VideóA Partizán videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A levegő az orrlyukak nyílásain át halad a tüdőbe. A hátgerinc meghajolva, a fej kissé előrebukva figyel. Figyelek. Dobogás, mozdulások, melegség, vegyülések az agyban. Létezem.
A pihenő ujjakon apró remegések. A homlok hűvösebb, mint a száj hússzerű duzzanata. A szájban fogak oszlopai között a nyelv. Nyál gyűlik. Nyelés. A test hajlékony vezetékeiben nedvek keringenek. Összerándul, majd elernyed a szív. Lábon a köröm lassan nő. A barna cipőfűző masnira kötve.
Áthidalás
Szavakba kapaszkodni:
A minap találkoztam Rezeda Kázmérral. Azt mondta nekem, hogy Szindbád és Krúdy beszélgetnek a Chicago Kávéházban. Pontosabban hallgatnak. Mindjárt gondoltam, meglesem őket. Daliás lovak, fogat ügetése merült fel képzeletemben. Dobhártyám egyenletesen érzékelte a patkók dobogását, a ló sörényét enyhe szél lebegtette. Nem, nem láttam én errefelé lovat sehol. Mikor is találkoztam lovas kocsival? Amikor azt kiáltotta a kocsis a bakon, hogy szó-dát… szó-dát vegyenek! Azt a kocsit nem paripa, szürke gebe húzta. Többször is megállt az úton, a kis házakból emberek szaladtak oda. Én ugyan a szódát is szerettem, persze szörppel, de igazán a nagy jégtáblák izgattak – most melyik mesébe is helyezzem őket? Azt, hogy elolvadhatnak, el sem hittem soha. Meg a lócitromok, így mondták. Ugyan azt is érdekesnek találtam, de a citromos gömbfagyit mégis jobban szerettem nyalogatni. Abba is jutott a jégből, formája akár a lócitrom, és a fagylaltot is a ház elé hozták akkoriban. Még ciripelt is a fagylaltos kocsi, akár a tücsök. Ennyit a lovakról meg a citromokról, én itt kocsist nem látok sehol.
akasszák föl az üres falak üresek
Eltűnt! Keressük! A felirat alatt, a lap közepén a jó minőségű fényképen egy fehér-vörös cica nyújtózkodik elégedetten. A barátságos kétéves lány cica, Bobo 2014. november 18. óta nem jött haza. Két telefonszám és alul apróbb betűkkel: hiányzik nekünk. Ágay Margit színésznő neve mellé fotót tűztek a lépcsőházi hirdetőtáblára. Barna gombszeme fáradt, mosolya óvatos. Én nem ilyennek ismertem.
Köd ül a csupasz akácok felett, sáros úton megáll az idő. Fázik a bőr, didereg a test, s vállamra zuhan a közelgő jövő.
Mint rongyot a szél, úgy kap fel az élet, s addig cibál, míg földre nem ver. A kemence szája hidegen mered, csak hamu maradt a kihűlt helyen.
(Azért, mert visítoztak, pedig nem voltak idegesek.) Csak akkor hittem el, amit mond, és kitartotta a kezét. Megszámlálhatatlan ujja volt és kapart velük. Azt ismételgette, hogy kivándorol. (Nem velem történt.) Olvass újságot, inkább élj és vidulj, és számolj cérnát, napokat, meg a hónapokat. Folt, mely az ember karjából bújik elő. A vérhígító felhígítja a testet. A jóból sose elég, ha jóízű a sajt. A király bemászik a telefonba. Kompromisszumos cselekedet, az összes tudós téved, talizmánt farag, vagy verébre lő. Durva faág a földi vizek színe. Futnak a sivatagban, meg tudod csinálni.
1. Megint milyen értelmetlen nap volt Felhővárad előtt omladozó kőris Harmadikos gimnazista volt, és imádott olvasni, tanulás után mindig szépirodalmat. Az anyja elégedettnek tűnt. Jancsi azonban kicsit rossz kamasz hírében állt és kövérkés. Az anyja finom süteményeket sütött, ez tény. Az iskolában semmi különösebb baj nem akadt Jancsival, de otthon igen. Az anyja sokszor utazott a nagyihoz, vitte magával a frissen sütött süteményeket. Ezeket Jancsi néha megdézsmálta. Anyját ilyenkor majd’ megütötte a guta. Most ismét a mamájához készült a hétvégén. Szombaton almásrétest sütött. Ezen a napon Jancsi különösen sokat olvasott, hiszen nem kellett tanulnia. Gogol szerepelt a kedvenc írói közt. Jancsi ki nem állhatta a mamát. Kiskorában ugyanis ördögfinek nevezte. Jancsit az iskolában is sokan csúfolták. Hamletnek. Az apját korán elvesztette, de nem azóta lett kövér. Talán nem tehetett róla, hogy olyan édesszájúnak született. Annak idején apja is az volt.
ahogy a Háromtenor énekel önelégülten és kiszámítottan előre bezsebelve magának a tapsot a brávót és a ráadást csak úgy érdemes füvet nyírni
Igazából úgy érezte, hogy az sem hökkentette volna meg, ha valóságos lett volna. Más helyzet lett volna, ha mondjuk otthon ücsörgött volna a szobájában, tévét nézve, egy pohár bort szürcsölve, és ott jelentek volna meg ezek a figurák a szoba közepén, akkor joggal aggódott volna a saját állapota miatt. Mint a rajzfilmekben, legelőször is letette volna az italt, arra gondolva, hogy soha többet nem kellene alkoholt fogyasztania, hátha attól kelt majdnem-életre a fantáziája. Pár nappal ezelőtt azonban még az is teljesen hihetetlen lett volna a számára, hogy ott legyen, ahol éppen most van. Soha nem jutott volna eszébe, hogy elviszik egy titkos bázisra, aminek még a feltételezéséről sem hallott, onnan felröppentik egy űrbázisra, amit a Föld minden országa titkol, ott felszáll egy űrhajóra, amiről eddig azt gondolta volna, hogy még a hozzá szükséges technológia sem létezik, átmennek egy féregjáraton, amiről meg volt győződve, hogy tudományos képtelenség, majd leszállnak egy bolygóra, és egy olyan kihalt civilizáció annyira épségben maradt nyomait veszik szemügyre, amire a statisztikák szerint nulla esélyük lett volna. Ezek után lehetett-e volna bármennyire is meglepő, ha találkoznak élő űrlényekkel?! Vagy ha nem is élőkkel, de ki tudná megcáfolni, hogy valamilyen formában nem maradt fenn a biológiai és kultúrális lenyomatuk, akár hologram, akár valami transzdimenzionális energia formájában?! Még ez lett volna a leghihetőbb része a történetnek, tekintve hogy odahaza, a Földön is már állítottak úgy emléket rég elhunyt előadóknak, hogy egy egész koncert alatt hologramot vetítettek róla, mintha most is ő lépne fel, miközben a hangszóróból korábbi felvételek dübörögtek.
Kezeit arca előtt összefonva, szemeit lehunyva, akárha a semmiben keresné gyökerét valamilyen múltnak.
Legrosszabb úgy tenni, mintha nem történt volna, és nem történne semmi.
/azt hiszem bűn lenne az utolsó hidat felégetni./
és még ez is, hogy egyetlen lövés, dördülés nélkül veszik el, sok tízezernyi élni vágyott perc árán egy döntő ütközet.
ahogy s ahol eldönög egy pillanat s hogy volt, csupán egy furcsa folt, a hirtelen kiüresedő csönd mondja el:
Te vagy a hiány, ami kell..!
– Adj gyorsan papírt! – Csak nem? – kérdezed felcsillanó szemmel. – Csak de! – felelem. Amíg keresed, honnan téphetnél ki egy üres lapot, átgondolom az egészet. Regényt fogok írni! Detektívregényt! Miért is ne? Most az egyszer nem várok az ihletre, hanem kipréselem magamból a logikát és a fantáziát, melynek, azt hittétek, híján vagyok. Azt mondják, a regény jobbára seggelés kérdése. Hát majd kiseggelem! Egymás után szépen sorba rakom a szavakat. Nekem is ugyanannyi betű áll rendelkezésemre az abc-ben, mint Thomas Mannak. Mire végre papírhoz jutottam, a regény kész koncepciója köddé vált. Már csak az elejét tudtam elcsípni: Az állványokon sorakozó ruhák sűrű fala résnyire nyílt, és egy pillanatra kikandikált egy mulatt arcból kiragyogó, fürkésző szempár. A ruhák függönye újra összezárult. Magam sem tudtam eldönteni, vajon nem a szemem káprázott-e. De ha tényleg volt ott valaki, akkor hallania kellett minden szót, sőt talán azt is látta, mit adtam át titkon Juannak. Minden áron meg kell találnom ezt a leskelődő alakot! A néptelen áruházi raktár ruhaerdejében képtelenség a nyomára jutni. Lehajoltam. Meztelen, apró női lábakat láttam futni a kijárat felé. Az ajtórésben egy pillanatra megvillant a fehéren izzó karibi nyár. Aztán nagyot döndült a vasajtó, és visszazárt a raktár kellemes hűvösébe. Azok a szemek! Meg kell találnom! Ráismerek, ezer közül is...
az hogy eltűnök ha már nem leszek itt
valaki oltja kiszáradt patak esett madárnak
(Azért van, mert visítoztak, pedig szerencsések.) Behallatszott a hallgatag, lesoványodott kétségbeesettek dala. A világ fiatal és gyakorol, eszik, alszik, gyereket csinál. Azért szerencsések, mert a vízből átbújnak a levegőbe. A fejekre hajat ültetnek, és lefogják egymás kezét. Zsóka szűk ruhában emberekben lakik. A papagájok körülrajongják, imádkoznak érte. Ha Zsókának akkor mélyen az arcába nézek, ma ő a feleségem, mondja. A vén tölgyek csilingelnek, és spriccelik az esővizet. Ne felejtsd el, hogy a kapuban toporog a tél. Méltóságos porfelhő kavarog a kockaköveken.
A mélységek és a vízforrások előtt Született. Mi előtt lehelyeztettek a földkerekség Első porszemei. S eleredt a kimeríthetetlen Gazdagság tiszta folyója. Előállt az ámulatba ejtő gondviselés. Az örökkévalóság idő-nélkülisége. Hozzáférhetővé vált a szellem.
Való igaz, diktatúra volt, de nem proletár vagy emberarcú, meg olyasmi, ahogy az efféle rendszereket a fontoskodó történészek jellemezni szokták. Helyette hús-vér futballsztárok és utódaik paradicsomi köztársaságaként került végül az ország történelmének legfényesebb lapjai közé! És nem sejthette senki, hogy mindezt valójában az 1954-es berni vb-döntő vezető bírójának, Lingnek köszönhette a nép, az ő tökös angol természetének, hidegvérű, makacs hiúságának, mely holtában sem engedte meggyalázni néhai nagynénje, Szvatopluk Tímea emlékét![1]
a könyvemet, amiben Édes Anna megszökik Jancsi úrfival, és Amerikában Jancsi híres filmcsillag lesz, a házuk pedig a legnagyobbak második otthonává válik Lugosi Bélától Bartók Béláig. Könyvem Bródy Sándor-, Mészöly Miklós- Franz Kafka- és Femina-díjat kap. Anyagi gondjaim megszűnnek, a közönség kiköveteli az önéletrajzi kötetemet, különös tekintettel az olyan traumatikus részletekre mint mikor hatévesen megvertek favonalzóval (a tanár), meggyfavesszővel (a szülők), mikor öngyilkossági kísérletet követtem el (fél doboz nyugtatóval), vagy mikor eladósodtam (vásárlásfüggés), ezért kiváltani kényszerültem a magánnyugdíj-pénztári befizetéseimet. Önéletrajzom miatt az összes menő podcast-adásba (Partizán, Puzsér, Friderikusz) meghívnak. Az Édes Anna Amerikában-regényemet megfilmesíti a magyar HBO (négyrészes minisorozatban).
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
