VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni: – Itt vajon mi történt? – Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül. – Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá? – Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?
A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog, szerelem; feldob vagy fáj nagyon, aranyló könnycsepp, kis vagyon, csobogó víz egy híd alatt, fotó, öröklött pillanat, illat, ahogy Proust írta meg,
kérdezed miért csaltalak meg a sínmenti távhővezeték csak és kizárólag derékszögben kanyarodik fejtegeted miért csaltál meg az egyes terminál rég leomló épületének második szintjén az ablakból valaki néz miért futjuk ezeket a köröket újra meg újra a vonat fékez nincs megálló mégis szeretlek
A déli háború idejét farakások követték. Megnőttek, ágakat növesztettek, összebújtak. A partvonalak tudományos munkálatok, mondtam. Lelkesedéssel a felhőket szövi. Csendesen, csak a szívét kell masszírozni. Kipiszkálni a képeket a fa odvából, villogni az éjszakában. Ölni, mígnem mesemondóvá szelídül a gyilkos. Kifordítani fekete ruhát, szoknyát. ((t)ettek.) A hóhért mesemondóvá alakították. (Egyre beljebb.) Nem adjuk ezt a keskeny kis országot. Kulcs a levesben és a sztratoszférában.
Bagoly Kálmán kiabálásra ébredt. Kissé bizonytalan, fejhangú kiáltozásra a szomszéd lakása felől. – Leugro..óm! Halljátok, majd adok én nektek, leugrom innen, és kész! Bagoly megdörgölte a szemeit, belebújt kopottas papucsába, és kisétált az erkélyre. Szomszédja, Vecsey Dezső saját erkélyének korlátján ült lovaglóülésben, csíkos pizsama felsője félig kigombolva, haja fésületlen, arcán hetes borosta. – Jó reggelt! – szólította meg Bagoly.
Borsószemek hulltak az égből, valami fenti főzet. Sziklák voltak azok a könnyek, amit emléknek ejtett a Tavasz, hálóingben bújva ki a Tejút gyűrűjéből Április elsején.
Lehajtott fejjel, dacosan strázsált a köd, belepte a bokrok hegyét – lejjebb nem ereszkedett feljebb se.
REGEIDÉZŐ
Ül Prométheusz; embernyi seb lüktet a sziklás magányból
Sebei lassan bennem fájnak szárnya nő az örök vágynak
Kín-enyhítő szél maradni eleven szív a szíve lenni.
„..szeret, nem szeret..”
nem szedi szét, nem is rakja össze.
simogatna, de nincsen más csak ökle.
ha tartana, ha hajlana hozzám: magamból megránt s magába lök le.
Szerelem, Te drága! — tavasz jégvirága szállna s bóbita pihéje dőf le.
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain” – szavalom magamban Vörösmarty örökbecsű sorait, miközben kihurcolkodom az udvarra. Végre, végre! Boldog sóhajjal nézek körül. Az átható tekintetű Feketedög két méterre hever a napozóágytól, lustán csap egyet-egyet tekergőző farkával a levegőbe, de ezzel nem valami macskanőt hoz lázba, hanem őrületbe kergeti a nemrég hazatért rozsdafarkú pár hímjét. A kis fekete tollú hisztérikusan csattog, meg-megpördül az ághegyen. Mellettem bodobács küszködik, nem tudja eldönteni, bebújjon-e a száraz falevél alá vagy felmásszon a sóska levelére. Míg lecsekkolom, hogy a fölöttem elzúgó gyönyörű gép egy Boeing 777-es és Isztambulból tart Chicago városába, addig a vörös kabátos bogár eltűnik. Jönnek helyette a muslincák. Nem tudom, mit ehetnek, de a szememből akarnak inni. Újabb fortyogás: Moszkva-Isztambul járat pont a fejem fölött. Alatta mozdulatlan szárnyakkal karvaly vitorlázik a gyülekező felhők felé.
Próbáltam nevetve, próbáltam utálva, voltam jég kezedbe’, voltam izzó láva, próbáltam szavakkal, próbáltam erővel, hittem hogy egy angyal hittem hogy menő kell, próbáltam illatot, próbáltam fényeket, hittem hogy elkapott, hittem hogy jó neked…
A föld, lapos hátú és tollas, illetve habos és áll a kapu alatt, tornyot épít. Hibás, illetve annak ellenkezője. A könyveket valahol a felhőben írják. A legmélyebb és a legbensőségesebb hely tele zsemleszínű boldogsággal. Zsóka belenyúl Józsikám bácsi szájába. A lábával. Ez a világűr háború. A kapu alatt lakók olyanok, mint a kozmosz pora. Lábbal hosszúra nyitja a száját. Fekete lyuk. A baktériumok szülőföldje. Jön az anyja, szabadon, munka nélkül, ingyen. Rövid ruhában, hosszú haja zavartalanul úszik. Józsikám bácsi sír, de nevet is. Egy kicsit így volt az őskorban, meg a korszellem meg az illetékesek. Hajlottan jár, kimászik a konyhaablakon. Használd ki, boldogan élek az emlékezetedben. Szüksége van, mert ő nem az, aki. Erre halad egy konvoj, egy tárgy, vagy mit tudom én, mondjuk egy űrállomás vagy egy lány, meg hozzá csatolva tankcsapda. Az kérdezi, erem-e gyűlölni azt, aki egész életemben elnyomott? Zsóka Józsikám nyakán ül és sír.
ugyan
a világ fixa ugyan meg persze idea is de nem az enyém nem az én világom nekem ez mint eszme téves sőt erősen rög az egész úgy ahogy van egy fantazmagória főorvosnő drága mit is kérdezett az előbb?
A város, ahol Ventília élt, nem volt nevezetes semmiről. A tengertől éppúgy sok napi járásra feküdt, mint a hegyektől, s a körülötte elterülő szántók és erdők, bár megteremték a magukét, nem biztosítottak különösebb gazdagságot művelőiknek. A környékbeliek számára ismeretlen maradt a túlzott jólét éppúgy, mint a kegyetlen nélkülözés. A folyton háborúzó nagyuraknak, akik nem sajnálták alattvalóik ezreinek életét pazarlón feláldozni azért, hogy birtokoljanak egy hegycsúcsra épített várat vagy egy biztonságos kikötőt, eszükbe sem jutott hadjáratot indítani egy efféle porfészekért.
Szitál a fény gubbadt tanyákon, A gémeskút halálra váltan Röppeni kész parányi lázak
Az irodában ide-oda rendezgetem a jegyzeteimet, háromszor kapcsolom be a projektort, mielőtt elkezdjük. A fal fehér, nem nézek az arcokra. A körmöm mellett felszakad a bőr, a másik kezemmel tépem le, miközben beszélek. Nem tudom, melyik mondatnál. A tarkómon csorog a veríték, a zakó eltakarja. A szünetben a kávé ráfolyik a cipőm orrára, letörlöm, nyoma marad. Még egy kör a tárgyalóban, feszült mosolyok, az órájukra néznek. Elköszönéskor megbotlik a nyelvem a viszlát-ban.
tizenkét hónapja bennem voltál ostoros sejtjeid átjutottak valahogy a gumin vagy nem is húztál nem emlékszem reggel megesküdtél éjjelre más lettem feltapadt a falra ő most mellbimbómra és rágja ahogy te tetted belülről kilenc hónapig tudom volt terved örökítésre csak miért bennem és hová tűntél
Szépek voltunk és okosak is, csillagszeműek, legkisebb királyfik és furfangos szolgalegények, egymás mámorától szelíden megrészegedve, s most mocskos kupecek kurkászó keze között nézhetjük, ámító jelenünk hogyan rongyosodik múlttá. Próbálunk örülni, mosolyogni, persze hogy, de egyre gyakrabban, egyre hangosabb sikkanással hasadnak meg a hatalmas, fölpúposodott vásznak körülöttünk, csak ideig-óráig győzik újrafoltozni a látszatot szakmányban szorgos díszletfestőink, darab ideig előbb csak lappadt vitorlaként lógva lebegnek, aztán szédülve zuhannak a zsinórpadlásból alá a mélybe,
Ez itt a pezsdülő erek kora! Faroljatok, ti rég elunt fagyok! Figyelj az őrtüzekre, cimbora, vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz, alél a szó a parttalan vitán, de nyerni fog, ki áldozatra kész, magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
" Csak Tőled vártam el, hogy ne alkudj soha, hogy büszke légy, s konok, ne okos ostoba".
/ Krassó György: Csak Tőled /
Az utca azóta örök legenda kerek asztal felett a fejünk összeért elmerült a fény ezüst glóriádban mikor odafordultál egy gyönyörű leányhoz a falakon plakátok, rajzok a padlón röplapok... Legközelebb a ravatalon láttalak újra.
Teltek az órák, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy bármi is a cél, idővel meg fogja látni. Arra lett figyelmes, hogy a képernyőn az egyik fényes pont apránként egyre nagyobb lett. Egy kis, vöröses folt kezdett kialakulni. Közben ettek, ittak, ahogy emberi lényeknek muszáj időnként. Az órák teltek, a vörös folt egyre nagyobb lett, kezdte kitölteni a képernyőt, és mellette látható volt egy másik, alig kivehető gömb. A vörös törpecsillag és a körülötte keringő bolygó közötti arány merőben más volt a mi Napunk és a Föld közöttihez képest. Az embernek valamelyest az az érzése támadt, hogy ennek a kettőnek talán nem is szabadna egyben maradnia. Akármit is sugallt ez az optikai csalódás, a tény az tény maradt: Ez bizony egy másik naprendszer. A legjobb tudása szerint a mi naprendszerünkhöz mérve a legközelebbi csillag is több mint négy fényévre helyezkedik el, és volt egy megérzése, hogy amit a képernyőn lát, az nem a legközelebbi csillag. Meg egyébként is, ha egy űrhajó átmegy egy ennyire furcsa és bizarr anomálián, az képtelenség, hogy pusztán a legközelebbi naprendszerhez vinné.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
