Állandó rovatok – Acta Romanica

A korunkra jellemző közös, társadalmi vagy globális problémák fikciós megjelenítésének egyik kézenfekvő módja azok allegorikus kivetítése egy elképzelt jövőbeli (esetleg múltbeli) történetvilágba, vagy a fantasy műfajra jellemző varázslatos mesevilágba. Nem meglepő módon tehát, a disztópiák többnyire a science fiction vagy a fantasy valamely alműfajára, illetve az alternatív történelmi regényekre jellemző narratív konvencióknak, történetsémáknak megfelelően jelennek meg. Az irodalmi műfajokhoz képest azonban a képregények, grafikus narratívák a szöveggel egyenrangú kifejezőeszközként használják a grafikai lehetőségeket (vonalak, tónusok, rajztechnika, elrendezés, kihagyás, üres helyek, stb.) a sűrítés, a feszültségkeltés, a hangulatfestés, a humor vagy az irónia szolgálatában.  

Jelen tanulmánynak kettős célkitűzése van: először is nem az idillikus, paradicsomi Tahitit szándékozom bemutatni, hanem egy valós, egyedi, ugyanakkor a nyugati kultúrától eltérő kultúrát és annak ábrázolásmódját (főként Victor Segalen műveire alapozva), emellett kitérek a polinéz genezistörténet részleteire és annak megjelenésére az író műveiben. Tahiti egyike azon távoli országoknak és kultúráknak, melyek már évszázadok óta vonzzák az embereket. Az alábbi kérdésekre próbálok meg választ találni: vajon mi járulhatott hozzá a szigetről alkotott illuzórikus elképzeléshez? Miként ábrázolták a francia írók a szigetlakókat XVIII. századtól a XX. század elejéig?

Jean-Baptiste Oudry: Misse és Turlu, XV. Lajos két agara, 1725, Fontainebleau, Musée National du Château de Fontainebleau

Franciaországban az itáliai ihletésű barokk, valamint a klasszicista művészetet a szertelen, könnyed rokokó stílus váltja fel. A felvilágosodás századát a „kis műfajok” (petits genres) gyors elterjedése jellemzi. Bár a francia királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia hivatalosan továbbra is az „emelkedett ízlés” (grand goût) képviselője maradt, tagjainak csupán kis része tartotta magát a gyakorlatban is a szigorúan meghatározott elvekhez. Az állami megrendeléseket nélkülöző művészek, valamint azok, akiknek vevőköre nem az udvarból került ki, a hivatalos elismeréssel mit sem törődve a „kis műfajok” művelőinek álltak. Ezáltal nyilvános megbecsülésre ugyan nem számíthattak, a művészeti piacon azonban annál nagyobb sikereket érhettek el.

A XVII. és XVIII. század között az egzotikus kifejezés nemcsak a természeti tárgyakra (növényekre és állatokra) vonatkoztatva volt használatos, hanem általában az idegen, nem ismert dolgok kapcsán is elterjedt, például a nyelvekkel, szokásokkal vagy kézműves termékekkel összefüggésben. A XVIII. században a társadalmi elit körében elterjedt a ritkaságok gyűjtése, így az egzotikus tárgyak iránt is megnőtt az érdeklődés, és a hétköznapi egzotikus tárgyak művészeti értéke felértékelődött. Maga a fogalom az esztétikai érzékelés egyfajta sajátos módját írja le, azt, amely az embereket, tárgyakat és helyeket idegenné teszi, miközben domesztikálja őket, és amely ténylegesen létrehozza a másság érzetét a szemlélőben.

Acta Romanica – Ráfi Anna Réka: A stílustalanságból lett stílus

Bartha-Kovács Katalin - Fórizs Gergely (szerk.): A rokokó arcai. Tanulmányok egy tünékeny fogalom történetéhez. reciti, Budapest, 2022.

Dekoratív, idilli, tünékeny, frivol és játékosan erotikus. Figurái nem pátoszos hősök, hanem a mindennapok örömét kereső emberek – Baróti Dezső szavaival: „a perc emberei”. Hinta, kagyló, gáláns ünnepségek, jelenkultusz… Az elmúlás melankóliája csillogás mögé rejtve. Itt bizony a rokokóról lesz szó.

Charles Le Brun

A francia királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia megalakulása lehetővé tette a művészek státuszának megváltozását, megteremtette az irányadó oktatási elveket és hozzájárult a festészetelmélet fejlődéséhez, ami – amint látni fogjuk – magával hozta a művészek rangsorolását, és ezáltal meghatározta a festészeti műfajok hierarchiáját.

A mai, modern ízlésfogalom kialakulásához összetett történelmi, társadalmi, irodalmi, filozófiai és esztétikai folyamatok együtt hatása vezetett, melynek összefoglalása egy tanulmány keretében lehetetlen vállalkozás. Jelen írásunkban csupán a folyamat egy szeletének bemutatását kíséreljük meg. Elsősorban a kérdés franciaországi vonatkozásain keresztül azt kívánjuk vizsgálni, hogy a 17. és a 18. században egyre nagyobb teret kapó és az észlelés során egyre elismertebb szerephez jutó, a rációval szemben alsóbbrendűnek tekintett érzékelés hogyan van hatással az ízlés fogalmának alakulására. 

Acta Romanica – Mihályi Dorottya:

Olvasási szokások és útleírás-olvasás a 19. század végi Franciaországban

Az alfabetizációval és az olvasási szokásokkal foglalkozó kutatók egybehangzó megállapítása szerint a 19. század, valamint a 20. század első évtizedei nem csupán az újabb ipari, hanem egyfajta „olvasási forradalom” korszakát is jelentik: 1800 és 1940 között a francia olvasók száma hatszorosára nőtt. A korszakban kitárultak az ismert világ határai, a Föld egésze az érdeklődés középpontjába került. A távoli tájakon történt események egyre gyakrabban szerepeltek a hírek között. Az útleírás a már a 19. századot megelőzően is a tudásközvetítés egyik fő eszközének számított, mely széles körök számára tette lehetővé, hogy megismerjék a világ közeli- és távoli részeit megismerését. Az útleírás a francia állam valamennyi törekvését népszerűsítette: bemutatta a technika fejlődését, a távoli és ismeretlen tájakat, hangoztatta a nemzet nagyságát, Franciaország előkelő helyét a világban és a gyarmatosítás hatását, ezzel igazolva az ország bel- és külpolitikai vállalkozásainak létjogosultságát. Az utazási irodalom így egyszerre állt a tudomány szolgálatában és vált a „jó állampolgárok” formálásának eszközévé.

A mai modern, digitalizált világban pillanatok alatt készíthetünk valakiről felvételt: arcképet, vagy más szóval portrét, amit azután különböző segédeszközök révén feljavíthatunk, eltüntethetjük a kép alanyának apróbb hibáit, de a maga nyers mivoltában is meghagyhatjuk az elkészült fotót, ha nem kívánjuk megszépíteni a képen szereplő személyt. A korrekciók által képesek vagyunk az alany oly mértékű tökéletesítésére, hogy az messzemenőkig eltérhet a valóságtól. Az alany vagy csodálja az elkészült képet, vagy nincs megelégedve vele, mert úgy találja, hogy az hamis képet mutat róla. Hasonlóan a modern kori portrékészítéshez, a 17. és 18 századi Franciaországban divatossá vált portréfestészetben is kétféle ábrázolási mód figyelhető meg: egyes portréfestők alanyaikat megszépítve jelenítik meg, míg mások a pontos hasonlóságra törekednek, úgy, ahogyan modelljük a valós életben is látható.

A katonai szolgálatot választó magyarok között igen nagy számban voltak Párizsban élő értelmiségiek, ami szinte természetesnek tekinthető a francia főváros kulturális és tudományos kisugárzását figyelembe véve. Sokukat jelentkezésük után vagy a kiképzés során éppen fizikai alkalmatlanságuk miatt utasítottak el, de volt, aki ennek ellenére is minden áron szolgálni akart, és végül életét áldozta új hazájáért. Az alábbiakban egy ilyen idealista tragikus kimenetelű életútját mutatjuk be röviden. 1938-ban a szélsőjobboldal előretörése miatt távozott Magyarországról és Párizsban telepedett le, ahol azonnal bekapcsolódott a magyar közösség kulturális életébe, valamint Simone de Beauvoir-ral is baráti kapcsolatot ápolt. A második világháború kitörése után nagy lelkesedéssel jelentkezett a francia hadseregbe. 

A hozzáférhető francia és magyar levéltári anyagokban végzett kutatások alapján közel 2.000 magyar nemzetiségű személyt sikerült azonosítani, aki ebben az időszakban a francia haderő kötelékében teljesített szolgálatot, akiknek döntő többsége, 1.578 fő a Francia Idegenlégió soraiban harcolt. A légiós menetezredek soraiban szerencsés módon több író is szolgált, azonban csupán egyetlen olyat ismerünk, aki végigharcolta a franciaországi hadjáratot, túl is élte azt, utána pedig külön könyvet szentelt neki, amely fontos forrást jelent az események jobb megismeréséhez. Az alábbiakban az ő életútját mutatjuk be röviden. Hans Habe (eredeti nevén Békessy János) 1911. február 12-én született Budapesten Békessy Imre újságíró fiaként.

Különös élmény az álom. Az álmodó ember olyan, akár az átutazó, aki mintha átlebegne az álom és az ébrenlét közötti dimenziókon. Irodalmi és tudományos művek sokasága számol be erről az állapotról, Calderóntól Fernando Pessoáig, a középkori misztikusoktól a kínai és japán zen buddhista gondolkodókon át egészen Freudig. Ez a két állapot azonban nem mindig választható szét élesen egymástól. 1767-es Szalonjában, Joseph Vernet képeiről szóló kritikájában Diderot így fogalmazza meg ezt a szavakkal csak nehezen megragadható tapasztalatot: „Ébren vagyok, amikor azt hiszem, hogy álmodom? Álmodom, amikor azt hiszem, hogy ébren vagyok? Ki a megmondhatója, hogy egy napon nem foszlik-e majd szét a fátyol, s nem fogom azt gondolni, hogy álmodtam mindazt, amit tettem, és ténylegesen megtettem mindazt, amit álmodtam?” Az idézetben szereplő, az álom mibenlétére vonatkozó fátyolmetafora korántsem véletlen: a fátyol elrejti, ugyanakkor meg is mutatja a tárgyak körvonalait; sejteti, ám nem fedi fel teljesen őket. Az álom további sajátossága, hogy nem racionálisan, egymás után idézi fel az eseményeket, hanem gyakran összefüggéstelen képeket villant fel véletlenszerűen.

Aligha meglepő, hogy a képzőművészetekben az álom kitüntetett ihletforrás. Tanulmányunkban azt próbáljuk meg feltárni, hogyan változnak át – Diderot Szalon-kritikái nyomán – a Vernet által megfestett tájképek és tengeri látképek álombeli tájakká. A kritikus képzelőereje Hubert Robert romfestményeit is fenséges tájakká alakítja át, amelyek megelőlegezik Caspar David Friedrich sejtelmes, álomszerű tájképeit („Traumlandschaften”).

 Ha a mai ember a tájfestészetre gondol, elősorban egy szépen kidolgozott, emberi alakokat nem tartalmazó békés természeti látvány képe ötlik fel szeme előtt, holott a 18. századi francia tájfestményekre nem ez a leírás volt leginkább a jellemző. A felvilágosodás korabeli tájképeken gyakran látunk emberalakokat, viharos tengert vagy régi építmények romjait. Az ekkor született útleírásokban fellelhető tájábrázolások is eltérnek a modern koriaktól: kevés bennük a tájleírásoknak szentelt sor, hiszen a természeti látványosságok jellemzése nem tartozott a divatos témák közé. Jelen tanulmányunk fő vizsgálódási területei a tájnak mint témának a maitól merőben eltérő megjelenési formái a 18. századi francia festészetben és útleírásokban. Először korabeli forrásszövegek alapján bemutatjuk a tájkép és a tájábrázolás korabeli megítélését és fejlődését, mindezeket a témával foglalkozó modern tanulmányokkal is alátámasztjuk. A kérdéskör kidolgozásához elsősorban André Félibien, Roger de Piles és Denis Diderot elmélkedéseire támaszkodunk. Ezt követően térünk rá a 18. századi francia útleírásokban fellelhető tájábrázolás bemutatására. Megvizsgáljuk, hogy ezekben a művekben milyen szerepet tölt be a táj leírása. Ehhez röviden áttekintjük az útleírás műfaját, szerepét a korszakban, majd példákkal illusztrálva ismertetjük annak megítélését. Végül kitérünk Diderot 1767-es Szalonjában található, Joseph Vernet tájképei kapcsán keletkezett fiktív útleírására: a filozófus tájképekről szóló elmélkedése a jól összegzi a táj mint téma fejlődését mind az útleírásban, mind a festészetben.

Jacques Prévert nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de véleményem szerint recepciója kissé egyoldalú. Az alábbiakban Jacques Prévert költői stílusával kapcsolatban szeretnék néhány szempontot javasolni, túllépve a „párizsi népköltő” és a „közkedvelt szerelmes chansonok szerzője” (mai terminológiával: dalszövegíró) címkéken. Francia és amerikai kortársaival összevetve evidensen felmerülnek olyan poétikai eljárásrendek, amelyek ennél jóval komplexebb látás- és kifejezésmódot foglalnak magukban.

Jacques Prévert (1900-1977) az amerikai William Carlos Williams-hez hasonlóan gyakran a hétköznapi élet, a nagyváros profán képeit formálja verssé. Költészetének sajátossága az egyszerűségbe, töredékességbe, jellemző látványok mellérendeléseibe foglalt lírai teljesség. Paroles című kötete (1946) a 20. századi francia költészet jelentős eseménye: a kötet versei olyan szintén szürrealistaként induló költők, mint Paul Éluard és Robert Desnos érett költészetének egyanrangú társai. 

Jacques Prévert: Carnac. Les alignements II.

Rausch-Molnár Luca: Diderot és Watteau

Bartha-Kovács Katalin: Diderot et Watteau. Vers une poétique de l’image au XVIII^e siècle

Paris, L’Harmattan, 2019, 249 o.

Bartha-Kovács Katalin francia nyelvű kötete 2019-ben jelent meg a párizsi L’Harmattan kiadónál, ám a franciául tudó magyar olvasóközönség számára is jelentőséggel bír a kiadvány. A borítón ugyanis a 20. századi magyar festő, Gulácsy Lajos egyik műve látható, mely a kötet címében szereplő Watteau-nak tulajdonított gáláns ünnepségek műfaját idézi meg. A kötet igényes és ízléses külleme a tartalmáról is sokat elárul: gondosan szerkesztett, könnyen átlátható, jól olvasható könyvet vehet kezébe a művészetek, az esztétika, a filozófia vagy a francia irodalom iránt érdeklődő olvasó.

Az első világháború egy olyan fejezete a történelemnek, mely csupán kicsivel több mint száz éve ért véget, mégis rendkívül összetett, ezen felül pedig bizonyos fejezetei még a mai napig is feltárásra várnak. A konfliktus során a francia hadseregben 1.369 osztrák-magyar állampolgár szolgált. Közülük kétszáznyolcvanhárman magyar állampolgároknak vallották magukat a katonai kartotékjaik alapján.

A művészet általi illúziókeltés az antikvitás óta csodálat tárgyát képezi és számos művészetelméleti kérdés alapja. Képes-e bármely művészeti ág a tökéletes illúzió létrehozására, az összes emberi érzék becsapására? Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mely érzékünknek van legnagyobb szerepe az észlelés folyamatában, melyik adja a legobjektívebb képet a bennünket körülölelő világról? Elsősorban melyik érzéket kell a művésznek megtévesztenie ahhoz, hogy műve a valósághoz leginkább közelítsen, és a megtévesztés hatása hogyan nyilvánul meg a nézők számára? Tanulmányunkban – elsősorban 18. századi francia filozófiai, művészetelméleti és -kritikai írásokra támaszkodva – ezeket a kérdéseket járjuk körbe. 

Miután szorosabban vett vizsgálódási területünk a 18. században, illetve a 19. század első felében készült (s kiemelten a reformkori Magyarországgal foglalkozó) francia nyelvű útlírásokat foglalja magában, első megjegyzésünk szinte magától értetődik: amennyiben technikatörténeti szempontból közelítünk, azt látjuk, hogy a fotográfia térhódítása igazából akkor kezdődik, amikor a mi korszakunk le is zárul. Reflexiónk középpontjában az áll, szüksége volt-e az útleírásnak a fényképezésre, s a fotók mennyiben járultak hozzá (ha egyáltalán hozzájárultak) a műfaj fejlődéséhez.

Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden

Chronica 14.

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.

Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden

Chronica 14.

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.