VideóA HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Kevés olyan hazai szerző mozog a placcon, aki szinte minden mondatával ennyire telibe talál, és ekkora lényeglátással bír. Nacsinák Gergely András: Kopó napok című kötete azon túl, hogy megindítóan személyes napló, 18 mini-esszét fog össze. Nem törekszik világmegváltásra, csak elindul valamerre: utazások, tükröződések, valóságmodellek és hídverések egy kis filozófiai kötéltánccal. Beszűkült elméket tágító, pangó szerveket üdítő, tévhiteket cáfoló, kattintástól begörcsölt ujjakat felszabadító, eltompult érzékeket tisztító írások ezek. Az a rossz ízű kijelentés pedig, miszerint, ha egy könyvet nem akarsz eladni, írd rá, hogy „esszék és elemzések”, ebben az esetben borul, ugyanis a könyvborítón nem szerepel ilyesmi, amit ott láthatunk, csupán egy minimalista elrendezésű cím, mely első blikkre mintha valami kalligráfia lenne. Méltatlan módon a kötet kis formátumú magánkiadás – szerény külső, 100% magvas tartalom –, pedig igen gyakorlott szerzővel van dolgunk. Az írások rövidek, mégis monolitként emelkednek ki az oldalakról, valamint egy közös motívum is összeköti őket, ugyanis mindegyikbe beköszönnek gondosan megfaragott költői képek és szépirodalmi elemek. A HELYI-éRTéK / Zsigár Cecília csatornájának videója Debreczeny avantgárd, de nem posztmodern, mert van világnézete, tudja, hogy kikkel lehet, szabad, érdemes együtt érezni ma. A szegényekkel, a megalázottakkal. És van, valóban van benne hazaszeretet, újra és újra fogalmazza, mit szeret ő e hazában, de az is fontos neki, hogy szeret-e és mit őbenne ez a haza. Azt hiszem, ez ars poeticája lényege is: leülni, elé rakni, nem, csak megfogni egy pillanatra, amit elé sodor ez a posztmodern, ellentmondásokkal teli, érzelemmentes és ugyanakkor mélyen fájdalmas sors, élet, haza. Nézi, rágondol és hagyja, hogy elinduljon valami, jöjjenek hozzá a szavak. Mindegy, honnan, mikor, miféle korból és kitől. Versalkotó technikái is ezt a költői életformát követik. Legfontosabb szövegformáló elve az asszociáció, főleg a hangzáson alapuló, de szereti a tematikust is, egy-egy újsághír, hirdetés vagy bármilyen apró szöveghulladék megindíthatja az alkotás folyamatát. És te mi vagy? Mit vár az olvasó egy ilyen című könyvtől? Azt, amit a szerető szót címbe emelő könyvektől általában: áradó érzelmeket, titkos találkozásokat, párás erotikát, hiszen a szerető minden társadalom bevallott (vagy be nem vallott) szükséglete, intézményesen és egyénileg egyaránt. Juhász Zsuzsanna könyve éppen nem egy szerető helyzetével indít: egy magzatát a méhében hordó anya belső monológjával (a kötet minden fejezete belső monológ, csak a beszélő más: leggyakrabban egyes szám első személyű a megszólalás, de van megszólító módú is, vagy éppen önmegszólító mód is, éppen a kötetcímadó Ha szerető vagy ilyen, de ritkán van többesszám első személyű beszélő is: Júlia). A magzatát még magában viselő nő, éppen az első személyű megszólalás révén, egy egyéni sors egy szakaszát írja le részletező alapossággal: a különféle félelmeket a testi fájdalmaktól, a félelmeket a bekövetkezhető lelkiektől, a megszületendő gyermek egészsége felől stb. Érdekes a gondolatmenet – és jó a megfogalmazása – a „kényelmetlenség” állapotáról: a kényelmetlenség innen van a fájdalmon, de túl a normális állapoton
Kedves Csaba! Mindig az egyszerűségre és a pontosságra tanítottál. Halálhíred váratlanul ért és olyan emlékzuhatag alá húzta szívemet és fejemet, amit mosolyogva idéz jelenem. A Gesztenyés utcai panellakás délutánjainak napsütésében töltött verselemzések és kötött formák tanításainak – számomra esztelen – eszmefuttatásában a tizenéves cigánygyerek akkor még mit sem sejtett abból, hogy olyan kötelékbe hajtja lelkét, ami életre szóló függés, mint József Attilába szerelembe esni. Tisztán emlékszem nagyokat beszélgettünk József Attiláról, miután megesett, hogy a saját versszakomat csempésztem bele az egyik versébe a legnagyobbnak. Elemeztük és Te mondtad: nehezen, de akkor is rájöttem a csalafintaságra. Olyan jól sikerült, hogy nehéz volt felismerni a különbséget. Tudni akartad milyen ösztönösség vezetett engem odáig.
Jézus 111 Akinek van, annak adatik. Először a szó érkezik. Az Ige érinti meg a szívet. Ahogy a Példabeszédek mondja, a nyelv hatalma dönt el sok kérdést. Életet adhat a Szó. De le is veheti a bástyát a sakktábláról. Amiben a leginkább bíznak, az fő akadálya a sors megjobbulásának. Bálvány. Tegyük a tárgy helyére Istent. Az Igét. Akinek van, annak még többet ad az élet. Van mihez képest. Miként szűnik meg, ami megmarad. Jó annak, aki gyűjt nehéz időkben is. Olvas. Ezékiel próféta és János evangélista, az Írás szerint, megette az Igét, a könyvet, hogy az valóságosan az én organikus részévé legyen. Ez is úrvacsora volt a maga módján. Az Ige minden alkalommal testté lesz bennünk is, amikor megértük, befogadjuk.
Thomas Bernhard írói tevékenysége kezdetén verseket, rövid színdarabokat, prózavázlatokat készített. Későbbi prózai és drámai műveinek felhasználásával (melyekről Bombitz Attila állapítja meg, hogy „Bernhard példát statuál, s e példa az elmúlt évtizedekben is az egyik legnagyobb irodalmi hatással ért föl – magyar nyelven is”), készült Debreczeny György ezen a szép napon címmel, 2019-ben az AJ Téka Kiadó gondozásában megjelent Thomas Bernhard-breviáriuma, Syporca Whandal illusztrációival. Bár Bernhard hamar felhagyott a versírással, versei mégis egy egész más világot tárnak elénk. Ezek a versek (A Hold karja alatt címmel a Napkút kiadásában megjelent kötetet Erdélyi Z. János fordította) szolgáltak az elrugaszkodás alapjául a mostani elhervadnak a versek is című újabb Thomas Bernhard-kollázskötethez.
A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Budapest, Polgárok Háza, 2024. 02. 23. 18 h Telt ház fogadott, amikor beléptem Pósa Zoltán könyvbemutatójára a Polgárok Házába. A bemutatót tavaly őszre, a szerző 75. születésnapjára tervezték, de az akkor, betegség miatt elmaradt, így a magyar kultúra napja is jó alkalmat teremtett az összejövetelnek 2025. január 23-án a Polgárok Házában. A szerző mellett Gáspár Ferenc, az est moderátora, egyben monográfusa ült, Bolberitz Zsófia előadóművész, illetve Kelemen Erzsébet kutatótanár, József- Attila-díjas író és irodalomtörténész.
Észrevétlenül – vagy szemünk előtt? – válnak nemzedékek „hontalanság” kitűzőt viselőkké. Nem föltétlenül a honból kirekesztetten, hanem a „már-nem” és a „még-nem” helyet-vesztetté. Tegnap még azt tudtam-hittem, hogy „még-igen”, mondhatom magamról, mert értem a gyermeket, a kamaszt, az ifjút, át tudom segíteni élete válságos pillanatain – és mára kiderül, hogy dehogy! Fogalmam sem volt az ő kínlódásaikról, vagy ha mégis, mankóul mások tudományát használva tehettem valamit, ha tehettem. A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt. D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó? Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.
Rettenetes, hogy már három éve! Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, tudós, egyetemi tanár 2022. január 24-én meghaltál. Filológus voltál, leginkább nem középiskolás fokon tanító. A katedráig görnyedten mentél, hátadon hordoztad a súlyosat, „az élet nagy stimulánsának”, a művészetnek kifürkészhetetlen titkát, majd perdültél egyet a hallgatók felé, fiatallá varázsoltad magad. Alakod megnőtt, amikor megszólaltál. Játékosan az asztal szélére ültél, olykor fel-alá sétáltál, tanítottál és tanítottál, mivelhogy arra születettél. Számos kitüntetést kaptál, mindamellett nem eleget. Többet, mást érdemeltél. Min múlott, kin múlott? Tudja, aki tudja. Itt jártál közöttünk, hozzánk beszéltél, kicsit sok voltál, nyomulásod a díjak felé kicsit kevés. A végén mintha elfáradtál volna. Halálod előtt néhány órával még elküldted utolsó köteted kéziratát a szerkesztőhöz, és mint aki jól végezte dolgát, entert nyomtál, kis idő múlva pedig valami történt.1
" 1957. szeptember 29-én telefonáltak, hogy keressem fel a Gömöri klinikán Szabó Lőrincet. Riasztó hírek terjedtek el a városban állapotáról. Már évek óta hallottunk hasonlókat, így méltán remélhettük, hogy a túlzott féltés találja ki azokat. Másnap meglátogattam. Igen elesett állapotban találtam. „Nagyon örülök, hogy eljöttél – üdvözölt – fontos dolgokat akarok neked elmondani.” 1926. februárjában ismertem meg Szabó Lőrincet. Abban az időben az Egyetemi Szociálpolitikai Intézet munkatársa voltam, mely intézmény célul tűzte ki a munkásság helyzetének megismerését és megjavítását. Az egész mozgalom az angol settlement intézmény sugallatára és utánzására épült fel. Hilscher Rezső, a nemrég elhunyt szociálpolitikus vezette. Ő azok közül a kevesekből került ki, akik komolyan vették a szociálpolitikát és hittek abban, hogy a kapitalizmus embertelenségét hatékonyan ellensúlyozzák vele. Jutalma a teljes meg nem értés volt. Az akkori hivatalos körök „titkos kommunistát” gyanítottak benne. A baloldal pedig „tolsztojánusnak” csúfolta. Én a kulturális osztály tagjaként irodalmi matinék rendezését kezdeményeztem. "
Kép forrása: libri.hu „Az nem baj, hogy Japánban nincsenek tigrisek?” (Távozóban) Egykori buddhista tanmesék folytatásának tűnik, könnyed stílusban skiccelt novellák, letisztult, filozofikus történetek, valóban inkább kézikönyv, bármikor előkapható, fekete iróniával, elmés párbeszédekkel alaposan teletűzdelt olvasmány. Igen, látszólag efféle mű is lehet ez a pont ötven „sikertelen tigrisszelídítésről” szóló példázatgyűjtemény, melynek főszereplője egy makacs szerzetes, néha modern, máskor több száz évvel korábbi, mindenesetre hamisítatlan japán környezetben. És egy apát, talán szerzetesünk józanabbik énjét szimbolizáló mesealak, és persze az olykor szörnyű, máskor meglepő vitakészséggel rendelkező vadállat.
D. M.: Az újabb világpusztulás, a második világháború után írja Kodolányi János első ókori témájú mitikus regényét, a Vízözön címűt. Benne egy baráti kör szembesül az akkori világcivilizáció pusztulásával, a mezopotámiai és a bibliai hagyományokat utánamondó vízözöntörténettel. Néhány jó barát, összegyűlve a Csillagtoronyban, átéli és kommentálja a történteket. A modellek között mintha Kodolányi kortársai, barátai és vitapartnerei öltenének babilóniai öltözéket. Mint az ifjúkori regényében, a Tavaszi fagy címűben a Centrál kávéház életét, úgy láthatjuk görbe tükörben Kodolányi háború alatti baráti-ismeretségi körét. Namzi, a zsoltárköltő sok leányával Németh László, Hétil, a szerelmi dalnok Szabó Lőrinc, Úr-Ba'u, a süket könyvtáros Várkonyi Nándor, Gubbubu, a nyugati kultúrával példázódó diplomatikus viselkedésű író Márai Sándor portréját villantja fel. Kegyetlen szatírája baráti körének, egyben szembesítés is: az értelmiség sorsa és szereplése az állandó rendszerváltozások idején (ennyiben testvére a regény Határ Győző Heliáne, Szentkuthy Cicero, Márai Rómában történt valami című regényeinek). A „kettősórák népének” elitjéhez tartoznak, mégis megmerülnek gyarló emberségükkel a tér-idő eseményekben. Görbe tükörből és ugyanakkor szeretettel is nézi alakjukat, körülményeiket. Hiszen a Csillagtorony társasága az igazi környezete a bárkaépítő hérosznak, Utnapistimnek is. Ha baj közeleg, összegyűlnek, együtt vitatják meg a tennivalókat. Együtt vannak, amikor először rendül meg a föld végzetes figyelmeztetésként: amikor már nem a politikai történettel, de az elemek haragjával kell szembenézni. Kodolányi leánya, Júlia írja le memoárjában a jelenetet, amely egyik példája lehetett a csillagtoronybeli tanácskozásnak: Kodolányi és barátai összegyűlnek, vitatják, mit tegyenek a közelgő ostrom idején.
A fekete pont megijeszt, nem érzem tőle jól magam. Gyermekkorunkban kaptam ilyet. A pirosat sokkal jobban szerettem. Ösztönzött, motivált, hiszen megdicsértek. Még akkor jutott eszembe, miért nem csak a piros van. Legfeljebb, ha valami nagyon rossz történik, inkább abból vonjanak le, nem fog úgy fájni. Hogy másik tanuló vezeti az én pontozásomat? A pontvezető részéről ez nagy felelősség, másrészt lehet, hogy nem ő lesz a kedvenc osztálytársam. A legjobb lenne elfelejteni ezt az egészet. Mostanában boltokban, egyéb helyeken kínálnak fel nekem kedvezményhez juttató pontokat. Miután életem nagy részét iskolában, pontok között töltöttem, mondom, köszönöm, dehogy, gyorsan odébb állok. Ennyit a címről. A külföldről Magyarországra érkező kisdiák bizony nem könnyen illeszkedik be iskolarendszerünkbe. Illetve egyáltalán nem illeszkedik be. Miért is?
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
F
