VideóA HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Keresés a honlapon: |
Esszé
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Jézus 111 Akinek van, annak adatik. Először a szó érkezik. Az Ige érinti meg a szívet. Ahogy a Példabeszédek mondja, a nyelv hatalma dönt el sok kérdést. Életet adhat a Szó. De le is veheti a bástyát a sakktábláról. Amiben a leginkább bíznak, az fő akadálya a sors megjobbulásának. Bálvány. Tegyük a tárgy helyére Istent. Az Igét. Akinek van, annak még többet ad az élet. Van mihez képest. Miként szűnik meg, ami megmarad. Jó annak, aki gyűjt nehéz időkben is. Olvas. Ezékiel próféta és János evangélista, az Írás szerint, megette az Igét, a könyvet, hogy az valóságosan az én organikus részévé legyen. Ez is úrvacsora volt a maga módján. Az Ige minden alkalommal testté lesz bennünk is, amikor megértük, befogadjuk.
A fekete pont megijeszt, nem érzem tőle jól magam. Gyermekkorunkban kaptam ilyet. A pirosat sokkal jobban szerettem. Ösztönzött, motivált, hiszen megdicsértek. Még akkor jutott eszembe, miért nem csak a piros van. Legfeljebb, ha valami nagyon rossz történik, inkább abból vonjanak le, nem fog úgy fájni. Hogy másik tanuló vezeti az én pontozásomat? A pontvezető részéről ez nagy felelősség, másrészt lehet, hogy nem ő lesz a kedvenc osztálytársam. A legjobb lenne elfelejteni ezt az egészet. Mostanában boltokban, egyéb helyeken kínálnak fel nekem kedvezményhez juttató pontokat. Miután életem nagy részét iskolában, pontok között töltöttem, mondom, köszönöm, dehogy, gyorsan odébb állok. Ennyit a címről. A külföldről Magyarországra érkező kisdiák bizony nem könnyen illeszkedik be iskolarendszerünkbe. Illetve egyáltalán nem illeszkedik be. Miért is?
Heidegger szerint a megismerés és a létezés kiegyezése hozza el a világló rejlést. A rejtett igazságot, amelynek a felfedezése minden ember szép feladata. Meg kell tanulnunk azt a személyt szeretni, akit nem láttunk még soha. Ez Isten. A Mennyei Apánk. Ehhez nem kis bátorság kell. Gyermekként kell bíznunk Benne, Aki van, volt és lesz (mindig). Úgy támaszkodni rá, hogy eltávozunk a többi fogódzótól. Héberben a hit nemcsak a remélt dolgok megvalósulására való várakozást jelenti, hanem egyfajta rátámaszkodást a láthatatlanra. Azt, hogy teljes énünkkel, minden erőnkkel, erőtlenségünkkel, gondolatunkkal, félelmeinkkel arra a természetfölötti Valakire várunk, aki egyes egyedül képes rá, hogy bajainkból kimentsen. A megmentő, a megváltó Istenre. A Messiásra.
A bölcsesség a mélység, az értelem a magasság. Íz és illat. Együtt közlekednek. A nyelv világteremtő közeg. A szó által lesz megértés. Minden általa lett. S folyamatosan úton vagyunk a felfogás felé. Teljesen majd csak akkor vesszük birtokba a dolgot, amikor megdöbbenve tapasztaljuk, hogy használni vagyunk képesek. Isten géniuszként teremtette meg az emberi testet. Virtuóz szobrászként. Beleírta a természetünkbe a törvényt. Beleszőtte bőrszövetünk regiszterei közé a lelkiismeretet. Az orrnyálkahártyába a hetvenhét illatot. A nyelvünkbe az ízeket. Szemünk anyagába a színek emlékezetét. A lelkünkbe az érzéseket. Sejtjeinkbe, a részecskékbe húrokat helyezett. Génjeinkbe ösztönöket.
Amíg a természettudományoknál a gyakorlati alkalmazhatóság a mérvadó, ha a társadalmi funkciójuk a kérdés, ilyen jellegű elvárás a szellemtudományoknál nincs. Nem mérhető, hogy egy filozófiai esszé életet mentett-e, amikor valaki boldogra olvasta magát miatta. De az egyén életében lehet, hogy fontosabb volt a „szöveg”, mint egy injekció vagy egy vakcina. Ugyanez mondható el egy versről vagy egy novelláról. De a zenékről meg pláne. A lélekemelő festőművészetről nem is beszélve.
Mintha időburokba fagyott volna a világ. De itt belül van némi szabadság. A szólás szabadsága. Beszélhet az ember bármiről, nem büntetik meg. Ezért nagyon vigyázni kell. Nehogy túlszaladjon a fantázia. Az időn. Már ez képzavar volna, ha a magyartanárom javítaná a dolgozatot, aki gimnáziumban tanított. De itt a hermeneutika. Megmagyarázom. Minden éjszaka túlfutunk a jelenlegi sorsunkon. Kimozdulunk a megszokott kontextusból. A komfortzónánk meghasad, mint egy magzatburok. És kilépünk önmagunkból, mint egy lakásból. Nem mi mondjuk meg, hova utazunk. Itt sem érvényesül tehát az akaratszabadság. De ha bűnt követünk el álmunkban, nem tulajdoníttatik nekünk. Vagy mégis? Az abszolút és a relatív ütközik össze. A nemesedés és a lealacsonyodás harcol. A kegyelem és a törvény. A dogma és a megélt Ige. Minden csak válik valamivé, mert örök folyamat részeként futja pályáját a világ, a lélek, az idő és a róluk megalkotott magyarázatok. Az eszmények és eszmék is megszűntetve őrződnek egy dobozban, ami az emlékezet. Voltaképp semmiről nem állíthatjuk, hogy van, abban az értelemben, ahogy az Ige, a törvény létezik. Mert ölni nem volt jó dolog a teremtés első hónapjaiban sem, Káin tette mégis a létbe belekódolt „magatartás” gyanánt írta át a lelkiismeret enciklopédiájának lapjait. Az Ádám által elvett önzés miatt. Amikor az első Én rejtett tudást választotta az Istentől kapott kijelentés helyett. A hübrisz következménye, egy könyörtelenül önműködő algoritmus elkezdte pusztítását. A bűn visszaíródott a természetbe, a rossz elhatott a növényekre, állatokra. A degeneráció máig látható jele a permanens gonoszságnak.
Ki nélkül nem lett semmi, ami lett? Kérdezi az Igétől Wittgenstein. A válasz, a teremtő Ige. A Logosz) maga. Felfedezhető a Bibliából az is, hogy ez egy mindenre jó orvosság, tulajdonképpen a kinyilatkoztatás nyelve, kezdetben az Örökkévaló tulajdona.1 Aztán önálló léttel ruházzza fel az Atya. Később testté lesz, mint Messiás. Jézus Krisztusban. A kezdet (beresit) persze nem időt jelent akkor sem és ma sem, hanem valami idő előtti temporalitást. (Örökkévalóságot.) Az időtlenség nem az idő előtt volt. Kronologikusan elgondolva. Hanem egy másik dimenzió. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. (Türet.) (Ezékiel 3. 1.) János evangélistánál szintén. (Jelenések 10. 9.) Először édes a próféták szájában a szellemi eledel, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz. A könyv megmondja, mit kell tennie a szellem emberének.
Heidegger szerint a megértés az emberi jelenvalólét alapirányultsága, nemcsak a gondolkodás egyfajta viszonyulása. Több mint művelet vagy mód. Mivel az olvasás során utána-alkotás történik, visszafordítjuk az írást élőbeszéddé, a mű ugyanúgy életünk fontos mozzanatává lesz, mint a szerzőnek. Megszólaltatjuk az írást, mint egy kottát. Átültetjük nyelvre, ami kép. A semmi-hasadék megtelik hangokkal, emléknyomokkal. Jelentés születik. Nem feljelentés. Leképezés. A jeleket visszaalakítjuk összefüggő beszéddé. Dialógus történik a múlt egy szelete, fonalszála és a most jelenre fonódó szövete között. A hallgatás vizére rátelepszenek a vízipók-mondatok, szúnyoglárvák. Fölbukkannak a létvonatkozások. A mondatalkotásból játék lehet, ünnep. A gyermek, amikor játszik, a saját helyzetén túlira tekint. Benne tartózkodik az elképzeltben, átinterpretálódik, ahogy Orbán Gyöngyi írta, egy másik szituációba. S ez a játszó én a legfontosabb részünk.
Terhet ró ránk, hogy az eredendő vétek árnyékként akar követni. De, ha a bűnt sorsunk eseményeként értjük, anélkül, hogy szabadságunkat megsemmisítő végzetként vagy felelősségünket enyhítő esetlegességként1 néznénk rá, megússzuk a virtuális kivégzést. Énünk megsemmisítését a lelkiismeret által. De az se tévesszen meg senkit, hogy minden napi tevékenykedései átstrukturálhatatlan tradícióknak tűnnek. Azok között is lehetnek melléesések. Ahogy a szó szerinti ó-görög aposztrofálja a titkos bűnöket. Céltévesztés a törvényszegés. Sokszor magunk se tudjuk, hol a gyökere? Jónak látjuk a rosszat. Építő hagyománynak egy családi rítust, megszokást. Közben az lesz az akadálya a még nagyobb áldásnak.
Hogyan válik a törvény létté, a képlet képzetté? Képzeletté. A jel valósággá. A szó tetté. Miként igazgatja a cselekedeteket a nyelv? A sorsot a beszéd. Ezekről gondolkodott leginkább akkoriban. * Nem a tudatból az észbe, nem gondolatból gondolatba, hanem Igéből Igébe és Szellemből szellembe, sőt: életből életbe, a könyvből a testbe megy Isten Beszéde. Az Ige működését boncolgatta.
„Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, és Ő az Istenből lett, és mindenki, aki szereti azt, aki Őt nemzette. Szereti azt is, aki lett belőle. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogy ugyanakkor az Istent is szeretjük. És a parancsolatait megtesszük. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy a parancsolatait megtartjuk, és az Ő parancs(olat)ai nem nehezek, mivel minden, ami Istenből lett, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” Ez az 1, János levél ötödik részének az eleje. Vida Sándor – fordítás. 1971-ben készült el. Ugyancsak ihletett, inspirált, ahogy a Szent Lélek (Szellem) kijelentette, Istentől lehelt átültetés magyar nyelvre. A héber ószövetség és az ógörög újszövetség így lett frissítve, egy újkori, modern magyar nyelvre. Nagy vívmány volt ez akkoriban. A héber rúach (szellem) és az ógörög pneuma (szellem) itt már nem léleknek van fordítva, mint Károli Gáspár idejében. A szavak imígyen alakulásának antropológiai háttere volt. A 400 évvel ez előtti világszemlélet beszűkítette az emberi lény valóságát két területbe. Test és lélek.
Minden eszme, minden alkotás csakis mágikus módon tud megvalósulni. A realizálás, pontosabban a formát öltés pszichotechnikai útja: a metamorfózis. A lélek munkálkodik, és az alap ideából gyakorlati módon, ahogy említettem pszichotechnikai furfanggal, képes sok-sok küzdelmen, vívódáson keresztül megvalósítani mindannyiunk pillangóját. Meditatív önfelismerés szükségeltetik a csendteremtő művekhez. Sok esetben a legdiszharmonikusabb művek váltják ki az elcsendesülést, a CSODÁLATOS ÁTALAKULÁST bennünk. Több alkotó esetében olvashattam azt a megállapítást, hogy a metamorfózist a befogadóra kell bíznunk. PUNK TUM. Nincs apelláta. Tények közlése átgondolatlanul. Ezzel én csak részben értek egyet, ugyanis az alkotás folyamatában az alkotó maga is átmegy egy csodálatos átalakuláson, még akkor is, ha néha megsérül. Van, hogy én is szétütöm a kezem egy nehezebb alkotásnál, de gondoljunk arra a hihetetlen, sérülékeny küzdelemre, amikor lepkénk elhagyja a bábját.
Szív bőségéből szól a száj,1 írja az Ige és már eme mondat is felöleli az idők abszolútumát. A végtelenséget, ami Isten számára véges. Mert Ő Neki átlátható, lebontható a nagy egyenlet. A szív, a lelkiismeret, mint a verbális szegmens motorja, kilöki magából, amit érez, közli a környezetével mindenkori közérzetét. Még ha hazudni kényszerül is, valamilyen szél visszasodorja az igazság birodalmába, ami a valóság. A nyelv. A szív teljessége, így fordítja Károli a bőséget, tehát minden tartalom, ami éppen van az emberi lélekben-szellemben, a személyiség szellemisége, kirobban a beszélő száján. A nyelv, amivel megforgatjuk a falatot a szánkban, a trambulin, onnan ugrik a szó a mindenség-medencébe. Vagy egy másik tudat légterébe. S a mondó eljuttatja a mondottat a hallgató fülébe-lelkébe. De miként fogadja be a beszéd fogyasztója az áramot? Fűkő Béla
„ÍGY, VAGY ÚGY, VAGY AMÚGY, AZ OCSÚ ELVÁLIK A BÚZÁTÓL”
„.A művészet olyasvalami, amit a lelke mélyén mindenki ért, tehát nem pusztán a művészek előjoga és kiváltsága, végső vonatkozásában arra hivatott, hogy visszaadja az embernek a szépségbe, az igazságba, a szabadságba, továbbá a valódi emberségbe vetett hitét, éppen ezért, ha egy műalkotás elkészül, az olyan, mint az utolsó ítélet, azaz minden a megfelelő helyére kerül.”
(Kovács Gábor tanár, író, költő) Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves közönségünk! Amolyan szobrászos attitűdből kifolyólag, ami a mai jeles alkalomból azt gondolom megbocsátható, azt is mondhatnám: kedves fanyűvő, kőtörő és vasgyúró Kortársaim és Barátaim! Először is köszönöm Önöknek, Nektek, hogy eljöttek, eljöttetek az emlékkiállítást megtekinteni, és „így, vagy úgy, vagy amúgy” jelenlétükkel, jelenlétetekkel kapcsolódtok ahhoz a tiszteletadáshoz, ahol a kiállító művész barátok a tavaly elhunyt barátunk Velekei József Lajos grafikus és szobrászművész előtt tisztelegnek.
Az egymással Lét és a magány köztes tere a beszéd. A beszélgetés. Ha egyedüllétben tartózkodunk, akkor magunkkal folytatunk párbeszédet. Soha nincs olyan, hogy elhallgatna az elme. Kiüresítené magát a tudat. A nyelv csinál mindig valamit a fejben. Ha mást nem is tesz, kérdez. (Ez az intervallum volna a szabad idő? De jó!) Ugyanazt a nyelvet használjuk. Mégis, olykor elmennek egymás mellett a mondatok. Kikerülik egymást a szavak. Elrepül a másik felett a megszületett jelentés. Alvás közben a beszéd a háttérbe vonul, onnan figyeli a nyelv a képeket, miként szövi a szó az elbeszélést.
Milyen is egy rézmetsző? Nézzük meg milyen is az Ő munkaasztala! Milyen az Ő szellemi műhelye? Nekem mindig furcsa, ha valaki zárt helységben dolgozik, pedig sok–sok éven keresztül én is a belsőterek vibráló magányában dolgoztam. Mégis valami oknál fogva feszengek az eszközök között, kicsit úgy érzem magam, mint aki belép a sebészeti klinika ajtaján és szembetalálja magát a gyönyörűen elkészített és megélezett szikékkel és csőrösebbnél csőrösebb ollókkal. Minden kifinomult, felettébb célszerű. Zavarba ejtő számomra minden, mi a szobrászi nagyvonalúságnak csak egy kicsit is ellentmond. Talán hiányzik valami, amibe kapaszkodhatnék, valami vésőszerű mankóféle, jártasságban segítő eszköz. Mikor a rézkarcoló műhelyére gondolok, óhatatlanul eszembe jut életutam egy kedves, ugyanakkor keserű szakasza. Nagyon szerettem volna megfelelni életem egyetlen valódi Mesterének. Úgy véltem akkoriban, hogy az Ő általa szeretett és tisztelt grafikai műfajt nekem is el kell sajátítanom, és a klasszikus nagy mesterekhez hasonlóan nekem is kell tudnom használni a vésőm mellett a hidegtűt. Mint mindig a sors tányéron nyújtotta a lehetőséget. Pécs egyik közkedvelt iskolájának rajz-vizuális és kézműves szekciójának székhelye a Martyn házban kapott helyet és engem, mint „…, száz bozótban megszaggatott, mogorva, durva, szótlan”1 kővérűt, vélt grafikai jártasságom végett alkalmazni. Ráadásul volt egy kis házi gépük, 40 cm hengerhosszú, 10 cm átmérőjű vashengerekkel ellátott csillagprésük is. A grafikai jártasságom egyébként annyiból állt, hogy a grafikákat nagyon szerettem. Nem is voltam olyan messze az igazságtól, hiszen a „graphein” görög eredetű szó és rajzolni, jelölni, vésni jelentésekkel van felruházva. Mesterem mikor megtudta, hogy mibe is akadt a vésőm csak könnyedén annyit mondott „Megy az, neked Bélukám!” jóízűen nevetett és a dohányosok füst karcolta, korom borzolta mély hangján hozzátette „A Feri majd segít”.
A szitakötő, mint szimbólum: „Szoros kapcsolata a víz és levegő elemmel az érzelmi és értelmi motívumokra irányítja a figyelmet. Arra tanít, hogy az érzelmi és racionális dolgokat együtt kell kifejezésre juttatni. … A változás jelképe, az átalakulásé. Levegő és víz gyermeke, fluid természetszellem. Növekedés, átalakulás, mozgás képzetei kapcsolódnak hozzá…” Mo újabb képsorozata természeti formákat, növényi részeket mutat meg számunkra sajátos megvilágításban. A fekete-fehér képek már messziről vonzanak letisztultságukkal, esztétikus megjelenésükkel. Ezekben a képekben azonban különös kettősség ragadható meg:
A spontánnak ható, kiemelt növény darabok azonban többnyire elkülönülten, egynemű környezetben jelennek meg kalligrafikus erejű gesztusokként, grafikai jelekként. Kompozícióként, ahol nincs történetmesélés csak belső átélés.
A SZOBRÁSZ HÁLÓJA
„Akinek van füle a hallásra, hallja.” (Mt. 13:9, 43)
A szobrász hálója összeszedi, veszi, továbbítja a felsőbb dimenziók sugallatait és tanításait. Alkotása valójában egy energetikai jelenség, mely küldetésének megfelelően egy teljesebb valóság megismeréséhez vezet el bennünket. Párbeszéd matéria és ember között, ember és az őt körbeölelő univerzum között. Természetesen ezen párbeszéd nem csupán metafizikai síkon történik. Csanádhoz hasonló kőporosként úgy gondolom az alkotás folyamatában törvényszerűen lezajló vívódások, kalapács eldobások, oda-oda mondogatások, egy emberi hozzáállásnak a természetes megnyilvánulásai. A SZOBRÁSZNAK FÜLE VAN A HALLÁSRA, EZÉRT HALLJA. Fülünk van a hallásra, ezért halljuk azt is, amint harsányan nevetnek az égiek. Még ha tudjuk is, hogy mindezen mosolyognak odafenn, kikerülhetetlenül lejátsszuk földi szerepinket. Beszélgetünk, és mivel csak mi vagyunk részesei, éppen ezért, ezen vitáink talán a legszemélyesebbek. De ne feledjük, a befogadó hálója hasonlóképpen összeszedi, veszi, továbbítja a felsőbb dimenziók árnyalt információinak adaptációját és tanításait. Ugyancsak személyes tevékenység az alkotások befogadása is. A meditációs gondolatcsemegék mással való megosztása pedig már sok esetben beavatás számba megy. Az intimitás netovábbja, mikor valaki veszi a bátorságot és a forrást adó kutat megosztja vélünk.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
