VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Álomutazásra hívom a kedves olvasót. De ne gondoljanak itt holmi karibi luxusnyaralásra, világ körüli hajóútra, afrikai szafari kalandra, vagy Holdutazásra. Egy sötét birodalomba nyerünk bepillantást, az álmok útvesztőibe, a rejtett vágyak, indulatok, szorongások pikáns és bizarr világába, egy olyan szabadulószobába, ahonnan mindenkinek magának kell megtalálnia a kivezető utat.
Köszöntöm a kedves jelenlévőket és nem utolsó sorban az alkotót István László grafikust, és akvarellfestőt, jubileumi kiállításán. István László akvarellfestő munkáival gyakran találkoztam kiállításokon járva, és minduntalan azon kaptam magam, hogy vissza-visszalépek egy-egy képének láttán. Engem, akit legfőképpen a kőszobrairól ismerhetnek a jelenlévők mindig is az anyagon túli világ vonzott, és a sziklában látom meg legtöbbször a valóság igazi arcát. Mégis azon kapom magam, hogy István László festményeit látván is felsejlik bennem egy másik valóság, egy képen túli világ. Az akvarell könnyednek, néhol már-már illékonynak tűnő technikája mögött ősi keleti gondolkozás rejtezik. A kép mindig többet mond, mint amit láttat. A keleti festészetre jellemző, hogy semmi nem az, ami a felszínen látható. Nem véletlen, hogy az akvarell technikájának nagy mesterei japánok és kínaiak. A képek szimbolikáinak hálójában könnyen elvész egy európai szemlélődni vágyó befogadó, akit ráadásul elméje rendszeresen becsap. A nyugalmat, amit egy világos áttetsző színekbe burkolt békés táj ábrázol egy zaklatott csapongó, még mindig a külvilág fényeitől megszédült elme képtelen mélységeiben átérezni. A Remind Media és Krizsó Szilvia videója
Mindenki azt mondta, hogy a Szaharára nincs már jegy, sőt gyakorlatilag nem is volt. Régen elfogytak a helyek. Én mégis találkoztam egy angyallal, aki az előadás napján a kezembe nyomott egy tiszteletjegyet. Ma sem tudom, hogy történhetett ez meg velem; mintha azon a napon valami láthatatlan erő utat nyitott volna előttem egy olyan világ felé, amelyről mindenki azt mondta, elérhetetlen. A nézőket felvezetik a színpadra, ahol kialakították a nézőteret. Körbeüljük a kis pavilont, amelyet a darab helyszíneként rendeztek be az alkotók – először arra gondolok, rosszul választottam helyet, mert nekem háttal indul az előadás, de ez a félelmem gyorsan szertefoszlik. Egy mackónadrágos, atlétatrikós férfi jelenik meg: Balog József már az első percekben berántja a nézőt a darab világába. Cigarettát tölt egy asztalnál, egyiket a másik után. A tévében egy film vagy sorozat végefőcíme megy, a szinkronszínészek nevét sorolják. Vele szemben ülő fia matchboxot tologat, és az asztalra hajolva, alulról néz fel az apjára. Aztán az apa egy vadászpuskával főbe lövi magát. Innen indul minden.
Beszélnél ifjúkori kedvenc olvasmányélményeidről, kik hatottak rád akkoriban? A tanulás tulajdonképpen csak az általános iskolában érdekelt, akkor még kicsit meseszerűen tanultuk a történelmet, bár rengeteg csúsztatással és hazugsággal. Feltehetően nem véletlenül álmodtam azt egyszer úgy nyolcadik elején, hogy Tímár Mihály búzát szállít az Auróra cirkálón az éhező orosz forradalmároknak. Még hatodikban volt egy nagyon kedves történelem tanárom, Perényi Mártonnak hívták, és rögtön azzal kezdte, hogy felrajzolt a táblára egy óriási amőbát, ez volt a Perényi birtok. Itt vannak az urasági földek, itt a jobbágyoké, ez itt a legelő. Nekem ez roppant megtetszett, ráadásul minden jó feleletért piros kartonból kivágott korongocskákat osztogatott, s ha azokból öt összegyűlt, már írta is be az ötöst az ellenőrzőbe. Ezenkívül persze imádtam a történelmi regényeket. A koppányi aga testamentumában olvasott alsóvágással például egyenesen őrületbe kergettem a játszópajtásaimat. Nyilván nem tudtam –husángokkal vívtunk–, tökéletesen kivitelezni, ezért mindig rávertem a kezükre a botommal.
Miért épp a hommage műfajára építetted fel az egész legújabb verseskötetedet? Igazából anno még 2019-ben Ady Endre halálának 100. évfordulója adta az ötletet. Akkor láttam, hogy az Ady motívumaira vagy vitáira s életére utaló versekből „kijönne” egy ciklus. S hamarosan rájöttem, hogy egy időszakban sok Juhász Gyula motívumaira és életére utaló verset is írtam. Innen indult, ez a két ciklus volt az alap... Ezután már „adta magát”, hogy más nyugatos és kortárs jelentősebb írókról s költőkről is írhatnék valami (némileg „megcsavart”) megemlékezést...
Hogyan jött az ötlet, hogy nagy író elődök és nemrégiben elhunyt kortársak előtt tisztelegj a könyvvel? Egy idő után kicsit szűkösnek éreztem a XX. sz. elejét és a Nyugat első nemzedéke időszakának tematikáját. Adódott még tematikának az elfeledettnek érzett költők, írók s más kiváló emberek (elhunyt orvos barát, pogácsaárus ismerős) témája is... Úgy éreztem, ez is kapcsolódik a kötet tematikájához. Még a rokkantnyugdíjas, özvegy néni is „bekerült” egy emlékező verssel, aki már csak a temetőbe „jár el”...
Az MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója
Legújabb novelláskötetében távolabbra tekint Ványai Fehér József, mint előző művében, mely szintén novellákat tartalmazott. A közelmúlt, Trianon kora, a háború és a málenkij robot pokla elevenedik meg számunkra a novellákban. Tizennyolc novellát tartalmaz a kötet, mely 2024-ben jelent meg a Napkút kiadónál a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A novellák sora egyfajta történeti utazás, melyben a képzelet elemei keverednek a megtörtént eseményekkel.
Az időnek szárnya nő Az időnek csonka szóvégek kiszámíthatatlan
Szabó Magda Az ajtó című regényének cselekménye néhány mondatban összefoglalható. A regénybeli írónő főfoglalkozású íróvá válása kezdetén háztartása ellátásához segítséget keres és kap. Segítője a közelben lakó, a szomszéd házban házfelügyelői feladatokat ellátó Szeredás Emerenc lesz, aki betegségéig háztartási segítsége az írónőnek. A közel húsz év története nem sokkal Emerenc halálával lezárul. A regény olykor kulcsregény, de mégsem az, nem is életrajzi regény, bár autofikciós elemeket is tartalmaz.
A könyv 1987-ben jelent meg Magyarországon először. Internet akkor még nem létezett, lehetett találgatni, mi a valós, mi nem. Ma már közismert, hogy Emerencet Szőke Juliannának hívták, lakásának előtere, valamint a villa, ahol házmesterként dolgozott zarándoklat színtere. A budai Júlia utcában pedig, Emerenc egykori lakásával szemközti házon bárki megnézheti az író házaspár, Szabó Magda és Szobotka Tibor emléktábláját, ugyanakkor a Farkasréti temetőben kettejük védettnek minősített sírhelyén Szőke Julianna neve is olvasható, bár tudunk arról, hogy Szobotka ki nem állhatta Juliskát, ha írt róla, szörnyetegként ábrázolta. Ugyanakkor Szobotka az Ókútban és a Régimódi történetben tündérré eszményített Jablonczay Lenkét sem állhatta.
Persányi Norina novellái szenvedélyes figyelemmel írnak le helyzeteket, olyan érzéki és pontos a szöveg, hogy szinte leugrik a papírról. Ha leugrana a papírról, nehéz, megterhelő emberi szituációkban találnánk magunkat, de ezeket a szomorú, néha kiábrándító helyzeteket a nyelv szépsége, gördülékenysége mégis izgalmassá teszi. A középpontban a korábbi szövegekben a barátság, a későbbiekben család áll, az emberi kapcsolatok funkciói és diszfunkciói. Persányi Norina nem riad vissza nehéz témáktól, de nem is vájkál bennük, éppen csak annyira villant fel egy-egy sorsot, hogy megértsük, megérezzük és aztán elengedjük, mert meghagyja szabadnak az olvasót.
ISBN: 9786156395498
A 97. Ünnepi Könyvhét első napján a Holdkatlan szerkesztője, Várnagy Márta a 10 évvel korábbi Ünnepi Könyvhét megnyitójára és Esterházy Péterre emlékezik.
A Vörösmarty tér nyitva, bejöhet akárki. A könyvhét is nyitva, Esterházy Péter az imént megnyitotta. Azóta az Oroszlános kút közelében dedikál, és mosolyog rendületlenül. Van távolság a mosolya és az olvasó között, a sor végén álldogálók viszonylatában elég nagy, hármas, négyes láncolatban egészen a Váci utcáig rá várakoznak, hogy még egyszer, utoljára meglessék az írót. Olyan az egész, mintha a halottas ágyához lépegetnének, ezért a leskelődés nem lehet tartózkodó, bár az író udvariasan engedi őket egészen az érintésig. A beláthatatlan sor elé végül a Magvetősök sorompót állítanak, azt mondják, itt a vége, fuss el véle. Végtelen nincs, vagy mégis. Esetleg a matematikában. Senki nem lehet biztos semmiben.
Szabó Ágota épphogy kiheverte az északi hajóútján végzett nyomozás fáradalmait, amikor újabb furcsa ügybe botlik. Kedvenc edzőtermének vezetője fordul hozzá: az Ezüst Borostyán Idősek Otthonában élő nagynénje, Júlia néni ugyanis elhunyt, és ígéretével ellentétben nem rá, hanem egy ismeretlen férfira hagyta tetemes vagyonát.
Bene Adrián kisbetűs élet cím alatt egybegyűjtött versei a valóságból táplálkoznak, jellegzetes hétköznapi helyzetek, alakok, sorsok felmutatása adja a kiindulópontot a költői elrugaszkodáshoz a játék, az irónia, a váratlan képzettársítások révén. Az alulnézeti perspektívát egyfajta résztvevő megfigyelőként rögzíti, lejegyzett szófordulatok, világképet tükröző gondolatok beépítésével, előszeretettel alkalmazva a kollázs eszközét, az olvasóra bízva az értékelést és az érzelmi viszonyulást.
(személyes) Rimóczi Lászlóról nem igazán lehet szakszerű irodalmi elemzést készíteni. Valahogy nem is érdemes. Pedig mondhatnánk: a számos kötettel nem rendelkező szerző egyfajta (neo)szürreális prózákat alkot, többek között az abszurd, a bulvár, a sci-fi és a legbecsesebb szépirodalmi, illetve szubkulturális regisztereket ötvözi olykor fura avantgárd írásmódokkal, intenzív és bizonyára önreflexív módon. E mondatcsokor azt próbálná kifejezni, hogy Rimóczi valahol jelentős író lehet(ne), aki elsősorban az online térben aktív, egyébként kevésbé került eddig a „valódi irodalom” ítélőszéke elé. Nem születtek róla recenziók, pedig számos novellát, sőt, regényciklusokat készített, mi több, főleg az Irodalmi Jelenben, rengeteg kritikát (melyekért még díjat is nyert a folyóirattól, tehát azt a műfajt sem csinálhatja rosszul). E sorok írója egy másik világban, amikor még nyomtatott lapokat is olvastak az emberek, találkozott először a nevével, talán a Prae-ben, ahol, eleinte lehet, nem is szándékozott végigböngészni az akkor még számára teljesen ismeretlen szerző jelentős terjedelmű elbeszélését, de néhány mondat után, egyre növekvő kíváncsisággal, kedvtelve tette azt. Az írás olyannak tűnt, mintha Karinthy és Krúdy meg talán Mikszáth összeszövetkezett volna egy pihent agyú posztmodern szerzővel, valamint a Monty Python teljes csapatával.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Gáspár Ferenc Fotó: Székelyhidi Zsolt (Kép forrása: facebook)
