Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 10. fejezet: Doki

 

 

 

 

Nászajándék

 

 

10. Fejezet: Doki

 

A sok ajtó közül odamentek az egyikhez, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi; az ezredes azonban mély levegőt vett, mintha már akkor bánta volna. Bekopogott, vagyis pontosabban bedörömbölt az öklével, amit ő magam még mindig az illedelmesség rugalmasan nyújtogatható kategóriájába sorolt.

– Hm – mondta, jelezve azt, hogy mondani szeretne valamit, csak szeretné, ha előbb rákérdeznének, hogy mit szeretne mondani.

– Mit szeretne mondani? – kérdezte az ezredes, belemenve a játékba.

– Magamtól azt hittem volna, hogy ezen a bázison biztosan van valami modernebb módja annak a jelzésére, hogy ki szeretnénk nyittatni az ajtót.

– Nem kell mindennek “modernnek” lennie – dorgálta az ezredes. – A munkánk során legtöbbször a régi, jól bevált módszereket használjuk. Egyébként van, csak a doki nem szereti. Annyira idegesítette az a magas frekvenciás csippanás, hogy az első héten átvágta a vezetéket a burkolattal együtt. Vagyis... először feltörte a rendszert, átírta a csengőhangot egy erotikus suttogásra; és amikor a vezetőség megrovásban részesítette, és visszaállíttatta az eredeti hangot, belevágott egy baltát a falba.

– Van balta az űrbázison?

– Mondtam, hogy nem kell mindennek modernnek lennie. Egyébként el sem tudja képzelni, hogy milyen sokszor bizonyult már hasznosnak.

Végül kinyílt az ajtó, és egy másik, fehérköpenyes alak jelent meg, csak sokkal csúnyább. Ha azt mondanánk, hogy furcsa az arca, azzal csak felületesen érintenénk a témát. Leginkább úgy nézett ki, mintha valaki darabokra szedte volna, jól összekeverte volna, és emlékezetből próbálta volna meg újra összerakni több-kevesebb sikerrel. Ha művészettörténészek látták volna, kedvük lett volna Picasso festményeit átrakni a realizmus kategóriájába. Végtagjai soványak és ráncosak voltak, látszott, hogy a mozgás és az edzés nem volt igazából az élete része. A haja kócos volt és zsíros, mint akinek több hónapon keresztül minden másra jobban kellett az idő, mint a hajmosásra.

– Áh, maga az! – mondta az ezredesnek meglepetten.

– Miért csodálkozik? Nem látta a kamerán keresztül, hogy én vagyok?

– Mondjuk úgy – kezeit közben előkészítette ahhoz, hogy idézőjeleket karcoljon a levegőbe – megsérült –, aztán minden mozdulat helyett letette a kezét, mintha azt akarná ezzel mondani, hogy még az idézőjelek mutogatásához is túlságosan erőtlen –, amikor a legújabb projektemen dolgoztam.

– Értem. Majd szólok a karbantartónak, hogy cserélje ki. Megint. – Közben visszafordult hozzá. – Hadd mutassam be magának azt az embert, aki miatt örökké csak a második legokosabb ember lesz közöttünk! – mutatott karját lendítve a fehérköpenyes felé. – És garantálom, hogy csak a második legfurcsább is. Ezt az élő jelenséget mi csak dokinak hívjuk.

– Á, biztosan maga az újonc! – mondta csodálkozással a doki, és kilépett a szobájából, hogy jobban szemügyre vehesse, körbenézhesse. – Természetesen a tudományok doktora vagyok, nem orvos, mielőtt rákérdezne. Érdekes, érdekes. Egyébként kianalizáltam a grafikonokat, amiket a múltkor átküldetett, nem láttam újabb anomáliákat. Tényleg olyan okos, ezredes, mint amilyennek mondják, vagy csak maguknál okosabb?

A sértés hallatán az ezredes felé fordult, hogy lássa, feldühödik-e; de annak a tekintete ugyanolyan nyugodt volt, mint korábban. A doki egyre közelebbről és közelebbről bámulta, és már nem tudta, melyiktől is van jobban zavarban.

– Bemehetünk egy pillanatra önhöz? – kérdezte végül az ezredes, megtörve a kínos jelenetet.

– Miért? Talán kíváncsi valamire? Talán ötletet szeretne meríteni odabentről? Helyesbítek! Talán ötletet szeretne lopni odabentről?

– Nem akarunk kütyüihez nyúlni, ígérem. Csak meg akarom mutatni az újoncnak, hogy milyen egy átlagos szoba itt az űrbázison.

– Átlagos, mi? Gúnyt akar csak űzni belőlem. Annyira átlátszó! ...azért csak jöjjenek! Teszek rá, mit gondolnak.

Bementek a szobába, és azt látták, hogy a közel negyven négyzetméteres térben térdig lehetne gázolni a földre hajigált kacatokban, szemétben, eszközökben. Csupán egy vékony, labirintusszerű, elágazó ösvény kötötte össze a bejárati ajtót, a hűtőszekrényt, az ágyat, a munkaasztalt, és a fürdő ajtaját. A széthagyott holmi gráfként vizualizálta azokat a pontokat, a szobában, amelyeket a lakója a leggyakrabban látogatott. A munkaasztalon olyan szerkezeteket láthattak, amilyet sehol máshol. Közelebb ment hozzá, és készült arra, hogy rámutasson az egyikre, és megkérdezze, mi az; de a doki elébe vágott a dolgoknak.

– Nem!

– Tessék?

– Nem nyúlhat hozzá, és nem magyarázok el semmit!

Kicsit még körbenézett, és közben úgy tett, mintha nem jött volna zavarba, illetve mintha nem látta volna rajta mindenki, hogy zavarba jött.

– Jöjjön, megmutatom az állomás többi részét.

– Mármint a publikusokat – javította ki a doki.

– Az állomás többi, publikus részét – helyesbített a tiszt.

Kimentek a szobából, és az automatikus ajtó úgy csapódott be utánuk, mintha valaki szándékosan arra programozta volna be, hogy mérgesen vágja be magát. Mikor már hallótávolságon kívülre értek, akkor merte csak megkérdezni az ezredest.

– Csodálkozom, hogy nem kapta fel a vizet azon, amit a doki mondott magának.

– Fehérzajként kezelem. Biztos sok cégvezetőtől hallotta már azt a kifejezést, hogy családias a légkör. Itt tényleg az.

– Ezt úgy mondja, mintha a család önnek szitokszó lenne.

– Mindenki úgy marakodik a másikkal, mint a testvérek, akik egy egész életen át egymás agyára mentek.

– Önnek van testvére?

– Nincs.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-05-15 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.