Videó

A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója




Keresés a honlapon:


A holokauszt nemzetközi emléknapjára: Dobos Marianne Két világ szembesül – Itamár Jáoz-Keszt

 

 

 

 

Két világ szembesül

Itamár Jáoz-Keszt1

 

Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt.

D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó?

Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Édesanyám a lába elé vetette magát, nem lehet, hogy a gyereket elvigyék. Anyám gyönyörű szép volt. Elrohant valahova az SS-ekhez egy éjszakára. Boldogan jött vissza, ki tudja, milyen éjszaka után: maradhatok, én is dolgozni fogok. Azután tovább Bergen-Belsenbe. Haláltáborba. 1945. tavaszán, amikor az amerikaiak közeledtek, akkor a németek kezdték kiüríteni a tábort, hogy elvigyenek bennünket tovább az ország belsejébe. Mikor Hillerslebennél kiszállítottak a vagonokból, hogy kivégezzenek, megjelentek az amerikai katonák és felszabadultunk. Mind a négyen túléltük. Ezt talán édesapám orvosi hivatásának is köszönhetjük. Erre ugyan nincs statisztika, de az orvoscsaládok nagyobb százalékban menekültek meg.

D. M.: Hogyan gondoltál Magyarországra a szabadulás pillanataiban?

Itamár J.-K.: Édesapám nem kívánt visszatérni. Amerikába akart menni a nagybátyjához. Édesanyám a szüleit kereste. Szentesiek voltak. Kiderült, hogy ők nem jöttek vissza. Legalább a nyomaikat szerette volna megtalálni. Ausztriában pusztultak el, a százfős csoportból kilencvenkilencet öltek meg. Exhumálás után a szegedi temetőben, tömegsírban pihennek.

D.M.: Tehát a család visszatért Szarvasra.

Itamár J.-K.: Nem ment könnyen. Édesanyám nem akart bemenni a házba. Félt. Állandóan rettegett, és ez önagresszióba torkollt. Már a deportálás alatt is többször próbált elkövetni öngyilkosságot. Nem hitte, hogy kibírjuk. Apám filozófiája, a „velem nem történhet semmi” számára könnyelműségnek tűnt. Budapestre költöztünk a Veres Pálné utca 8-ba. Itt is mindenütt szülei gyilkosait látta szegénykém.

D.M.: S a gyerekek élete hogyan folyt tovább itthon?

Itamár J.-K.: Szarvason pótoltam az évveszteségemet, azután Pesten az Eötvös Gimnáziumba jártam. Nagy költő akartam lenni. Még Bergen-Belsenben írtam egy verset. Éhség, vagy valami ilyesmi volt a címe. Elküldték Boldizsár Ivánnak. Nehéz elhinni, hogy gyerek írta, mondta, de ha valóban, akkor nagyon tehetséges. A gimnáziumban Komlós Aladár is tanított. Ezzel a fiúval érdemes foglalkozni, ismételgette.

D. M.: Mikor kezdted tanulni a héber nyelvet?

Itamár J.-K.: Angolból fordítottam először verseket. Megmutattam a hittantanáromnak is. Miért nem próbálkozol a héberrel? kérdezte. Adok neked nyersfordításokat. Figyeld csak, milyen hasonlóság van a Jób könyve és Az ember tragédiája között! Kezdte nekem a héber szöveget olvasni. Valami misztikus érzés fogott el. Ez az én nyelvem. Ez az én lelkem anyanyelve!

D. M.: Hogyan kerültetek Izraelbe?

Itamár J.-K.: Nővérem 1949-ben férjhez ment, és illegálisan elhagyták az országot. Mi pedig családegyesítés címén 1950-ben megpróbáltunk utánuk menni. Legálisan nem sikerült. 1951-ben kerültünk ki.

D. M.: Van egy versed, amely a karácsonyról szól, összeveted benne a gyermekkorodban tapasztalt két világot: a karácsonyt és a hanukát. A lágerben gondoltál erre?

Itamár J.-K.: Ott minden nap egyforma volt, ott nem tudtam erre gondolni. A verset azután írtam, hogy te látogatóba jöttél Izraelbe, és végig vezettelek a te szent helyeiden. Ekkor gondolkoztam el én is a múltamról.

 

 

 

 

Itamár Jáoz-Keszt

Anna-Mária apáca – házam vendége2

 

Mikor leszállt a gépről,

libbenő palástja templomok harangszavát idézte bennem.

Mikor leszállt, vakító mediterrán nap vonta ragyogásba

s egyszerre fölsajgott bennem a múlt:

hóborította fenyők, ünneplő gyermekek kórusa

s egy bizarr mosolyú kereszt, mely fölém tornyosul –

házam vendéglátó szobájába

egykor Ő Makó keresztes lovagjaival érkezett volna.

Szigorú zarándok-lelke házirendbe,

a föld szent titkaiba zárva.

Falakon vándorló ujja apró lángokat fakaszt.

Maradj csak velünk – biztatom mégis.

Előtted megnyílik minden porszem,

mi szétfénylett Megváltód sarui alatt

s közben, ahogy reám szálló hálóként szétterülnek a szavak

az agy mély-rejtett zugaiba, hosszan fürkészem:

fészkel-e ruhája alatt s arcában

gyűlölet-madár.

A jeruzsálemi nyárelő napsütésében

Anna-Mária testében vibrál az izgalom,

amint sikátorok városában taposunk vala,

házam vendége, a szerzetes nővér s én, a túlélők sarja,

véget nem érő vergődés anyja emléke.

A Dormició templom felé az ösvény csak közelít

mint visszafelé a tömjénfüst s latin zsolozsmák

a dárdás – lehet, csak képzelt – pillantások erdejében.

S Ő, szemet ütő denevér-öltözékében a reszkető táj karjaiba hull,

letérdepel és keresztet vet sűrű egymásutánban,

tanácstalanul állok –

Ő sír…

és ekkor anyám hangja zokog bennem

menekíteni tűzből kitérés volt a hite,

sorsot sorsért: csillagot kínált arany keresztért cserébe –

hat szögletébe zárva a csillag magát sebzi szüntelen,

a végtelen felé fordult kereszt az örökség átkától szabadít ezreket és ezreket.

Anyám, ki gyermekeiért templomtól templomig

görgette a járvány, tűz, éhség súlyos köveit,

hallgató apám előtt

Térdig koptak lábai.

Atyák hite kattinthatott néma lakatot,

vagy bölcs ingadozás: vakszerencse vágányaira állítani a jövőt.

Otthonunkban minden évben nyolc Chanuka-gyertya lobogott,

nyolc ujj fényesített matt karácsonyfát

a „Máoz cur jesuati” dal lélegző ütemére pislogva,

papír-ezüsttel díszített fenyőágak,

s a „Menyből az angyal” csendes imája alatt,

míg a pörgettyű apró ördöge táncolt, nyelvelt

a fölnyújtózó lángok erdejében.

Házunk nyolc Chanu-Karácsony gyertyája között

véreink arcát sejttette az elfolyó viasz.

Volt köztük versenyből is hadakozó,

rövid vonaglás után kihunyó

mint Imrus bácsié,

ki hogy bőrét mentse

megkeresztelve szállta át az óceánt,

Chile napja süt reá, vagy talán elhunyt rég,

hogy árkádos sírjában gyermekszív mellett aludjon

a nagy kereszt árnyékos csendjében.

Vagy: Ármin bácsi gyertyája,

ki szintén hasztalan tért ki,

Auschwitzba vitték

mártírként meghalni.

Ez idő tájt otthonunkból

kiégett már régen a karácsonyfa.

Helyén irtózat-fa vert gyökeret a szívemben.

Talán, a Dormició templomtól araszoló menet láttán

rémlett:

Élén a püspök ájtatoskodóknak keresztet nyújt csókra

meghökkenve hátráltam

a kijárat felé,

de a perc visszahozott, ellágyult szégyenkezőt,

felszívódtam a tömegben

a szertartás füstjétől távolabb.

S ekkor, én, anyám hit-elhagyási lelkületének fia,

marannusnak éreztem magam,

ki önmagát jogtalanul küldi inkvizíció elé,

ártatlanságért fellebbez, badarságokon tépelődik,

a tűzből menekülők tettein

miként írva vagyon:

Miután a bebörtönzöttet háromszor kihallgatták és még mindig tagad,

előfordul, hogy egy évig s azon túl is ott marad,

megfelelően felkészített, kimerült, tökéletesen megtört legyen:

kezdetben – a hurok,

másodfokon – a víz,

harmadfokon – a tűz,

a padlóra helyezik, lábait tűzhöz hozzák,

gyúlékony kenőccsel bekenik s tagjait átjárja a hőség,

a kivégzést fölülmúló eredmény.”

Nem volt mit letagadnom,

nem volt mit bevallanom.

És mégis: a fekete-fehér kámzsás papok körmenetének közeledtével,

a Dormició templom falai között,

a jeruzsálemi napsütés hanyatlásának idején

öntudatlanul motyogni kezdtem,

ajkaim szavakat duruzsoltak mint ki szomszéd fülébe súgja:

Smá Jiszráél”!

Aztán összeszedve minden bátorságom

jól hallhatón megismételtem:

Smá”!

S a szó teljes valómmal együtt fénylett.

A mellettem álló megrökönyödve mért végig,

hangom a révült imádságok tengerébe fúlt

s én, mint akit bekentek gyúlékony kenőccsel,

mire kibukott számon a szó „Echád”, már minden testrészem égett,

állig burkolóztam

a pernyeként szálló szavak halotti köntösébe,

idegen áldásoktól óvjam magam,

mik addigra már sziszegve szóródtak szét köröttem.

(Fordította: Báger Gusztáv)

 

 

 

1  Részlet Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt 1944 kötetéből 7-11 old. (Bíbor kiadó, szerkesztő Kabdebó Lóránt, ISBN 963 9466 22 0. A részletet a szerző engedélyével közöljük a holokauszt nemzetközi emléknapján. Az emléknap a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulója.[

 

2 Részlet Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt 1944 kötetéből 54-64 old. (Bíbor kiadó, szerkesztő Kabdebó Lóránt, ISBN 963 9466 22 0. Itamár Jaoz-Keszt verse Báger Gusztáv fordításában az interjú után a kötetben közölt szöveggel azonos.

 

 

  
  

Megjelent: 2025-01-27 19:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.