VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
tizenkét hónapja bennem voltál ostoros sejtjeid átjutottak valahogy a gumin vagy nem is húztál nem emlékszem reggel megesküdtél éjjelre más lettem feltapadt a falra ő most mellbimbómra és rágja ahogy te tetted belülről kilenc hónapig tudom volt terved örökítésre csak miért bennem és hová tűntél
Szépek voltunk és okosak is, csillagszeműek, legkisebb királyfik és furfangos szolgalegények, egymás mámorától szelíden megrészegedve, s most mocskos kupecek kurkászó keze között nézhetjük, ámító jelenünk hogyan rongyosodik múlttá. Próbálunk örülni, mosolyogni, persze hogy, de egyre gyakrabban, egyre hangosabb sikkanással hasadnak meg a hatalmas, fölpúposodott vásznak körülöttünk, csak ideig-óráig győzik újrafoltozni a látszatot szakmányban szorgos díszletfestőink, darab ideig előbb csak lappadt vitorlaként lógva lebegnek, aztán szédülve zuhannak a zsinórpadlásból alá a mélybe,
Ez itt a pezsdülő erek kora! Faroljatok, ti rég elunt fagyok! Figyelj az őrtüzekre, cimbora, vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz, alél a szó a parttalan vitán, de nyerni fog, ki áldozatra kész, magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
" Csak Tőled vártam el, hogy ne alkudj soha, hogy büszke légy, s konok, ne okos ostoba".
/ Krassó György: Csak Tőled /
Az utca azóta örök legenda kerek asztal felett a fejünk összeért elmerült a fény ezüst glóriádban mikor odafordultál egy gyönyörű leányhoz a falakon plakátok, rajzok a padlón röplapok... Legközelebb a ravatalon láttalak újra.
Teltek az órák, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy bármi is a cél, idővel meg fogja látni. Arra lett figyelmes, hogy a képernyőn az egyik fényes pont apránként egyre nagyobb lett. Egy kis, vöröses folt kezdett kialakulni. Közben ettek, ittak, ahogy emberi lényeknek muszáj időnként. Az órák teltek, a vörös folt egyre nagyobb lett, kezdte kitölteni a képernyőt, és mellette látható volt egy másik, alig kivehető gömb. A vörös törpecsillag és a körülötte keringő bolygó közötti arány merőben más volt a mi Napunk és a Föld közöttihez képest. Az embernek valamelyest az az érzése támadt, hogy ennek a kettőnek talán nem is szabadna egyben maradnia. Akármit is sugallt ez az optikai csalódás, a tény az tény maradt: Ez bizony egy másik naprendszer. A legjobb tudása szerint a mi naprendszerünkhöz mérve a legközelebbi csillag is több mint négy fényévre helyezkedik el, és volt egy megérzése, hogy amit a képernyőn lát, az nem a legközelebbi csillag. Meg egyébként is, ha egy űrhajó átmegy egy ennyire furcsa és bizarr anomálián, az képtelenség, hogy pusztán a legközelebbi naprendszerhez vinné.
Ivan Iljics Golovin törvényszéki bíró felmászott a szobalétrán, hogy új lakásának új ablakán megigazítsa az új függönyt. Amikor a létra legmagasabb fokára ért és egy pillanatra az új kilátásban gyönyörködött, megingott alatta a létra, és Ivan Iljics Golovin belátta, hogy nincs tovább. Nem tudott megkapaszkodni az új karnisban egyetlen ujjával sem, a létra villámgyorsan eldőlt és Ivan Iljics Golovin rázuhant az új zongorára. Ettől kezdve új élet várt rá. Emberekkel előfordul, hogy hosszú ideig tartó szenvedés egyetlen megrázó esemény hatására pillanatok alatt elmúlik. Ez történt Ivan Iljics Golovinnal is, hisz valaha ő is beletartozott az Ember kategóriába. – Ez az! – csillant fel Ivan Iljics Golovin szeme.
Életet álmodok,
egészséges vagy beteg madárként tartották a fenyők nem suttognak igazán elaludni (AMENNYIBEN) megállít talán egy szobor madár csőre dülöngélő még egészséges kószál a hajában erdőben kukac pondró báb a hajadban az összecsomósodott ember a semleges karikák mint a komoly láb rúg gyűrűs ujj kéz viselkedik a fegyver csövén kapkod a zene (gázkamrában) énekelnek égő szem a halál kedvéért eszelősen a feje felett egy kis szél az asztalon pálcikaember tűz pattog a csontjaidban hajnali zene felvilágosult tekintély humanizmus eredményük tőkehal karmája szállj mint a cérna lyukas kutyák csaholnak ez a legnyilvánvalóbb kinyújtott nyelvvel mint a matematikai zsenik kóvályognak k(t)opognak a falon az előcsarnokban (galopp) a mennybe jutásért lányok hűs combját ölelte melegszik forrók a fák zanzásított bacilusok ba(l)j ha megerőszakolnak egyáltalán súg(j) a fülébe zavartan (a) Nem tettem, mondom pedig igazán szerettem volna.
Szellőm, tavaszi álmom vagy, széles vizeken szállnom hagy csönded, keneget szép mézzel. Oly jó, ahogyan rám nézel.
Hangod szívemen húrt rezget. Álmos dalaink új kezdet minden csivites hajnalban, úgy is, ha sötét, és baj van.
Fény vagy toluló árnyékon, olvassz jegemen, már vékony, jöttöd fagyokat old bennem, megtart a való életben.
Látod, veled itt minden szép, asztal, terítő, párnák, szék, itt vagy, s a világ fel nem dől, egy szál szerelem lelkemből.
Most pedig felolvasok nektek egy levelet, jelentette ki Ferenczes Ottokárné dr., azaz Klára néni, az osztályfőnökünk. A doktort szándékosan biggyesztette a neve mögé, hogy világosan kiderüljön, ő maga a cím birtokosa, nem pedig a férje. Mindez réges-régen történt, 1967-ben, egy másik világban, amikor mindig sütött a nap, hódító útjára indult a miniszoknya, Dunát lehetett rekeszteni hosszú hajú fiúkkal, és a Beatlest meg a Rolling Stonest is mindenki ismerte már. Emlékszem, amikor az osztályunk megnyerte a gimnáziumi papírgyűjtő versenyt, jutalmul nyaralhattunk pár napot a balatoni táborban. Ott aztán minden este hullarészeg volt a gyerekek fele, miközben Ferenczes Ottokárné dr. lefeküdt aludni, vagy ha nem is aludt, a szobájából soha nem került elő. Azt is fel tudom idézni, ahogy érettségi előtt, egy kiránduláson egyikünk pálinkát rendel a vendéglőben, és noha Klára néni szemöldöke felszalad meglepetésében, egyetlen szót sem szól.
Mese magasában
Hirtelen támadt szél hozza mese magasában kavarog az arca téli csillagok szikrázzák nevét kihűlőben a régi szenvedély.
Figyelem e furcsa létezésben hiába hordott össze hetet-havat, szavain elevenen piroslik a véres nyomdafesték.
Ebéd után volt. A levegőben még ott állt a zsír szaga. Töröltem a pultot, lassan, mintha le lehetne mosni róla a nap fáradtságát. Egy öreg gazda lépett be. Zöld munkásruha. Földes cipő. A szemében valami fáradt óvatosság. – Van még menü? Bólintottam. Levest kért, meg a mai húsból egy szeletet. Amikor letettem elé, úgy nézett rám, mintha bocsánatot kéne kérnie azért is, hogy kanalaz.
az örök átmenet útján tartok egy másik átmenet felé. Köztes időket élünk mind,
a sár már bőrünkbe itta magát, egyedül ez nem szűnik, de szűnik a csend, a lárma, a remény és minden,
amiről álmodni érdemes. Ezen a vidéken álmodni is tanulni kell, és közben szokni
a földes ízeket. Mert ez itt az örök átmenet, mely a földhöz fűzi szívemet.
Csöpp öröm Aprócska bűbáj, csöpp öröm, A lonc tövében éldegél, Tavaszt hozó e kis csoda,
Rubi, 2024. augusztus 2. 1 Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt. – De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot? Lilu vihorászik, igent mond. – Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.
Ha már elmúlt? amikor ott ültünk az ágyadon Hajnival a hátsó teraszra néző szobádban kétezer-hat augusztus tizennyolcadikán az ebéd utáni csendes pihenő végén az országút felől betűző tejfehér nap elé elhúzott sárga-kék összefércelt függöny mögött látszólag tízezer éves albumot lapozgatva Frédi papáról meséltél részletekbe menően miért nevetted ki amikor először hozzád lépett
Fiatalodjon tíz évet a nyárra! Ez egy rémálom, emberek. Én mondom, hogy ez egy rémálom. Férfiak járkálnak az utcán, és nem lehet megmondani, hogy hány évesek. Fiatalember dús, fekete hajkoronával jegyet vesz az uszodába, s elkérik a diákigazolványát, ami nincs, mert negyvenöt éves. A nyugdíjasklubból majdnem kizárják Józsi bácsit, mert múlt hét végén ültették vissza azokat a szögszínű loknikat, amikkel annak idején elbűvölte Imola nénit, és nem lehetett ráismerni elsőre, azt hitték, valami imperszonátor. A saját öregapám pórul is járt: csak egy néhány szálat akart visszatetetni őszülő-ritkuló tincsei közé, erre beültették neki a fiatalkori jampihaját, és most, mint lázadó szellemű ifjút leteremtette megfiatalodott középiskolai tanára, aki ugyan bottal jár már és kissé szenilis, de a hajában egy ősz szálat nem találni.
KÖLTŐ KEREKESSZÉKBEN
Gyakorló muskátliként, már ne nagyon mozgassatok, Elég a fény-árnyék untalan változásait követnem, vakok, Ünnepelni nem nagyon tudom, se magam, se másokat, Táncoltam, tapsoltam az elégnél is többet, már sokat, Ülök csak köztetek, mosolyogva félszegen, sután (gázos poenként a rím kedvéért: propán-bután), Többnyire étlen-szomjan, vésztartalékaimat felélve, Csak a kiszolgáltatottságtól, a magam alá csinálástól félve.
következő pillanatban egyetlen mozdulattal kifejezte gyanakvását sajnálom mondja fulladozik keress magadnak átkeltek a folyón jött a délelőtti eső csizmásan ahogyan egy szitakötő sző tisztogatás csoportok elhelyezése egy nép keresi önmagát kövekkel és fűszerekkel súgta titokzatosan végre Józsikám bácsi homlokáról letépte az írást magasrangú óriások kocka alakú nevetés fegyver kiheverték volna együtt megmaradt közülük négykézláb tenyéren homlokát csókolgatva mint a majom akinek megölték a fiát tíz évvel később mire lett volna szüksége kereste lehet hogy csak él látom mondta nézz szét felmehetsz az emeletre nem könnyű visszatalálni maradj ott Zsóka rövid szoknyában meddig lakhatsz nála mennél legalábbis annál nagyobb hogy milyen mélyen a föld alatt tudja megmondani a széken ülve elcsendesedik a szerelemtől és már nem történelmi igazságszolgáltatás
szellem
a szellem meg tud jelenni a fizikai világban akár könyv alakban is persze aki nem szokott hozzá az ilyesmihez annak elég ijesztő lehet 
|
