Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Hódi Hajnalka: Kéziratok, kódexek között – interjú Kiss Farkas Gáborral

  

 

 

 

 

Kéziratok, kódexek között

 

Aktuális-e, érdekes-e a szakmán kívüli közönség számára is a régi magyar irodalom, s milyen újfajta megközelítésekkel lehet vizsgálni e korszak művészetét, alkotóit, s az ebben az időszakban keletkezett műveket. Mindezekről Kiss Farkas Gáborral, az ELTE régi magyar irodalom tanszékének egyetemi docensével beszélgetett Hódi Hajnalka. 

 

Az irodalom korszakai közül miért éppen a régi magyar irodalomban való elmélyedést választotta?

Kisiskolás korom óta érdekelt az ókor, és nagyon korán elkezdtem már tanulni latinul is a magam kedvére. Ezt követően a középiskolában latin lett a második idegen nyelvem, és számos versenyen vettem részt sikerrel, így a pályaválasztás időpontjában nem volt kétséges számomra, hogy latin-magyar szakra kell jelentkeznem az ELTÉ-re. Az egyetemen a klasszika-filológus képzés során csak nagyon lassan jut el a hallgató arra a szintre, hogy önálló kutatást kezdhessen, a régi magyar irodalomban viszont számtalan latin, sőt még ógörög forrás is van, amelyekkel eddig senki nem foglalkozott. Így Kovács Sándor Iván, az akkori tanszékvezető és témavezető hamar bevont a kutatásaiba, és lehetőségem nyílt önállóan kutatni már elsőéves koromtól kezdve, amit nagyon élveztem. Ezt a választást azóta sem bánom, mert úgy látom, hogy a középkorral és a kora újkorral foglalkozva sokkal nagyobb kutatói szabadságunk van, sokkal több a még (újra)értelmezhető forrás, és szervesebben kapcsolódik hozzánk is ez a kor, mint a klasszikus ókor.

 

Régi szövegeket mai látásmóddal igyekszünk megközelíteni, a jelen számára a tanulságaikat kifejteni.” – mit jelent ez a szakmai célkitűzés a gyakorlatban? Meg tudná világítani ezt egy konkrét példával?

Az egyik leggyakrabban levont következtetésünk az odafigyelő szövegértelmezés szükségessége. A hétköznapi életben is nap mint nap megfigyelhetjük, hogy a közhely, amit az olvasás során gyorsan felismerünk, elvonja a figyelmet a szöveg közhelyen túli jelentéséről, amiben a szöveg épp eltér a közhelyestől: a szerelmes slágerben se a különlegesre, az egyedire figyelünk, hanem a megszokottra, az ismerős gondolatra. A szövegértelmezésnek a finomságai, amit hermeneutikának nevezünk, és mélyebb, finomabb megértéshez vezet, nagyon jelentős szerepet játszottak a középkori és reneszánsz szövegolvasásban. Ha egy példát kell mondanom, akkor hadd említsem meg egy készülő tanulmányomat, amelyben Harpocrates egyiptomi istenség reneszánsz utóéletéről írok. Őt ajkára tett ujjal ábrázolták, és ezt félreértésből úgy értelmezték, hogy itt a gyermek istenség hallgatásra figyelmeztet. A 16. század elején ez az ókori ábrázolás nagyon széles körben elterjedt a humanisták körében, öncenzúrára figyelmeztetve: ne beszélj sokat, mert betörik a fejed. A humanisták igyekeztek szabad, önfenntartó értelmiségiek lenni, de ez csak keveseknek sikerült, mint pl. Erasmusnak, aki egy szabad városban, Bázelban, kiadott könyvei jövedelméből jól megélt. Neki is, de a többieknek, akik uralkodói, főpapi szolgálatban éltek, vagy tanítottak, még inkább jól meg kellett fontolni, hogy mit és kinek írnak le, hogy ne essen bajuk utána. Amikor könyveikben megjelenik a Harpocrates-figura, az olvasót figyelmezteti is arra, hogy ne beszéljen túl sokat, nehogy baja essen, másrészt viszont jelzi is, hogy a szerző maga is értelmiségi: nem mondhat el mindent, amit gondol.

 

A kéziratokban, kódexekben történő kutatásaiknak mi volt az ön számára az eddigi legnagyobb eredménye? Történt-e valamilyen átütő erejű felfedezés ezen a területen?

A magyar középkori írásbeliség rendkívül töredékesen őrződött meg a jelen számára. Ez nem egyedülálló Nyugat- és Közép-Európában, lényegében mindenhol rengeteg kézirat veszett (gondoljunk csak a francia forradalomra, amely számtalan középkori francia kolostor könyvtárát semmisítette meg), de valószínűleg eredetileg is kevesebb írott forrás volt, és a pusztulás is nagyobb mértékű volt. Emiatt „apróságoknak” is nagyon tud örülni a kutató: nem olyan rég került elő 1391-ből a legrégebbi magyar számsor, egy itáliai eredetű kéziratból, amely azt mutatja, hogy ekkor, az Anjou-kor végén Magyarország európai szinten is jelentős királyság volt, hogy bekerüljön egy zenetudományi kéziratba a hangközök számolására használt számok neve. Egy másik ilyen „apróság” Melanchthon 1526-ban Krakkóban megjelent latin nyelvtanának egy olyan kiadása, amelyben a német és a lengyel mellett magyarul szerepelnek szavak és ragozások, hogy a latinul tanuló diákok jobban megérthessék e fogalmakat. Ez a kötet a „Régi magyarországi nyomtatványok” sorozat definíciója szerint a legrégebbi nyomtatott magyar könyv, hiszen szerepel benne legalább egy teljes magyar nyelvű mondat kinyomtatva. Így sikerült a magyar nyelvű könyvnyomtatás kezdetét egy évvel korábbra, 1526-ra kitolni, amelyet eddig 1527-től tartottunk számon – igaz, a környezet, a krakkói egyetem erazmiánus humanistái, ugyanaz, mint amiről eddig tudtunk.

 

Folynak olyan szakmai viták a kutatási területén, melyek érdekesek lehetnek egy laikus olvasó számára is?

Inkább revíziónak, mint vitának nevezném ezeket az új kutatásokat: a 19. és a 20. század nagy irodalomtörténeti fantáziái, a magyar középkori trubadúrlíra vagy epikus költészet végleg elveszni látszanak, és ehelyett sokkal világosabban látjuk, hogy milyen közegben jelenik meg a kiterjedt magyar nyelvű írásbeliség: a huszita térítők által készített Bibliafordításokban (talán 1430-40 táján), majd később a domonkos és klarissza apácák számára készített olvasmányokban 1500 körül. Mindaz, amit korábbról ismerünk, a Halotti beszéd és könyörgés, vagy az Ómagyar Mária-siralom egyedi műalkotás, és tudomásunk szerint létrejöttük nem kapcsolódik egy olyan szellemi mozgáshoz, amely több magyar nyelvű művet is létrehozott volna. Nem gondoljuk ma már, hogy Balassi Bálint előtt létezett volna udvari jellegű magyar szerelmi költészet (ami az imádott hölgy istenítésével lenne leírható), de annyiban módosításra szorul ez a kép, hogy latinul viszont létezik az udvari szerelmi líra Magyarországon – igaz, hogy nem túl elterjedt, de létezik. Sokkal világosabban látunk pl. a reformáció kezdeteit illetően is, ahol megdőlni látszik az a régi tézis, hogy az első magyar reformátorok eredetileg ferences barátok lettek volna, és kisebb szenzáció az is, hogy az eddig politikailag színeváltónak tűnő Gyöngyösi István valójában nem protestánsként született, mert a régi kutatás összekeverte adatait egy hasonnevű kortársával, és valójában munkássága következetesen a jezsuita irodalmi oktatás hagyományába illeszthető be.

 

Tudna ajánlani olyan olvasmányt a régi magyar vagy világirodalmi anyagból, melynek izgalmas kortárs irodalmi vonatkozásai is vannak?

Aki arra vágyik, hogy megszeresse a régi magyar irodalmat a nyelven keresztül, annak ajánlom a bestiáriumok olvasását. A középkorból ugyan nem maradt fenn ilyen magyarul, de Apáczai Csere János Encyclopaediájának hetedik része, amely A földi dolgokról szól, bevezetést nyújthat a mesés állattanba, csakúgy Miskolczi Gáspárnak az Egy jeles vadkert leírása című munkája. Ez a műfaj nem csak a Legendás állatok és megfigyelésük sorozat miatt lehet érdekes a mai olvasónak, hanem J. L. Borges Képzelt állatok könyve, vagy például a nemrég megjelent Nyuca című bestiárium is innen gyökerezik.

 

Tudna mondani egy érdekes példát képzőművészet és irodalom találkozására az ön által vizsgált korszakban?

Se szeri, se száma az ilyen műalkotásoknak, hiszen az, hogy a könyvnyomtatás révén sokkal könnyebb lett mechanikusan sokszorosítani nem csak az írott betűt, hanem a képeket is, magával hozta, hogy egyfajta ikonikus forradalom zajlott le a 16.-17. században: míg addig egy kép birtoklása csak keveseknek – intézményeknek, előkelőknek – adatott meg, ezt követően egy metszet lényegében háztartási tárggyá változhatott, és mindenki saját igénye szerint élhetett vele: meditálhatott rajta, gyönyörködhetett benne, vagy éppen imádkozhatott. Kevesen tudják, de a képversek első virágkora is a 17. század elején volt, nem a 20. századi avantgarde-ban, és magyarországi szerzők is alkottak ilyen műveket. A régi magyar szerzők ritkán találkoztak a mi híresnek tekintett reneszánsz festők műveivel, hiszen azokat csak eredetiben lehetett megtekinteni: ritka kivétel Janus Pannonius, aki látott Mantegna-festményt és verset is írt róla. Sokkal gyakoribb, hogy sokszorosított másolatokon jutnak el az írókhoz képek, mint Dürer Végítéletének egy módosított változata Wathay Istvánhoz, aki aztán saját kezűleg megírt, képekkel díszített versgyűjteményében használja fel azt, vagy ahogy ő mondja, „képeknek pepecselisivel” a szíve bánatát könnyebbíti. 

 

Mire a legbüszkébb a kutatócsoportja munkáját tekintve?

Arra, hogy 2014 óta folyamatosan újabb és újabb generációk kapcsolódnak be a munkánkba, és – legalábbis eddig – sikerült a fiatal kutatóinkat pályán tartani. Több mint 10 doktoranduszt indult már el tőlünk, vagy dolgozik most is a disszertációján. Nem könnyű mindenkinek megtalálni a megfelelő célkitűzést és későbbi munkahelyet, ennek elnyerése természetesen inkább az egyéni tehetségen múlik, de eddig úgy tűnik, hogy nem dolgozunk hiába, és munkánknak lesznek folytatói.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-09-19 20:00:00

 

Hódi Hajnalka (Pécs, 1974)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Galéria és az Önarckép tájjal rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.