VideóA Győrplusz TV videója Keresés a honlapon: |
Reálos szemmel – Csengődi Péter: Pofon után
Pofon után
Amikor felszálltak a buszra az első ajtón, a gyerek úgy bömbölt, hogy a hátsó üléseken is tisztán hallatszott. Először legszívesebben menekültem volna, de aztán a kíváncsiság győzött, és hallgattam őket. Még sosem volt részem szülő-gyerek vitában felnőttként. ANYA: Ne ordíts már, buszon vagy. Tipikus, gondoltam magamban. A szülőknek mindig az a fontos, hogy mit gondolnak mások. Míg a gyerek a fájdalommal küszködik, ő a külsőségekre figyel, ne legyenek feltűnőek, ne bámulják őket. Persze az is lehet, hogy csak kifogásként használta, hogy ne kelljen a gyerek sírásával törődnie. Sokáig próbálta sikertelenül csitítani. ANYA: Mennyire hangos vagy már?! GYEREK: Amilyen hülye anyám van! A szemeim előtt látom, hogy évek alatt hányszor megkaphatta ezt a mondatot a kisfiú. "Milyen nehéz ez a...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" "Milyen sokáig kell még...?" "Amilyen hülye gyerekem van!" ... hát megtanulta. Lehet, hogy nem is értette pontosan, de megtanulta a kifejezést, és valószínűleg már régóta várta, hogy mikor tudja visszaadni. Most belefutott az anya a csapdába. GYEREK: Azt szeretném, hogyha nekem is rendes anyám lenne! ANYA: Intézetben akarsz nevelkedni?! GYEREK: Nem. Ó, hányszor hallottam már ezt! A szülő, ahelyett, hogy elismerné, esetleg valóban rosszul kezelte a helyzetet, vagy hogy akad valami, amiben javítania kellene magán, inkább vesz egy abszurd forgatókönyvet, és ráijeszt a gyerekre. Hiszen mennyire egyszerűbb azt mondani, hogy "vagy én vagyok az anyád, vagy senki", mint azt, hogy "igazad van, nem kellett volna megütnöm téged". Kezdett kikristályosodni a minta, hogy a gyermek az érzéseit, problémáit fogalmazza meg, az anya pedig klisékben válaszol. GYEREK: Annyira megcsaptál az arcomon! ANYA: Csak kiabáltál és toporzékoltál, nem tudtam már mit tenni. Itt pedig inkább az anyával szimpatizáltam. A gyereknél – életkoruknál fogva – jellemző az egocentrikus világkép. Van úgy, hogy annyira belemerülnek a hisztibe, hogy már semmivel nem képes az ember kizökkenteni belőle. Attól tartok, hogy ilyen helyzetben nekem is meglendülne a kezem. Nem azért, mert ezt tartom helyesnek, hanem mert nálam is valószínűleg elszakadna a cérna. GYEREK: Megveszel nekem bármit, de nem foglalkozol velem. Nem foglalkozol a lelkemmel. Igaza volt a tanító bácsinak, hogy nem vagy velem eleget. ANYA: Tudod jól, hogy dolgoznom kell. Tudod jól, hogy ezt kettőnkért teszem. Be kell mennem dolgozni, de csak egy pár órát. Azt ki kell bírnod! GYEREK: De nem akarom! ANYA: Nem tehetek mást. Muszáj bemennem. GYEREK: Akkor válts munkát, vagy cserélj órákat! ANYA: Mert te azt hiszed, az olyan könnyű... Bizony, nem könnyű. Tény, hogy a kölyök nem lát még bele, hogy milyen nehéz manapság a munkakeresés. A legrosszabb, ha lenne is rá lehetőség, az emberben ott van a félelem, hogy mi van, ha rosszul sül el, mi van, ha még rosszabb helyzetbe kerül. Otthagyni egy biztos állást, úgy, hogy aztán azon aggódjon, talál-e egyáltalán másikat, vajon megfelel-e az új elvárásoknak, vagy hogy ne szűntessék meg a munkaviszonyát egyik napról a másikra a próbaidő alatt, ez mind rettegéssel tölti el a munkavállalót. De akkor is... honnan a fenéből tanulhatta a gyerek ezeket a kifejezéseket? Nem gondoltam volna, hogy ilyen idős korban már ilyeneket ismernek; ha én lennék az apja, az biztos, hogy úgy érezném, sarokba szorított. (Bár a beszélgetésből azt éreztem, apa nem volt jelen a családban.) Elkezdeném megkérdőjelezni magam, hogy esetleg a félelmeim és a gátlásaim miatt nem tudom megadni a fiamnak azt, amit igényel. Gyenge szülőnek érezném magam, kicsinek. GYEREK: Itt vannak a könnyeim a tenyeremen! Meg az arcomon! Na, ez odab***ott. Úgy éreztem, nem tudom elég erősen szorítani a kapaszkodó vasat. Ha az én kölyköm mondana ilyet, úgy a földre ülnék tőle, hogy órákig nem lenne kedvem felkelni. Nem tudom, hogy valami dramaturgiai vénája volt, vagy csak véletlenül jött ez a mondat; de képes volt egy egyszerű megállapítással, tényközléssel lefestenie egy szívszorító lelki állapotot. ANYA: Azt fogod visszakapni a gyerekedtől, amit én kaptam tőled! Meglásd! Kész, a vita eldőlt. Ezt a mondatot akkor szokták elővenni a szülők, amikor már végképp kifogytak az érvekből. Ez pillanatokkal az előtt hangzott el, hogy az én megállóm következett; kísérteties időzítés. Leszálltam, és ahogy sétáltam hazafelé, pörgettem magamban újra és újra azokat a mondatokat, kifejezéseket, amiket hallottam, elemezgettem őket a legapróbb részletekig, de csak érveléstechnikai szemmel. Az, hogy végül is kinek volt igaza, ment tovább a busszal.
Megjelent: 2018-02-06 16:29:57
|
