VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Mikor érezted először, hogy az irodalommal szeretnél foglalkozni? Hajajj, régen születtem, sokat éltem, sűrűn, messziről kell kezdenem, de igyekszem rövidre fogni a választ. A magam besorolásával sosem foglalkoztam, de két emléket is őrzök arról,gyermek-és ifjúkoromból, hogyan helyezték mások homlokomra a babérkoszorút. Iskolás koromat, a háborút követően, felzárkóztató osztályban kezdtem. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyerekeket, akik a háborús években valamiért nem járhattak iskolába, egybeterelték ebbe az osztályba, voltunk vagy harmincan, a legkülönfélébb évjáratból, s megpróbálták őketengedelmességre szoktatni. Írni-olvasni mindenki tudott, úgy, ahogy, számolni is, összeadni és kivonni hibátlanul akár milliókig is, szorozni-osztani már csak nagyon kevesen. Minden tantárgyat Edit néni tanított, lelkesen, de nem nagy hatékonysággal. Imádta az irodalmat, a költőket, legfontosabbnak a versek ismerését, tudását tartotta. A módszere az volt, hogy kétnaponta meg kellett egy-egy újabb versszakot tanulnunk a soron következő költeményből, azt mondogattuk lelkesen, s ő félrehajtott fejjel, átszellemült mosollyal hallgattaprodukciónkat. Igazán nem volt túl nehéz feladat ez, mert könnyen tanulható Petőfi-, Arany-versek voltak, meg népdal szövegekre is emlékszem. Egy alkalommal úgy esett, hogy egy hosszabb vers mondogatásának a végére értünk volna, a legtöbben értek is, de én valamiért az utolsó két versszak bemagolására valahogy nem találtam időt az előző este. Megdöbbentem, amikor kedves emlékű tanítónőnk ezt nem sejtve, engem szólított ki, szavalnám el azt a gyönyörűséges szép verset hibátlanul, mindannyiunk örömére, de mást nem tehettem, kiballagtam az osztály színe elé, s belefogtam, reménykedve a csodában, majd csak lesz valahogy a vége is. És akkor az lett, hogy belezökkenve a vers ritmusába, az utolsó két versszak tartalmát valahogy összeraktam a magam szavaival. Aztán csak álltam ott. Örvendve, hogy csak befejeztem. Nagy csönd volt. Aztán Edit néni odalépett, lehajolt hozzám, megölelt, és azt mondta, imádlak, te gazember, nagy költő leszel – hétfőre tanuld meg az igazi végét, az eredetit! És az osztály is, kiskamaszok és frontot megjárt nagykamaszok, megtapsolta a produkciómat. No, ennyi csak a költőség, gondoltam nagy büszkén, akkor hát gyakorolgassuk, szorgalmasan, s nekiláttam.
December.
Dobos Marianne: A Németh László. Életrajzi kronológia 1949–1975 című könyvében veje, Dr Lakatos István így foglalja össze a forradalmi események időrendjét: Október 31. Németh László – az események hatására – kalandos úton Sajkodon át hazaérkezik Budapestre a Szilágyi Erzsébet fasori lakásba. Később arról írt, hogy a szigligeti tartózkodásból Budapestre való utazását két félelem irányította. „Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét… A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust… A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt”.
Életének 95. évében meghalt Németh Magda, Németh László (1901-1975) Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító lánya, apja szellemi hagyatékának gondozója. Németh László a lányairól több könyvében írt. „…Magdáról sokszor azt gondolom: szebben, görögben, de ilyesfélék lehettek kiskorukban azok a szophoklészi lányok is, akik mint Nővérek lettek hősök. A feleségem magyarázata egyszerűbb: Magda a kedvencem.”
“Ma lesz a születésnapi kötetbemutatóm Budapesten, a Dantéban 5-től TallérEdinával, Turányi Tamással, Baffia Tamással és Molnár Botonddal.” — invitálja facebook-oldalán barátait, olvasóit ma estére a Dantéba Nyilas Atilla költő, szerkesztő.
1. Mesélnél a Bruthalia Alkotókörről, amelynek tagja voltál? Milyen szerepet játszott az életedben?
Az alkotócsoportok fontos szerepet játszhatnak a művészi szocializációban, útkeresésben. Velem is így történt. Miskolcon előbb Béki Istvánban és Zemlényi Attilában, később másokban is tehetséges költőtársra leltem, műhelymunkát folytattunk, sokszor olvastunk föl vagy publikáltunk együtt, lapot szerkesztettünk. Én az irodalmi élet terében a Bruthalia Alkotókör tagjaként jelentem meg, és még sokáig annak tartottam magam, 2014 utolsó napján Az Alkotókör végnapjai című összeállításommal vettem búcsút tőle (a versfüzért még akkoriban elküldtem az Élet és Irodalomnak, de csak több mint két és fél év múlva jelent ott meg).
A jelentés, mint történés, olyan, mint amikor valaki azt mondja, az ablakpárkányon kopog az eső. S a közlés pedig olyan, hogy: beírja a kéz a naplóba, kopog a zuhé, mint egy bekövetkezés, keresi materiális mivoltát a szemantikai holtág. Test lesz a jelentésből, tárgy. Keletkezés közben tapasztalattá válik a tudás. Az átjáró, a gondolkodás, akár egy megrepedt tojás, folyik tovább. A jelentés elválasztja a papírtól a lelket. A papír, a test, a lélek és maga a szövegtest,külön életet élnek, de az elme regiszterein összefuthatnak a szálak, de a billentyűzet és a szoftver az elme nagyszobájába befárad. A szövegtükör nem tartalmaz személyiséget, jellemet, se életteli emlékeket. Az emóciók hidegen hagyják a gépeket. Jó volna átadni néha a terheket, az anyagnak, de az elemek, az analízis, a hangoltság,, a felejtésnek falaznak.
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Csapó Lajos festő, költő, író, szerkesztő, rendezvényszervező, Szigethalom és Pásztó kulturális életének meghatározó képviselője. Szerető társ, gondoskodó édesapa, nagypapa és sokak mentora. Az Alkotók, Művészek és Művészetpártolók Egyesületének (AMME) elnöke, annak 2001-es megalakulásától kezdve. Tevékenysége a saját művészetén messze túlmutatott, sok művésznek biztosított kiállítási, publikálási, szereplési lehetőséget.
Fogócskát játszanak a jelképteremtő erők. Például a Celsus könyvtár Epheszoszban, kézzelfogható rekvizitummá vált. Amikor Schliemann „megtalálja” Tróját, az addig csupán mitikus, mesebeli hely megjelölhető realitássá nő a térképen.
Disszemináció és organizáció. Hihetetlen, de begyógyulnak az emlékezet kisebb sebei. Olybá tűnik, mintha nem volna összefüggés múlt és nosztalgia között. Pedig egymásra következnek, egymásból nőnek ki. A szóródás se látszat. Belekap a szél a hajadba.
Belefúrom az arcom a hajzuhatagba és a hajszálaidon át nézem a felhőket. Felhőkbe fűzött fonalak. Egy zebu szalad át Illúzió főterén. Nagy impresszionista díszletek között millió cintányér. Szavak bíbora, bordó beszéd.
A SzövetIrodalom csatorna videója
Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze. A fülszöveg szerint „...az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében.” Ahogy az már korábbi könyvében is nyilvánvaló, takarékos nyelvi eszközökkel és azok elmozdításaival új láttatási módokat, összefüggéseket talál, és így közli modern, betonba ágyazott kultúránkról, amit érdemesnek vél. A kötőanyagok néha érdesek, de súlyosan tömörülnek a mondanivaló körül, ahogy annak lennie kell, és a versek sohasem dőlnek alapjaikra vissza, mint egy rosszul felhúzott panelház.
HALMAI TAMÁS (Pécs, 1975) költő, esszéista. Pécs-Somogyban él. József Attila-díjas.
A költő kocsmában is költő – a kocsma költőben is kocsma! Ezzel akár le is tudhatnánk Ádám Tamás szonettgyűjteményének a bemutatását. (Amúgyis, lehet egy fülszövegben szonetteket elemezni? Nonszensz...!) Azért annyit mindenképpen, hogy a költő kocsmában is létezés-árva, és a kocsma költőben is a megveszett – akár elveszett, elvesztegetett – szabadság metaforája. Különös, hogy ez a szabadversekben szabadon lobogó hajdani lélek most a kötött formák között, az egyik legkötöt-tebb szerkezetben találja meg a kifejezhetőség kereteit. Romlásban nem tart meg más, csak a forma, írt egy kortársunk az erre való rádöbbenéséről; talán költőnk szonett-elhatározását is hason-ló életfelismerések indukálták.
""Születésünknek van-e valami szelídebb előzménye, ami hasonlítana a szerelemre?" - kérdezi az életmű sorozatot indító regény narrátora, aki gyerekkorától igyekezett "a szerelemhez társult félelmetes erőnek ellenszegülni". Testvérbátyja tizenhárom évesen ritka betegség (gyerekkori elöregedés, progéria) áldozata: aggastyánként hal meg, miközben rövid életideje (13 év) alatt az élet minden fázisán átmegy, a félelmetesen "nagy szerelmet" is beleértve.
Gryllusok? Igen, ráadásul mindjárt hatan: Dániel, Vilmos, Dorka, Samu, Ábris és Alma. A könyv róluk, a hat Gryllusról szól. Arról, mi történt, történik velük, hogy mit gondolnak magukról vagy arról, amit csinálnak, meg úgy általában a világról. Beszélnek a Kalákáról, a Maszkabálról, az Érzékek iskolájáról, a soundpaintingről, a technológia és az ember, vagy a kép és a hang viszonyáról, valamint a plafont kiégető karácsonyi gyertyáról...
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
