Interjú

 
Tatár Rózsa 

Tatár Rózsa író, újságíró, Art Arany Díjas novellista, kétszeres Cédrus Nívódíjas drámaíró, pályája elején KSZDSZ nívódíjas újságíró. Nagy sikert aratott Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből című monodrámája.

Várnagy Márta: Hogyan kezdődött Léda útja?

T. R.: Először megírtam a drámát. Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből címet kapta. Ady és Léda kapcsolata, a „héjanász” valóban olyan volt, mint egy lázálom.

V.M.: Mi volt az indítékod a téma megírására?

T.R.: Régóta és végtelenül irritált, az Elbocsátó… csúf üzenet. Tudom, a pontos címe nem ez, de képtelen vagyok úgy kimondani. Igazságtalannak, lealázónak éreztem a verset. Ady sokat köszönhetett Brüll Adélnak. Így még nem aláztak meg nőt, ahogy Ady ország-világ előtt megalázta Adélt. Igazságot akartam szolgáltatni neki.

Kép forrása: Dobos Marianne

D. M.: Mezei András látása befelé fordul, elfelejtkezik mindenről, ott él, amiről éppen beszél. Visszamegy az időben, és újraéli a valahai veszélyeztetettséget. Közben tudja, hogy túlélte. Ő túlélte. Ezért szenved, azokért, akik nem élhették túl. Látomása szinte műalkotássá formálódik, amint felidézi az általa megélteket.

M. A.: 1944 karácsonyát a gettóban töltöttük édesanyámmal. A Nyár utca 18. és a Kisdiófa utca 16. sz. alatti átjáróházban egy két szoba összkomfortos lakásba rendezte be Szigethy bácsi a légó főparancsnokságot. Szigethy bácsi tulajdonképpen csak félig zsidó, nem tudom melyik ágán a családjának, nagy, magas ember, folyamőr volt. A fia is folyamőr. Be kellett jönnie a gettóba. Együtt laktunk annak idején a Szövetség utca 38-ban, s engem felfogadott segéd légó futárnak. Ha valahol bombatámadás ért egy házat, akkor én voltam az, aki odarohantam, intézkedtem, már amit intézkedni lehetett. Vittem a híreket, hoztam a híreket, és közben meglehetősen szörnyű dolgokat éltem át az utcán. Emlékszem – ez decemberben történt, karácsony előtt, vagy karácsony után, nehezen tudnám megmondani –, de ahogy rohantam az utcán, kétoldalt már romok voltak, és halottak feküdtek. Igyekeztem úgy nézni, hogy látásom csak érintse a néha papírral valamiképpen letakart, vagy pedig födetlenül heverő holttesteket. Futottam is tovább, hisz a hírrel futni kellett.

 Kép forrása: Dobos Marianne

Dobos Marianne: A művész életében minden megélt pillanat tapasztalattá válik, amely alkotómódját utóbb alakíthatja. És fordítva, a pillanatok elbeszélése olyan szűrön vezet keresztül, amely sajátos látomássá alakítja ezeket a valóban megélt pillanatokat. A keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, és a művész, Schéner Mihály életének talán legfenyegetettebb pillanatai fonódnak össze az emlékező látomásában. Halljunk csodát!

Schéner Mihály: Miként jutottam 1944 ben karácsony ünnepéhez? Katona voltam, és hosszú utat kellett megtennem, hogy megünnepelhessem.

D. M.: Akkor talán, ha az út elején kezdhetnénk… Úgy tudom ekkor nemcsak katona, de már főiskolás is voltál.

Sch. M.: Valóban, 1942 ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterem Rudnay Gyula volt, az ő osztályában dolgoztam én is az Epreskertben. Két képpel már a főiskolai kiállításon is szerepeltem. Az egyik önarcképem volt, a másiknak Virágzó akácfák volt a címe. Mesteremben főként azt tiszteltem és csodáltam, sőt igyekszem még ma is követni, hogy Európa legnagyobbjainak hatását és eredményeit igyekezett sajátosan magyarul is megvalósítani, ragyogó magyar művészetet úgy megalkotni, hogy az tündököljön a világ festészetében is, kiemelkedőnek számítson a nemzetközi mezőnyben. Rudnay Tintoretto és Tiepolo reneszánsz sajátosságait ötvözte Velazquez és Goya hatásával. Boldogan éltem és tanultam, bárha körülöttünk már háborús évek dúltak. Mindennek vége szakadt, amikor 1944 ben behívtak katonának. Ekkor kezdtem félni. A rémségek hosszú idejét kellett átélnem ettől fogva. November 24 én megszöktem a katonaságtól, Sárszentmihály nevezetű kisközségből, egy nagyon ködös éjszakán, amidőn annyira elterjengett a homály fölöttem mindenütt, hogy szinte nem is láttam semmit. Tejfehérségbe burkolva indultam el és igazában véve semmi támpontom nem volt, csak a talpam alatt éreztem az utat. Az Atyaúristen nevében indultam el ebben a ködben az életre vagy a halálra. És ezt a történetet most azért mondom

Kép forrása: Dobos Marianne

Németh Ágnes²: A történetet 1944. március 19 ével kezdeném, a németek bejövetelével. Édesapám éppen egyedül volt otthon a Törökvész úti lakásban, amikor Kristó Nagy István fölhívta telefonon, hogy hallotta-e, mi történt. Ő akkor még nem hallott semmit. Gyorsan leszaladt a városba hírekért. Közben az édesanyám, aki a városban már hallott az eseményekről, elment a lányokért, Magdáért és Juditért az Erzsébet lányiskolába, hogy összeszedje őket. Az ősi ösztön működött benne, a család legyen együtt, ha baj van. Vasárnap volt, az internátusból hozta haza őket. Apám próbált összeszedni itt- ott híreket, a Démusz étterembe is bement. Nagyapám bérelte akkor a Nyugati pályaudvar éttermét, ami ekkor írók találkozóhelyének is számított. De nem tudott meg sok mindent. Ahogy gyalog ment föl a Törökvész úton hazafelé, észrevette, hogy a másik oldalon mintha Illyés Gyula menne. Közöttük éppen kicsit feszült volt a viszony. Az ő kapcsolatuk mindig is hullámzó volt. De ahogy meglátta Gyula bácsit, rögtön megértette, hogy őt keresi, és nyilván valami közös menekülésre gondol. Fölmentek a házhoz, de mivel két fiatalember ácsorgott a ház előtt, nem mertek bemenni. Gyula bácsi azonnal észrevette őket, és javasolta: Menjünk tovább! A Nagybányai útról azután fölhívták a lakást telefonon, és megkérdezték a közben már hazaérkezett anyutól, hogy mi van otthon. Édesanyám javasolta, menjünk le mindannyian Felsőgödre, édesapám szüleihez. Találkozzunk a Nyugatiban.

Dobos Marianne: És kik várakoztak a ház előtt?

N. A.: Mint utóbb kiderült, a két fiatalembert a külügyminisztériumból küldték oda, hogy figyelmeztessék apámat, menjen el hazulról. A kocka alakú házba be lehetett látni, észrevették, hogy a család éppen vacsorázik, de apu nincs közöttük, nem akartak zavarni, ezért nem mentek be, inkább kint várakoztak.

Köves István
Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport archívuma

Mikor érezted először, hogy az irodalommal szeretnél foglalkozni?

Hajajj, régen születtem, sokat éltem, sűrűn, messziről kell kezdenem, de igyekszem rövidre fogni a választ. A magam besorolásával sosem foglalkoztam, de két emléket is őrzök arról,gyermek-és ifjúkoromból, hogyan helyezték mások homlokomra a babérkoszorút. Iskolás koromat, a háborút követően, felzárkóztató osztályban kezdtem. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyerekeket, akik a háborús években valamiért nem járhattak iskolába, egybeterelték ebbe az osztályba, voltunk vagy harmincan, a legkülönfélébb évjáratból, s megpróbálták őketengedelmességre szoktatni. Írni-olvasni mindenki tudott, úgy, ahogy, számolni is, összeadni és kivonni hibátlanul akár milliókig is, szorozni-osztani már csak nagyon kevesen. Minden tantárgyat Edit néni tanított, lelkesen, de nem nagy hatékonysággal. Imádta az irodalmat, a költőket, legfontosabbnak a versek ismerését, tudását tartotta. A módszere az volt, hogy kétnaponta meg kellett egy-egy újabb versszakot tanulnunk a soron következő költeményből, azt mondogattuk lelkesen, s ő félrehajtott fejjel, átszellemült mosollyal hallgattaprodukciónkat. Igazán nem volt túl nehéz feladat ez, mert könnyen tanulható Petőfi-, Arany-versek voltak, meg népdal szövegekre is emlékszem. Egy alkalommal úgy esett, hogy egy hosszabb vers mondogatásának a végére értünk volna, a legtöbben értek is, de én valamiért az utolsó két versszak bemagolására valahogy nem találtam időt az előző este. Megdöbbentem, amikor kedves emlékű tanítónőnk ezt nem sejtve, engem szólított ki, szavalnám el azt a gyönyörűséges szép verset hibátlanul, mindannyiunk örömére, de mást nem tehettem, kiballagtam az osztály színe elé, s belefogtam, reménykedve a csodában, majd csak lesz valahogy a vége is. És akkor az lett, hogy belezökkenve a vers ritmusába, az utolsó két versszak tartalmát valahogy összeraktam a magam szavaival. Aztán csak álltam ott. Örvendve, hogy csak befejeztem. Nagy csönd volt. Aztán Edit néni odalépett, lehajolt hozzám, megölelt, és azt mondta, imádlak, te gazember, nagy költő leszel – hétfőre tanuld meg az igazi végét, az eredetit! És az osztály is, kiskamaszok és frontot megjárt nagykamaszok, megtapsolta a produkciómat. No, ennyi csak a költőség, gondoltam nagy büszkén, akkor hát gyakorolgassuk, szorgalmasan, s nekiláttam.

Dobos Marianne: A Németh László. Életrajzi kronológia 1949–1975 című könyvében veje, Dr Lakatos István így foglalja össze a forradalmi események időrendjét:

Október 31. Németh László – az események hatására – kalandos úton Sajkodon át hazaérkezik Budapestre a Szilágyi Erzsébet fasori lakásba. Később arról írt, hogy a szigligeti tartózkodásból Budapestre való utazását két félelem irányította. „Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét… A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust… A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt”.

 
Nyilas Atilla Kép forrása: Facebook

“Ma lesz a születésnapi kötetbemutatóm Budapesten, a Dantéban 5-től TallérEdinával, Turányi Tamással, Baffia Tamással és Molnár Botonddal.” — invitálja facebook-oldalán barátait, olvasóit ma estére a Dantéba Nyilas Atilla költő, szerkesztő. 
E jeles nap alkalmából Bak Rita készített vele rövid interjút.

1. Mesélnél a Bruthalia Alkotókörről, amelynek tagja voltál? Milyen szerepet játszott az életedben?

Az alkotócsoportok fontos szerepet játszhatnak a művészi szocializációban, útkeresésben. Velem is így történt. Miskolcon előbb Béki Istvánban és Zemlényi Attilában, később másokban is tehetséges költőtársra leltem, műhelymunkát folytattunk, sokszor olvastunk föl vagy publikáltunk együtt, lapot szerkesztettünk. Én az irodalmi élet terében a Bruthalia Alkotókör tagjaként jelentem meg, és még sokáig annak tartottam magam, 2014 utolsó napján Az Alkotókör végnapjai című összeállításommal vettem búcsút tőle (a versfüzért még akkoriban elküldtem az Élet és Irodalomnak, de csak több mint két és fél év múlva jelent ott meg).

 F
orrás: Dobos Marianne

Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt.

D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó?

Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.

Forrás: Dobos Marianne

D. M.: 1944. karácsonya hol kezdődik, és meddig tart szerinted?

Sz. M.: Az én életemben abban az évben az ünnep elmaradt. De ha már rákérdeztél, hamarabb kezdődött ez a karácsony, mint ahogy gondolnád. Azzal kezdődik, hogy a város az én születésnapom táján már kezdi érezni: pillanatok múlva elkövetkezik a megszállás még akkor nem tudni, véres lesz-e vagy vér nélküli. Én a tiszántúli református egyházkerület hódmezővásárhelyi leánygimnáziumának tanára voltam, aki számára, mint az Abigélben megírtam, április elsejével a bombázások miatt a tanév bevégződött, minden nem helybéli hazamehetett, én is visszautaztam Debrecenbe. Ott viszonylag megszokott életemet éltem, de egyre észrevehetőbben közeledett a front.

Augusztus 23-án, abban a pillanatban, amikor Románia jelentette, hogy kilép a háborúból, apám közölte, hogy a háborút elvesztettük, de elmagyarázta azt is, nem valószínű, hogy a városunkban harcok lennének, mert ha a mostani rend felbomlik, valami tartózkodási hely kell az újra alakuló kormánynak, viszonylag még ép belső berendezésű, szétrombolatlan város. Apám nagyon okos ember volt, pedig sose katonáskodott, éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy a magyar hadsereg egy tisztje mindezt nem tudja. Sose felejtem el: születésnapom reggelén anyám első házasságából való fia megérkezik azzal, hogy a menyasszonyát és engem is elvisz Nyíregyházára, mert ott van a törzs, ott majd kivárják az elkövetkező eseményeket. Én megjegyeztem: azt hittem, nekem jött gratulálni, csak a nagy sietségben elfelejtette. Ezek szerint értem jött, hogy gardedám legyek, mert viszi a menyasszonyát, akit el akar venni feleségül, mielőtt még leég az egész ország? Azt is közöltem, menjen egyedül, én nem megyek el, itt van a két öreg, akire vigyáznom kell, a menyasszonyát sem őrizhetem, hiszen még nekem is gardedám kellene. Jól összevesztünk, otthagyott, két év múlva találkozunk újra, amikor előkerült az amerikai hadifogságból. Helyettem viszont magával vitte a szerencsétlen Gizellát, anyám nagynénjét, majd első férjének a feleségét, aki állandó szereplője volt az életünknek, számomra egyszerre negatív és pozitív töltetű élmény. Talán senki a családban a szülőkön kívül nincs, akinek a személyére annyiszor visszatérek írásaimban, mint éppen őrá, Gizellában megvolt minden, ami jó, és minden, ami rossz lehet egy életben.

D. M.: Teleki Ella grófnőre és férjére, John Dickinsonra Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, valamint védőbeszédei hívták fel a figyelmet. Az általa megörökített történet: 1944 elején Magyarországon jár a költő Weimarban megismert barátja, az akkortájt alakult, nemzetközire tervezett, náci orientációjú német írószervezet sokat utazó főtitkára, Carl Rothe. Magánemberként, a költő személyes vendéglátását élvezve. Védőbeszédében a költő sok mindent elmond róla. A rendszerváltás előtti időkig kapcsolatuk jellege megkérdőjelezhető: konfabulációs védekezésként is felfogható lenne a költő emlékezése. Hasonlóképpen utólagos magyarázat Rothe 1948. szeptember 22-i levele, amelyben egy közös ismerősnek írva kéri, hogy tájékoztassa a költőt élete menetéről: „Rólam és családomról tudnia kell [Szabó Lőrincnek] a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül. Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor”. Ugyanebben a levélben utal a Dickinsonékkal való kapcsolatára is: „Mondja meg neki [Szabó Lőrincnek] azt is, hogy azokkal az angol barátainkkal, akiket akkoriban éjek évadján gyakran felkerestem, s akik az Orsó utcában laktak, újra szoros a kapcsolatom, s hogy fiam, aki most lett 13 éves, hozzájuk utazik télen több hónapra Stockholmba,”². Ha a háború után felújíthatta a régi ismeretséget angol barátaival, kapcsolatuknak tényleg konspirációs értéke kellett hogy legyen. Valószínűleg ezt, az általa is fedezett „angol kapcsolatot” nem tartotta célravezetőnek 1945-ben hangsúlyozni és feltárni Szabó Lőrinc. Ellenállásban volt tehát öntudatlanul összekötő, amellyel utóbb sem dicsekedhetett el. A történet mozaikjait is csak negyvenöt év múlva sikerült összeállítani, összefüggő történetté szervezni³: a vendég Carl Rothe 1944 elején esténként bizonyos angolokhoz jár az Orsó utcába. A titokzatos kapcsolatról csak egy véletlen folytán szerez tudomást a költő az ostrom után, 1945-ben. Segédrendőri felügyelettel közmunkán egy sparheidot kellene kilopni az angol gyáros, Guy Martin Orsó utcai külön épületben lévő garázsából, de – az egyik elbeszélés szerint: – a gazdasszony (Arady Erzsébet) – másik emlékezetben: – az idős Teleki grófné észreveszi őket, és rájuk förmed. A költő mentegetőzve Shakespeare-t idéz angolul – az emlékezők hagyományozásában a Lear királyból, valahogy eképpen: „ezek a rossz idők rossz színben tüntetik az érdemet” – kérve, hogy a megalázó körülmény ellenére más emberként fogadják. Megismerkednek, a vasárnapi zeneestélyre meghívást kap a költő. Ekkor találkozik Teleki grófnéval, Margittal, akinek leánya, Ella, John Dickinson felesége. Őket kereste 1943-ban Rothe, kérve Szabó Lőrinc közvetítését, őket nem találta akkor Szabó Lőrinc⁴, aki csak a Napló idején azonosítja a személyeket: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai!! 

D. M.: Szabó Lőrinc a klasszikus magyar költő és hozzátartozóinak történetét több elbeszélésből, feljegyzésből ismerhetjük. Maga a költő a Bizalmas adatok és megjegyzések című memoárjában az Erzsike című részben leírja szerelmének karácsonyát és ostrom alatti ténykedését. Ezt a történetet Tel Avivban Szentkuthy Miklós felelségének, Dollykának unokahúga mesélte el az ő szempontjából, rajongva emlegetve megmentőjét, a csodálatos Korzáti Erzsébetet. Korzáti Erzsébet fia továbbmesélte a történetet. Közben előkerült magának Korzáti Erzsébetnek levélfogalmazványa, amelyben Svájcba menekült barátnőjének számol be az ostrom eseményeiről. A karácsonyest története imigyen négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá és Vékes Endre meséli el interjújában.

Balogh István

Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig huszonegy, könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Mesebor című drámakötetét 2024-ben adta ki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

1. Mikor kezdtél el írni? Mi késztetett az írásra?

Először az olvasást kedveltem meg. Olvasni óvodás koromban tanultam meg, a konyhaasztalnál, ahol nálamnál három évvel idősebb bátyám próbálgatta megtanulni a betűket. Én vele szemben térdeltem egy hokedlin, és fordítva sajátítottam el a betűk ismeretét. Ez a fejjel lefelé olvasás ma is folyékonyan megy. Ám gyorsan fölállítottam tótágasukból a betűket és olvasni kezdtem az utcai cégtáblákat, az újságban a címeket. A lényeg, mire iskolába kerültem folyékonyan olvastam. Írni nem tudtam. Azt nem lehetett a hokedliról bámulva elsajátítani. Írni az iskolában tanultam meg, csúnyán rajzoltam a betűket, de a helyesírás azonnal ment. Ezt igyekeztem magyarázgatni később, tanár koromban a diákjaimnak. Olvasással agyadba vésődnek a leírtak, és hívásra előjön a helyesen írt kép.

2024. március 23. és április 25. között városunk ad otthont a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója közös rendezvényének. Ezen a generációkat összekötő kiállításon közel 200 meghívott alkotó adja hozzá az ő egyedi, kreatív látásmódját a világ bonyolult szépségének megmutatásához.

A Pécsi Galéria és a Művészetek Háza Martyn Ferenc Galériája adja e különleges esemény helyszínét.

A kiállítás létrejöttéről, a kortárs fotóművészet szerepéről, hatásáról Hamarits Zsoltot, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökét Hódi Hajnalka kérdezte.

A Mecseki Fotóklub 2024-es évada Schreck Mo: Free Dance című kiállításával indul. Ebből az alkalomból Hódi Hajnalka beszélgetett a művésszel.

Gelencsér Ferenc fotóművész lánya vagy. Milyen hatással volt rád édesapád személyisége, művészete? Az ő személyén keresztül kerültél először közel a fotózáshoz?

Igen. Genetikailag kódolva volt, hogy valami módon majd én is a fotográfiával fogok foglalkozni. Édesapám mindig hagyott szabadon gondolkodni, ugyanakkor nagyon finoman terelt. Soha nem mondta, hogy mit fényképezzek. Közös sétáinkon együtt néztük a tájat, figyeltük a fényeket, s mondta, hogyan állítsam be a fényképezőgépet. Gyerekkoromban, sőt később, ifjú- és felnőttkoromban is sokat jártam szülővárosomba, Székesfehérvárra, a Szent István Király Múzeum műtermébe, figyeltem, ahogy dolgozik, és minden kiállításán ott voltam.

Egyszer egy édesapáddal történt beszélgetésrészletet osztottál meg a közösségi oldaladon, aki azt mondta: „Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.” - te tényleg mindig tudod?

Az elején mindent le akartam fényképezni. Azt gondoltam, így szerzek nagyobb tapasztalatot. Apukám ekkor azt mondta, hogy nem kell mindent lefényképezni: hagyjam elmenni a fotók nagy részét, s olyan képeket hagyjak benn, amiket aztán úgy tudok átadni, hogy másoknak is jelentsen valamit.

Szeifert Natália
Kép forrása: Szeifert Natália facebook oldala

Szeptemberben könyvbemutató beszélgetésen járt Pécsett Szeifert Natália. A PécsLIT fesztivál után a Mészöly Miklós-díjas írónőt Hódi Hajnalka kérdezte.

Mikor vetted észre először, hogy van alkotói vénád? Kik voltak az elsők, akik felismerték a tehetségedet, s hogyan támogattak ebben?

Nem hiszem, hogy ilyesmit lehet konkrét időponthoz kötni, az „írói véna” kifejezést nem is igazán értem, nem használom. Gyakorlatilag gyerekkorom óta írtam, teljesen természetes tevékenységnek gondoltam, ahogy az olvasást is. Naplót, történeteket írtam, kézzel, aztán még írógéppel is. A tehetség is kérdéses fogalom, ki tudja, mi az, én nem, de azt hiszem, a nagy része munka lehet. Már régóta publikáltam és kisebb-nagyobb szakmai elismerésekben is volt részem különösebb támogatás nélkül, amikor kiadóra találtam 2016-ban, a Kalligramnál. Ezt Péterfy Gergelynek és Mészáros Sándornak köszönhetem. Ez kétség kívül egy fontos pont volt.

Keserü Ilona 
Stekovics Gáspár fotója Forrás: Wikipédia

Keserü Ilonát 90. születésnapja alkalmából a Művészeti Kar polgársága, egykori és jelenlegi diákok, tanárok és nem-tanárok konferenciával köszöntötték. 

Keserü Ilona és nagy generációja robbantotta be Pécsen a felsőfokú művészképzést a rendszerváltással egyidőben, iskolaalapító művész tanár a szó legnemesebb értelmében.
Az egyetemhez és a diáksághoz való viszonya a mai napig példaként szolgál. Ernszt András festőművésszel ez alkalomból Hódi Hajnalka beszélgetett. 

A Keserü Ilona 90. születésnapját köszöntő konferenciára a Csontváry Múzeumban került sor. Mi indokolta a helyszín választását? 

A helyszínválasztást az indokolta, hogy egyszer egy magánbeszélgetésen Ilona azt mondta az egyik kollégájának, Losonczy Istvánnak, hogy nagyon szeretne órákon keresztül a Csontváry múzeumban a Baalbek előtt ülni. Úgy érezte, hogy valami nagyon erős, kifejezett köze van Csontváry művészetéhez. Az iránta való tiszteletből, egyfajta ajándékként döntöttünk úgy, hogy itt rendezzük meg a konferenciát.

Mi a jelentősége a Színerő-Léptékváltás festészeti programoknak, amelyeket Keserü Ilona indított el és vezetett éveken át? 

Ez a program egy kurzusként indult 2007-ben, Ilona azért találta ki, hogy a volt mesteriskolások és a doktori iskola hallgatói nagy méretben tudjanak dolgozni; hogy a táblaképnél nagyobb léptékű munkák készüljenek el. Ő fogalmazta meg először ezt a koncepciót, ő kísérte éveken keresztül ezt a programot. Fontos tudnunk, hogy nem csak a szellemi kitalálója volt, hanem az utóbbi években anyagilag is ő finanszírozta ennek létrejöttét. A program a Zsolnay gyár elhagyott ipari területén lett megvalósítva: öt-hat méter magas ipari belmagasságú csarnokokban állítottuk ki a képeket, majd ebből nőtte ki magát a szimpózium, ahol évek óta már nem csak a doktori iskola hallgatói vesznek részt, hanem külsős meghívottak is.

Cseri Hanna (Kép forrása: Cseri Hanna facebook oldala)

Képzeljenek el egy huszonéves, Pécsről indult lányt, aki egyszerre színházi rendező, zeneszerző, énekes, bábszínész, s mindemellett három rangos szakmai díj tulajdonosa. 

Cseri Hannát alkotói ihletforrásairól, munkái nyomán termett sikereiről, rendezői-dalszerzői terveiről Hódi Hajnalka kérdezte. 

A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola dráma tagozatán töltötted el középiskolás éveidet. Lehet mondani, hogy itt kezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésed? Milyen élményekkel gazdagodtál itt?

Azt hiszem, már jóval a gimnázium előtt elkezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésem, és pont, hogy a gimiben csökkent kicsit. Olyan sokszor kommunikálták felénk, hogy a drámatagozat nem színész képzés, hogy a színészettől el is ment egy időre a kedvem. Bár nem tudtam akkor még definiálni annyira a vágyaimat és az ambícióimat, de az írás, a rendezés, a színészet és a zeneszerzés már akkor is motivált, csak a báb műfaj iránti csodálatom és tiszteletem jött később.

Ágoston Zoltán Fotó: Tóth László
Kép forrása: Jelenkor galéria

2023. szeptember 14-19. között került megrendezésre városunkban a PécsLIT Fesztivál, mely a Csorba Győző Könyvtár és a Jelenkor folyóirat közös szervezésében valósult meg. A hat napos irodalmi programsorozatot, melyek két fő helyszíne a Tudásközpont, illetve a Művészetek és Irodalom Háza volt, hatalmas érdeklődés kísérte. Az előkészítés folyamatáról, kérdezői-szervezői tapasztalatairól Ágoston Zoltánt, a Jelenkor főszerkesztőjét kérdeztük.

Mit gondol, miért volt igény erre a fesztiválra, mi vezette Önöket oda, hogy megszervezzék?

A Csorba Győző Könyvtár munkatársaival közösen már hosszú évek óta rendeztünk irodalmi rendezvényeket a Jelenkor folyóirat számára fontos szerzők megismertetése, népszerűsítése érdekében. Így találkozhattak az olvasók Závada Pétertől kezdve Darvasi Lászlón, Tompa Andreán át sokakkal, egészen Krasznahorkai Lászlóig, de Bertók László 80. születésnapját is a Tudásközpontban ünnepeltük 2015-ben számos fellépővel. A COVID-időszakban az országosan elmaradt Ünnepi Könyvhetet megszerveztük Pécsett a Művészetek és Irodalom Háza belső udvarában szabadtéren. Ebből az együttműködésből alakult ki a fesztivál ötlete. A szellemi alapját ugyanakkor az képezi, hogy Pécs irodalmi kultúrája az egyik legerősebb Magyarországon. Mind az irodalmi intézmények, a szerzők, illetve az érdeklődő közönség oldaláról is megvannak a feltételei egy ilyen nagyszabású rendezvénynek.

Hajba Gergő RADNØTI Fotó: Hódi Hajnalka

Minden kis-és nagyváros területén ott rejlik a lehetőség, hogy egy közösségi kert létrehozásával az egység, a növekedés és a fenntarthatóság érzését megteremtsük. Egy ilyen izgalmas kaland küszöbén állva az erre vállalkozó emberben megszületik az a gondolat, hogy ne csak növényeket, hanem egy élénk közösséget is „termesszen”. A közösségi kert több, mint egy virágzó növényzettel teli földdarab; élő bizonyítéka az összefogás erejének, az életápolás örömének és a közös erőfeszítések jutalmának. Hajba Gergővel erről, és még sok minden másról Hódi Hajnalka beszélgetett.

 
Kiss Farkas Gábor Kép forrása: mta.hu

Aktuális-e, érdekes-e a szakmán kívüli közönség számára is a régi magyar irodalom, s milyen újfajta megközelítésekkel lehet vizsgálni e korszak művészetét, alkotóit, s az ebben az időszakban keletkezett műveket. Mindezekről Kiss Farkas Gáborral, az ELTE régi magyar irodalom tanszékének egyetemi docensével beszélgetett Hódi Hajnalka. 

Az irodalom korszakai közül miért éppen a régi magyar irodalomban való elmélyedést választotta?

Kisiskolás korom óta érdekelt az ókor, és nagyon korán elkezdtem már tanulni latinul is a magam kedvére. Ezt követően a középiskolában latin lett a második idegen nyelvem, és számos versenyen vettem részt sikerrel, így a pályaválasztás időpontjában nem volt kétséges számomra, hogy latin-magyar szakra kell jelentkeznem az ELTÉ-re. Az egyetemen a klasszika-filológus képzés során csak nagyon lassan jut el a hallgató arra a szintre, hogy önálló kutatást kezdhessen, a régi magyar irodalomban viszont számtalan latin, sőt még ógörög forrás is van, amelyekkel eddig senki nem foglalkozott. Így Kovács Sándor Iván, az akkori tanszékvezető és témavezető hamar bevont a kutatásaiba, és lehetőségem nyílt önállóan kutatni már elsőéves koromtól kezdve, amit nagyon élveztem. Ezt a választást azóta sem bánom, mert úgy látom, hogy a középkorral és a kora újkorral foglalkozva sokkal nagyobb kutatói szabadságunk van, sokkal több a még (újra)értelmezhető forrás, és szervesebben kapcsolódik hozzánk is ez a kor, mint a klasszikus ókor.