Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Báthori Csaba Varázslat című verséről

 

 

 

 

Báthori Csaba

Varázslat

 

Jó látni. Jó bárkit látni. Jó látni téged.

De hány boldogságot értem már meg,

hetet, hétszer hetet, behunyt szememmel.

Aki nincs, csak így látom immár. Aki

lesz, csak így látom immár. Egykori

málnapiros ajkadat, szemérmes

ajkadat szemmel nem láthatom

ó, nem. És most téged látlak, és

benned mindet, akit azelőtt láttam.

Szemmel alig látunk már a világban –

benne vagyok, amiből kiváltam

azelőtt, elhiszem, amit babonásan

nem hittem, s nem hiszem, amit

hittem szabados hiedelemmel.

Amíg látlak, legalább nevem

változatlan, Báthori Csaba. Milyen

csoda, hogy odafenn majd vagy

odalenn is ezzel érkezem haza.

 

 

Ez a mű több szempontból érdekes, tanulságos: egész kis példatár. Először is megmutatja, hogy a kötött formákban járatos költők akkor is fegyelmezetten, ráncba szedetten, „formaszerűen” írnak, amikor éppen nem rímelnek, vagy netán szabadverselnek. A Varázslat szavai muzsikálnak, és ha szűz szemmel hajolunk fölé, azt az érzetet kelti bennünk, hogy kötött szótagszámú sorokat olvasunk. Pedig nem – első sora a leghosszabb a maga tizenhárom szótagjával, de a következő máris lerövidül, s azután végig nyolc, kilenc, tíz, tizenegy szótagos sorok váltakoznak, bármiféle képlet nélkül. A szerző, az 1956-ban Mohácson született, József Attila-díjjal kitüntetett Báthori Csaba formailag kifinomult alkotó: leggyakrabban szonettet ír, mondhatni a szonett mestere. Most megfigyelhető, hogy más keretek között sem bújik ki teljesen a bőréből – ahogy József Attila szabadverseiben is felfedezhetjük a verstanilag biztos kezű poétát.

Másodszor, a mű olvastán eltűnődhetünk, hogy a költő vajon másképpen ír-e szerelmes verset, ha vallomásának célszemélye, nevezzük múzsának, maga is költő. A líra több ezer éves története során szerelmi költemények milliói születtek – az istenhit és a mulandóság mellett ez az egyik leggyakoribb téma. Gyökeresen újat kitalálni e tárgykörben nem könnyű, mindazonáltal lehetséges, hogy intenzívebben, bátrabban, emelkedettebben, netán felszabadultabban, játékosabban, horribile dictu, pajzánabbul fogalmaz a szerző, ha a párja szakmabéli? Rettentően sok költő házaspár nem volt a magyar költészetben – közülük a legismertebbek Károlyi Amy–Weöres Sándor; Szécsi Margit–Nagy László; Mezey Katalin–Oláh János. S persze Balla Zsófia is ide illik, akinek párja Báthori Csaba. Természetesen eme Varázslat-vers önmagában is tökéletesen érvényes, esztétikailag kerek – a költő házastárs múzsai többletének kérdése csak a pályatárs (és a szerkesztő) szakmai kíváncsisága.

Harmadszor, a vers adalék értékű mozzanata, hogy Báthori Csaba három sorral a vége előtt kimondja (leírja) benne a saját nevét. Ennek nyilvánvalóan nyomatékosító szerepe van – de sejtésem szerint nem kizárólag a szerelem vetületében. Ez a mű 2023-ban jelent meg először nyomtatásban, majd beillesztettem Az év versei 2024 antológiába. Keletkezésének időszakában Báthori hatalmas fába vágta a fejszéjét: magyarra fordította Rainer Maria Rilke összes versét. Ekkora léptékű munkához minden idegszálát mozgósítania kellett: éveken keresztül egy másik ember szolgálatába állította a mindennapjait, a gondolatait, a tehetségét, jószerével az életét. A műfordítók ismerik azt a létállapotot, amikor egy intenzív munkafolyamatban testileg-lelkileg-szellemileg a fordítandó költő alá rendelődnek, már-már személyiséget váltanak a kedvéért. Ha az ember hónapokon keresztül versek százait fordítja egyetlen költőtől, akkor előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor visszakéri a saját nevét, identitását. Azt hiszem, Báthori Csaba is éppen így tett ezzel a szerelmes versbe ágyazott műfordítói kiszólásával, öntudatlanul vagy nagyon is tudatosan.

 

Zsille Gábor

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-05-06 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.