VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Balogh István: Húsvét napja: esti mese unokámnak
Húsvét napja: esti mese unokámnak
Elmúlt a tavaszi szünet, iskolakezdet. Az utolsó szüneti nap eszembe juttatja az iskolát. Diák- és tanárkoromat is. A reggel fontos kommunikációval kezdődik. – Tata! – csetel hozzám unokám, Péter. – Írnom kellene a húsvétról valamit. Ez a föladat, szünet után be kell adnunk, a tanárnő szigorúan leosztályozza az ilyesmit. Van egy ötleted? Súgjál, tata! – Gondolj vissza arra a mesémre, amelyet később is oly sokat emlegettünk! – Virágvasárnapon Jézus urunk beszamaragolt Jeruzsálembe. Ünnepre érkeztek a népek, mégis, ha visszagondolunk a nagyhét történeteire, a keresztre feszítés kegyetlen végrehajtása jut eszünkbe először, és nem a bevonulás pálmaágakkal lengedező boldog békeüzenete. 2012. Húsvét napja van. Besötétedett már, ideje a lefekvésnek. Hatéves unokám esti mesét vár tőlem, az ünneppel kapcsolatosat. Eme visszautasíthatatlan kérdésére kezdek bele így a húsvét sajátos összegzésébe. Folytatom aztán tovább, mint egy vén igric. Ez tetszik a kölyöknek nagyon. – Elkövetkezett pedig az kovásztalan kenyerek ünnepe, melyet húsvétnak mondanak. A szent városba való bejövetel hetének negyedik napján, vérét kellett venni a húsvéti báránynak. Urunk pontos útmutatása szerint egy ember jön majd szembe az vacsora előkészítőivel, kezében korsó víz, s őt kell követni a házba, ahol az áldozati bárány terítékre kerül. Péter és János végrehajtották a Jézusunk utasításait, meg is találták azt a házat, amely szállása lett a húsvéti bárány elköltésének. Titok lengte körül a helyet, ám mégis akadt olyan híve a mi Urunknak, Jézusunknak, aki a tanítványok mellett odatalált a megnevezett ház kapujához, s így köszöntötte a mi Urunkat, Jézusunkat: – Áldás, békesség, Rabbi! Te minden csodára képes vagy! Segíts mirajtunk! Jézusunk fejet hajtott a szegényesen öltözött férfi előtt, kézen fogta őt, és a ház tornácára vezette. Ott leültette egy székre s így szólt hozzá: – Oldd meg sarudat, atyámfia, elsőként a te lábadat mosom meg. – Jaj, uram! Én nem vagyok méltó ily hatalmas kegyre, az út porát lemosom én, ha hazaértem. – Szolgállak én téged, lelkemnek igaz társa, ne szabadkozz! Cseréptál került a vándor lába elé, bele Jordánból nyert friss vizet öntöttek, s Jézusunk, a mi Urunk, leborult a szegény ember előtt, megmosta annak fáradt lábát, gyolcskendővel szárazra törölte, s nem felejtette el begyógyítani talpának csontig berepedt sebeit sem, amelyeket a megszálló római hatalom kényszere ejtett rajta. Miután enyhültek a látogató kínjai, így szólt Urunkhoz, Jézusunkhoz: – Rabbi! Nagy a mi keservünk. Enyhítsd lelki bántalmainkat! – Pedig talpad sebei testi bántalmakról adtak énnékem számot. – Ó, a testi bántalmak! Ebcsont beforr! Elviseljük, mert ránk szabta őket az Úristen. Vele nem perlekedünk, mert az hiábavalóság. – Mondd, ó, vándor, mi helységed keserve? – Uram! Még a Júdás Makkabeus vezérelte szabadságharcunk idején hozzánk pártolt egy idegen, aki lelkünknek kedvessé lett, s aki görögnek mondta magát, aztán meg is győződtünk róla, hogy azt a hitet vallja. Nagy hadvezér volt, sokszoros győzelmet aratott a római megszállóink és elnyomóink felett, de végül a túlerő rajta is győzedelmeskedett, elfogták és tizenkét társával egyetemben kivégezték. Ama kegyetlen bitó kötelének hurokja még most is halálosan szorítja a torkunkat, levegőt alig kapunk akadályoztatása miatt. Vegetáltunk egy darabig, de életre keltünk, Uram! Megélünk most már, hitünk biztosan visszatért és lassan immár sokasodunk is! – Túlélitek az esetlegesen bekövetkező hatalmas csapásokat is? – Ha bízhatunk benned, Urunk. Csak Te adsz erőt minékünk.
Jézusunk egyenként kiemelte a vándor lábait a cseréptálból, gyolcskendővel szárazra törülte a végtagokat, aztán rákérdezett: – Hol keressem, ha vándorútra kelek, a te helységedet? – A legszelídebb, a legszőkébb, a legédesebb folyó jobb partján, két nap járásra a torkolattól. – Eljutok oda, biztosan megfordulok majd arra is. Segítenék, ha lehet, de miben? – A mi hősünknek diadalívet emeltünk. A római megszálló ránk rontott, döntsük romba hűségünk és csodálatunk, elismerésünk és kiállásunk emlékművét, mert ellenük vétkezett a mi hősünk, aki görögként mégis áruló római volt! – Ti másképp látjátok? – Másképp van az egész történet, Urunk, Jézus! Ő velünk volt, ő az igazi szabadságunk és testvériségünk elkötelezettje volt! – Ám a római hatalom másképp ítél? – Semmibe veszi a valóságot. Ő csak saját, később kialakított világát vetíti napjainkra. – Miben segíthetek? – kérdé Megváltónk. – Ne engedd ledönteni őt dicsőítő oszlopunkat! – Ezt megtehetem. És könnyű is a végrehajtás. Ám csak ti tehettek ellene. A regnáló hatalom, vagy annak árnyéka, majd rátok támad, ti álljatok ellent, a lehetséges törvényi keretek között. De bármit is kiált, bármivel is fenyegetőzik, hozzá ne nyúljatok az emlékműhöz. Tudatosítsátok maradékaitokban, hogy ama építmény lelketek, szívetek, identitásotok igaz megtestesítője. Ha a hatalom lerombolná, még szilárdabbá válna, mert a megemlékező oszlop hűlt helye erősebb építmény, mint bármely gránit vagy márvány. – Mégis mit tegyünk, ha bontani kezdi? – Gyűljetek köré és sirassátok. Ehhez jogotok van. – Sírni tényleg jogunk van. – Hősötök tábláját vigyétek templomotokba! Oda nem férkőzött még be a római? – Oda még nem. – És ne helyezzetek más képet hősötök helyébe! Ő ezt szeretné. – Ki is jelentette. – Engedjétek rombolni akár. Ám ti ne vegyetek részt eme atrocitásban! – Vannak közöttünk konkolyok. – A konkolyt szigeteljétek el! Közösítsétek ki magatok közül! – Uram, Jézus, megértettem. Csak azt mondd, megmoshatom-e én is a te értünk megfáradt lábadat? Urunk, Jézus föltápászkodott térdelő helyzetéből, s így szólt: – Megtiszteltetés számomra, ha te mosod le lábamról a nehéz utak porát! A vendég a cseréptál fölé görnyedt. – Nyújtsd a lábad, Uram! – Legkedvesebb tanítványommal mosattam volna le a talpam, de néked hagyom a dicsőséget. Honnan is való vagy, kedvesem? – A Tisza alsó szakaszáról vagyok. Talán már hallottál rólunk? – Ne féljetek! Eljövök tihozzátok, biztosan eljövök!
Az elbeszélés végén szót sem szól az unokám. Fejét lehajtja. Nézi a megvetett ágy paplanát. Húsvét napja van, este, alváshoz készül a család. Hosszan töpreng valamin az én utódom, végül fölemeli fejét. Szemebe néz. – Tata! Te most Jézusról mondtad a mesét, nekem közben meg sok minden más is eszembe jutott. – A mesék már csak ilyenek, Peti. Sokféle gondolatot ébresztenek a hallgatókban. Kérdezne még valamit a kölyök, de érzem, éjfélig is elbeszélgethetünk, ha folytatjuk. – Holnap reggel locsolkodunk – szólok. – Megöntözzük a mamát… – Meg anyát is! – vidul föl a képe. – Új locsolóverset tanultam, tata!
Elmúlt már fehérvasárnap is, az igaz, a szívbéli, az örökké tartó barátságok megkötésének ideje. Régen a lányok mátkaságot kötöttek egymással, a fiúk meg komaságot. Ma már szinte feledésbe is merült ez a szép szokás, amely a szeretetről, a megbecsülésről, és a feltétel nélküli megsegítésekről szól. Ez jutott eszembe, mert a gyerek visszajelzett, tata, nagyon jó volt a segítséged! Ötöst kaptam a dolgozatomra! Újságolom boldogan mamának a jó hírt. Valahogy beleakadtunk a fehérvasárnap jelentésébe, a lányok közötti mátkaságba. – Most is van szoros kötelékem néhány lánnyal, akik ma már mind nagymamák. Mi már az óvodától, vagy az alsó tagozattól kezdve szinte elválaszthatatlan jó barátnők vagyunk. De figyelj csak, mi maradt? Mikor szült Juci barátnőm, bizony vittem neki mátkatálat. Kisgalambleves és fonott kalács volt a kosaramban. Amikor én szültem, ő is mátkatállal tisztelt meg engem. Te azért nem emlékezhetsz erre, mert akkor, 1970 júniusában, éjjel – nappal sokadmagaddal a gáton voltál, a Tisza áradásától védtétek meg a mi Zentánkat.
Megjelent: 2025-05-11 20:00:00
|
