VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
a csörgő-patak nyirkos völgyében
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
nem tettem semmi különöset. nem én inspiráltam Chon Benditet. Guevara gyűretlen álmú arca beléborostásodott a halálba, nélkülem is. s régebben is lángra nem én gyúltam: érintettlen rőzsenyaláb a múltam.
égve hagyta bennem valaki az éjszakát
Kalüpszó kertje is lehetne még talán lejtőn, sziklás kertben szomorú cédrus áll vele hallgathatom az eresz csepegését napjaim számláló
tűnő tücsökzenét
tegnap óta áll a vödörben az agyag. a teteje bőrösödik, alatta még képlékeny. a sebtapasz széle felvált a mutatóujjamon. a hangfalakból metálzene szól. az ablaküveg remeg a fémkeretben.
a víz az ujjak között túl gyorsan sárrá válik, beszivárog a tapasz alá. a masszát a korong közepére csapom. először le kell fogni, aztán a forgás beáll. a csukló tart, a váll merevedik. a felszín hideg, a vágás helye lassan lüktetni kezd. beleszól a mozdulatba.
Az első emeleten már jártunk. Hatalmas kövér nap, dundi szigetek, melyeket nem takar el semmi. Nyers erő és derűs, gyengéd gondolkodás. Több-kevesebb megértés után néhányan betolakodtak. A növények ágai tetszés szerint hullottak alá, vagy tűntek fel az ablakokban. (A különböző övezetekben tessék szükségszerűvé tenni.) Ne udvariaskodj az én számlámra, mondta valaki a villamosról való lógás közben. A fogantyúkba kapaszkodtak puszta kézzel. A növények száraira vékony repedéseket rajzoltak. Lesüllyedtek a medence aljára és a végtagjaikkal csapkodva hajtották maguk előtt a vizet. Itt kell fogat mosni, mondja, és mozdulni kipróbál. Megkapaszkodni a végleges információban. A Várinál esett az eső, és a nap rágcsálta az esőcseppeket. A kövér házak között kunyerált, rágcsált napnyugtáig.
lehet hogy már feladtam vajon megkapom-e azt a magamnak címzett üdvözlőlapot boldog csütörtököt Sanyikám! amelytől – mikor elolvastam a meglepetésből kifolyólag – könnyekre fakadok?
A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól. A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.
minden dolog természete az én egymagamban
és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint.
Erósz haldoklik. És ti nem tértek észhez. "Tojáséj" csészében melegítitek a Maresi ondót a reggeli négerhez. Arcotok dél-közép térfelén, éhes pinaként buggyan ketté a szátok. Undorodik tőletek az élet mint porba mondott csulától a nektárfüggő lepke Szégyell benneteket az anyátok! Olvasója szemein finoman surran körbe-körbe a rátok költött átok. Olyan kék. Megnyugtató. Nem mertek vérezni!
pécsudvard községban az a népi szokás hogy disznótoros vacsorák alkalmából a falu legényei álruhát öltenek és ilyen farsangi maskarában végigjárják ismerőseiket
ennek a falusi jószokásnak áldozott kutivácz györgy fiatal gazda három társával
Józsikám bácsi átgyalogolt az út másik oldalára. Évek óta kaptatott a macskaköveken. Olyan volt az egész, mint az ember szájában a cukor. Éles kanyarokat vetve halad, abban a magasságban másképp nem is lehet. Semmi kétség, fennakadt, kiszámolta, hogy hány lába van, eldöntötte, gyalogolni fog egész életében. Áthajolt a házakon, hogy kapálódzó mozdulatokkal lelassítsa az erősödő szelet. Kézen állva közeledett abban az állapotban, amikor még az ember váratlan eseménnyel számol. Pár napja még csapatostól jártak itt a gólyák, ma a terület kihalt. Senki nem fut, és a házsorok közül csúnya dolgok tűnnek elő. (Százlábú drón szörnyetegek visítoztak az égen.) A házak falai leomlottak, az emberek megmerevedtek abban az állapotban, ahogy a televíziót nézték. Kígyók és giliszták tekergőznek olyan sebességgel, ahogy tekintetünk megengedi. Derékig tengervízben, csapkodó hullámokban szakadatlanul történik kísérlet arra, hogy a világ a valaha volt őstengerekbe hulljon vissza.
Az ezredes látta, hogy valamit a kompon ügyködött, és bár derékig bele volt mélyedve valami szűk lyukba, hegesztéskor megszokott szikrák potyogtak ki a réseken. – Megmondaná, mit csinál? – Egy pillanat! Máris kifarolok!
Elkezdett izegni-mozogni, ficánkolni; ügyetlenül, apránként haladt kifelé. A tisztnek türelmetlenségében eszébe jutott, hogy esetleg megfogja a két kilógó nadrágszárat, és annál fogva rántja ki a lyukból; de aztán úgy döntött, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, és különben is ráér pár percet vállával a falnak dőlni; hát így tett, és mosolyogva nézte, ahogy kiszenvedi magát a nyílásból. Ahogy arra számítani lehetett, a feje koromfekete volt, csak a szeme és annak környéke pompázott eredeti fényében, amikor levette róla a hegesztőszemüveget.
Milyen furcsa ez a nyár, valaki valamit mindig vár Nem vihart, nem ünnepet, csak emberibb, méltóbb életet.
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.
A hús-körhinta forog,
Hétfőn történt, amikor nem szoktak Dolgok születni. Megragasztottam a Bibliám Hátlapját piros szigetelőszalaggal, Mert már majdnem leesett. De így annyira kifeszült, hogy többé Nem tudtam becsukni. A párnám alá Tettem éjszakára, nyitott alakban. Így azóta se lehet bezárni ezt a könyvet. Örökre kinyílt. És ontja az igéket. „Só-magom Nem hintem kendő-völgybe, gyász-darócba.” Engem is „befogad a vízgyöngy- Sión.” „A búzaszem- zsinagóga.” Befogad az embert teremtő madárvilág. Az ornitológia könyvsziget. Benne lepréselt lepkék, kolibri-szárnyak. Sirálytoll, bíbic-hang. Sztaniolba csomagolt Katamarán, füveken kövér vízcseppek, Amit egy bárány lelegel.
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
