Állandó rovatok – Magánkánon

 
Géczi János Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Okos, intellektuálisan kerek, sodró lendületű versbeszédet kapunk – aki ismeri az egyetemi tanár szerző életművét, annak ez nem újdonság. Mintha csak a dúsan tenyésző, mérnöki igényességgel kialakított saját kertjében lépegetne egy felhőszakadás után, Géczi ügyesen kikerüli a témában és a szókincsben lapuló ingoványos pontokat. A szöveg első felében található „szeretet” és „lélek” szóra gondolok, persze: az irodalmi hagyományokban agyonkoptatott, lírailag terhelt szavak ezek, amelyeket napjainkban már nehéz eredetien, profi költőhöz méltó könnyedséggel, sziruptól mentesen versbe írni. Géczi teljesítette ezt a kihívást."

Regős Mátyás Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére."

Székelyhidi Zsolt (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

„Meg kéne írnom, / hogy…” kezdi mondandóját, és ezt huszonöt szóval lejjebb megismétli. Húsz fegyelmezett sorba foglalt tömör vallomást kapunk egy majdani vallomásról – amely valójában már nem majdani, hanem jelenlegi, s nem vágyott, hanem valós, hiszen éppen most öltött testet: megvalósult. A címben jelzett visszalépés önmaga felé (is) történik, ezáltal legalább annyira előrelépés is: lehetőség saját magának, hogy valami újba kezdjen, és felhívás az olvasók felé, hogy „kezdjetek új életet”.

Iancu Laura Fotó: Székelyhidi Zsolt

„Ellentétes irányokból küldi / szemérmes felhőit az ég”, olvassuk a mű harmadik-negyedik sorában. Napjainkban az emberiség is ellentétes irányokat produkál a Föld felé: a túlnyomó többség azzal van elfoglalva, hogy felhabzsolja a bolygó utolsó fellelhető morzsáit, kiszipolyozza utolsó tartalékait – egy aggódó kisebbség pedig menteni igyekszik a menthetőt, a fenntarthatóságért küzd, mi több, a már visszafordíthatatlan folyamat visszafordításáért, olykor végletes megszállottsággal. Mindkét irányzat az anyagi lét felől közelít, az anyagi világra összpontosít, anyagi természetű megoldásokat keres.

 
Karácsonyi Zsolt

Az 1977-ben Aradon született, József Attila-díjas Karácsonyi Zsolt itt olvasható verse sem didaktikusan, hanem közvetetten kapcsolódik a trianoni gondolatkörhöz. Ez a mű a Kolozsvárott élő költő (a Helikon kéthetilap főszerkesztője) 2020-ban kiadott hetedik kötetének címadó költeménye. Ha egyetlen szókapcsolattal kell összefoglalnom a tartalmát, úgy fogalmazok: kisebbségi létélmény. 

Halmosi Sándor Fotó: Székelyhidi Zsolt

"E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.)"

"Ez a Hajléktalan eső című alkotás arról is tanúskodik, hogy a költők leghatékonyabb fegyvere a versírás. A Weöres-hagyaték gondozója, K. doktornő magánúton sajtóperrel fenyegette Szepesi Attilát, amire ő a líra nyilvánosságával reagált: versbe írta K. doktornőt. Ennél okosabbat egy poéta aligha tehet. „Nem fél, hogy megírom?”, kérdezte Faludy György az őt pofozó ávós vallatótiszttől; és amikor kiszabadult a fogságból, tényleg megírta. Szepesi itt ugyanehhez a fegyverhez nyúlt: megírta K. Alice doktornőt."

Adam Zagajewski Fotó: Jakub Włodek

"Jó, vagyis őszinte politikai verset írni nemcsak egzisztenciális szempontból merész vállalkozás (a hatalom ritkán kedveli az őszinte véleményt), hanem művészi szempontból is. Hiszen egy politikai vers éppen a líra lényeges tulajdonságával konfrontálódik: az időtlenséggel. A politika a folyamatosan változó napi körülményektől függ – a költészet szabad, és az öröklét bűvöletében él. A közéleti verset létrehozó költő feladata ezt a két, egymással ellentétes szempontot összehangolni. Szabályként kijelenthető: a jó politikai versek azért jók, mert akkor is érvényesek és időszerűek, ha a megírásukat kiváltó aktualitás már réges-rég kiment alóluk. A jó politikai vers múlhatatlanul beszél egy mulandó közéleti helyzetről."  

Gulisio Tímea Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Az őszinteség és az igazmondás akkor válik húsba vágó feladattá, valódi tétté, ha a költő alanyi verset ír. Az alanyi líra a költészetnek az az ága, amelyben a gondolatvilág középpontja, a mű alanya maga a szerző. Az alanyi vers tehát a költő belső világának megnyilatkozása – ellentéte a tárgyi líra, amely köszöni szépen, remekül megvan a költő privát érzései és vallomásai nélkül. Az alanyi vers személyességének egyik legfontosabb következménye, hogy ha a költő igazán komolyan veszi, ha tétre menően ír, akkor valóságos önboncolás kerekedik belőle. A lírai önboncolást az olvasó nem feltétlenül kedveli (esetleg elborzadva arrébb menekül), de mindenképpen megsüvegeli, mert értékeli a szerző bátor őszinteségét, nyilvánosan megvallott esendőségét. Szerencsés esetben pedig az olvasó mindezt megejtőnek találja, azonosul vele, végig a boncasztal mellett marad, és megszereti a költőt. (Lásd József Attila esetét.)"

Villányi László Fotó: Székelyhidi Zsolt

"Megkockáztatom, hogy a kerékpárról legtöbbet verselő magyar szerző az 1953-ban Győrben született, és jelenleg is Győr közelében élő József Attila-díjas költő, Villányi László. A Műhely folyóirat főszerkesztőjeként (kereken három évtizeden át töltötte be ezt a tisztséget) is fontosnak tartotta a drótszamár irodalmi népszerűsítését: egy alkalommal gazdag különszámot szentelt a biciklizésnek."

"A szöveg gördülékenyen könnyed, bár komoly szociografikus szálakkal átszőtt párkapcsolati versként olvastatja magát, helyenként pajkos kikacsintással a kedves felé. Az a fajta alkotás, amelynek frissen letisztázott kéziratát a költő este ünnepélyesen a párja elé teszi, és bezsebel érte néhány hálás puszit. Éppen ezért meglepő lehet, hogy számomra ez a mű elsősorban ars poetica. Méghozzá az egyik legtalálóbb, legmaradandóbb költői hitvallás, amelyet valaha olvastam – húsz éve kísér utamon."

Jékely Zoltán

" A szöveg alatti dőlt betűs jegyzet szerint a költő 1973-ban írta Visegrádon. Ez végképp megerősített abban, amire pusztán a cím alapján is fogadni mertem volna: a tízsoros vers nagynénémnek, Hibbey Lellének állít emléket. E karakteres vezetéknév apai nagyanyám ágán került a családba – igaz, némileg halványítja a báját, hogy felvett, szlovákból „csinált”: eredetileg Hosztják volt. Az 1930-as években hatalmilag vezényelt magyarosítás során lett belőle Hibbey, arra alapozva, hogy dédapám Hibbén született, ebben a Liptószentmiklóshoz közeli, Árpád-kori alapítású falucskában, amelynek legfőbb nevezetessége, hogy templomában nyugszik Balassi Bálint."

"Időről időre tapasztalom: a köztudatban az a téves sztereotípia él, hogy a nők érzelmi témákról, romantikus hangon verselnek, az intellektuális költészet pedig a férfiak terepe. Ezzel szemben tény, hogy az imént említett női szerzők kimondottan filozofikus alkatúak, és a lírájuk fajsúlyosa intellektuális. Pontosan ez jellemzi az 1938-ban Budapesten született Kossuth-díjas költő és műfordító, Takács Zsuzsa munkásságát is: átgondolt, bölcseleti igényű, morálisan érzékeny, metafizikai irányultságú. Kulcsfogalmai: álom, látomás, mítosz, családtörténet, szatirikus humor."

"Az 1971-ben Budapesten született Babérkoszorú-díjas költő, író, műfordító, Lackfi János az elmúlt években pontosan ezt műveli. Meglehetősen magas fordulatszámon megalkotja, irodalmi lapokban és a Facebookon közkinccsé teszi a legköznapibb tárgyak és tevékenységek zsoltárait – a porszívózástól a bohóchalakon át a járókeretig sok mindent átlényegít, szakrális erőtérbe emel."

Szálinger Balázs

"Megjegyzem, Szálinger megvalósította azt, ami Mikes Kelemennek nem adatott meg. A fejedelem hű társa sohasem jutott haza a szülőföldjére, a tengerparti Rodostóban halt meg – ellenben Balázs Keszthelyen született, és az élet kalandos fordulatai után nemrégiben ismét a magyar tenger partján fekvő város lakója lett.

Verstanilag kiművelt, mesterségét biztos kézzel gyakorló szerzővel van dolgunk – ez a költemény formailag szonett, méghozzá shakespeare-i. (William mester továbbfejlesztette a jól ismert Petrarca-féle szerkezetet, gondoljunk például 75. sorszámú, „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” kezdetű szonettjére.)"

Terék Anna (Fotó: Székelyhidi Zsolt)

Nemzedékének egyik legjelesebb, legegyénibb versvilágú alkotója ő. Az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának viselkedéselemző szakán végzett, a Híd Kör alapító tagja, több drámáját színpadra állították különböző színházakban. Itt olvasható műve, a Váróterem legutóbbi, 2020-ban kiadott Háttal a Napnak című kötetéből való, de szerepel Az év versei 2022 című antológiában is. Egy valódi közvitéz abban a hadtestben, ahol a tiszti kart azok a nagy ívű, terjedelmes Terék-versek adják, amelyek a kilencvenes évek délszláv háborújával, a kisebbségi magyar sors kérdéseivel, a nők társadalmi helyzetével foglalkoznak, mint például a 2017-ben megjelent kötet, a Halott nők szövegei.

"Itt olvasható verse is erről tanúskodik. Legfrissebb, 2021-ben napvilágot látott Ami kék lesz című tematikus kötetéből való, vagyis egy gondolatilag egységes, zárt ciklus alkotóeleme. Ezért, hogy mindjárt az első szakaszában elénk lép hétnyolcad résznyi kék, illetve a kérdés, hogy milyen lehet egy kék a zenében. Ha pusztán erről nem villanna eszünkbe Arthur Rimbaud klasszikus műve, A magánhangzók szonettje, akkor a harmadik szakaszban még direktebb emlékeztetőt kapunk: „vajon elszótlanodna-e” (mármint a vers), „ha / felszakad minden színe?” Persze, a nagy poén az lenne, ha ez csak az én privát irodalmi asszociációm lenne, és maga Székelyhidi egyáltalán nem is gondolt volna Rimbaud-ra, miközben eme verssorait írta."

Az 1942-ben Orosházán született, József Attila-díjas Győri László, a legendás Kilencek költőcsoport tagja, az itt olvasható (nyomtatásban először 2002-ben megjelent) szonettjében éppen ehhez a rendhagyó megoldáshoz nyúlt: értő módon kidolgozott, szabályos művébe tudatosan tett egy rímhibát. Méghozzá kiemelt helyre: a második tercinába, a költemény záró sorába. 

Eredeti rendeltetésüknek megfelelően a bordalokat – nem meglepő módon – kocsmai asztaloknál, pincékben vagy szüreti mulatságokon énekelték, méghozzá nem papírról, hanem fejből. Ennélfogva a bordal évszázadokon keresztül rövid műfaj volt: Anakreón, Alkaiosz és a többiek nyolc-tíz soros műveket írtak, és Balassi mester is képes volt a nevezetes költeményében huszonnégy sorba foglalni a közlendőjét. Hanem a reformkori poéták nyelvét túlságosan megoldotta a borocska, és dalaik egyre terjengősebbek lettek, már-már megjegyezhetetlenül hosszúak (azaz fejből énekelhetetlenek).

Ebben a húszsoros, kötött szótagszám és rímkényszer nélküli szövegben Zalán azt teszi, ami a költők egyik ősi munkaköri kötelessége: szabadon ereszti alkotó képzeletét. Ebben a húszsoros szövegben Zalán azt teszi, amihez színházi szerzőként és dramaturgként nagyon ért: benépesíti a színpadot, megtölti élettel a díszletet, vagyis a várost. A kiinduló látvány mindannyiunk számára ismerős: egy leszálláshoz ereszkedő repülőgép ablakán át, netán egy turistabuszon zötykölődve, egy hegygerincről elénk tárul egy vonzó település, ahol korábban nem jártunk.