VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Sötétedéskor egyre nagyobb az érdeklődés (Brüll ügyei iránt). Sötétben születnek a könyvek, meg az öreg arcok. A másik két balkezes, ferde sarkú. Repülőgép kattog a levegőben, most jött a háborúból. Nyomulnak előre, övezetekből áll a világ, retteg a bajsza, bátortalan hőhullámokat vet. Akkor maga egy szélhámos, mondja és rátapos. Történt egyszer a magas hegyekben. Akire a világ egyre inkább hagy kincseket. Kitört a hegy a tudományos világban. (Akadémia a csarnokban. Mikrofonnal, közben a tömeget brutálisan verik. Kenyérre lehet kenni. Szétkeni a levegőben őket. Annie a vastag lábú nők kongresszusán. Sírt amikor meglátta költői magasságból.
a fénynek nekiront az este
Van Afrika szívében egy folyó, a Makkala, ami a magas Menebé hegyekből indul, és a fél kontinenst átszelve a Dél-Atlanti óceánba folyik. Azok a kődarabok, amik a hegyen beleesnek, hosszú útjuk során gömbölyded kavicsokká formálódnak. A Makkala közepénél élő Bologonda törzs tagjai szerint a folyó szereti a gömbölyded kavicsokat, azért csiszolgatja olyan hosszú időn át a köveket. Csak szemlélni szabad őket a fodrozódó, tiszta vízen keresztül, kivenni őket tilos; aki mégis megteszi, az büntetésben részesül, mert megbántotta a folyót. Bár az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez pusztán egy ostoba hiedelem, még soha nem cáfolta meg senki. Igaz, ennek részben az az oka, hogy még soha senki nem találkozott a Bologonda törzzsel, és soha nem hallott a hiedelmeikről; és ha mégis akadna ilyen személy, valószínűleg nem azzal akarná tölteni az idejét, hogy egy más civilizációktól elzárt törzs hite ellen keressen bizonyítékokat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok civilizáltnak mondott, nyugat-európai tenger mentén tilos elvinni a partról a kavicsokat, még ha teljesen más okból kifolyólag is. Ott azzal indokolják, hogy rengeteg turista jár arra minden évben, és ha közülük mindenki csak egyet hazavisz, a part idővel teljesen kiürül. Felmerül a kérdés, hogy ha egyszer kialakul az a szabály, hogy tilos a kavicsokhoz hozzányúlni, vajon a mindennapi életünkben meghatároz-e bármit is az, pontosan miért is alakult ki ez a szabály?
ANYÁM
Anyám mellettem ül az orvosnál. Anyám itt van és még sincs. Hiányzik néhány része. Egy napon elvesztette a fogait és a hallását. Utána elvesztette egyik mellét, a tüdejét és a haját.
Anyám elvesztett gombokat, vonatokat elveszítette az anyját és a babáját is. Egy napon anyám elvesztette egyik fiát (és aztán utánuk ment). Látod már magad a Napban? Ahogy eddig láttad a sárban, látod-e már az aranyban?
Mondd, meddig vittek a régi utak? Mire jutottál a régi szavakkal? Hiszed-e, hogy újra járni tanítlak a dallal,
Nem is újság. Másolat. Számomra mégis drága kincs.
1988. nyara. Ajándékot kaptam egy barátomtól, aki akkor Pesten járt. – Hoztam neked egy Irodalmi Újságot! – lobogtatta boldogan fölemelt jobbjában. – A legfrissebb szám? – kérdeztem. – Az utolsó szám. Megjelent 1956. november 2-án. Válaszolni sem tudtam, az öröm és a döbbenet egyszerre hullámzott a lelkemben.
Otthon idegesen veszem ki a hatalmas, sárga borítékból kincsemet. Reszket a kezem, bele is hasítok a kovertába.
Te álbárány-szemöldökű,
A ház elől kigördülő mentő mintha magával vitte volna a hangokat is. De cseppet sem bánta. Csak most, a pilinkélő hóesésben rá szakadó csendben érezte meg, mennyire elfáradt a többhetes kórházi bentlét kierőszakolt beszélgetéseitől, a kényszerű együttléttől, a szüntelen jövés-menéstől, mások látogatóitól. Messze volt még az óra szerinti este, de a decemberi korasötétben már égtek az utcai lámpák, a ház előtt álló ottfeledett távíróoszlop bumfordi, gémeskútszerű árnyékot vetett a hóval borított udvarra. A szélrohamok által rakott hódüne széle saját súlyától beomlani készült, betemetéssel fenyegetve a szomszédból áttévedt vörhenyes, sovány kandúrt. A tuják alsó ágai a földig nyomorodtak a rájuk fagyott fehér teher alatt. Holnap, holnap segítek rajtatok, intett feléjük, majd letopogta cipőjéről a havat, és belépett a parányi előtérbe.
Lehet, beszélni csak arról tudok, ami voltam, s ami most vagyok. A betűk toll alatt éledő sötét erezetén, jelekbe dermed életem, elvirágzik üzenete, Bradbury darázspisztolya szisszen felém, jövőt takaró lombokat hajt szét keze.
sorakozóban birkanyájaid mészárszéked előtt
Egy kis lebujban laktak. Három cigány ember. Egyikük sem volt idősebb negyvennél. Egymásra voltak utalva. A templom egere gazdagabb volt náluk. – Jani! – szólt rá Janira Zoli. – Menj el a boltba! – Mindjárt. – Eleget neteztél már! – Jól van na! – Hozz egy kis csemegét is! Jani fogta magát s ment.
Az ablakban pajkosan állt egy csillag. Egy fogaskerék volt a szájában. Még negyvenöt percig égnek a fények. Azt írja: jövendőmondás lebeg Európa felett. (Tulajdonképpen, vagy egyszerűen: csak.) Sajátos szájszag, a hidak kopárak és vörösek. Egy csődtömegből álló hadsereg volt. Nő volt, a teste megfagyott, megpróbálták átkísérni a túlvilágra. Érzéstelenítették, kicsit álltak a feje tetején, arcvonásait elrejtette mindenféle párnába, meg kazettába. A homlokán gombák nőttek. Messze voltak, csupa hosszú, hegyes, saját test évszázadokig a háborúban. (Valaki azt kérte, hogy tanítsa.) Belesnek, még mielőtt észbe kapnak már meztelen, persze csak akkor, ha az élet túlélhető.
angyalok gyűlnek a láthatáron
Egyszer régen húsvétkor csibe- és nyuszimatricás tojásokkal vártál minket otthon – a torma erős volt, cukros a tea, mint a napközikben, és persze sós a sonka. Nekem szántad a zöld tojást, mert az volt a kedvenc színem. Köszönöm. Talán 2016 nyarán és biztosan Balatonfüred sznobturisztikai kávézójában volt egy vízre néző terasz – azt mondtad, csak azért vettél kávét, hogy a vizet nézhesd. Azt mondtad, le kell barnulni, vagy minimum le kell égni, hogy elhiggyék: nyaralni voltál. Te sem szeretted az édeset, és te sem ismertél emberi tekintélyt. Azt hitted, Isten akkor is lát, mikor te már nem láttál. Istenem, ha te lennél!
Amikor virágot vittünk
nincsenek gesztenyék. még júniusban leszedték valamennyit, puhán, tejesen. a hattyúkat felborogatja a szél, és most kalimpálnak, aztán belefagynak a holtágba.
tán tavasszal átbillennek. tán tavasszal dob nekik kenyeret. hűlt ujjaival festékhibás szvettert gombol magára, és összekucorodik a stégen.
Vadnyomok. S vízmosásban: kidőlt fák. Alattuk porhanyós avar. Barnálló gombák: egy-két tönk, kalap. Itt persze semmi sem zavar. Háttér: zöld, sárga, s rozsdás sziluettek. Neszes lehulló, halk levél. És napsugár tör át ritkuló lombon, És égsávból a földig ér.
Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában? Kormányunk válasza elég lakonikus: eddig a határ, punktum, faggassuk inkább a történelmet! Hát én kifaggattam, s vele megboldogult apám elsárgult, 1940-ben írt naplóját is, amely immár ugyancsak történelem. Közlök belőle néhány passzust. Aug. 1. A világ vérpatakban fürdik. Csak nálunk nem hullnak még a bombák. A levegő azért itt is puskaporos. Ekék helyett tankot, repülőket gyártunk, s a királyról is bizarr hírek keringenek. Egyesek szerint lemondásra készül, mások szerint eladott minket. Nyilván Hitlernek, de akkor Isten irgalmazzon nekünk. Itt, a faluban minden változatlan. Híveim dolgosak, istenfélők. Egyikük sem politizál, ugyanúgy szántanak-vetnek, mint a béke napjaiban. Bár nekik lenne igazuk, s csupán én látok rémeket.
RETTENET 2.
Álmaid kioltják a valóság bezúduló jeges gleccserei.
Futószalagon Közös időnk suhanó emlékképei.
Megszakad szíved miközben a haldokló szemébe nézel.
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz, és el, majd a gyerekeidet is.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Nagy Norbert (Kép forrása: facebook profil)
