Amikor arról van szó, hogy a filmek és a játékok aggresszívvá tesznek, gyakran az az érv merül fel, hogy a történelem során mennyi évszázad telt el tévé és számítógép nélkül, mégis az emberek esztelenül ölték egymást. Sőt, azt is meg kell hagyni, hogy amikor kínzásról vagy pusztításról volt szó, az emberek mindig is nagyon kreatívak voltak. Azt előre le is szögezném, én magam annak a pártján állok, hogy nincs a filmekkel és a játékokkal semmi baj, jók úgy, ahogy vannak; csak pontosan tudni kell, hogy mikor áll a gyerek azon a fejlettségi illetve érettségi szinten, amikor készen áll befogadni az adott média anyagot. Azt a huszonegyedik század jól megmutatta, hogy "nem feltétlen gyerekmese, ami rajzfilm", gondolok itt például a South Park vagy Family Guy sorozatokra; de van egy jóval korábbi példa is: Orwell Állatfarmját is rajzfilmként adták le a tévében, mi meg tesómmal kölykökként könyörögtünk a szüleinknek, hogy hadd maradjunk fenn éjszaka, hadd nézzük meg, hiszen csak "animációs film" a műsoros újságok szerint; nem is értettük, miért rakták éjfélre, csak miután megnéztük. Ugyanakkor néha egy ártatlannak tűnő mese is képes a gyerekeket rossz irányba befolyásolni, erről szeretném a személyes tapasztalatomat megírni.
Általános és középiskola idején sok apró konfliktusba kerültem (ki nem?), az osztálytársaim látták rajtam, hogy könnyen fel tudnak bosszantani, és ezt mulatságosnak találták, hát gyakran rá is játszottak. Mit tettem én? Ha felmérgeltek, elkezdtem őket kergetni, mintha ki akartam volna tekerni a nyakukat. Futottunk egy ideig, aztán általában én fáradtam el hamarabb, és felhagytam a hajkurászással. A bökkenő az volt, hogy ha éppen én bírtam jobban a tempót, akkor szándékosan lelassítottam. Miért? Mert fogalmam sem volt, hogy mit kell tenni azzal, akit elkapok. Az olyan rajzfilmekben, mint a Tom és Jerry, általában csak odáig jutottak, hogy kergették egymást, de rendszerint a "bosszantó" fél megmenekült, így sosem jutott el odáig a cselekmény, hogy kiderüljön, mi is történne akkor, ha megvan a tettes.
Vagy ott volt egy bizonyos rész a sorozatból, amire különösen emlékszem: amikor Tom megütötte Tuffy-t (a kicsi, pelenkás szürke egeret), és Jerry úgy feldühödött, hogy konkrétan félholtra verte ( https://youtu.be/qVahL86rTj8?t=20s ); amiből azt a "leckét" szűrtem le, hogy ha valaki igazságtalan, akkor jogom van az illetőt megverni; illetve hogy a düh ad erőt ahhoz, hogy nálam nagyobbakon is "igazságot szolgáltassak". (Hát mit ne mondjak, ebből is csak az lett, hogy engem is megvertek.)
Szerencsére nem ragadtak rám olyanok a sorozatból, hogy elkezdjek valakit kalapácssal ütni, vagy levágjam a macskák farkát; de tény hogy addig nem nagyon láttam az életemben jó példát dühkezelési módszerekre, és elkezdtem a tévéből megtanulni a rossz mintákat.
Félreértés ne essék, ettől még a Tom és Jerry szerintem zseniális, a mai napig imádom, sosem reklamálnék, hogy ne sugározzák többet, vagy más, ártalmasnak titulált műsorokat. Egy (szintén felnőtteknek való) rajzfilmben, a Futurama-ban ki is parodizálták a háborgó / tüntetgető / perelgető embereket, valami ilyesmit mond az egyik szereplő: "Gondoltak már arra, hogy néha leüljenek a gyermekük mellé, kikapcsolják a televíziót, és felpofozzák őket?" Nyilván ez egy sarkítás a humor érdekében, de azért leszűrhető a mondanivaló, hogy a "megtekintése szülői felügyelettel ajánlott" nem azt jelenti, hogy vigyázzunk a gyerekre, hogy ne csináljon semmi bajt, amíg tévézik, hanem hogy magyarázzuk el neki, ha valami olyasmit lát, amit nem ért, vagy félreérthet. Így utólag úgy érzem, nekem is jót tett volna, ha akkor valaki ott lett volna velem, aki képes lett volna elmondani, hogy egyébként milyen egészséges módszerek vannak a düh és a feszültség levezetésére.