VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Magánkánon
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
" A kései versek olyanok, akár egy Csomolungma-expedíció végső szakasza: nem csúcstámadás, nem csúcshódítás, nem erőgyűjtés a magaslati táborban, hanem lassú, megfáradt ereszkedés az alaptábor felé, az utolsó adag energiazselével a hátizsákban. A kései versek nem koronaékszerek, nem is ökölnyi, ragyogó fényű gyémántok, hanem egyszerű, kissé kopott üveggolyók, amelyekkel a Pál utcai fiúk tanítás után egy ház falánál célba dobtak – egészen addig, míg rájuk nem rontottak a Pásztor fiúk, einstandolni. Márpedig megmásíthatatlan törvény, hogy az erősebb hatalom végül elragadja a gyöngébb teremtmény üveggolyóját, sőt minden tulajdonát, beleértve az életét."
"A Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozó költő, Turi Tímea (1984, Makó) itt olvasható verse a tízmillió költő jelenségére összpontosít. Minden „hivatásos” irodalmár számára fájdalmasan ismerős helyzetet rögzít, lírailag szépen kibontva, dimenzionálva a témát. Ugyan melyik költő, kritikus, irodalomtörténész nem élte át ezt a kínos szituációt, nem is egyszer? Egy kellemes vendégségben, oldott baráti társaságban a házigazda hirtelen előhúz egy paksamétát valamelyik fiókból, és ünnepélyesen bejelenti, hogy tudniillik ő verseket ír, és rögvest fel is olvas néhányat."
Méhes Károly, az 1965-ben Pécsett született, s ma is a városban élő Radnóti-díjas lírikus, író, újságíró itt olvasható nyolcsorosa a monoton esőből indul ki. Ez is a költészet egyik örök motívuma – ki tudja, hány ezer esztendővel ezelőtti, atavisztikus emlékből táplálkozik? Már a jégkorszak előtti, barlanglakó őseink is órákon át hallgatták a fák, bokrok levelén, az agyagos talajon, az itt-ott heverő sziklákon doboló esőt. Hány emberi nemzedéken át öröklődött ez a hang, egészen a mi tudatunkig?
Felmerül a kérdés: hol égett a szerző tudatába ez a sok nyári kép, mi volt az ihlető helyszín? Nyilván nem tudom bizonyítani Pilinszky által aláírt vallomással, mindazonáltal valószínűnek és életszerűnek tartom, hogy a Balatonkenesén, a Fürdő utcában található kertes házról van szó. Ez a vízparttól alig százötven méterre lévő telek a család tulajdona volt; János 1931 és 1944 között, azaz tíz- és huszonhárom éves kora között nyaranta ott vakációzott, élt. Az épület homlokzatán ma emléktábla őrzi Pilinszkyék egykori jelenlétét.
"Egy szó mint száz, Fecske Csaba verse megszólítja a férfiakat, akik nem találják a kulcsot a szeretett nőhöz – és megszólítja a nőket, akikhez nem találjuk a kulcsot mi, férfiak. Megszólít azáltal is, hogy nem decens módon, púderezve, hanem őszintén állítja elénk a saját házasságát: nem egy szirupos költői idill, hanem a valóság pillanatképe. A lezáró két sor („mintha csak betévedt volna az ember / néhány percre a saját életébe”) pedig új horizontot nyit, és még azokat az elszánt agglegényeket is garantáltan megérinti, akik soha nem bocsátkoztak a férfi–nő kapcsolatok ingoványos talajára."
" Tessék, nincs vége a magyar költészetnek, nincs még veszve a világ, gondoltam. A két legfrissebb benyomás: ez a lány ösztönösen érzi a ritmust, a magyar nyelv muzsikáját, illetve a balladisztikus vershangja Nagy Lászlóéra emlékeztet, miközben szilárdan megáll a saját lábán, egyéni. Húsz évvel idősebben, azaz tapasztaltabban, a harmadik szakaszt Tamara talán másképpen oldaná meg, esetleg negyedik szakaszt is toldana hozzá – de ez most, 2024-ben, huszonhárom éves szerzői fejjel így jó, így ígéretes."
A közvélemény – évszázados nóta ez – azt várja el a költőktől, hogy az úgynevezett nagy eszméket hirdessék, azokat szolgálják: a szeretetet, a hazát, a békét, a természet szépségét, az emberi boldogságot és hasonlókat. Ehhez képest előáll egy harmincéves budapesti költő, és deklaráltan apróságokról versel, ráadásul azzal a felszólítással indít, hogy ne féljünk a semmitől – a szöveg második felében pedig megerősíti, hogy készüljünk a semmire.
Ez egy tipikus hangulatvers, tíz rövid sorral és mindössze hét, rendkívül tömör versmondattal, Kosztolányira nem jellemzően rímtelenül; szentencia csak a zárlatban, s ott is korlátozott mértékben. Szakmailag simán levezethető, hogy eltörpül a Hajnali részegség oldalakon keresztül hömpölygő tömény ontológiai bölcselete és formai magasztossága, páros bravúrrímjei, sőt bokorrímjei (húrnak – azúrnak – úrnak és hasonlók) mellett. Ám a versolvasás, a szöveg befogadása, az érzelmi viszony kialakulása más csatornákon, öntörvényűen működik.
"A hajnal szóval új, tágas dimenzió nyílik, beárad a szövegbe a líra, ám nem válik parttalanná – pompásan fegyelmezett, szűkszavú marad, miközben tartalmas, izgalmas. Hat rövid sorba sűrített életvallomás, gondolati bravúr: leíró rész, azaz piktúra úgyszólván semmi, csak szentencia."
"Nagy László összesen hatvan lengyel művet ültetett át magyarra, és figyelme – három népköltés lefordítása mellett – kizárólag a kortárs költészetre összpontosult, méghozzá a nemzedéktársaira. Mivel lengyelül nem beszélt, „csak” bolgárul, ezért lengyeles munkája során nyersfordításból dolgozott, amelyeket túlnyomórészt Gimes Romána (1928) készített számára. A hatvan vers többségét, harmincnyolcat az 1924-ben Lvivben született, és 1998-ban Varsóban elhunyt kiváló költőtől és esszéírótól, Zbigniew Herberttől fordította. (E szövegek jelentős része prózavers.)"
A líra több ezer éves története során szerelmi költemények milliói születtek – az istenhit és a mulandóság mellett ez az egyik leggyakoribb téma. Gyökeresen újat kitalálni e tárgykörben nem könnyű, mindazonáltal lehetséges, hogy intenzívebben, bátrabban, emelkedettebben, netán felszabadultabban, játékosabban, horribile dictu, pajzánabbul fogalmaz a szerző, ha a párja szakmabéli?
Paulinyi Zsuzsa
***
vagyok vonat: személy vagyok gyors vagyok teher vagyok
Ennek a szerzőnek beemelése annyira magánjellegű, hogy ennél magánabb nemigen lehet. Egy három éve futó rovatban, amelynek címe Magánkánon, talán megengedhető ennyi szubjektivitás, egyetlen határnyitás. Két héttel ezelőtt, Czilczer Olga versprózájáról eszmélkedve megállapítottam, hogy a vers fogalmára nem létezik pontos, minden igényt kimerítő szakmai meghatározás. A „Vers az, ami…” kezdetű mondatot százféleképpen kiegészíthetjük – Kányádi Sándor például azt kedvelte: „Vers az a szöveg, amit mondani kell.” Ennek mintájára ugyanúgy érvényes: Vers az a szöveg, ami egy életen át elkísér.
Neveltetésünk, kulturális gyökereink révén vannak bizonyos elvárásaink egy verssel szemben – az egyik legfontosabb, hogy rövid, ne lapszéltől lapszélig terjedő sorokból álljon. Ha ennek a kívánalomnak nem felel meg, akkor átkereszteljük prózaversnek. Az évtizedek során a szakirodalomban párhuzamosan megszületett a verspróza kifejezés is, ám emiatt se legyenek álmatlan éjszakáink, mert még a legbölcsebb hindu guru is csak homályosan sejti, mi lehet a pontos szakmai különbség a verspróza és a prózavers között. "A kortárs líra egyik kulcsmotívuma az önreflektivitás. Ennek egyik lényeges eleme a család mint az önmeghatározás alappontja, egy másik fontos része az istenkereső, filozofikus töprengés. E két gondolatkör – család, illetve istenkeresés – gyakran összefügg: a vágyott vagy éppen megélt hit, a vallási élet szokásrendje visszaröpít a családi körhöz, a gyermekkor élményeihez. (A mai hatvan év alatti költőnemzedéknél e gyermekkori vallási élmények jellemzően nem az édesanyához, hanem egy nemzedékkel visszább, a nagymama alakjához kötődnek. Ennek oka, hogy a szülők nemzedéke a Rákosi-kor és a Kádár-kor intézményesített ateizmusában nevelkedett, és a vallásos lelkületet döntően a nagyszülők nemzedéke képviselte.)"
"Ezt a miniballadát Petőfi Kunszentmiklóson vetette papírra, 1844 júliusában. Könnyen lehet, hogy a költő ott, a kunsági világban, egy kocsmában vagy a szálláshelyén hallott egy környékbeli menyecske haláláról, és ezt kerekítette ki, foglalta strófákba. Talán a juhász mint szerető figurája is valós, és nem csupán költői hozzátoldás. Érdekes életrajzi egybeesés (bár a költemény értelmezéséhez nem tesz hozzá), hogy éppen azokban a hetekben, 1844 nyarán készítette Petőfiről a híres dagerrotípiát Pesten a vándorszínész jó barát, Egressy Gábor."
"A Babérkoszorú-díjas erdélyi költő, Lövétei Lázár László (1972, Lövéte) itt olvasható verse a halmazrím ritka ajándékát nyújtja számunkra, ráadásul nem „csupán” öt, de tizenhárom soron keresztül, két szakaszt átívelve: nem lehet – levelek felett – kerteket – vége lett – ég veled és így tovább. Ez már csakugyan kivételes mutatvány, megdobogtatja olvasói szívünket"
"A verset felütő alapkérdésre, hogy „mit szól majd hozzá az utókor”, Király László nagyon találóan feleli a zárlatban, hogy semmit – senki semmit nem fog gondolni, senki semmire nem fog emlékezni. Ez teljes mértékben életszerű: az utókor már csak ilyen. Például Márai Sándor bölcsen írja a Naplóban, hogy nem helytálló Vörösmarty romantikus jóslata a Szózat egyik strófájában: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Szó sincs róla, szögezi le Márai: az emberek nem állják körül könnyezve a sírgödröt."
"Versei általában hosszabb, akár több tételből álló, a sok sortörés miatt oldalakon keresztül gördülő szövegek – itt most terjedelmi okból egy rövidet választottam, Az év versei 2022 antológiából: ez a mű is markánsan képviseli a költőnőt. Névelőkkel együtt is mindössze tizenkilenc szó, tizennégy sorba rendezve, mégis önálló, zárt, izgalmas világot alkot. Ilyen elképesztő tömörség mellett nincs helye üresjáratnak: már a (verscímmel azonos) legelső szakasz feszültségteli, meghökkentő, in medias res szól hozzánk." A Babérkoszorú-díjas költő és műfordító, nem mellékesen egyetemi tanár Nádasdy Ádám (1947, Budapest) ebben a versében szembeszáll az évszázados elvárással, amely szerint egy kulturális héroszról kizárólag szépet és jót szabad írni, és fenntartás nélkül lelkesedni kell érte, lehetőleg leborulva. A mű az Alföld folyóirat 2023. áprilisi számában jelent meg nyomtatásban, és helyet kap az idei költészet napjára megjelenő Az év versei 2024 antológiában is. Nádasdy itt rímtelenül, béklyótlan versbeszédben vall Petőfihez viszonyulásáról, vagyis eme vers kétszeresen is szabad: formailag, illetve szemléletében. Tiszteljük, szájtátva bámuljuk, de nem szeretjük – ha kezünket a szívünkre tesszük, vagyunk így néhány halhatatlanná avatott költővel.
Itt olvasható versében, ebben a nyolc tömör sorban semmi vidámságot nem találunk, pedig a szilveszter és az újév szavak alapján felszabadult mókázást várnánk, pezsgővel koccintós hangulatot. Deák utolsó kötetében található, amely A felejtés angyala címet viseli, és 2009-ben jelent meg a Nap Kiadónál. Igen, a költő halálának évében. Deák tudatát akkor már beárnyékolta a rákbetegség, a halál közelsége: édes ideje, „mint jó cukorka”, elfogyott. A vers a 2008-ról 2009-re virradó éjjelt rögzíti, az utolsó szilvesztert – egy nap híján az utolsót, ugyanis Laci 2009 legvégén, december 30-án hunyt el. A műben nem találunk rímeket, sem egyéb kötöttséget. Ahogy régi pályatársa és barátja, Kemsei István megállapítja: „Deák elsősorban nem költeményt akar írni, amikor verset fogalmaz, hanem sokkal inkább állapotokat rögzít, s nem kíván egy elképzelt, százados elvárások által kijelölt versírás szövegformálási normáinak megfelelni. Hanyagnak látszó, a formai bevettségeket bátran és többnyire igen elegánsan áthágó formakezelése is erre tanú.”
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
