok a wwf-nek, azaz annak a részének, ami őket menti. 

Legkisebb egyik kedvenc emléke, amikor felidézzük, még töpszli korában álltunk a budapesti állatkertben. A jegesmacik a plexi mögött, lábunknál víz és az egyik ott állt, tőlünk karnyújtásnyira.

 
Fotó: Ady Edina Kép forrása: facebook.com

Nem hiszek az évváltásokban. Akit ma szeretek, azt szeretem holnap is. Ami nem érdekel, az holnap sem fog, pedig 6 lesz a vége az évnek. 

Kötjük magunkat rítusokhoz, babonákhoz, elvárásokhoz. Támasztjuk a tarthatatlan elvárásokat magunknak. Diktálja a világ, a környezet, 

 Ady Edina Kép forrása: facebook

Hazaérni egy ilyen nap után: kikötő. A lakás illata azonnal hat rám. Persze a rendetlenség is. 

Egész nap kattogtam, mint egy elromlott óra. Hátrafelé. Ha hamarabb. Ha máshonnan. Megvizsgáltam. Elemeztem. Újrakezdtem elölről. Közben rohant a nap. A visszatalált tárgyak utáni kacagás és mosoly feloldott. Az óramutatók lassultak. Lassan megálltak. 

Csend lett.

 
Fotó: Ady Edina 

Sanyi bácsinak hívták a keramikus mestert, akinél a gyakorlatomat töltöttem annak idején. Mivel van mindig tele a táskád, kérdezte egyszer, aztán nevetett mikor megmutattam. A walkman mellett elemek, rengeteg kazetta és persze könyvek lapultak.

 
Fotó: Ady Edina
(Kép forrása: Ady Edina  facebook oldala)

Van valami gyógyító a sétában. A fákban. Az avarban kutató varjak feketeségében. Kisebb lesz az emberben, összehúzza magát ami fáj. Eleinte a zene dallamára lépek. Csak a padra leülve húzom ki a fülhallgatót. Üres minden.

Vasárnap.

 
Fotó: Ady Edina

Reggeli séta a Pennybe. Holnap már iskola. Álmos vagyok. Nem is álmos. Vitatkozom magammal. Keresem a megfelelő definíciót erre a nyúlós mégis száraz csendre, amit érzek. 

Mikor meglátom a kesztyűt, akaratlanul lefékez a lábam. Stop. Nézz körül. A levelekbe belesüpped a bakancsom.

 
Fotó: Hegedűs János Kép forrása: Holdkatlan Galéria

Tele a négyeshatos. Állok az ajtó mellett, a kis beugróban. A falnak dőlök. Zenét hallgatok. Csak az zakatol bennem, ha hazaérek alszom egy órát. 
A fülemben ordít a Guns N' Roses. Tudom, kihallatszik. Ma nem érdekel. Egy hangot sem akarok meghallani senkiből. Úgy érzem, ha egy szikra is pattan, elsírom magam. 

Fut a szerelvény. Emberek szállnak, mennek. Egy férfi elejt egy maréknyi aprót. Hárman szedjük fel. Még éppen időben. Üvöltve ugrik ki az ajtón a Margit szigetnél.

Fotó: Ady Edina

Mint egy folyó, úgy nyújtózott el a város fölött. Lent mindenki sietett. Kavargó idegen szavak. Párok. Csoportok. Az egyik hattagú féritársaságon egyenpóló. Fekete alapon az egyik fiú arca, kezében számot tart, alatta game over felirat. Nevetnek. Lapogatják egymás hátát, alig érthető hadarásban majd eltűnnek a Gozsdu bejáratánál. Él az utca. Szinte mozog alattam. 

Gergely Ferdinánd: Absztrakt csendélet
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

A nagyapámmal álmodom. Szürke aprókockás keménykalapban, angol úrhoz hasonló hússzínű sállal a nyakában áll egy hosszúkás kamrában. Nagyanyám elmosódó alakja, szőkés, ősz haja ide-oda cikázik. Cukorkát keres. Gyere Pocogó, menjünk. Elkésünk, dörmög nagyapám. Odanyúl az egyik polchoz, leemeli a csomagot és az öltönykabát zsebébe süllyeszti. Elindul mellettem kifelé. Arcán minden ránc ismerős, komolyan néz, csak a szeme csillog a humortól. Kérsz karamellát suttogja, nevetünk.

A kapu hatalmas. Kétajtós. Sötétbarna monstrum. Rengeteg ember. Összekapaszkodva állnak. Egy emelkedőn várunk. Itt gyér a tömeg. A kapu körül kötélre húzott szalagokat fúj a szél. A zsizsegés erősödik, nyílik a kapu.

A dokumentum az Ady-család tulajdona. Forrás: Ady Edina

Hát visszatértek. Nem mint hősök. Nem mint a jövőt pozitív irányba formáló Terminátorok. Visszatértek, mint jégbe fagyott, túlélő paraziták. A régi, gyilkos ösztönökkel, amikre a jelen nem készült fel.

Túl régen volt?

Elfelejtettük?

Talán nem is ismertük meg igazán soha.

Hiába voltak a könyvek, múzeumok, az emléknapok. A szembenézés elmaradt. A padlást nem söpörtük le.

Féltünk. Apáink, anyáink bűnei a miénk is. Ránk ragad a skarlát betű, ha kimondjuk, amit hallgatásra ítéltek.

És inkább hallgattunk.

F
otó: Ady Edina (Forrás: Ady Edina)

gyakran eljön anyám álmomban. ülünk padon, vízparton. épületet bámulunk, sodró tempójú embereket figyelünk csendesen. nem szól sokat. hangját már az álomban sem hallja meg a fülem, csak a lelkem emlékszik a rezgésre. ritmusra. a mondatok váltakozásának dallamára. 

Fotó: Ady Edina
(Kép forrása Ady Edina közösségi oldala)

Lenyűgözve nézem őket. Tele van a sziget. Rugalmasan vagy összetörve de újra és újra elrugaszkodnak. Repülnek egy pillanatig, majd földet ér a cipő. Neonszínek és számok suhannak el mellettünk. Szól a zene. Ismeretlen és ismerős emberek szurkolnak. Taps.

Fotó: Ady Edina
(Kép forrása: Ady Edina közösségi oldala)

Fut a nő a villamoshoz. Már az autó is majdnem elcsapja, aztán végignézem, ahogyan rácsukódik a távozó villamos ajtaja. Mind bolond, jut eszembe, aztán egyből kifogásokat sorakoztat fel az agyam. Sétálok a megállóban. Hátralépek. Zsúfolva a villamos. Még hátrébb lépek. Ma nem kell rohanni. Ma nem kell behajtogatni magam. A következő járaton szellős a tér. A sarokban egy idős férfi, mellkasába fordult vállcsontokkal. Motyog. Felnéz, a mellettünk utazó kislányokra. Mozdulatai elnagyoltak. Remeg a keze. 

Fotó: Ady Edina

A dombok mögött a legszebb. Takaróként hasal a fák fölé, óvatosan, meg ne nyomja a fák hegyét, a most nyíló rügyeket. Két napja nem esett. A növények várják az esőt, türelmetlenül nyújtózkodva. Sári szerint, itt két nap csapadék nélkül már kegyetlen szomjúság. A felhők komótosan, de nagy műgonddal tervezik meg magukat. Apró foszlányok futnak sebesen a domb felé, a nagy, hasas matrónák lassan vonulnak, gyakran átrendezve vonalaikat. A szél csípős, olyan, mint amikor jeges kezével nyakadba nyúl a kedvesed. Beleborzongsz.

Hazafelé (Fotó / Forrás: Ady Edina)

Tömve a villamos. Nem bírom behajtogatni magam az aktatáskás, burgerszagú nő és a fejét lehajtó magas fiú közé. Engem néznek, én őket. Záródik az ajtó. A leheletük fehérbe vonja az üveget. Keresem a fülhallgatót. Szemben velem, a túloldali peronon bozontos arcszőrbe rejtett férfi üvölt.

Margit-híd Budai Hídfő (Fotó: Ady Edina)

Reggel viszem legkisebbet suliba, beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy alig alszom, mert középső gyógyszerekkel 39,8 fokos lázban ég, egész jó a hangulatunk. Elköszönünk a sulinál. Jövök judo után, ölelés, sietek haza. A kis úton megyek, még be kell szaladni a gyógyszertárba, mert elfogyott minden lázcsillapító és vennem kell mandarint és kaliforniai paprikát, mert csak ezt tudja megenni lázasan...kattogok.

Cseri László: Lépcső (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem. 

Stephanie Ghesquier képe a Pixabay -en.

Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál. 

 
Fotó: Ady Edina

Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.