VideóA Győrplusz TV videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Hagymaillatú az erdő, medvehagyma illatú. Április közepén virágba borul az egész terület. A zöld szárak a hegyükön kacagó csillagvirágokkal: tündérek varázspálcái. A sok varázspálca-csillag fehér takarót alkot, csipketakarót. Vágyom leheveredni erre a csipkés, pillekönnyű takaróra, mélyen beszívni a hagymás virágillatot, hallgatni, ahogy ropognak a zsenge, zöld levelek a súlyom alatt. De nem heverészni jöttünk. Épp csak megállunk egy pillanatra, kifújjuk magunkat. Élvezzük a látványt. Engedjük, hogy tüdőnket kitöltse a friss, hűvös, szagos levegő. Figyelünk a neszekre. Valami motoz a levelek között. A fán egy harkály kopácsol, távolabbról felel rá egy másik. Persze meglehet, csak emez visszhangzik, önmagával felesel. Gomba után kutatok a szememmel, ösztönös cselekedet. Tudom, hiába, áprilisban nincs gomba az erdőn. A tavalyról itt maradt avarkupacok csak a téli álmuk után kibújt sünök melegét őrzik. Ág reccsen a hátam mögött, összerezzenek. A vaddisznóktól való félelmemet nem tudtam kinőni, sem kiöregedni. Hátra kapom a fejem, kicsit meg is ugrok a nehéz bakancsban. Csak Buksó az, túrabotot fabrikál magának az egyik bükk lehullott ágából. Buksó röhög, férfiasan, öblösen, remeg hozzá a szakálla. Mi van, Malter, megint vaddisznó formájú rémeket látsz? Nem felelek, csak legyintek, régi nóta ez köztünk. Harmadikosok voltunk, amikor egynapos túrára vitt a tornatanár Lali bá’. Ki volt táblázva az erdő szélén: nyúlra, rókára, vaddisznóra számíthat a látogató. A nyúltól eszembe sem jutott félni, a rókával is, úgy véltem, könnyedén elbánok, hanem a vaddisznó félelmetesnek tetszett. Leginkább a képeskönyvben látott hatalmas agyara rémített, főként azután, hogy nagyapám egyszer mesélő kedvében Zrínyi Miklós és a legenda szerint rátámadó vadkan történetét vette elő. Félelmemet nem is titkoltam, folyvást jobbra-balra tekintgettem, és harciasan tartottam magam előtt a támadó fenevad legyőzésére szánt méretes faágat. Nem csak a gyerekek derültek gyávaságomon, Lali bá’ is rajtam tréfálkozott. Ugyan, jobban fél az tőlünk, mint mi őtőle, inkább elbújik, mintsem idejöjjön és köszöntsön, hogy szervusz, Valter, én vagyok a vaddisznó. Magam is elmosolyodtam az elképzelt jeleneten, ám az erdő fürkészésével nem hagytam fel, s a faágtól sem akaródzott megszabadulnom.
A fények és a hangok, az lét. Az összefüggések, a munka és az alvás. A pihenés értelme, szépsége És hogy az országokat nem a szeretet Irányítja. A szuverenitás. A tudat, hogy volt katona. Másfél évig az állam fogságában. Hogy rákapott az ivásra. Majd hirtelen meggyűlölte az italt. Megutált minden pótcselekvést. Egyszerűen abbahagyta a látszat Cselekedeteit. Új életet kezdett.
-akácos-
(64-es busz, Queen Street East, Torontó)
a Niigani-gichigami* partjához közeledve egy öreg hölgy ül velem szemben szalmakalapján fehér és lila virágok olyanok mint otthon az akác a kép és illat múltba vezető asszociációi nagyapám édes kölnijére emlékeztetnek amit minden vasárnap borotválkozás után használt mielőtt templomba ment
sokszor néztem ahogy a konyhában fütyörészve belemártja a zománcos lavórba az éles zsilettpengét majd ismételten az arcához emeli rituális megtisztulás beidegződött mozdulatok
Teljes kör
A Stefániánál felszálltam az ötösre, leszálltam az Urániánál. Az Urániánál felszálltam a nyolcas-e-re, és leszálltam a Tisza István-téren. A Tisza István-téren felszálltam a száztizenkettesre, és leszálltam a Herminánál, azután hazasétáltam. Felelősségem teljes tudatában nyomom meg a VÉSZHELYZET!! – gombot.
Szelíden lebegett karácsony a levegőben. Szürkületkor már a falu minden kisdede kint bukdácsolt kipirosodott arccal a templom melletti domboldalon. Egyiket-másikát egy-egy nagyapa is elkísérte. A kis vörös orrokon pillanatig megülte magát egy-egy huncut hópehely, majd jóízűen rájuk olvadt. Az otthonokban addigra már kisült a kalács, a töltöttkáposzta puhán rotyogva várta az este nagy pillanatát, a karácsonyfa feldíszítése is nagyjából befejeződött. „Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már a kalácsom?...” Az apák szinte lámpalázasan gyakorolták a szerepüket: az angyal érkezését jelző csengővel úgy kellett be- és kiosonniuk a csak erre az alkalomra bemelegített tisztaszobából, hogy a gyerekek lelkéből nehogy elröppenjen a csodavárás mámoros varázslata. Ezt minden szülő végtelenül fontosnak tartotta Székelyföldön, a gyermeknek hinnie kell, hogy az angyalok a karácsonyfával adják hírül, hogy a szentestén megszületik a kis Jézus, az emberek Megváltója útban van. A fényszóró csillogása a lélek ujjongását fejezi ki… Csak Irénke virrasztott haldokló kislánya fölött a község orvosi rendelőjének lesötétített szobájában. Éjszakánként petróleumlámpát gyújtott, de arra is újságot helyezett, hogy tompább legyen a fénye. Órákon át fülelte az öntudatlan, hörgéssel szaggatott gyerekszuszogást, minden ritmusváltozásra görcsbe rándult a lelke, mert azt hitte, itt a vég; kétségbeesetten vonszolta magát már napok óta egyik saroktól a másikig, majd vissza az ágyig, amelyiknek a fejénél ügyeletet vállalt a halál. Merevgörcsöt kapott egyetlen gyermekét nem tudta megmenteni semmiféle gyógyszer, semmiféle orvosi tudomány. Beletörődéssel, kétségbeesetten kivárni az időt, ugyanakkor viszont a legnagyobb csendben, hogy a haldokló nyugalmát ne verje fel az anyai jajveszékelés. Addig a szívnek sem volt szabad megszakadnia, amíg a gyermeké el nem csendesedik. Irénke tudta, mit kell tennie, nem jajgatott, nem omlott össze, csak virrasztott, mint egy lassan fogyó, gyenge gyertya. Halkan motyogta immár milliomodszor a Miatyánkot, kérte a Fennvalót, hogy tegyen csodát.
IDEJE VAN MINDENNEK
Harmat hintette körül karéjba a hegyoldalt, karácsonyi képeslappá némult a téli táj, köpeny alá gombolt köd figyelmeztet a surranó sítalpon sikló serény időre. Velem sajognak a hetyke sapkás hegyek, lejön majd a készülődő sok hó, a lapuló lejtő hidegen-ridegen csillog, mint a tapadófólia, szánrúdnak dőlve gejzírként gőzöl a lovak tompora. Szaporodik a szivárványló csoda, fogy a fagy.
Daniella semmilyen szempontból nem testesítette meg a női szépségideált. Barna haj, barna szem, szabálytalan arc, furcsa, hullámos száj. Azt hiszem, a hihetetlenül harmonikus mozgása tette őt olyan izgalmassá. Az egész lányban volt valami macskaszerű, nemcsak a járásában, hanem az arcában, a szeme vágásában is. Sőt, talán még a szeme villanásában is.
Péter, Palkó meg én már általánosban is egy osztályba jártunk vele. Tíz éves kora óta bámulták őt a fiúk. Szerelmük jeléül minden télen buzgón megfürdették a hóban.
Nyolcadikban Daniellát lecsapta a kezünkről egy gimnazista, Oliveira Laci.
I
Elképzelem, hogy egy olyan boldogság Lánya vagyok, amit még nem ismerek, Olyan boldogságé, amelyről senki sem tud, Mintha nem látná senki Mily elegánssá válnak egyes hegek, A pillanat, amely egy kezdet és vég nélküli esküvő, Álom, amelyből hullámok és erdők ébrednek, Mintha senki sem érezné Milyen könnyűvé váltak a lemondások, Ahogy a nád elbarikádozza magát az álmokban, Senki nem csodálkozik a naplemente Fénygörcsén, ha közeleg, És íme, így ébred fel most először, A rezignált csókból a bohócok megaláztatása És szégyene, ami csecsemőkorom óta provokál
Szerette a ha(ra)ngot. Bicegő harangok, árhullámban bukdácsoló székek. Mondogatták hetenként egyszer vagy kétszer, még magyarázott is. Történetet meséltek a fáról, a koponyáról, és az irigységről. Egyik kezével a radioaktív szennyeződést mérte. A lábával összehúzta a port, szeleteket csinált belőle, leginkább hegyeket. (Szeretett volna úgy viselkedni a mindennapi életben.) Érzékelhető tárgyak voltak a görbe (tükrök) ujjak, kémkedő szemek, fülek. A hosszú láb nem hozott magával telet. A Leonardo utcában ismeretlen sugarak bújnak elő. Hangos nők táncolnak a falakon napkelte után. Adaida Pali hátára rajzolt. Fénymintákat, meg szövevényes életeket próbált összevegyíteni. Adaida lábához létrát támasztottak. Széles lapátokkal jelezte, hogy megvédi magát. Görbe hátán átcsorgott a folyó. Középtermetű volt, nagy szájú és félénk. Kicsi feneke messze onnan, az Északi Sarkon túl is látszott. Görbe vonalakat vágott, amikor elindultak felfelé. Körültekerte a derekán a szoknyát. Elbűvölte a krumpli és a sárgaréz kínos harmóniája. A ló úgy mozdul, amint a kötél susog. Tipikusan olyan, mint a szénásszekér
Naponta egyszer dugni kell
Tábla jelölte néhány tucat négyzetméter remegő vízcsepp Isten tenyerén világfa törzsön napozó teknős mögött szerelmes kígyók Laokoon tánca
Mi van itt, hogy a jók szögeit kalapálja a sors most? Kiszakadt a világ szekeréből a tengely? Keserű poharakba keressük erőtlen az orvost, tör az út, öl a csend, menedékül a fekhely,
szavakat keresünk beleölve időt, ezer érvet, sosevolt dologért takarítjuk a házat, levegőbe kapunk, tenyerünk csak a múlt fele téved, belefúl ma hiábavalón az alázat,
mi van itt? hova tűnt el a tegnapi szép? hol a Válasz amiért örökül kutat egyre a lélek… belesajdul a szív, levegőtlen a tér, pora száraz, fogy az út, fogy a jó… hova tűnnek a fények?
mea culpa mea culpa mea maxima culpa
az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár gyöngyháza delelő szívem reszkető fészke tizenötezerhétszázöt napom téli éneke
négy csillag tartja kezemet lábamat légvárnak s egyetlen egy őrzi sírástól kínzott ágyamat ha állok ha nyújtózkodom már nem ér bánat tiport donorlét tart engem házőrző kutyának
Sokszor konstatálta az élete során, hogy nem szabad előre elképzelnie semmit; vagy ha mégis megteszi, akkor számolnia kell azzal, hogy a valóság teljesen más lesz, mint amit a saját fejében kigondolt. Amikor a bázis ajtaján benyitott, egyike volt azoknak az alkalmaknak, ami csak erősítette a korábbi szabályt. Eleve azt gondolta volna, hogy valami fotocellás, oldalfele kettényíló kapu fogja várni; ehelyett a bejárat úgy tűnt, mintha inkább valaki vidéki borospincéjé lett volna. A fülét is megütötte ugyanaz a hang a gyerekkorából, amit a rozsdás vasak egymáshoz súrlódása adott. A folyosó sem olyan volt, mintha valami modern, kutatási intézmény részét képezte volna. Persze, tekintve, hogy maga az épület, és a benne folyó munka a katonaság alá tartozott; érthető, hogy miért nem voltak elszórva kényelmes fotelek vagy székek, dohányzóasztalok rajtuk vidám magazinokkal, vagy miért nem díszítették a falakat mosolyt kicsikaró motivációs poszterek; de a sarkokban gyülekező repedések és pókhálók leginkább azt a képzetet teremtették meg, mintha az egész épület évek óta elhagyatott lett volna.
Ezen a héten Galéria- és versrovatunkban Major Judit betűöntvényeiből, kisplasztikáiból és a hozzájuk tartozó versekből mutatunk be válogatást. Betűk
minden elmúlt betűk sorjáznak dekódolatatlanul halkan vagy inkább némán mégis jelölve valamit
feketén nyomódnak a betűk közönyös soraikba az erős gyönyörű sorokba
kideríthetetlen értelemmel mégis valami fontosat talán pedig lám lehetetlen
rajzolatuk mélyed csak értelmetlenül fontosan a gyönyörű értelmetlen betűk
2024. IX. 21.
Fekete üreg az ég Ormótlan ziháló fellegek Morognak gyomrában Valaki kiált kit felfalt az éj Mettől meddig ér a várakozás Nehéz kövön ülve meredni fel Meredni rá meredni belé míg rádhullnak a csillagok
Nézem a kétéves fiamat a kiságyban, ahogy alszik. Szeretném valamiféle védőrétegbe csomagolni, hogy jó előre megoltalmazzam az élettől. Elképzelem, ahogy nő, növekszik, és szép lassan eltűnik az arcáról a bízó gömbölyűség, egyre szikárabban rajzolódnak ki a vonásai, ahogy jön szembe - és mindig jön szembe – az ár.
Rudi
Abban a tanévben történt – a tizenegyedikben –, hogy megnéztem a Megáll az idő című filmet. Szerepel benne egy kicsi, ronda, erőszakos, szemüveges srác, aki felakasztja magát egy házibulin. Szerencsére idejében észreveszik, és leszedik a kötélről. Amikor magához tér, azt hüppögi, hogy mindent ő hozott a buliba, a magnót, a Coca Colát, mindent… És mégis… Rémülten jöttem rá, hogy magamat látom a filmen, a saját mohó, elkeseredett erőlködésemet, hogy feljebb kerüljek a táplálkozási lánc legaljáról. Ugyan, mit izgatod magad – mondta erre Misi –, Szörényi Levente kisebb és rondább nálad, mégis vitte valamire. Szörényiről Palkó jutott eszembe. Hogy ő is milyen jól énekel. A bitang. Palkó – egypetéjű ikertestvérével, Péterrel – tagja volt a gimnázium kórusának. Péter még szólót is énekelt néha. Ezt Palkónak is többször felajánlották, de hiába…
„Nézzetek szét rajtam, csodáljatok! Csodámon szátokat csak beszorítsátok! Mert én is, hogy magam elnézem búsulok” Balassi Bálint: Caput XXI.
A Föld elem, EGYHARMAD részt pontosan kiszámított méretű üvegedény, nyögdécselve tördelt tájkép szerű absztrakció, szavakon keresztül kimodellezett imádság. A hegymenet az ízlelőbimbókat lehozza lábba, hófoltokkal, meg szódavízzel, meg hegyomlással. (Küszködünk a megértésedért, de te törvénytelen határozatokat hozol.) Az üvegfiolákban ujjnyi vastagságú feketeszén- zsarátnokok füstölögtek. Tanulmányozd a lelőhelyeket a Szajnától a Dunáig. (Igazad volt, néhány szőrszálat hagytál ott, hogy tisztelettel tekintsenek vad arcképedre.) Hatalmas nyomdagépek nyomják a kétezer éves monográfiát. Egy boríték, melybe kérdéseket tettek továbbfejlesztésre. A metafora képébe röhögök. Szeretnék állást foglalni, de folytonosság hiányában igenlésem határozott. Az agyamban boldogan él a kék szín. Különböztesd meg az egyik bolygót a másiktól, mert az megmásíthatatlan. Magában a birtoklásban van a tudás. Elengeded, ez nem az antropológia nyelve. Engedd meg, hogy megnevezzünk és értelmezzünk. Nagy igyekezettel porosodó hitedet szeretném feltérképezni. Részt vettem, ez mindenekelőtt az idővel való elszámolás. (Ebből kiindulva a nép a szemembe mondja.)
egy tündérkönnycsepp téli ágról, reszketve arcomra hullott
hahó
hé, Idő! hahó! hova szaladsz? itt vagyok! hahó! ááállj már meeeg!...
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
