VideóA PécsTV műsora Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Magánkánon
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A Daliás idők itt olvasható részlete az 1849–1853 folyamán készült, hét énekből álló első dolgozat hatodik énekéből való. Az egész mű ugyanilyen szerkezetű, tehát sorszámozott, nyolcsoros, páros rímekbe rendezett strófákból áll, az egyes szakaszok ötödik sora behúzással jobbra tolva. Ebben a hatodik énekben – Arany költői képzelete szerint – Toldi Miklós egyenesen a lengyel koronázó városba, Krakkóba megy, ahol az utolsó Piast-házi (ez a magyar Árpád-ház történelmi megfelelője) király, Nagy Kázmér ünnepi lakomát rendez a tiszteletére. Igen, Nagy Kázmér neve onnan ismerős számunkra, hogy lengyel részről ő vett részt az 1335-ös visegrádi királytalálkozón.
Ám ebben a kiválasztott versében nem tapasztalunk ilyesmit. Ellenkezőleg: egyenletesen hömpölygő, szép logikai mederben vonuló gondolatiságot kapunk, zökkenőmentesen olvastatja magát a költemény. Ami pedig a rímtechnikáját illeti: ritka tünemény. Tíz sor, mindegyik tíz szótagból áll – száz szótagba sűrített mikrouniverzum: esőcsepp, zivatar, fény, Teremtés, lény, szeretet, túláradás, part. Rímképlete szerint AAA BBB CCC A, vagyis: bokorrím, bokorrím, bokorrím, ráütő rím. Úri körökben ezt úgy nevezik: virtuóz.
"Ha földrajzilag vizsgáljuk a vers tartalmát, szintén a határvidéken találjuk magunkat. A nyitó sorban arról értesülünk, hogy főhőseink, a telihold és a hód az esti Rimában úsznak – az utolsó előtti sor pedig tudatja, hogy történik mindez valahol Rimaországban. Egy tisztességes versolvasó, aki vízügyileg járatlan, veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon tó-e vagy folyó a Rima, és pontosan hol áll, netán merre folyik. Nem boszorkányság kideríteni, hogy a Sajó jobb oldali felvidéki mellékfolyójáról van szó; neve latin eredetű, a római birodalomból származik, jelentése hasadék, repedés. A szlovákiai Vepor-hegység lábánál ered, kilencven kilométer hosszú, és a jelenlegi határ mellett, már magyar területen, Sajópüspöki községnél torkollik a Sajóba. Vagyis a Rima a határvidékhez tartozik. Jókai Mór is járt a partján, és útleírásaiban megemlékezett róla: „Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak. E folyam a Rima vize.” A magyar népi hitvilág pedig úgy tartja: a múlt szelleme a Rima forrásának ezeréves fájából meséli a régvolt idők eseményeit."
"Ennek a lenyűgöző költőnek a magyar fordítóival is szerencséje volt: legtöbb versét a kiváló formaérzékű Baka István magyarította; Gergely Ágnes szintén garancia a magas minőségre, ahogy Bajcsi Cecília és Soproni András is jó munkát végzett. Az itt olvasható részletet Gergely Ágnes ültette át – húsz sor keresztrímekkel, tizenegy és tíz szótagokban: ennyiből is érezhető, hogy nagy költővel van dolgunk. A géniusz már húsz sorból is felismerhető. Megállít bennünket ez a vershang, és beszippant, szellemi izgalmat érzünk, testünkben boldogsághormon szabadul fel."
A felkérés szerint a Tompa plusz Herman Ottó(né) téma egy vélt élethelyzetből indul ki: a reformkor egyik kiemelkedő népi-nemzeti költője, Tompa Mihály (1817–1868) együtt kirándul Lillafüredre az utolsó magyar polihisztorként elhíresült Herman Ottóval (1835–1914) és feleségével, az erdélyi születésű írónővel, Borosnyay Kamillával (1856–1916). A költői feladat versben megénekelni, mire ment egymással e három kiváló koponya, milyen közös élményeket szereztek a természet lágy ölén.
A magyar nyelv varázsa, különös kegye, hogy ötszáz évvel ezelőtti őseink beszédét is értjük. (Ez más nyelveknél, például az angol esetében, nem feltétlenül van így.) S ha itt-ott a fülünknek ismeretlen archaikus vagy kihalt szavakra bukkanunk a középkori szövegeinkben, azok jelentését is ki tudjuk következtetni, a szövegösszefüggésre támaszkodva. Rimay jelen versében például gond nélkül értjük, hogy a régies „valjon” valójában annyit tesz: „vajon”, a „kémélli” pedig: „kíméli”. A „bűves” szót illetően világos, hogy „bűvös”, „elbűvölő”. Az archaikus névmásokról, „azki”, „azkinek” is könnyűszerrel kitaláljuk, hogy azt jelentik: „aki”, „akinek”. A legnagyobb nehézséget az első strófában szereplő „tétetes” kifejezés adja, ám kis töprengéssel azt is megfejthetjük: „ékes termetű”, „szépen termett” – vagyis azt a szépséget jelöli, amely a megfelelő arányokon alapul.
"Egy rímtelen, váltakozó szótagszámú szonett a patikamérlegen körülbelül ugyanannyit nyom, mint egy keresztrímes strófikus költemény – tehát helyreállt a műfaji rend, kerek a világ. S amikor azt hinnénk, hogy a súlyok és ellensúlyok okos alkalmazása itt ennyi és nem több, akkor felfedezzük: a szerző a rímkényszer és a kötött szótagszám hiányát azzal ellentételezi, hogy búvópatakszerűen jambikus sorokat gördít. "
Mindössze húsz rövid sor: arról tanúskodik, hogy a fontos közlendő tömören is átadható, és nem szükséges hosszan fejtegetni, innen-onnan ragozni. Voltaképpen egyetlen gazdag, szépen ívelő metafora, amely az általános emberi sors és a kalózlét, e két fogalom tartalmi és hangulati hasonlóságára épül. Ráadásul elképesztően impulzív, színes és izgalmas: elővarázsolja emlékezetünk mélyrétegéből a kölyökkor kalózos filmjeit és regényeit, ám mindezt szélesebbre tárja, hozzáadva a felnőttkor, sőt az öregkor keserédes melankóliáját („azt mondta, elfáradt”), élettapasztalatait, kijózanodását („Utolsó hűséges embere részeg”), búcsúzkodását („nézi / a távolodó hajót”), nosztalgikus derűjét.
" A kései versek olyanok, akár egy Csomolungma-expedíció végső szakasza: nem csúcstámadás, nem csúcshódítás, nem erőgyűjtés a magaslati táborban, hanem lassú, megfáradt ereszkedés az alaptábor felé, az utolsó adag energiazselével a hátizsákban. A kései versek nem koronaékszerek, nem is ökölnyi, ragyogó fényű gyémántok, hanem egyszerű, kissé kopott üveggolyók, amelyekkel a Pál utcai fiúk tanítás után egy ház falánál célba dobtak – egészen addig, míg rájuk nem rontottak a Pásztor fiúk, einstandolni. Márpedig megmásíthatatlan törvény, hogy az erősebb hatalom végül elragadja a gyöngébb teremtmény üveggolyóját, sőt minden tulajdonát, beleértve az életét."
"A Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozó költő, Turi Tímea (1984, Makó) itt olvasható verse a tízmillió költő jelenségére összpontosít. Minden „hivatásos” irodalmár számára fájdalmasan ismerős helyzetet rögzít, lírailag szépen kibontva, dimenzionálva a témát. Ugyan melyik költő, kritikus, irodalomtörténész nem élte át ezt a kínos szituációt, nem is egyszer? Egy kellemes vendégségben, oldott baráti társaságban a házigazda hirtelen előhúz egy paksamétát valamelyik fiókból, és ünnepélyesen bejelenti, hogy tudniillik ő verseket ír, és rögvest fel is olvas néhányat."
Méhes Károly, az 1965-ben Pécsett született, s ma is a városban élő Radnóti-díjas lírikus, író, újságíró itt olvasható nyolcsorosa a monoton esőből indul ki. Ez is a költészet egyik örök motívuma – ki tudja, hány ezer esztendővel ezelőtti, atavisztikus emlékből táplálkozik? Már a jégkorszak előtti, barlanglakó őseink is órákon át hallgatták a fák, bokrok levelén, az agyagos talajon, az itt-ott heverő sziklákon doboló esőt. Hány emberi nemzedéken át öröklődött ez a hang, egészen a mi tudatunkig?
Felmerül a kérdés: hol égett a szerző tudatába ez a sok nyári kép, mi volt az ihlető helyszín? Nyilván nem tudom bizonyítani Pilinszky által aláírt vallomással, mindazonáltal valószínűnek és életszerűnek tartom, hogy a Balatonkenesén, a Fürdő utcában található kertes házról van szó. Ez a vízparttól alig százötven méterre lévő telek a család tulajdona volt; János 1931 és 1944 között, azaz tíz- és huszonhárom éves kora között nyaranta ott vakációzott, élt. Az épület homlokzatán ma emléktábla őrzi Pilinszkyék egykori jelenlétét.
"Egy szó mint száz, Fecske Csaba verse megszólítja a férfiakat, akik nem találják a kulcsot a szeretett nőhöz – és megszólítja a nőket, akikhez nem találjuk a kulcsot mi, férfiak. Megszólít azáltal is, hogy nem decens módon, púderezve, hanem őszintén állítja elénk a saját házasságát: nem egy szirupos költői idill, hanem a valóság pillanatképe. A lezáró két sor („mintha csak betévedt volna az ember / néhány percre a saját életébe”) pedig új horizontot nyit, és még azokat az elszánt agglegényeket is garantáltan megérinti, akik soha nem bocsátkoztak a férfi–nő kapcsolatok ingoványos talajára."
" Tessék, nincs vége a magyar költészetnek, nincs még veszve a világ, gondoltam. A két legfrissebb benyomás: ez a lány ösztönösen érzi a ritmust, a magyar nyelv muzsikáját, illetve a balladisztikus vershangja Nagy Lászlóéra emlékeztet, miközben szilárdan megáll a saját lábán, egyéni. Húsz évvel idősebben, azaz tapasztaltabban, a harmadik szakaszt Tamara talán másképpen oldaná meg, esetleg negyedik szakaszt is toldana hozzá – de ez most, 2024-ben, huszonhárom éves szerzői fejjel így jó, így ígéretes."
A közvélemény – évszázados nóta ez – azt várja el a költőktől, hogy az úgynevezett nagy eszméket hirdessék, azokat szolgálják: a szeretetet, a hazát, a békét, a természet szépségét, az emberi boldogságot és hasonlókat. Ehhez képest előáll egy harmincéves budapesti költő, és deklaráltan apróságokról versel, ráadásul azzal a felszólítással indít, hogy ne féljünk a semmitől – a szöveg második felében pedig megerősíti, hogy készüljünk a semmire.
Ez egy tipikus hangulatvers, tíz rövid sorral és mindössze hét, rendkívül tömör versmondattal, Kosztolányira nem jellemzően rímtelenül; szentencia csak a zárlatban, s ott is korlátozott mértékben. Szakmailag simán levezethető, hogy eltörpül a Hajnali részegség oldalakon keresztül hömpölygő tömény ontológiai bölcselete és formai magasztossága, páros bravúrrímjei, sőt bokorrímjei (húrnak – azúrnak – úrnak és hasonlók) mellett. Ám a versolvasás, a szöveg befogadása, az érzelmi viszony kialakulása más csatornákon, öntörvényűen működik.
"A hajnal szóval új, tágas dimenzió nyílik, beárad a szövegbe a líra, ám nem válik parttalanná – pompásan fegyelmezett, szűkszavú marad, miközben tartalmas, izgalmas. Hat rövid sorba sűrített életvallomás, gondolati bravúr: leíró rész, azaz piktúra úgyszólván semmi, csak szentencia."
"Nagy László összesen hatvan lengyel művet ültetett át magyarra, és figyelme – három népköltés lefordítása mellett – kizárólag a kortárs költészetre összpontosult, méghozzá a nemzedéktársaira. Mivel lengyelül nem beszélt, „csak” bolgárul, ezért lengyeles munkája során nyersfordításból dolgozott, amelyeket túlnyomórészt Gimes Romána (1928) készített számára. A hatvan vers többségét, harmincnyolcat az 1924-ben Lvivben született, és 1998-ban Varsóban elhunyt kiváló költőtől és esszéírótól, Zbigniew Herberttől fordította. (E szövegek jelentős része prózavers.)"
A líra több ezer éves története során szerelmi költemények milliói születtek – az istenhit és a mulandóság mellett ez az egyik leggyakoribb téma. Gyökeresen újat kitalálni e tárgykörben nem könnyű, mindazonáltal lehetséges, hogy intenzívebben, bátrabban, emelkedettebben, netán felszabadultabban, játékosabban, horribile dictu, pajzánabbul fogalmaz a szerző, ha a párja szakmabéli?
Paulinyi Zsuzsa
***
vagyok vonat: személy vagyok gyors vagyok teher vagyok
Ennek a szerzőnek beemelése annyira magánjellegű, hogy ennél magánabb nemigen lehet. Egy három éve futó rovatban, amelynek címe Magánkánon, talán megengedhető ennyi szubjektivitás, egyetlen határnyitás. Két héttel ezelőtt, Czilczer Olga versprózájáról eszmélkedve megállapítottam, hogy a vers fogalmára nem létezik pontos, minden igényt kimerítő szakmai meghatározás. A „Vers az, ami…” kezdetű mondatot százféleképpen kiegészíthetjük – Kányádi Sándor például azt kedvelte: „Vers az a szöveg, amit mondani kell.” Ennek mintájára ugyanúgy érvényes: Vers az a szöveg, ami egy életen át elkísér.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
