VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros keretek csúsztak le a falról. Alkotó megmagyarázza világosan. Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Vékony lábbal, kitekert csípővel. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba.) Összebarátkozott egy csótánnyal. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, mondták. (Az elnökasszony haragosra húzta az arcvonásait.) Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Már nem volt rajta ruha. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnökasszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a világűrbe. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnökasszony művésziesen megtervezett arcképe volt.
Látod, elszállt egy év megint,
női fények a nedves ajkakon
Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok… De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve. Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig
Nem mi voltunk a bűn, mégis évszázadok bűne ül a nevünkön. Ránk írták a hiányt, a lopást, a csúfságot, mint falra kent jelet: itt lakik a bűn.
Pedig csak éltünk. Tűz mellett, sárban, zenében, éhségben, gyerekekkel, akik ugyanúgy sírtak az éhségtől.
Felülről figyeli a várost. Ahogyan a megcsalt feleség tört mosollyal rohan fel a lépcsőn: időre megy. Mintha a másik, lopott pillanatok az ő perceit biztosítanák ki, a mindjárt robbanó órát. A szerető lassan készülődik: késni fog. Kiszámíthatatlan, pontatlan, az árnyéka el- mosódik a fürdő falán. A van és a nincs közti behatárolhatatlan, végtelen mező, ahol egyetlen fa sem ér az égig, a földig. Felülről figyeli a múlást. Mélyre szívja a füstöt, a viszonyok gyors- vonatként robognak át az állomásán. Felvett hangként ismétli az indulást, az érkezést. Vala- hol közben már langyos a kávé, egy félig elolvadt kockacukorral a felszín alatt. Aki bent van, bent
„Mentenem kéne, ami menthető”
Rubi, 2024. július 11.
Penészszag árad a falakból, Andrisnak nyilván nem volt érkezése szellőztetni. Ugyanolyan fullasztó a levegő, mint aznap, amikor utoljára aludtam itt. Reménykedtünk apa felépülésében. A nyirkos paplant sem sütötte nap már jó ideje. Régebben anya a diófák között kifeszített vastag kötélre dobta, minden héten egyszer. Apa mérnöki pontossággal tervezte meg a ház belső elosztását. A felső szinten a három gyerekszobából az enyém lett a legnagyobb. Sok-sok ablakot épített be, különböző méretű körök, téglalapok, félkörök ízléses eklektikáját alkotta meg. Mindennek köszönhetően természetes fény áradt a gyerekkorunkra. Hiába tárom ki az erkélyajtót, az orromban összesűrűsödik a savanykás levegő. Ezerszer elképzeltem a temetést. Két nap és idecsődül az egész rokonság. Érzem, ahogy kiszárad a szám. A szobába tóduló hűvös áramlat csillapít viszolygásomon.
Nem attól leszek felnőtt,
hogy én fizetem
az albérletemet, ételemet, italomat,
programjaimat, barátaimat, barátnőimet,
számláimat, hobbijaimat,
díszeimet, berendezéseket
és felelősséggel tartozom értük.
De szép a táj! A hó pihél, bennem egy érzés égig ér, mint egy szép ima, úgy hat át, melenget, mint egy új kabát.
Fehér a hegy, s a háztetők… Hólepte, régi, vén fenyők palástban állnak peckesen, le kell most mindezt festenem.
Kétféleképp is fotózták a talált tárgyakat, díszítő elemeket. A magukkal cipelt eszközök egyrészt képesek voltak normál fényképet készíteni vaku használatával; a másik üzemmódban viszont háromdimenziós modellt is tudtak készíteni, ha a bekapcsolt eszközzel megfelelő módon körbejárogatták azt. Szinte nem is nézték, hogy miről készítenek felvételeket. Viszonylag kevés volt az az idő, amit a bolygó felszínén el tudtak tölteni; viszont ha visszavitték a felvételeket a hajóra, ott már sokkal tovább nézegethették, vizsgálgathatták azokat. Nem volt elég nagy felbontása és pontossága ahhoz a felvételeknek, hogy minden apróságot láthassanak rajta; de az biztos volt, hogy a gép több részletet látott, mint amit ők maguk láttak a saját szemükkel a porral teli levegőben. Ilyen értelemben jobb is volt, hogy ahányan voltak, annyi irányba széledtek szét; ugyanakkor egy-egy felfedezésnél az emberi kíváncsiság újra összeterelte őket egy közös pontba.
Éppen külön-külön termekben dolgoztak, amikor felfedezett valamit, ami elsőre csak egy sötét lyuknak tűnt, azonban jobban megnézve igen sokáig folytatódott.
bükkök gót ívén lángoló monstrancia a felkelő nap
Vigyázz! A háló szálai fonódnak már tovább, nem nyugszik el sosem, aki használni kész honát,
csak maszkot ölt, biztos mosolyt, és sima szóra vált, tudja, legyőz, ha körbefolyt, – ez mindig eltalált;
Rubi, 2024. július 8., 21h Dimával telefonszámot cserélünk, megöleljük egymást. Késve érkeztünk a Keletibe, rohan a csatlakozáshoz, Beregsurány négy óra busszal. Andristól jön üzenet, mégis Lilu vár a parkolóban. Bodzás limonádét kortyolok, rágcsálom az apró jégdarabokat. Örülök, hogy ezt a keményfedelű bőröndöt választottam, nem először használom kispadként összekuszálódott életemben. Néhány méterre tőlem taxisok dohányoznak csapatba verődve, káromkodva szedik ízekre a ’rendszert’.
Ha ezt bárkinek elmondjátok, nekem végem van, figyelmeztetett bennünket osztályfőnökünk, Ibi néni. Igaza volt. Dübörgött-dúlt a szocializmus, mindössze két év telt el az 1963-as amnesztia óta, és jónéhány ’56-os politikai fogoly ült még börtönben azok közül, akiket a megtorlás lázában elmulasztottak felakasztani. Hetedikbe jártunk. Csak negyedszázaddal később tudtuk meg, mi zajlott a tantestületben a színfalak mögött; egyik tanárunk, Sándor bácsi rendszeresen feljelentette a kollégáit. Ibi néni szerint korábban magas rangú pártfunkcionárius volt, és már akkor félelmet keltett, amikor munkára jelentkezett az iskolában. Nem is merték tőle elkérni a végzettségét igazoló dokumentumokat. Így aztán csak évek múlva derült ki, hogy a dokumentumok nem is léteznek. Mivel kirúgni sem merték a dolgozó nép e barátját, lefokozták politechnika tanárrá. az is amit nem mondasz ki
Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.
Felsírni, jaj, de kéne újra!
Hátha jobbak leszünk, és végre
szeretni fognak bennünket is,
és kerül majd hús is ebédre.
Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni: – Itt vajon mi történt? – Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül. – Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá? – Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?
A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog, szerelem; feldob vagy fáj nagyon, aranyló könnycsepp, kis vagyon, csobogó víz egy híd alatt, fotó, öröklött pillanat, illat, ahogy Proust írta meg,
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
