VideóA KMI Szerzőbár videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Magánkánon
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
"Bölcs vers, számomra tanítást hordoz: sarokpontokat jelöl ki ahhoz, hogyan érdemes viszonyulni az irodalmi élet visszásságaihoz, a költői léthez, az elmúláshoz. Figyelmeztet a durván lesújtó kocsmai öklökre, a hiú érdemek megosztó hatására, a szellemi magatartásból fakadó emelkedettségre, a hivatás hűséges hordozására." "A költők – különösen azok, akik darabszámra kevesebb verset írnak, mert nem szerfelett termékenyek – szívesen választják azt a megoldást, hogy tematikus kötetet, illetve tematikus ciklust hoznak létre. Vagyis ciklusnyi, netán egész kötetnyi verset csoportosítanak egy vezérmotívum, egy hívószó köré. Ez rendszerint segíti az írás folyamatát, serkentőleg hat; a kijelölt témakör sorvezetőként szolgál, felfűzi az ihletet. Természetesen nem kizárólag szűkszavú alkotók folyamodnak ehhez, de olykor szapora tollúak is, mert a tematikus kötet koncepciója, tartalmi tervezete és egyre táguló gondolatköre sokak számára lírai doppingszer."
"A költői játékosság nemcsak nyelvi leleményekben, szóviccekben, direkt vagy burkolt humorban nyilvánulhat meg, de a legkülönfélébb fikciók alkalmazásában és szerepjátékban is. Ez utóbbinak is több „kinövése” lehet, ilyen például az álnevek használata. A költők oly elvetemült lények, hogy bárkinek a bőrébe képesek belebújni. Néha valós, évszázadokkal ezelőtt élt személyek nevében szólalnak meg, például egy fiatalon meghalt költő időskori líráját imitálva (lásd a legkülönfélébb mai szerzők „Petőfi Szibériában” mottójú műveit); máskor egy-egy klasszikus irodalmi hős személyiségét gombolják magukra"
"Ez a fegyelmezett, tizennégy sorba tömörített mű éppen azáltal került közel hozzám, hogy merészel játékos lenni. Méghozzá a nyelvvel, a szavak hangalakjával zsonglőrködik, s ez manapság ritka tünemény. (Nem mellékesen, Z. Németh lírájában egyébként is fontos szerep jut az iróniának, a fanyar humornak, a groteszknek, mindez illik hozzá: ő ilyen költői alkat.) Már a címe is önfeledt, augusztusi estét gazdagító játékot ígér, és csakugyan, a szavak itt egymásban bújócskáznak. Egy részük előlép, felfedi magát – távolságból az ág, nagyharangból a rang és így tovább."
"Jeles elődök ide vagy oda, a magyar irodalmi közfelfogásban a hangulatversnek nincs túl sok becsülete. A múltban kialakult, és fokozatosan eluralkodott az a szemlélet, hogy a hangulatvers egyenlő a súlytalansággal: olcsó megoldás, olyat bárki tud gyártani – és csak a gondolati líra számít, az a valódi érték, az a valódi produkció, azt érdemes írni. Amikor szerkesztőként közöletlen verset kérek egy-egy szerzőtől a folyóiratom számára, nem egy alkalommal kapom a következő választ, fiataltól és idősebbtől egyaránt: „Most nincs szabad kéziratom – nem akarok hangulatverseket írni, a komoly versek viszont nem jönnek.”
"A vers legfőbb szakmai tanulságának mindazonáltal a keresetlenséget, az oldottságot tartom: bármiféle pátosz, erőlködő nagyotmondás nélkül megindító és emelkedett. Karasek úgy közöl sokat-nagyot-fontosat, hogy végig természetes marad és laza. Mi, magyar versírók és -olvasók (talán azért, mert az iskolai verselemzések magasztos szemléletű emlőjén nevelkedtünk), hajlamosak vagyunk túlmagyarázni, bölcsészkari módon túlszakmázni egy-egy művet; strófaszerkezeteket, időmértéket, verslábakat, rímeket és hasonlókat kérünk számon rajta, folyton hermeneutikázunk és esztétizálunk, posztmodernezünk és avantgárdozunk, így Gadamer és Derrida, úgy Kulcsár-Szabó, időről időre nagyon ki akarjuk mondani a nagyon nagyot és fontosat… Karasek nem méricskél, nem pózol, hanem önmagát nyújtja, a saját öntörvényű látásmódját, és jó értelemben tét nélkül, a kötöttségekkel mit sem törődve ír, versbeszél."
"A szöveg jó, okos, lendületes. Már a címe is megérdemelne egy eszmefuttatást, hiszen a mű utolsó sorából kiragadott négy szó, Ne legyen a fény, biblikus utalás: ellenpontozása az ószövetségi teremtéstörténet felszólításának, amely szerint „Legyen világosság!”, azaz „Fiat lux!” Ám most inkább abba az irányba indulok, hogy kimondottan kedvelem az ilyen sodró, egyetlen zárt gondolatra épülő, azt körkörösen bejáró-kibontó, első nekirugaszkodással végigolvasható verseket. Az is vonzó, ha szövegtestük egybefüggő, annak is megvan az előnye-szépsége, de egy ilyen feszes tempójú, logikai ösvényen végighaladó gondolatfutam esetében talán még jobb, ha tagolt."
"Egy elhivatott költőnek szinte munkaköri kötelessége a jelen világ miatt keseregni, azt ostorozni. Ezt háromféleképpen teheti. Egyfelől elégikusan-himnikusan megénekelve a dicső múltat, amikor még minden szebb, erkölcsösebb és magasztosabb volt (lásd „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”); másfelől forradalmi programversben elősorolva, mi mindent kell kivívnunk ahhoz, hogy elmondhassuk, „itt van már a Kánaán!”; harmadsorban szembesítéssel, a társadalom elé tartva egy pontos látleletet, amelyben Radnóti-mód felsorolja az emberiség krónikus betegségének tüneteit, ám a gyógymódot nem ismerteti, azt meghagyja az arra illetékesebbeknek."
"... Farkas Wellmann Éva itt olvasható verse is a népköltészeti hatások látványos bizonyítéka: gyakorlatilag egy huszonegyedik századi népdal. Önálló alkotásnak tekintem, nem átiratnak vagy továbbírásnak, dacára annak, hogy címét és vezérmotívumát a szerző a Hajnali csillag ragyog… kezdetű népdalból vette: „Utca, utca, bánat utca, / Bánatkővel van kirakva.” A vers többi része viszont a népdaltól független, saját gondolatiságú szöveg. "
"Egyszerre anya- és kórházi vers, helyszíne egy kórterem, díszlete egy ágy, a függöny, az ablak melletti poros fény. Tartalma, amelyet szakmailag versanyagnak is nevezhetünk, kiemelkedően gazdag, sűrű, akár több költeményre elegendő lehetne. Ki-ki tetszése, napi hangoltsága szerint választhat belőle kedvenc gondolatot, részletet."
Az 1939-ben született, 2015-ben elhunyt katowicei lengyel költő, író, műfordító, Feliks Netz itt olvasható verse lírába ágyazott bennfentes reflexió. Ez nem egy hátizsákos turista felületes első benyomása, nem is egy amerikai cserediák világhálós posztja egy olyan országról, amelyről egy hónappal ezelőtt még azt sem tudta, melyik földrészen található, és milyen nyelven beszélnek ott. Netz pontosan, évtizedekre visszamenően tudta, miről nyilvánít véleményt. Egyetemi tanulmányait követően, huszonévesen önerőből megtanult magyarul, és elkezdte lengyelre átültetni irodalmunkat. Amikor ezt a versét írta, már túl volt több magyar prózakötet (Illés Endre, Déry Tibor, Moldova György) lefordításán, és már olvasta eredetiben Molnár Ferencet, Kosztolányit, Karinthy Ferencet. Ám még előtte állt a legnagyobb szellemi kaland: két évvel e verse után felfedezte magának Márai életművét, és összesen tizenegy könyvét átültette, majd meg is jelentette Lengyelországban. Netz személyében Márai első fordítóját is tisztelhetjük.
A szöveget nem nevezném gyerekversnek, bár egyes soraiban kétségtelenül a műfaj határvidékén jár – nem meglepő módon, hiszen László Noémi alkatilag arrafelé (is) otthonosan mozog, s nem véletlenül főszerkesztője 2020 óta a nagy múltú kolozsvári Napsugár gyermekújságnak. A három strófa páros rímekkel építkezik, szabályosan váltakozó hat, valamint hét szótagos sorokban. Külön zamata, a játékosságot fokozó ráadás a strófák első sorának alliterálása: „korom, karom, karám”; „koron, körön, korán”; „perem, porom, parám”.
A Magánkánon kéthetente jelentkezik, mindig hétfőn, és ez a mostani fejezet naptárilag húsvéthétfőre esik. Egy ilyen közlés megfelelő versválasztást kíván. Ezért szókeresővel átnéztem Az év versei antológiasorozat legutóbbi kilenc, általam szerkesztett kötetét. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az összesen 3500 oldalnyi versanyagban mindössze két helyen szerepel Húsvét ünnepe, a húsvét kifejezés. És ott sem direkt módon, azaz nem vallási közelítéssel, hanem áttételesen. Úgy látszik, az elmúlt évtizedekben a Feltámadás is úgy járt, mint például a gyónás: a kortárs magyar líra figyelmén és értelmezési tartományán kívülre került. (Gyónás után címmel magyar nyelven legutóbb talán Pilinszky írt verset, fél évszázaddal ezelőtt.)
"Okos, intellektuálisan kerek, sodró lendületű versbeszédet kapunk – aki ismeri az egyetemi tanár szerző életművét, annak ez nem újdonság. Mintha csak a dúsan tenyésző, mérnöki igényességgel kialakított saját kertjében lépegetne egy felhőszakadás után, Géczi ügyesen kikerüli a témában és a szókincsben lapuló ingoványos pontokat. A szöveg első felében található „szeretet” és „lélek” szóra gondolok, persze: az irodalmi hagyományokban agyonkoptatott, lírailag terhelt szavak ezek, amelyeket napjainkban már nehéz eredetien, profi költőhöz méltó könnyedséggel, sziruptól mentesen versbe írni. Géczi teljesítette ezt a kihívást."
"Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére."
„Meg kéne írnom, / hogy…” kezdi mondandóját, és ezt huszonöt szóval lejjebb megismétli. Húsz fegyelmezett sorba foglalt tömör vallomást kapunk egy majdani vallomásról – amely valójában már nem majdani, hanem jelenlegi, s nem vágyott, hanem valós, hiszen éppen most öltött testet: megvalósult. A címben jelzett visszalépés önmaga felé (is) történik, ezáltal legalább annyira előrelépés is: lehetőség saját magának, hogy valami újba kezdjen, és felhívás az olvasók felé, hogy „kezdjetek új életet”.
„Ellentétes irányokból küldi / szemérmes felhőit az ég”, olvassuk a mű harmadik-negyedik sorában. Napjainkban az emberiség is ellentétes irányokat produkál a Föld felé: a túlnyomó többség azzal van elfoglalva, hogy felhabzsolja a bolygó utolsó fellelhető morzsáit, kiszipolyozza utolsó tartalékait – egy aggódó kisebbség pedig menteni igyekszik a menthetőt, a fenntarthatóságért küzd, mi több, a már visszafordíthatatlan folyamat visszafordításáért, olykor végletes megszállottsággal. Mindkét irányzat az anyagi lét felől közelít, az anyagi világra összpontosít, anyagi természetű megoldásokat keres. Az 1977-ben Aradon született, József Attila-díjas Karácsonyi Zsolt itt olvasható verse sem didaktikusan, hanem közvetetten kapcsolódik a trianoni gondolatkörhöz. Ez a mű a Kolozsvárott élő költő (a Helikon kéthetilap főszerkesztője) 2020-ban kiadott hetedik kötetének címadó költeménye. Ha egyetlen szókapcsolattal kell összefoglalnom a tartalmát, úgy fogalmazok: kisebbségi létélmény.
"E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.)"
"Ez a Hajléktalan eső című alkotás arról is tanúskodik, hogy a költők leghatékonyabb fegyvere a versírás. A Weöres-hagyaték gondozója, K. doktornő magánúton sajtóperrel fenyegette Szepesi Attilát, amire ő a líra nyilvánosságával reagált: versbe írta K. doktornőt. Ennél okosabbat egy poéta aligha tehet. „Nem fél, hogy megírom?”, kérdezte Faludy György az őt pofozó ávós vallatótiszttől; és amikor kiszabadult a fogságból, tényleg megírta. Szepesi itt ugyanehhez a fegyverhez nyúlt: megírta K. Alice doktornőt."
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
