VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Álmomban úgy öleltelek, ahogy messzeségét szorítja magához az ég. Felhő bánatok gyűltek bennem, legelték kék füvét a napos végtelennek. A bájtól gyapjasak voltak. A bűntől feketék. Villám szikrázta körbe őket. Fehér aranya a szőrvégek milliárdjain kisült akár a kéj. "Szeretlek te állat" – súgtam a zaj utáni csöndben – "Nyilván." – vissza súgtál – "Hiszen ellenemre élsz." '
1.
Tanunk a hold
amint egymást
szorosan átölelve
hempergőzünk
a csillogó szikár hóban
lefelé a domboldalon.
Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem. Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap. Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.
képeink idővel maguktól éveken át ugyanabban
Nem válthatsz vissza bizonyos információkat, mondta. Ketten emelték az asztalt, míg a harmadik széles vállát tolta alá. Lapos kő kúszik a tábor felé, lovas kocsik bukkannak fel, visítoznak lábtörő hangon. A boltív sarkában, mintha a test különbre nem lett volna képes, csorgott a víz. Ezek az emberek mind háromlábúak, a lábuk a gravitáció hiánya miatt görbe, illetve egyenes, illetve kampós, mint a horog, félig hús, műanyag, fa. Rózsaszínű báránykák legelnek a Balaton fölött. Folyik felfelé a víz, hogy így nyerjen teret. A láb remeg, a kerék forog, ezek az építkezés fizikai adottságai. A művész soha nem amortizálódik. Lihegve mondja, halál önmagamra. A ház tövében sír. Ceruza kattog, folyik ki a gépből. Mindenki ellátja a feladatát, egy palotát látott művész repülni tanul.
Új táblák
Új táblák villognak. Bazi nagyok. A felirat rajtuk tisztán kivehető: LE AZ ÉRTELEMMEL!!
Nekem az ősz a római parton szökött be Mi lesz ha majd újra találkozunk
Hatalmas szél kerekedett. Ugyan a saját védőruháikon keresztül nem érezték, de a templom épületének minden nyílásán és résén keresztül áramlott be a hideg, porral vegyített levegő. Arra lett figyelmes, hogy az egyik ablakon át egy sűrű koszfelhő áramlott be, ami pillanatok alatt leereszkedett rá és a környezetére; hirtelen alig látott. – Uraim, valami történhetett odakint! – Látjuk! Hatalmas vihar csapott le ránk! A “hatalmas” szó hallatán ijedt meg. Ha valaki a Földön a “hatalmas” jelzőt használja, rendszerint akkor sem szokott különösebb probléma lenni, csak nagyobb a szél és az eső az átlagosnál. Jelen esetben viszont nem tudta, ezen a bolygón mi számít átlagosnak; és azt sem tudta, hogy az ezredes szerint mihez képest hatalmas ez a vihar.
Egy nap két alakot láttak a Szelesdomb környékén az arra járó parasztok, egy férfit és egy nőt. Valaki még emlékezett Cathyre és Heathcliffre, akik azóta egymás mellett feküdtek a sírban. Mikor Cathy a Szelesdombra érkezett, a tájat fura fényesség borította el. Amikor Heathcliff is követte őt a sírból, a nap is kisütött a komor vidéken. Érkezésükkel újra vidámság költözött a Szelesdombra. Az itt élő hallgatag emberek szíve kivirult, mikor látták, hogyan futkároznak, hogyan kergetőznek az újdonsült szerelmesek. Hol Heathcliff üldözte Cathyt a szerelmével, hol Cathy Heathcliffet.
Győrffy Ákos ötven éves. Válogatott versei jelentek meg "A névtelen világ" címmel. Az emberélet útjának – ma már – közel a felén /remélem/. A kötet az 1996-2026 közötti versekből, megjelent kötetekből válogat. A Magvető Café meghitt falai között elhangzott néhány vers, reprezentálni próbálva az eltelt időszakot. Csak kristálytiszta felvillanásokat adhatott ebből az ouvreból. A moderátor is igyekezett, derekasan kérdezett. Ákos rövid válaszaiból mélyre nem hatoltunk, nem is hatolhattunk.
Fölszisszenek, Viola kérdi, mi az, mondom, fáj a bokám, erre ő, mert öreg vagy. Igen, bizony hogy öreg vagyok. Kicsit nehéz elhinni, de tényleg. Viola nemsokára négy éves lesz, ő már nagylány, én pedig öreg vagyok. Még barátkozom a gondolattal, bár ha visszagondolok, tizenévesen hozzánk képest a harmincasok is öregnek számítottak. Úgyhogy ne szóljak egy szót se, vegyem szépen tudomásul, hogy öreg vagyok. Különben is, nyugdíjas vagyok, már jegyet sem kell vennem a buszon, vonaton. Erről jut eszembe, amikor a Nagyvilág szerkesztőségében helyettesítettem a ’90-es évek legelején, a szobában, Raýman Katalin, Gergely Ágnes, Kada Júlia, Csuday Csaba mellett és Szénási Ferenc helyén, én voltam a legfiatalabb ott a Széchenyi utcában. Emlékeim szerint Nagy Miklós és Ádám Péter nem velünk egy szobában volt, Vujicsics Marietta és Fázsy Anikó sem. Nem tudom, az akkor már a nyolcvanon felül járó Raýman Katalin maga mesélte-e, vagy a tördelő, műszaki szerkesztő, a mi Sas Gáborunk, hogy Katalin mindig vesz jegyet a villamoson, nehogy azt higgyék róla, hogy már elmúlt nyolcvan.
mit nem?
Rubi, 2024. július 13. Apa szerint minden világvallás ugyanazt mondja, csak más kiválasztottakon keresztül. Különböző rezgéseken, eltérő tudatos és tudattalan utakon próbálunk kapcsolatba lépni a transzcendenssel. Nem járt misére, rosszul viselte a bűneiktől könnyű munkával szabadulni akaró képmutatókat. Mégis bensőséges kapcsolat fűzte János atyához, a gyülekezet plébánosához. Ők hárman voltak, Sebi bácsival kiegészülve, a világklasszis csapat. Andris sápadt arccal lépdel mellettem, a karjába csimpaszkodom, egyre erősebben szorítom. Combja súrolja az enyémet, nekidőlök, gyengéden ellentart. Araszolunk a tűző napon a sírhely felé. Mellénk csapódik Dávid, este megkért bennünket, ismét szólítsuk így. Sietve belepusmog a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést, Andris könyökét bökdösi. A bezzegbátyánk. Nem lehet rá haragudni, az őserő a családban. Ma ő fog beszélni, helyettünk is.
Minden reggel ugyanaz a szótlan szomorúság
Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros keretek csúsztak le a falról. Alkotó megmagyarázza világosan. Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Vékony lábbal, kitekert csípővel. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba.) Összebarátkozott egy csótánnyal. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, mondták. (Az elnökasszony haragosra húzta az arcvonásait.) Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Már nem volt rajta ruha. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnökasszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a világűrbe. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnökasszony művésziesen megtervezett arcképe volt.
Látod, elszállt egy év megint,
női fények a nedves ajkakon
Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok… De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve. Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig
Nem mi voltunk a bűn, mégis évszázadok bűne ül a nevünkön. Ránk írták a hiányt, a lopást, a csúfságot, mint falra kent jelet: itt lakik a bűn.
Pedig csak éltünk. Tűz mellett, sárban, zenében, éhségben, gyerekekkel, akik ugyanúgy sírtak az éhségtől.
|
