VideóA PécsTV műsora Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
oksi, vernisszázsolok: (a kamerába les kalimpál) felsoroltak sok régi jó havert, s Baracska után már csak a barackban volt kanyar,
...megint az éjszaka. Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám? Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
ha egy mód van rá nem szeretnék a messzi Oroszországban kilencedik emeleti lakásban lakni bármily szép is onnan a kilátás jobb nekem itt az Ilka utcában az elsőn öreg vagyok én már ahhoz hogy olyan magasból essek ki véletlenül
Altatóorvosi vizsgálatra kellett ma mennem, izgultam rendesen, hiába nyugtatgattam magam, hogy ez még nem a műtét. 9.52-re voltam előjegyezve, Misi agyára mentem, mert hamar el szerettem volna indulni, hogy inkább ott várjunk, mintsem elkéssünk. Végül bejött egy munkahelyi telefon, addig én enyhe nyomásgyakorlásként beültem az autóba. 9-kor indultunk, 9.25-kor már a parkolóházban köröztünk. Ha 25 perc alatt ideértünk, csak megtaláljuk majdnem ugyanennyi idő alatt, hová kell menni, még az én befékezett teknősbéka tempómmal is – gondoltam. S lőn.
BOLYONGÁS
valahányszor az ókor homokjában bolyongok már-már tapinthatóvá válik a tökéletesben feléledő iszony remélem , nem hagynak cserben most sem, szigorú törvényeimben vakon megbízok,
Lázadoznak ott, ahol eredetileg kultúrház, rádió, csalán volt. Én vagyok a fürdőmedence, mondja Somfainé, vagy az egészségház, vagy az öltöző, és megosztom a szabadságot. Egy gyönyörű cseresznyefa a magasból, majdnem meghaltam magam, mondja. Nevetek, kiengedem a levegőt a kezemből, összetörik, elgurul. A tükörképem kereszülreped. Az éghajlat láttán merészelem kimondani, hogy tudatosan ellenőrzött, könnyű. Somfainé arcán látszik a sivatagi vándorlás, a felfedezés. Beborult tekintettel, egyre távolabb, már-már a képzelet peremén. Utána nyúlnak, belemarkolnak, a hullámok jeleznek, letépik Somfainé ruháját. Beborult, rémesen néz ki a délelőtt. Kinéznek a porból, bámulnak rá, Somfainé ugrik, repül, magára vonja a figyelmet. A szünet alatt felrajzolja, hogy semmi. Áll, gyere be,mondja, a pasas eltűnődik. és éhes is, belép a kápolnába. Csupa pamutszövet, rikkant egyet, meglóbálja, önmagára mutogatva tördeli a kezét. A csengőhang elhagyja a fedélzetet, a hanghullámok füzérben szerveződnek, szívük van, Somfainé elfordított fejjel táncol. Oda jár, rendes ember, a nyakáról veszi le a térdét. Somfainé dölyfösen párbeszédbe elegyedik Somfaival.
Árvákat vittek át a zebrán, lukas kabátban felemás cipőben, nevetve énekeltek. Kell neked egy olyan, még ne legyen iskolás - költenél könyvre, kabátra-sálra. Én lehajtottam fejed, az anyád vánkosára - egy daru állt a sarkon, bontott, vagy épített de kívülről a kosárban négyen bámultak át mintás rács volt az ablakon - egy kora őszi hajnalon… felig húztam a rolót.
MIT CSINÁLTÁL ÁRNYÉKODDAL, APÁM?
Nem tértél haza a harcokból, Helyetted a temetés jött. Egy tenyérnyi levél De kitartóbb, mint te...
Hiányoztál a gyerekkoromból A hiányod hideg és havas volt. Voltak emberek, akik nem átallottak hasznot csinálni Vérontásra kiadott pénzből.
Ha tudnád Mit kellett a fiadnak átélnie Hova fordulhatott gyógyításért. Gyere be az álmomba Mutasd meg nekem az arcod.
Bár csak tudnád, Mit éltem túl nélküled. Bár csak tudnád, Hogy, járhatatlan utakon végigmenve Beléphetnél az álmomba...
A sok ajtó közül odamentek az egyikhez, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi; az ezredes azonban mély levegőt vett, mintha már akkor bánta volna. Bekopogott, vagyis pontosabban bedörömbölt az öklével, amit ő magam még mindig az illedelmesség rugalmasan nyújtogatható kategóriájába sorolt. – Hm – mondta, jelezve azt, hogy mondani szeretne valamit, csak szeretné, ha előbb rákérdeznének, hogy mit szeretne mondani. – Mit szeretne mondani? – kérdezte az ezredes, belemenve a játékba. – Magamtól azt hittem volna, hogy ezen a bázison biztosan van valami modernebb módja annak a jelzésére, hogy ki szeretnénk nyittatni az ajtót.
Hűségeimbe minden átvérzik. Merő kánon lett bennem a férc hit. Árulásom sajnos mindenkié, testem hályoga lett ma lelkivé.
Bátorságom is sokfele nyeklik. fönn hullámzik, mégis megfeneklik. Félelmeimbe ez is belefér: félember vagyok, döcögő refrén.
1. A madárijesztő-alkatú, sápadt, vézna Kafka (nem szegény Margitunk, ő két effel, hanem a prágai „bogaras”, a Franz), nyáron naponta lement a bársonyos folyóhoz, és leúszta ott akkor azt a másfél-két kilométert, a magára-magának kiszabott, kirótt távot, előtte és utána is tornázott egy keveset a Vltava-parton, hogy aztán jó lelkiismerettel asztalhoz üljön és megírja azt a tíz-tizenkét lapnyi, magának kiszabott, előírt remekmű-penzumot, mert sohasem tűrte, hogy bárki is megmondja neki, mikor, mennyit kell még teleírnia, maga szabta meg magának hozzá az ütemet, a tempót, amivel belubickolta magányosságát a Moldvából a hírbe, a halhatatlanságba
Elmúlt a tavaszi szünet, iskolakezdet. Az utolsó szüneti nap eszembe juttatja az iskolát. Diák- és tanárkoromat is. A reggel fontos kommunikációval kezdődik. – Tata! – csetel hozzám unokám, Péter. – Írnom kellene a húsvétról valamit. Ez a föladat, szünet után be kell adnunk, a tanárnő szigorúan leosztályozza az ilyesmit. Van egy ötleted? Súgjál, tata! – Gondolj vissza arra a mesémre, amelyet később is oly sokat emlegettünk! – Virágvasárnapon Jézus urunk beszamaragolt Jeruzsálembe. Ünnepre érkeztek a népek, mégis, ha visszagondolunk a nagyhét történeteire, a keresztre feszítés kegyetlen végrehajtása jut eszünkbe először, és nem a bevonulás pálmaágakkal lengedező boldog békeüzenete.
A nádat a szél, mint ezer ujjal játszó kéz,
Gyerekkoromban senki nem ijesztgetett csúszómászókkal, legfeljebb a fiú osztálytársak jöttek túl közel az arcomhoz egy-egy cserebogárral – ami ugye mégsem csúsz-mász állat, kivéve, ha kiszedik a lábait, brrrr –, hogy nézzem meg, ez egy királynő, mert piros a tora. Farkas sem lakott a Bence-hegyen vagy a Vitéz-kanyarban, mégis gyakran játszottam azt, hogy gyorsan be kell ugrani a megvetett ágyba, s alaposan be kell takarózni, különben elkapják a lábamat a kígyók, meg hogy úgy kell elbújni a „bunkerben”, hogy akárhányan szorongunk is az ebédlőasztal alatt, senkinek ne lógjon ki egy végtagja se, mert azt megeszik a farkasok.
nehézbombázóként zúgó szarvasbogár kökörcsinleány fátylán szikrázó vízcsepp lombok zenéje kottáz tiszta hangzást rejtőző vadkan csörtet sűrű ciheresben kilátó feszül az égre vörösfenyő vitorla pannon ormok között veled vigyázó
Rázkódás nincs, minden kezdés örömteli elfoglalták az erdőt az embereit, a legszegényebbet is (Szegénylegény), (Kopog, vés, tekeredik.) Úgy tartja a kezét, mint a színházban, görbe a határ és az ujjak, az ajak még feszes implantátum. A kiállítóterem pilléreit pontosítani kell. Meglátod milyen tulajdonságai vannak. Nők összetekeredve. A szokásos pszichodinamikus elrendezés szerint. Én csak annyit tudok, mondta, hogy egy moziban ülök. Fejjel lefelé csúszós (szolgálat). Megissza a halált, jóofa. Kézirattal jelentkezik, vési a követ teátrálisan, felhívja magára a figyelmet, a hülyéket meg kell becsülni, mondja, szilánkok a szemben, türelmetlenül és görcsösen. Remény. A kígyó azt hiszi, hogy mindenki felett ítélkezhet. (A tiszteletreméltó vadak a történelem újraolvasásában hisznek.)
torzult az időtükör
– Uram, megmondaná, hol született és mikor? – Tudja, kérem, én nem erre a világra születtem... – Hm, valóban? – Valóban nem. – Akkor, ha szabad kérdeznem, melyikre? – Nem tudom, de az biztos, hogy nem erre.
Lángol a cseresznyefák lombja, térzenét játszanak hófényű madarak. Didergő tekintetek vágják szét a sugarakat.
Kabátom tépett lapulevél vállamon.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
