Azt gondolom, hogy az irodalom nagyon sok dolognak volt és lesz mindig is az „eszköze”: Elismerés követelésének, pénzkeresésnek, politikának, társadalmi és közéleti problémákra való figyelem felhívásának, nevelésnek, társkeresésnek, stb. Van viszont egy nagyon alapvető, emberi, zsigeri „mechanikája” az írott szövegnek: Az ember elolvassa, és érzéseket vált ki belőle. Szerintem ez a legfontosabb, erre kell építeni. Azok közé az emberek közé tartozom, akik azt vallják, hogy a szépirodalom fókuszában maguknak az alkotásoknak kell állniuk, és nem annak, hogy általuk a saját céljainkat próbáljuk meg elérni.

B. Tóth Klári: Keresztút – Esésfázisok

Bizonyára minden kedves olvasóval történt már olyan, hogy egy utcasarkon elbúcsúzott egy drága ismerőstől, majd a sors úgy hozta, hogy egy irányba indultak tovább, és hosszasan lépkedtek egymás mellett kínos csöndben, míg végre ténylegesen el nem váltak útjaik. Pedig valahol igen nagy butaság ilyenkor kínosan éreznünk magunkat! Szüleinktől azt tanultuk, hogy az illem az utolsó pillanatban való elköszönést diktálja; azonban lássuk be, csak sejteni tudjuk, hogy ez az "utolsó pillanat" mikor történik meg, tudni biztosra nem tudhatjuk. Jómagam is próbáltam sokszor elejét venni az efféle "kínos" helyzeteknek, és előre tudakozódni ismerőseimtől, hogy mikor is fogunk ténylegesen elválni; a szült helyzet rendszerint kellemetlenebb volt, mint egymás mellett, sétálgatni csendben sarokról sarokra; mosolyogva, ajándékként fogadni a váratlanul együtt töltött időt.

A fejlődés és a haladás elengedhetetlen feltétele a kemény, kitartó munka; de mi van akkor, ha az emberen már a “munka” szó hallatán pánikszerű tünetek jelennek meg?

A családunknak voltak szőlőföldjei, egy időszakban négy hektár is. Amikor gyerek voltam, alkalomadtán nekünk is ki kellett menni dolgozni. Hogy milyen gyakran, arról – a családi szerepek mentén – megoszlanak a vélemények; ha valaki engem kérdezne, azt mondanám rá, hogy rengeteget jártunk ki, ha édesanyámat, akkor azt a választ kapná, hogy szinte sosem. Mindkét szülőm földműves családból származott, alig volt pénzük, rengeteget dolgoztak. Hogy megteremtsék a család számára a megfelelő körülményeket, a napi nyolc órás munkából hazaérve még szó szerint kirohantak a szőlőbe (mi így mondtuk, nem a “szőlősbe” mentünk, vagy a “földekre”, hanem csak szimplán a “szőlőbe”), majd miután este hazaértek és mi, gyerekek lefeküdtünk, jött a rendrakás, takarítás. Nem csoda hát, hogy az ő szemükben mi egyszerűen “lusták” voltunk.

Helybenutazás 2.

Nemrég olvastam egy könyvet a Gabriel-módszerről. Alapvetően a fogyásról szól, de egy érdekes, újszerű megközelítésben; van egy alapgondolata, ami vagy igaz, vagy nem, ebben valaki vagy tud hinni, vagy nem; én már csak azért is szeretek róla beszélni, mert szerintem nagyon költői gondolat. Jon Gabriel abban hisz, hogy az ember addig nem tud lefogyni, amíg a teste meg van győződve arról, hogy a hízás jó. Ennek nagyon sok oka lehet, egy tipikus, gyakori példája amikor az ember sokat szorong, idegeskedik egy olyan tényező miatt, ami elől nem tud elfutni, nem tud elmenekülni az adott helyzetből, ezért a test úgy dönt, hogy védőréteget húz fel az ember köré, és ezt egyetlen módon tudja megtenni, egyetlen eszköz áll rendelkezésre, hogy hájat növeszt. Ha valaki ebben szenved, és fel tudja oldani ezt a stresszforrást, illetve meg tudja győzni a testét, hogy nem a hízás, hanem a fogyás a megoldás, akkor bármilyen fogyókúra sokkal könnyebbé válik. (Ez egy nagyon sokrétű könyv, most csak egy szempontot ragadtam ki.)

Helybenutazás 1.

Bármit teszel, utazol valami új felé. Ha egy helyben ülsz, ha el sem hagyod a szobádat, akkor is valami ismeretlen vár rád. Abban a pillanatban, amikor megfogantál, feltettek az idő döcögő vonatára, amin lassan, de megállíthatatlanul haladsz előre. Az én esetemben ez a vonat egy igazi, tipikus, MÁV-os szerelvény: nagyokat zötykölődünk, és mindenhonnan elkésünk. Már betiltották a dohányzást, de az ülés kárpitján még érződik az évtizedek alatt beivódott dohányfüst; és a pici asztalka alatt lehajtva a szemetes ajtaját látszik a múlthavi hulladék teteje. Egyszer majd megállunk, de nem tudom, mikor, csak reménykedem, hogy az valahol odébb lesz. Ezzel teljesen ellentétes módon közben folyamatosan mérgelődöm, hogy már rég nem itt kellene tartanom.

Gondolatkísértetek

Nem olyan rég láttam egy dokumentumfilmet Albert Einsteinről, hogy hogyan alkotta meg és bizonyította be egyik elméletét. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe pár gondolat, most már meg is tudtam őket írni.

Albert Einsteinnel van egy közös hobbink: Mindketten szeretünk egy csendes sarokba kucorodva morfondírozni. A különbség az, hogy míg ő a világegyetem mozgató erőiről elmélkedik, addig én a “tyúkszaros” kis életemen rágódom. Míg rá azt mondhatjuk, hogy gondolatkísérleteket végez, engem gondolatkísértetek üldöznek időről időre. Érdekes tapasztalat belátni, hogy két ember között ekkora különbségek lehetnek.

Lélek, kemikáliák, test

Számomra mindig is két teljesen különálló sík volt a testi és a lelki. Sokat hallottam már, hogy a stressz és a rossz gondolatok megbetegítenek, de nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Polyánki Balázs A stressz ára c. könyvét karácsonyi ajándékként kaptam egy kedves ismerősömtől, és sok mindent feltárt előttem.

Egyszer úgy beszéltek velem az emberek, mintha a test és a lélek két teljesen különböző tartomány lenne, amik között egy nagyon vastag határvonal húzódik; másszor meg azt ecsetelték, hogy a lélek mekkora hatással van a testre (onnantól kezdve, hogy puszta akarattal le tudjuk lassítani a szívverésünket, odáig, hogy negatív és pozitív gondolatokkal hogyan tudjuk a testünket megbetegíteni vagy meggyógyítani). Az Agykontroll tanfolyam már egy kicsit mélyebben elemezte ezt a dolgot, igyekezte ezt a két "párhuzamos dimenziót" valami módon összekapcsolni, ami középpontjában természetesen az agy állt. A képzeletemben ezután ez a szerv úgy jelent meg, mint valami interdimenzionális egység, ami összeköttetést valósít meg a lelki énem és a testi énem között. Hogy miként is lehetséges ez, arról nem sok szó esett, valószínűleg már csak azért sem, mert az átlag hallgató számára (köztük az én számomra is) túl száraz, érthetetlen lett volna. Talán jobb volt, hogy egyszerűen elfogadtuk, hogy ez a kapcsolat van és kész; mint ahogy átlagemberekként azt sem értjük, hogy hogyan képes az atom úgy felépülni, ahogyan azt teszi, ez a nem-értés viszont mégsem befolyásol sokat a napi életünkben (a kelés-munka-fürdés-fogmosás-lefekvés ciklusunkban).

Gyalog-gond(olat)ok

Régóta érzem, hogy nagyon keveset mozgok, mégsem tudtam megtalálni azt a fajtát, amit bele tudnék illeszteni az életembe. Itt most nem csak arról van szó, hogy mihez lenne kedvem (bár már itt gondban vagyok), hanem arról is, hogy ne vegyen el túl sok időt más dolgoktól. Ha azt mondom, hogy egy konditermi edzés mondjuk 45 perc, az nem hangzik rosszul, nem igaz? Aztán amikor szép sorban számba vesszük, hogy ehhez össze kell pakolni a felszerelést, eljutni az edzőterembe, átöltözni, majd utána zuhanyozni, visszaöltözni és hazamenni; akkor már olyan két óra körül járunk. Talán az ember egy-egy alkalommal azt mondja, hogy bevállalja; de amikor már a rendszerességről van szó, illetve hogy félretenni ezt a két órát egy olyan munkanapon, amikor az ember egyébként is egész nap idegeskedett az irodában, és még mindig nem tudja, hogyan lesz képes határidőre befejezni a feladatát, és végre csinálna valamit, amihez igazán kedve van, és nem csak kötelességtudatból; akkor az a két óra mínusz olyan rosszul tud esni, mintha az ember életét akarnák elvenni.

Feltörő  törekvések

Mostanában még divatosak ezek a szavak, hogy Content Management System, WordPress, Joomla, WIX... mind ugyanazt ígéri, hogy egy-két kattintás után lesz egy látványos weboldalad. Ez amúgy igaz is. Két bajuk van. Az egyik, hogy olyanok, mint a Safari Park: ha a kijelölt úton haladsz, minden rendben van; amint viszont valami egyedit szeretnél, és letérsz az útról, felfalnak a tigrisek. A másik probléma a sérülékenység. Ezeket a keretrendszereket is emberek írták, és ennek megfelelően gyakorta hibáztak is. Ha valaki talál pl. magához a WordPresshez egy támadási pontot, akkor az összes WordPress alapú weboldalhoz talált támadási pontot. Jelen esetben nem is a WordPress volt a hibás, hanem én: nem nagyon törődtem a biztonsággal; nem hiszem, hogy a "test123" egy megfelelő erősségű jelszó lenne.

Virtuális életek

Felnőttként sorra olvasom az olyan cikkeket, amik szerint egy tudományosan alátámasztott relaxációs gyakorlat, ha elképzeljük, hogy egy kellemes, védett helyen vagyunk, az örömteli gondolatokra koncentrálunk, és hogy ez pozitív élettani hatással bír. Most akkor fontos a földhöz ragadni, vagy sem? A kognitív terápiában hívők szerint nem a külső dolgoktól (emberek, tárgyak, események) leszünk szomorúak, hanem attól, ahogyan látjuk őket. Nem teljesen újkeletű megállapítás, gyakran hallható mondás, hogy "minden rosszban van valami jó".

Mi kell a boldogsághoz?

A tudósok szerint a boldogság fogalma nem egy magasztos, megfoghatatlan érzés, ami kiszámíthatatlanul jön és megy, hanem egy mérhető és repordukálható folyamat az emberi szervezetben – mi mást is várhatnánk tőlük. Nem akarok senkit sem meggyőzni ennek az igazáról, de mint alapvetően reálos beállítottságú egyén szeretem hinni, hogy a kiegyensúlyozott élethez létezik egy módszer, egy "algoritmus", és a videóban elhangzottak pont ezt adják meg nekem; és ha már van ilyen, és van rá esély, hogy működik is, szeretném megosztani mindenkivel, akivel csak tudom.

Pofon után

Amikor felszálltak a buszra az első ajtón, a gyerek úgy bömbölt, hogy a hátsó üléseken is tisztán hallatszott. Először legszívesebben menekültem volna, de aztán a kíváncsiság győzött, és hallgattam őket. Még sosem volt részem szülő-gyerek vitában felnőttként.

ANYA: Ne ordíts már, buszon vagy.

Tipikus, gondoltam magamban. A szülőknek mindig az a fontos, hogy mit gondolnak mások. Míg a gyerek a fájdalommal küszködik, ő a külsőségekre figyel, ne legyenek feltűnőek, ne bámulják őket. Persze az is lehet, hogy csak kifogásként használta, hogy ne kelljen a gyerek sírásával törődnie. Sokáig próbálta sikertelenül csitítani.

ANYA: Mennyire hangos vagy már?!

GYEREK: Amilyen hülye anyám van!

A szemeim előtt látom, hogy évek alatt hányszor megkaphatta ezt a mondatot a kisfiú. "Milyen nehéz ez a...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" "Milyen sokáig kell még...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" ... hát megtanulta. Lehet, hogy nem is értette pontosan, de megtanulta a kifejezést, és valószínűleg már régóta várta, hogy mikor tudja visszaadni. Most belefutott az anya a csapdába.

Akinek igaza van, valamit rosszul csinál

"A bukásból tanulunk, nem a sikerből!" (Bram Stoker, a Drakula c. könyv szerzője).

Aki vérmesen meg akarja nyerni a vitát, az nem figyel másra, csak az elhangzott érvekre, és csak azon gondolkodik, hogyan vághat vissza. Kimarad egy fontos elem: a vitapartner.

Tegyük fel, hogy a vita nem vérre megy, mint mondjuk egy parlamenti szavazás előtt, ahol a cél a másik földbetiprása, és szavazatok szerzése; tegyük fel, hogy a vitapartnerem a barátom, rokonom, vagy csak régi ismerősöm, de alapvetően kedveljük egymást. Tegyük fel azt is, meg vagyok győződve arról, hogy nekem van igazam. Ebben az esetben mi a célom a vitával? Hallani akarom a másiktól, hogy meghunyászkodik, és igazat ad? Ha magabiztos vagyok, nincs semmi szükségem rá. Meg akarom akadályozni, hogy valami ostobaságot tegyen? Ha rá akarom erőltetni a véleményemet, akkor – emberi természetünknél fogva – ki fog alakulni benne a dac, és pont az ellenkezőjét érem el. Felül akarom írni a véleményét? Ha olyan biztos vagyok az igazamban, valószínűsíthető, hogy ő is az lesz a sajátjában; és egy idő után olyan érveket fog halmozni, amikben már ő sem hisz, és a beszélgetés közepébe fogja hajigálni őket, remélve, hogy hátha az egyik beválik, és elakad a szavam. Ha ez nem történik meg, lehet, hogy csak rámondja, hogy nyertem, de belül úgysem gonodolja komolyan. Akármelyikünk is nyeri meg a vitát, valójában csak egy csatát nyer, nem többet; attól, hogy a vitapartnerünk éppenséggel nem tudott jól visszavágni nekünk, még egyáltalán nem biztos, hogy nekünk van igazunk.

 A The Room-jelenség

Tommy Wiseau 2003-ban debütált egyszerre tehetségtelen íróként, tehetségtelen rendezőként és tehetségtelen főszereplőként. A film utóélete már izgalmasabb.

"Hallottál már a The Room (A szoba) című filmről?", kérdezte londoni ismerősöm egyik magyarországi látogatása során. "Minden évben lejátsszák egyszer a mozikban, általában teltházas."

A szüleim számára például elég érthetetlen volt, hogy miért akarna valaki megnézni egy olyan filmet, amit korábban már látott; azonban ismertem olyanokat is, akik rendszeresen összegyűltek a társaságukkal, hogy megnézzék a Ponyvaregényt, annyira beleszerettek abba a filmbe.

"Ez olyan, mint a Ponyvaregény?", kérdeztem vissza. "Annyira kultikus, hogy az emberek nem tudnak betelni vele?"

"Nem, szó sincs erről!", hangzott a válasz. "A világ egyik legrosszabb filmjének mondják. Az emberek azért nézik meg újra és újra a moziban, hogy együtt röhöghessenek rajta, milyen béna."

Rémes kommunikációs minták

Nem tudom, hogy igazából a magyar nyelv, vagy a magyar szokások hiányossága; de ha valaki véleményt vagy tanácsot fogalmaz meg, az általában parancsnak vagy kijelentésnek hangzik, egyáltalán nem azt fejezi ki, ami a közlő igazi szándéka. Régen észrevettem már, amikor arra panaszkodom, hogy fogalmam sincs, mi jót tudnék csinálni a hétvégén, akkor olyan válaszokat kapok, hogy "Menj el túrázni!" Egyébként ez általában remek ötlet, de nem felvetésként fogalmazzák meg, mint pl. "Túrázni lenne kedved?" hanem szinte parancsként: "Menj el túrázni!" Ilyenkor mindig kínosan szoktam érezni magam, mert ha azt mondom, hogy "nem, azt most nincs kedvem", az ilyenkor olyan érzést kelt bennem, mintha egy felszólításnak vagy kérésnek mondanék ellent; pedig nyilván nem erről van szó, de a mondat felszólító módja ezt váltja ki belőlem.

A flegma és a gyáva ütközete a Futó utcában

Nézd azt a majmot! Megáll a járda közepén, és ott cigarettázik! Mintha kimérte volna mérőszalaggal, hogy hol van a mértani közepe; nehogy valaki elférjen mellette bármelyik oldalon. Ennél már csak azt utálom jobban, amikor valaki kijön egy ajtón, és megáll pont előttem. Van, ahol hat méter széles a járda, és akkor is pont előttem áll meg. Mintha valami hülye erőfitogtatás lenne. Még mindig szívja. Majd mély levegőt fogok venni, hogy ne érezzem a füstöt, amíg áttornázom magam mellette; de a ruhám ilyen gyorsan is képes átvenni a szagokat. Úgy tűnik, a végére ért, eldobja. Na szép! Bele az égő csikket a csatornába! Ott van mellette két méterre tőle a hamutartó a kijelölt dohányzóhelyen.

Forgatás a Lónyay utcában

Szinte minden nap elmegyek a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium előtt, és egy alkalommal arra lettem figyelmes, hogy valami építkezésszerűség folyik. Találgattuk a munkatársakkal, hogy mi lehet, talán felújítás, esetleg díszlet valami forgatáshoz; errefelé az sem ritka. (Egyszer például egy kollégánk bejött az irodába, és viccből felkiáltott, hogy náci katonák vannak a Bakáts téri templom bejáratánál.)

Ahhoz képest, mennyien próbálnak konkrét definíciókat, szabályokat megfogalmazni az emberi gondolkodásmódra, (keserű) öröm figyelni, egyesek milyen könnyen mellényúlnak. Akkor is, amikor a szeretet kifejezéséről van szó. Kínáld meg például a fogyókúrázót a kedvenc csokijából, és egyből megtapasztalod!

Ha a karácsonyi ajándékozásról van szó, több mondás és klisé próbálja elejét venni a kudarcnak, mint az egyik, amit kiskoromban hallottam rengetegszer: „Azt adjunk másnak, amit mi is szívesen kapnánk.” Én most a leginkább egy szivarra vágyom, de (nyilván ezért is hozom fel példának) nem hiszem, hogy bármely ismerősöm örülne egy zöld papírba csomagolt, aranyszalaggal átkötött bűzrúdnak.

A Fantasy, mint műfaj világában gyakori motívum, hogy két ember/lélek/lény összeolvad eggyé, új hőst teremtve. Egy általában remek darmaturgiai eszköz, amivel új szereplőket hozhatunk be a megszokott történetbe, és a kiszámítható cselekmény váratlan fordulatot vehet. Én ilyenkor mégis mindig egy kis csalódást érzek, hiszen hiába él tovább a kedvenc karakterem új formájában, az eredeti, akit megszerettem, megszűnt, nincs többé.