Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


“Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól...” – Virtuális beszélgetés Petrozsényi Nagy Pál íróval (B.Tomos Hajnal)

 

 

 

Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól...”

Virtuális beszélgetés Petrozsényi Nagy Pál íróval

 

Azt hiszem Petrozsényi Nagy Pál neve nem ismeretlen a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat olvasói számára, ugyanis elbeszélései, novellái évek óta jelen vannak a weblap hasábjain, sőt a hetvenötödik születésnapja alkalmával készített interjúm is ezen a felületen került olvasóközelbe 2017 januárjában.  Azóta sok minden változott, a sors csapásai őt sem kerülték el, de alkotói kedve nem hagyta cserbe s a jelek szerint még mindig van mondanivalója olvasói számára, amit mi sem bizonyít jobban, mint a MEK. “polcára” felkerült Az égig érő hegy című legújabb novelláskönyve. Ugyanitt vár közlésre önéletírása, a 2014-ben megjelent ÉN, Petrozsényi Nagy Pál második kötete is. Ez utóbbi igazán örvendetes események apropóján jegyeztem le alábbi virtuális beszélgetésünket: 

Idén töltötted nyolcvanegyedik évedet. Olyan kor ez, amikor az ember már kezd visszapillantgatni megtett életútjára: mit és mennyit vitt véghez abból, amit az út kezdetén - valamikor a gyermek-és serdülőkor mezsgyéjén - megálmodott. Vérbeli íróhoz méltóan úgy gondoltad, hogy visszapillantó tükröd képeit szavakba öntöd. Magyarán: megírtad önéletrajzi műved folytatását. Miért tartod fontosnak egy rég letűnt kor és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztását a jövő olvasójával?

Önéletírásom legfőbb ösztönzője a nosztalgia. Mint mindenki, én is szeretek nosztalgiázni, a többséggel ellentétben azonban én gyakran írásba is öntöm a múlttal kapcsolatos gondolataimat, érzelmeimet. Ez, tudják,  az extrovertált emberek egyik sajátossága, vagy mondjuk úgy, hogy afféle írói attitűd.  A rég letűnt idők és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztása számomra sosem volt szempont, habár tanár lévén éppen az is lehetett volna, de ez a tanítói szándék valahogy kimaradt belőle. Mondom én, ám csöppet sem lennék meglepve, ha az olvasók ezt másképp érzékelnék. Második kiindulópontom a fiam, családom. Igen, fél szemmel mindig rájuk sandítottam. Kár volt, hiszen apám már a 2. világháború után elhunyt, anyám is réges-rég, amikor még csak tanulgattam a betűvetés tudományát. Feleségeim, bátyáim, sajnos nem érdeklődtek az irodalom iránt, Egon fiam, címzetes egyetemi tanár és szakíró, igen, annál kevésbé viszont irántam. Azért örülök, hogy a Jóisten addig nem szólított magához, amíg nem írtam meg életem regényét is. Ismétlem: önszórakoztatási célból, de ha ezzel másoknak is kikapcsolódást, örömet szerezhettem… Na, ez nekem már a dolgok non plus ultrája lenne. 

Minden ember életében a szülőföld és a közvetlen elődök jelentik a kiinduló pontot, és persze azt az útravalót, mellyel elindul az élet ágas-bogas útján és megpróbál legjobb tudása szerint sáfárkodni. Te hogyan emlékszel születésed helyére, no meg a téged ott körülvevő nagycsaládra?

Az én születésem helye Kolozsvár, de hogy pontosabban hol jöttem napvilágra, arról nincs tudomásom. Feltételezhetően valamelyik kolozsvári szülőotthonban, utána, mars vissza a 13 km. távolságra szerénykedő kalotaszegi falucskába. Itt éltem kerek három évig, ismerkedtem meg legelőször a világgal jóban-rosszban, de inkább jóban olyannyira, hogy első írói nevem a Kajántói előnév lett volna, ha nem csap a református paplakba is a végzet bombája. Meghalt az édesapám, pontosabban öngyilkos lett, még pontosabban… Kissé bonyolult. Mindenesetre egy református pap sem vállalta el, hogy annak rendje és módja szerint szentelt földbe temettesse. Ez a szabály, az öngyilkosok az egyházi dogmák szerint mind bűnösök, tehát csak és csakis nem egyházi személy helyezheti őket örök nyugalomra. Ezzel szemben mit láttam? Rövid huzavona után egyszerre négy tiszteletes is segédkezett a gyászszertartáson. Hát ez meg hogy lehetséges? – pislogtak értelmetlenül az emberek. – Itt valami nagyon nem stimmel. Nem bizony. Bár máig sem tudja senki teljes bizonyossággal, de minden logika szerint az apám mégsem lett öngyilkos, hanem egyszerűen megölték, amit végül a papok is megtudtak. De ki beszélhetett akkor  ilyesmiről, különösen, hogy maga az állam, a magyargyűlölő Maniu miniszterelnök félkatonai szervezete állt a háttérben. Így maradt a Nagy család már 1945 óta, ami, ugye, elég régen volt, apa nélkül. Három fiúgyerek és az édesanyám maradt utána. A dráma engem viselt meg legjobban: három napig csak édesapámmal álmodtam, illetve láttam is.

Ott, ott! – mutogattam anyámnak.

Mi van ott?

Édesapám integet, jaj, el akar vinni magával! – sikoltoztam.

Nincs ott senki, nyugodj meg! – próbált megnyugtatni édesanyám. – Gyere, imádkozzunk! – tette össze a két kezem, és elhadartuk a Miatyánkot.

Azt hitték, megbolondultam. Pedig még csak lázas sem voltam, csupán hallucináltam.

Alig pár évesen, immár apa nélkül kerültél Petrozsénybe. Hogyan sikerült a Nagy családnak (mely akkor még, nevéhez méltóan meglehetősen népes volt) beilleszkednie a bányászváros zömmel román ajkú közösségébe?

Probléma nélkül, hiszen mindnyájan kitűnően tudtunk románul, kivéve talán az anyámat. Én magam is félig román, félig magyar főiskolán végeztem, Jancsi bátyám meg a fia az állatorvosin, ugyancsak románul. Igaz, hogy egyszer megbuktattak román nyelv és irodalomból, de hogy nem a felkészületlenségem okán, arra esküszöm. No, mindegy, ne bolygassuk! Azért mégis román-magyartanár lett belőlem.

Enyhén szólva nem voltál az a kimondottan jó tanuló típus, érettségi után mégis román-magyar szakon felvételiztél a marosvásárhelyi tanárképzőn. Tényleg vonzott akkoriban a tanári pálya, vagy családi befolyásra hoztad meg ezt a döntést?

A tanári mint pálya, mesterség sosem vonzott, ennek ellenére tanítani mindig szerettem. Annál jobban szerettem az irodalmat, ezért rohantam azonnal Vásárhelyre, ahol a nagyapám is lakott akkoriban. Előzőleg német–történelemre jelentkeztem, aztán egy barátom, D. Kis János unszolására mégis román–magyar szakra nyújtottam be a kérvényem. 

Hogyan emlékszel a hatvanas évek Marosvásárhelyére, meg az ott eltöltött diákévekre?

Általában kellemesen. Egyébként csodálom, hogy felvettek, hiszen nagyapám kulákként szerepelt a káderlapokon,  édesapám pap volt, keresztapám dettó, aki ráadásul a kommunista börtönöket is megjárta. Más helyen biztos nem vettek volna fel, de Vásárhely valahogy mindig is bátrabb, szabadelvűbb volt a többi városnál. Diákotthonba helyeztek, ösztöndíjat adtak. Heuréka! De hiszen itt még az éghajlat is klasszabb, sok-sok napfény, lágy telek, az emberek műveltek, udvariasak. A diákotthon házirendje toleráns, tanáraink pedig, meg kell adni, felnőttként kezeltek. Ebben a székely központban nyiladozott az agyam másodszor. Először a petrozsényi líceumban, másodszor itt, csupán azáltal, hogy egyre mélyebbre hatoltam az ismeretek tengerébe.

Milyen fontosabb állomásai voltak tanári pályádnak

Semmilyenek, tanítottam, hogy megéljek, továbbtanulásra,  még csak nem is gondoltam. A feleségem ambíciósabb volt, de aztán ő is feladta.

Első feleséged is tanügyis volt, született egy közös gyermeketek, mégsem volt sikeres ez a házasság.

Igen, sőt, osztálytársak voltunk. Sajnos nem működött az a házasság. Maja szüleinél laktunk, ami nem lett volna baj, ha a feleségem apja nem alkoholizál. Én utáltam az italt, így aztán gyakran összevesztünk, olykor még verekedésre is sor került. Végül el is űztek otthonról anélkül, hogy a nejem védelmemre kelt volna. Óriási csalódás volt, majd belehasadt  szívem, hiszen szerettem. Szerintem ő is, csak nem annyira, hogy a kedvemért elhagyja a szüleit. Mit tehettem egyebet, beadtam a válópert. 

Többek közt egy ideig cirkuszi akrobata is voltál. Ki akartad próbálni magad a porondon is, vagy akkor egyszerűen nem volt más kenyérkeresési lehetőség?

Bocsánat, nem voltam cirkuszi, csupán amatőr akrobata cirkuszi sátor nélkül. De hogy ki is próbáljam, arra már sosem került sor, bármiképp is szerettem volna, mi több, életem egyik álma volt. Talán jobb is, hogy kudarcba a fulladt, mert, íme, már 2023-at írunk, és én még mindig élek, míg artistaként nem biztos, hogy itt rónnám ezeket a sorokat, mert a cirkusz nem játék. Illetve játék is, de a halál árnyékában.

Van neked egy “Cirkusz” című műved is. Megírásához akrobata-múltadból merítettél, vagy ez a cím csak szimbolikus? 

Pontosabban novella, főhőse pedig én magam lennék, bár akkori zsenge koromat tekintve ez elég hihetetlennek hangzik. Egyébként egyik legkedvesebb írásom, és igen-igen bánt, hogy az olvasók közül eddig még senki sem értette meg, mit akartam a bohóc táncával jelképezni.

Életútad  Nagyváradra is elvezetett, ahol igyekeztél bekapcsolódni az akkoriban pezsgő irodalmi életbe, sőt tagja voltál az Ady Endre irodalmi körnek is. Itt írtad meg első, publikálásra szánt novelláidat . Milyen sikerrel járt ez a próbálkozás?

A nagyváradi irodalmi élet, külön kiemelve az Ady Endre kör tevékenységét tényleg sokat jelentett a számomra, de inkább csak újságírói vonatkozásban. Tulajdonképp itt tanultam meg Implon Irén és Nagy Béla újságírók tapintatos útmutatásai nyomán a helyes, tárgyilagos és hangulatos fogalmazás alapelveit. Többre nem vállalkoztam. Cikkírásra igen, szépirodalomra nem. Hiába, én nem tudtam sok íróhoz hasonlóan gúzsba kötve táncolni, akarom mondani, én sosem tudtam úgy írni, hogy ne őszintén, köntörfalazás és smink nélkül mutassam be az N. Ceaușescu-korszakot, s mivel erre nem volt mód, ezért inkább csak az íróasztalomnak írogattam. 

Több nyilatkozatodban is említetted, hogy a Ceușescu-éra nem igazán kedvezett tanári pályafutásodnak, de irodalmi alkotásaid sem feleltek meg az akkori “építő” követelményeknek. Ez lett volna kivándorlásod legfőbb oka?

Nem, kivándorlásom legfőbb oka a munkanélküliség volt. Mint tanár sokszor maradtam szerződés nélkül, és bizony éhen is halok lassacskán, ha nem adok magánórákat  német, olasz, spanyol és francia  nyelvekből. Szerencsére volt rá igény, aki külföldre akart szökni, az előbb mind magántanárhoz járt megtanulni a kiválasztott ország nyelvét, szokásait. Tanítványaim közül legtöbben az NSZK-ba, mások Olaszországba  és Párizsba iparkodtak. Eleinte én is, de meggondoltam magamat. Végül is hova mehet egy magyar irodalomtanár, aki ezenfelül még írói ambíciókat is dédelget magában? Hát Magyarba, az őshazába, ahol meg is értik, melyek egy magyar író álmai.

Magyarországon úgyszólván nulláról indult minden számodra: új volt a társadalmi miliő, a szakmai pálya, újraházasodtál... Milyen volt a fogadtatás, sikerült-e megvalósítanod az anyaországhoz fűzött reményeidet? 

Minden azért nem volt olyan új. Ne felejtsük el, Nagyvárad, Vásárhely, Nagyszalonta stb. valaha mind magyarlakta terület volt, tehát a két ország a mai napig is sok mindenben hasonlít egymáshoz. Többek között ezért is repatriáltam Kecskemétre. Hogy milyen volt a fogadtatás? Nagyjából barátságos, nem túl meleg, de be/elfogadtak. Új feleségem  szülei is, egyedül néhány rokon fintorgott, isten tudja, mi okból.

Saját bevallásod szerint az akkori magyar konjunktúrában könnyebben rátaláltál írói hangodra, eléggé gyors egymásutánban jelentek meg szépírói munkáid, de írtál te akkoriban német nyelvtankönyvet is. Mutasd be kérlek, néhány szóban eddig megjelent köteteidet!

Hogy egymás után jelentek meg könyveim? Nézőpont kérdése. Az én megítélésemben inkább kevés. Sorolom:

  • Petrozsényi Pál néven: Cirkusz (Felelős kiadó: Nagy Pál, Kecskemét, 1992).

  • Nagy Pál néven: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008).

  • Petrozsényi Nagy Pál néven: Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009)

  • Életképek (Ad Librum, Budapest, 2010),

  • Cirkusz (2. javított kiadás; Holnap Magazin, Miskolc, 2011)

  • Egy tiszta lelkű ember (MEK, Budapest, 2011)

  • Smekkerek (Terefere, történetek, színház; MEK, Budapest, 2013)

  • Én, Petrozsényi Nagy Pál (Önéletrajzi dokumentumregény; MEK, Budapest 2014)

  • A zene hullámhosszán (MEK, Budapest, 2016)

  • A 3. Antikrisztus (MEK, Budapest 2017)

  • Allah akbar! (MEK, Budapest, 2020)  stb.

Milyen kérdéseket vetettél fel ezekben a művekben, egyáltalán milyen céllal írtad meg őket? Vannak-e vevők a Petrozsényi Nagy Pál-stílusra, mondanivalóra?

Írásaim tárgya az emberi lélek, katarzis és korabeli társadalom. A nevelési célzat nyilvánvaló, de ez mindig rejtett. Meg vagyok győződve, hogy a legtöbb olvasó észre sem veszi, azon túlmenően, hogy nem is igényli, így vevő sincs rá. Az érdekes, lektűrszerű részeket persze kedvelik, és… ennyi, nincs tovább.

2019-ben megkaptad a Cédrus Művészeti Alapítvány nívódíját dráma kategóriában. Mit jelent számodra ez a kitüntetés?

Sokat, büszkeséggel tölt el, új erőt adott ahhoz, hogy tovább alkossak.

Milyen irodalmi sajtóorgánumok közölték/közlik műveidet? Tartod-e a kapcsolatot a jelenlegi írói “társadalommal”? Kik azok a szellemi “bajtársaid” akikkel szívesen elbeszélgetsz személyesen, vagy virtuálisan irodalomról, alkotásról, mai létkérdésekről?

Elég sok, tíznél is több sajtóorgánumban publikáltam. Nagyrészt online, de szorosabb kapcsolatot senkivel sem tudtam kialakítani. Maradtam az, aki eddig is voltam: magányos farkas, akit egy irodalmi társaság, közösség sem jegyez. Megjegyzem, egy Magyar Írók Szövetsége-tagságot elfogadtam volna, de sajnos elutasítottak azzal az ürüggyel, hogy az írói munkásságom túl „hullámzó” (Szentmártoni János). Másodszor megpályáztam a Magyar Nemzeti Írószövetséget, állítólag sikerrel, bár erről máig sem kaptam semmiféle írásbeli értesítést.

Hogyan jellemeznéd a kortárs magyar prózairodalmat? Hát a szerzői miliőt? 

Nem élek benne, nem tudom jellemezni, helyesebben szólva éppen tudnám, de ezt a véleményem megtartanám inkább magamnak.

Tudomásom szerint Magyarországon nincs családod, a romániai rokonság nagyjából kihalt, igazi jó barátod is már kevés van . Végső soron már csak a TOLL maradt hűséges hozzád s úgy látszik írói vénád sem hagyott cserben. Honnan kapod az ihletet és mivel táplálkozik folyamatos alkotói lendületed?

Magyarországi, de romániai rokonaimról sem tudok semmit, mint ahogy ők sem rólam, különben már rég jelentkeztek volna. Vagy lehet, hogy ők is irodalmon kívül élik mindennapi életüket? Magyarán: közülük senki sem  böngészi az internetet. Ihlet. Jó téma. Erről hadd idézzek saját magamtól. Az az igazság, hogy világéletemben nehezen, öröm és ihlet nélkül alkottam. Valami mindig visszatartott, megakadályozott abban, hogy átadjam magam az írásnak. Talán a kishitűség, a túlzásba vitt műgond, a ledorongoló szerkesztőségi levelek, a mindannyiunkat évtizedekig sakkban tartó kommunista diktatúra? Elképzelhető. Ennek ellenére, ha meg is torpantam néhanapján, végleg sosem adtam fel annak a bizonyos „belső hangnak” köszönhetően, amit nevezhetünk akár belső kényszernek is. Gátlás és kényszer. Elég ellentmondásos felállás, az áldóját! Most bezzeg írnék. Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól, visszatartó erőtől, amitől eddig inkább vánszorgott, mint repült a fantáziám. Csakhogy mi haszna, ha a lélek ugyan erős, de a test erőtlen. (Én, Petrozsényi Nagy Pál)

 

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-08-16 20:00:00

 

B. Tomos Hajnal (Négyfalu, 1957)

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942. 01. 14. - Kecskemét, 2023. 08. 29.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.