VideóA Remind Media és Krizsó Szilvia videója Keresés a honlapon: |
Acta Romanica – Magyar Miklós: A művészet füstös bölcsője – A párizsi kabarék világa
A művészet füstös bölcsője A párizsi kabarék világa
Kevés olyan intézmény létezik Európa kultúrtörténetében, amely annyira összeforrt volna egyetlen város nevével, mint a kabaré Párizzsal. Amikor kimondjuk ezt a szót, önkéntelenül megjelenik előttünk a Montmartre meredek utcáinak képe, a gázlámpák sárgás fénye, a macskaköveken csillogó esővíz, a nyitott ajtókon kiszűrődő zongoraszó, a cigarettafüstben úszó termek, ahol festők, költők, zeneszerzők, újságírók és színésznők ugyanannál az asztalnál vitatkoznak művészetről, politikáról, szerelemről és az élet értelméről. A kabaré nem egyszerűen vendéglő volt, nem is csupán mulató vagy színház. Sokkal inkább egy sajátos szellemi tér, ahol a megváltozott Párizs önmagára ismert.
Pedig kezdetben semmi sem utalt arra, hogy ezekből az egyszerű ivókból és kertvendéglőkből egyszer a művészet bölcsője lesz. A 19. század elejének Párizsában a város szélén működő guinguette-ek elsősorban a hétköznapok fáradtságából kiszabadulni vágyó embereket fogadták. Vasárnap délutánonként családok indultak a Szajna partjára vagy a külvárosi dombokra. Az olcsó bor, a tánc, a harmonikaszó és a közös étkezés jelentette számukra a szabadság néhány óráját. Ezek a helyek még nem ismerték a későbbi kabarék ironikus szellemét, sem a bohémia jellegzetes világát. Egyszerű emberek egyszerű örömeinek színterei voltak. Aztán Párizs megváltozott.
Kevés város alakult át olyan radikálisan a 19. században, mint a francia főváros. III. Napóleon és Georges-Eugène Haussmann báró grandiózus városrendezése széles sugárutakat vágott a középkori utcák helyére. Eltűntek a szűk sikátorok, új hidak íveltek át a Szajnán, parkok és körutak születtek, a gázlámpák pedig estéről estére új fénybe öltöztették a várost. A metropolisz nemcsak épületeiben változott meg. Az emberek élete is új ritmust kapott. A hivatalnokok, kereskedők, újságírók és művészek munkanap után már nem siettek haza. Olyan helyeket kerestek, ahol beszélgethettek, vitatkozhattak, újságot olvashattak, zenét hallgathattak, vagy egyszerűen csak nézhették az utcán hömpölygő tömeget.
A kávéházak ugyan már korábban is fontos szerepet játszottak a francia szellemi életben. A felvilágosodás filozófusai is ilyen helyeken vitatták meg az enciklopédia cikkeit vagy a királyság jövőjét. A század második felében azonban új intézmény jelent meg. A kabaré már nem a társadalmi elit találkozóhelye volt, hanem a szabadságé. Nem kérdezte senkitől, milyen rangot visel, mennyi vagyona van vagy melyik akadémia tagja. Egyetlen asztalnál ülhetett a híres költő és a kezdő festő, a sikeres újságíró és a vidékről felkerült szobrásznövendék. Az ilyen esték során gyakran több gondolat született, mint egy egész akadémiai ülésen.
Charles Baudelaire, a 19. század egyik legnagyobb költője már jóval a kabarék virágkora előtt megérezte, hogy a művészet többé nem fordíthat hátat a nagyvárosnak. A modern élet festője című esszéjében azt írta, hogy minden korszaknak megvan a maga sajátos szépsége, és a művész feladata ennek felismerése. A szépség többé nem csupán az antik szobrokban vagy a reneszánsz mesterek vásznain lakik. Ott van a boulevard-ok forgatagában, a kávéházak teraszain, a színházak közönségében és azokban a félhomályos helyiségekben is, ahol az emberek esténként összegyűlnek.
Nem véletlen, hogy a fiatal művészek ösztönösen ezek felé a helyek felé fordultak. A hivatalos Szalon zsűrije gyakran elutasította képeiket, az Akadémia szabályai idegennek tűntek számukra, a polgári szalonok pedig túlságosan merevek voltak. A kabaré viszont semmit sem követelt tőlük. Elég volt rendelni egy pohár bort, és máris részesei lehettek annak a pezsgő szellemi életnek, amelyben új festészeti irányzatok, új versek, új dallamok és új gondolatok születtek.
A kabaré egy közösség volt. Ez különböztette meg minden más szórakozóhelytől. A 19. század végének művészei közül sokan később úgy emlékeztek vissza ezekre az estekre, mint valódi egyetemükre. Nem az iskolában, az asztalok körül ülve, hajnalig tartó viták során tanulták meg a modern művészetet. Itt hallottak először az impresszionisták új kiállításairól, itt vitatták meg Émile Zola legfrissebb regényét, itt olvasták fel Verlaine vagy Mallarmé új verseit, és itt mutatták meg egymásnak a még nedves festményeket is. A kabaré falai között a művészet elveszítette ünnepélyes távolságtartását, leült az emberek közé. Ezért válhatott olyan termékennyé. Mert itt nem léteztek éles határok festészet, irodalom, zene és színház között. Egy költőből könnyen lehetett dalszerző, egy plakátfestőből elismert grafikus, egy énekesnőből festők múzsája, egy modellből pedig jelentős művész. A modernség egyik legfontosabb felismerése – hogy a különböző művészeti ágak egymást gazdagítják – nem elméleti könyvekben született meg, hanem ezekben a füstös termekben.
A városnak volt egy negyede, ahol ez a szellemi erjedés minden másnál intenzívebbé vált. Ez a hely a Montmartre volt. A domb, amelyet még nem hódított meg teljesen a nagyváros, ahol a szélmalmok, a szőlőskertek és a szerény házak között olcsón lehetett műtermet bérelni, hamarosan a szabadság földrajzi fogalmává vált. Nem a gazdagság, éppen annak hiánya vonzotta ide a művészeket. A szegénység itt közös sors volt, amely rendkívüli szolidaritást teremtett. Montmartre utcáin lassanként kialakult egy olyan közösség, amelynek tagjai ugyan keveset birtokoltak, de annál gazdagabbak voltak álmokban. És ezekből az álmokból született meg a modern művészet talán legizgalmasabb világa.
A Montmartre a 19. század második felében még nem tartozott igazán Párizshoz. Bár közigazgatásilag már a főváros része volt, lelkében továbbra is külön kis világ maradt. A meredek utcákon szamarak húzták a kocsikat, a domboldalon még működtek a régi szélmalmok, a kertekben szőlő termett, a kis házak között pedig olyan csend honolt, amelyet alig néhány kilométerrel arrébb már régen elnyelt a nagyváros zaja. Ez a félreeső vidék vonzotta a fiatal művészeket. Egyrészt azért, mert itt olcsón lehetett lakást vagy műtermet bérelni, másrészt mert itt még megmaradt valami abból a szabadságból, amelyet a gyorsan megújuló Párizs kezdett elveszíteni.
A montmartre-i életnek saját ritmusa volt. Napközben a festők a domboldalon vagy műtermeikben dolgoztak, este pedig lassan megteltek a kiskocsmák és a kabarék. Nem felejteni, gondolkodni jártak ide. A bor ugyanúgy hozzátartozott ezekhez az estékhez, mint a festészet, a költészet vagy a zene. Egy-egy pohár abszint mellett hosszú viták bontakoztak ki arról, vajon merre halad a művészet, van-e még értelme történelmi képeket festeni, vagy inkább a nagyváros mindennapjai jelentik az új festészet igazi témáját.
Ebben a közegben nyílt meg 1881-ben az a hely, amely hamarosan a párizsi bohémvilág jelképévé vált: a Le Chat Noir, a Fekete Macska. Rodolphe Salis vállalkozása első pillantásra egyszerű kabarénak látszott, azonban sokkal több volt ennél. Salis remek érzékkel ismerte fel, hogy a művészek nem csupán színpadot keresnek, közösséget is. A Chat Noir egyszerre volt vendéglő, irodalmi szalon, koncertterem, kiállítóhely és szellemi műhely. Falai között költők olvasták fel új verseiket, zeneszerzők mutatták be dalaikat, karikaturisták rajzolták egymást, festők pedig a frissen elkészült képekről vitatkoztak. A Chat Noir légkörét ma már nehéz elképzelni. Nem volt benne semmi hivatalos. A közönség és az előadók között nem húzódott éles határ. Aki az egyik este még hallgatóként ült egy sarokasztalnál, másnap már felolvashatta saját versét vagy elénekelhette új dalát. Ez a demokratikus szellem tette a kabarét a művészet fontos laboratóriumává. A Chat Noir saját újságot is kiadott, amelyben versek, karikatúrák, novellák és rajzok jelentek meg. A lap körül olyan alkotók dolgoztak, akik később a francia kultúra meghatározó személyiségeivé váltak. A kabaré már nem csupán esti szórakozóhely volt, valódi kulturális intézmény lett.
Nem kevésbé jelentős volt a Lapin Agile, amelynek neve – Fürge Nyúl – ma is a montmartre-i bohémvilág egyik jellegzetes jelképe. Az elnevezés mögött is művészeti játék rejtőzik. André Gill karikaturista egy nyulat festett a fogadó cégtáblájára, amely egy lábosból ugrik ki. A közönség tréfásan le lapin à Gill-nek, vagyis „Gill nyulának” nevezte a helyet, s a kiejtésből idővel megszületett a Lapin Agile név. A kis fogadó teljesen más világot képviselt, mint a Chat Noir. Míg utóbbi a bohém értelmiség elegánsabb találkozóhelye volt, addig a Lapin Agile megőrizte a Montmartre falusias egyszerűségét. Vakolatlan falai, fagerendás mennyezete, kopott asztalai között nemcsak festők és költők, de kőművesek, cipészek, szabók, fuvarosok és utcalányok is megfordultak. A művészet itt valóban összekeveredett az élettel.
A Lapin Agile vendégei között találjuk Maurice Utrillót, később a fiatal Pablo Picassót, valamint Max Jacobot, Guillaume Apollinaire-t és André Salmon-t is. Ezek a nevek ma már a művészet történetének legfontosabb alakjai közé tartoznak. Akkoriban azonban többnyire szegény fiatalemberek voltak, akik gyakran egyetlen pohár bor mellett töltötték végig az estét.
Picasso szoros kapcsolatba került a fogadóval. Kék korszakának több alakjához is innen merítette ihletét. A szegény artisták, mutatványosok, öreg muzsikusok és magányos nők ugyanannak a montmartre-i világnak voltak szereplői, amely estéről estére megtöltötte a kabarékat. Az új művészet egyik legdrámaibb festészete így részben ezekből az egyszerű vendéglőkből nőtt ki. Ha a Chat Noir az irodalom és a szatíra otthona volt, a Lapin Agile inkább a költészeté. Itt énekelt Aristide Bruant, akinek érces hangja és csípős humorú dalai egész Párizst meghódították. Bruant nem udvari szerelmekről vagy romantikus ábrándokról énekelt. Dalainak hősei a külváros szegényei, csavargói, munkásai és utcalányai voltak. A kabaréban először kaptak hangot azok, akik addig alig szerepeltek az irodalomban vagy a zenében. Nem véletlen, hogy Bruant alakját Henri de Toulouse-Lautrec is halhatatlanná tette. Híres plakátján a fekete köpenybe burkolózó énekes vörös sállal a nyakában áll a néző előtt. A kompozíció teljesen mellőzi a részleteket, mégis azonnal felismerhető.
Amikor Lautrec ezzel a plakáttal Bruant személyiségét megragadta, a reklámgrafika egyik remekművét is megalkotta. A kabaré falain megjelenő plakátok ettől kezdve önálló művészeti ággá váltak.
A montmartre-i kabarék tehát nem csupán befogadták a művészetet. Maguk is művészetet teremtettek. Falaik között született meg a modern plakát, a modern sanzon, az irodalmi kabaré és az árnyjáték új formája. A Chat Noir híres árnyjátékszínháza például a mozgókép előfutárának is tekinthető. Fény, árnyék, zene és költészet olyan egységben jelent meg, amely addig ismeretlen volt a színpad történetében. A Montmartre ezzel az a hely lett, ahol a művészet kilépett a múzeumokból és akadémiákból, hogy helyet foglaljon egy pohár bor mellett. És éppen ez volt a kabaré legnagyobb csodája. Nem emelte piedesztálra a művészetet, visszaadta az embereknek.
A 19. század végének párizsi kabaréiban a festészet és az élet elválaszthatatlanul összefonódott. A művészek nem kívülálló szemlélőként érkeztek ezekre a helyekre. Nem egy estére ültek be vázlatfüzetükkel, hogy érdekes figurákat keressenek. A kabaré volt az otthonuk. Ugyanazokat a padokat koptatták, ugyanazokkal a pincérekkel tréfálkoztak, ugyanazokat a dalokat hallgatták estéről estére. Ezért képeik nem pusztán dokumentumok, belülről átélt világok.
Ha egyetlen festőt kellene megnevezni, aki örökre összeforrt a montmartre-i kabarékkal, kétségtelenül Henri de Toulouse-Lautrec lenne. Rövid élete során alig akadt olyan este, amikor ne fordult volna meg a Moulin Rouge, a Moulin de la Galette, a Mirliton vagy más mulatók valamelyikében. Nem csupán vendég volt, majdnem családtag. A táncosnők, énekesek, pincérnők és artisták nem pózoltak előtte, ismerték, elfogadták. Ezért tudta olyan könyörtelen őszinteséggel megfesteni őket. Lautrec művészetében a kabaré már nem romantikus színpad. Inkább az emberi sorsok egyfajta metszéspontja. Képein a ragyogó ruhák mögött fáradtság, magány és kiszolgáltatottság sejlik fel. A nevetés gyakran csak álarc, amely mögött kemény munka és bizonytalan élet húzódik. Ez különbözteti meg őt a korabeli plakátok felszínes vidámságától.
Leghíresebb festményei közé tartozik A Moulin Rouge-ban. A kompozíció első pillantásra zsúfolt társasági jelenet. Az asztalok körül beszélgető vendégek, a háttérben feltűnő táncosok és a zöldes mesterséges világítás nyugtalan atmoszférát teremtenek. A kép bal oldalán Jane Avril alakja tűnik fel, míg a jobb előtérben groteszk zöld fény világítja meg May Milton arcát. Lautrec ezzel a szokatlan színhasználattal már a 20. századi expresszionizmus felé mutat. A kabaré itt nem csupán szórakozás helye, az ember idegenségének színtere.
Egészen más hangulatú a A Rue des Moulins szalonjában. A bordélyház várakozó nőalakjai csendben ülnek egymás mellett. Nincs erotikus póz, nincs teátrális jelenet. Lautrec részvéttel figyeli őket. A kabaré és a bordély világa számára ugyanannak a társadalomnak két arca volt: a szórakoztatás mögött mindig ott rejtőzött az emberi kiszolgáltatottság.
Ha Lautrec a kabaré drámai krónikása, Théophile-Alexandre Steinlen annak költője volt. Rajzain és plakátjain ugyanaz a Montmartre jelenik meg, de más szemmel. Steinlen elsősorban a hétköznapokat figyelte. Munkásokat, mosónőket, utcagyerekeket, kóbor macskákat és külvárosi családokat rajzolt. Híres plakátja, amelyet a Le Chat Noir számára készített, mára Párizs egyik jelképévé vált. A méltóságteljes fekete macska nem egyszerű reklámfigura. Egész korszak emblémája. Tekintete egyszerre titokzatos és bölcs, mintha maga is ismerné Montmartre valamennyi történetét.
Steinlen művészetében a kabaré már nem csillogó látványosság, a városi élet természetes része. Emberközelibb, szociálisabb világ bontakozik ki előtte. Ez a szemlélet később nagy hatással volt a francia grafika fejlődésére is.
A kabaré azonban nemcsak Lautrec és Steinlen művészetében jelent meg. Edgar Degas már jóval korábban felfedezte a kávéházak és mulatók jellegzetes atmoszféráját. Híres festménye, Az abszint nem konkrét kabarét ábrázol, mégis ugyanannak a világnak része. A nő és a férfi némán ül egymás mellett, tekintetük elréved, közöttük ott áll az abszint pohara. A kép minden harsányság nélkül beszél a nagyvárosi magányról. Degas felismerte, hogy a kávéház és a kabaré nemcsak találkozások, magányok helye is lehet.
Pierre-Auguste Renoir egészen más arcát mutatta meg ennek az éjszakai világnak. A Bál a Moulin de la Galette-ben a párizsi életöröm megfogalmazása. A lombok között átszűrődő napfény, a táncoló párok, a beszélgető társaságok és a fiatalok mosolya azt sugallja, hogy a szórakozás maga is az élet ünnepe. Bár a Moulin de la Galette eredetileg tánckert volt, nem klasszikus kabaré, mégis ugyanahhoz a montmartre-i kultúrához tartozott, amelyből később a Le Chat Noir és a Moulin Rouge is kinőtt.
Édouard Manet művészetében szintén fontos szerepet kapott a szórakozóhely világa. A Bár a Folies-Bergère-ben című festmény a 19. század legtöbbet elemzett alkotásai közé tartozik. A fiatal csaposlány arca egyszerre közömbös és fáradt. A tükörben tükröződő közönség nyüzsgése különös optikai bizonytalanságot teremt. A néző maga is vendéggé válik. Manet itt nem egyszerűen egy bár belső terét festette meg. A nagyvárosi lét egyik alapélményét is megmutatta, azt, hogy az ember a tömeg közepén is végtelenül magányos lehet.
Jean Béraud egészen más oldalról közelített a párizsi éjszakához. Képein elegáns hölgyek, cilinderes urak, fényárban úszó boulevard-ok és zsúfolt kávéházak jelennek meg. Béraud a Belle Époque társadalmi krónikása volt. Művein a kabaré már nem bohém menedék, a polgári élet természetes részét jelenti. A gazdag közönség ugyanazzal az érdeklődéssel kereste fel ezeket a helyeket, mint korábban az arisztokrácia az operát. A kabaré ekkorra már intézménnyé vált.
A festők mellett maguk az előadók is a korszak ikonjaivá emelkedtek. La Goulue, „A Falánk”, eredeti nevén Louise Weber, a Moulin Rouge legendás táncosnője volt. Cancanja egész Európát meghódította. Lautrec számtalan rajzon, plakáton és festményen örökítette meg. Nem idealizálta. Erőteljes, öntörvényű személyiségként mutatta be, aki saját sorsát próbálja irányítani egy férfiak uralta világban.
Jane Avril egészen más jelenség volt. Mozdulatai elegánsabbak, idegesen finomak. Lautrec plakátjain hosszú, kígyózó vonalakkal rajzolja meg alakját, amely már a szecesszió ritmusát idézi. Jane Avril nem egyszerű táncosnő, hanem maga a mozgás költészete.
Yvette Guilbert fekete hosszú kesztyűjével és ironikus dalaival a kabaré új típusú előadója lett. Nem pusztán énekelt. Történeteket mesélt. Dalaiban ugyanúgy megszólalt a külváros nyomora, mint a szerelem groteszk humora. Lautrec plakátjain gyakran elég csupán hosszú fekete kesztyűit megfesteni ahhoz, hogy mindenki felismerje.
A kabaré lassan saját mitológiát teremtett. Hősei a történelem uralkodói helyett a hétköznapok művészei lettek: énekesnők, táncosok, plakátfestők, költők és bohém festők. A művészet elhagyta a palotákat, és az utcán, a kávéházakban, a kabarékban talált otthonra, azok között az emberek között, akik estéről estére újra meg újra megteremtették saját legendájukat. A párizsi kabarék történetét azonban nem lehet csupán festők és táncosnők történeteként elmesélni.
Ugyanilyen fontos szerepet játszottak azok a költők és dalszerzők, akiknek szavai estéről estére megtöltötték élettel ezeket a termeket. A francia sanzon a kabarék füstös levegőjében született meg. Itt az előadó és a közönség között alig néhány méter volt a távolság, a dal pedig egyszerre vált vallomássá, történetté és színházzá.
Aristide Bruant alakja ezért messze túlmutat egy népszerű énekes személyén. Amikor fekete köpenyében és vörös sáljával kilépett a színpadra, már puszta megjelenése is előadás volt. Rekedtes hangján nem a polgári közönség kifinomult ízlését szolgálta ki. Dalainak hősei a külváros munkásai, csavargói, prostituáltjai és kisemberei voltak. Bruant elsőként emelte költészetté a párizsi utcák nyelvét. Argója, nyers humora és ironikus társadalomkritikája ugyanúgy hozzátartozik a francia irodalom történetéhez, mint Victor Hugo emelkedett pátosza vagy Paul Verlaine zenei lírája. Nem véletlen, hogy Henri de Toulouse-Lautrec újra és újra visszatért alakjához. Bruant és Lautrec ugyanannak a világnak két különböző művésze volt. Egyikük dalban, másikuk ecsettel beszélt ugyanazokról az emberekről. Mindketten tudták, hogy Párizs igazi története nem a parlamentben vagy az akadémiákon íródik, hanem azok között, akik estéről estére benépesítik a kabarékat.
A századforduló másik nagy csillaga, Yvette Guilbert egészen új irányt adott a sanzonnak. Nem csupán énekelt, színészi pontossággal formálta meg dalai szereplőit. Minden gesztusának jelentése volt. Hosszú fekete kesztyűje éppúgy hozzátartozott művészetéhez, mint különleges hanghordozása. Sigmund Freud bécsi rendelőjében is őrizte egyik fényképét, mert úgy vélte, arca rendkívüli módon fejezi ki az emberi lélek finom rezdüléseit. Ez a történet jól mutatja, hogy a kabaré művészete jóval túlmutatott a könnyed szórakoztatáson.
A kabaré ugyanakkor az irodalom fontos találkozóhelye is volt. Paul Verlaine gyakran megfordult Montmartre vendéglőiben, ahol verseit ugyanazzal az érdeklődéssel hallgatták, mint a legújabb sanzonokat. Stéphane Mallarmé ugyan távolságtartóbb maradt ettől a világtól, de tanítványai közül sokan otthonosan mozogtak a kabarék légkörében. A fiatal Guillaume Apollinaire számára pedig Montmartre második otthonná vált. A Bateau-Lavoir műteremház, Picasso műterme és a közeli kabarék ugyanannak a szellemi univerzumnak részei voltak.
Apollinaire jól látta, hogy a művészet többé nem választható szét különálló műfajokra. Festészet, költészet, zene és színház ugyanannak a kreatív energiának különböző megnyilvánulásai. Nem véletlen, hogy a kubizmus első lelkes szószólója ugyanaz az ember lett, aki a kabarék világát is otthonának tekintette.
Colette pályája szintén szorosan összefonódik ezzel a közeggel. Mielőtt híres írónő lett, maga is fellépett varietékben és zenés színházakban. Könyveiben ezért olyan hitelesen jelenik meg a színfalak mögötti világ. Tudta, hogy a csillogás mögött mennyi bizonytalanság, kemény munka és magány rejtőzik. Hősnői éppen olyan összetettek, mint Lautrec táncosnői.
A kabaré lassanként egész Európa kulturális életére hatást gyakorolt. Berlin, Bécs, Barcelona és Budapest is megteremtette saját kabaréit, de egyik sem tudta teljesen visszaadni azt a sajátos légkört, amely Montmartre dombján kialakult. A párizsi kabaréban volt valami utánozhatatlan. Itt a művészet valóban együtt élt a hétköznapokkal, nem különült el tőlük.
A Belle Époque azonban nem tartott örökké. 1914 nyarán, amikor kitört az első világháború, a párizsi éjszaka zenéje egyszerre elhalkult. A kabarék ugyan nem zártak be teljesen, de a világ, amely létrehozta őket, visszavonhatatlanul megváltozott. A festők közül sokan katonának vonultak, mások emigrációba kényszerültek. Guillaume Apollinaire megsebesült a fronton, majd néhány évvel később a spanyolnátha áldozata lett. A régi Montmartre bohém közössége lassan széthullott.
És mégis, a kabaré nem tűnt el, átalakult. A húszas években Josephine Baker új ritmust hozott Párizsba. A harmincas években Édith Piaf hangja már egy másik Franciaországról szólt, de gyökerei ugyanoda nyúltak vissza: azokba a kis színpadokba, ahol az énekes közvetlenül nézhetett közönsége szemébe. A sanzon legnagyobb alakjai mind ebből a hagyományból nőttek ki.
Ma a Moulin Rouge előtt turisták százai fényképezik a piros szélmalmot, a Le Chat Noir plakátjai múzeumok falain függnek, a Lapin Agile fehér háza pedig csendesen őrzi Montmartre emlékeit. Könnyű volna azt hinni, hogy ezek csupán történelmi emlékhelyek. Ennél azonban sokkal többről van szó. A kabaré annak bizonyítéka, hogy a művészet legfontosabb újításai ritkán születnek hivatalos intézményekben. Gyakran egy kopott faasztal mellett kezdődnek, ahol néhány fiatal festő, költő és zenész hajnalig beszélget arról, hogyan lehetne másként látni a világot. Ezért is maradt a párizsi kabaré több mint másfél évszázad múltán is élő fogalom. Nem a cancan miatt, nem a pezsgő miatt, nem is a piros szélmalom miatt. Azért mert ott született meg a kortárs művészet fontos felismerése: hogy a szépség nem csupán a múzeumok csendjében lakik, ugyanúgy ott lehet egy füstös vendéglőben, egy rekedt hangú sanzonénekes dalában, egy plakát merész vonalaiban, egy festő gyors ceruzavázlatában vagy egy éjszakába nyúló beszélgetésben is. A párizsi kabarék ezért nem egyszerűen a francia kultúra emlékei. Annak bizonyítékai, hogy amikor a művészet kilép az élet közé, maga az élet válik műalkotássá.
A középkor katedrálisai, a reneszánsz fejedelmi udvarai és a 17. század királyi akadémiái évszázadokon át meghatározták a művészet természetes közegét. A 19. század végére azonban valami alapvetően megváltozott. A festők már nem uralkodók megrendeléseire dolgoztak, a költők nem főúri szalonoknak írták verseiket, a zeneszerzők pedig egyre kevésbé kötődtek az udvari reprezentációhoz. Az új művészet új otthont keresett magának. Ezt az otthont találta meg a kabaréban. Ezért válhatott Montmartre néhány utcája a világ művészettörténetének termékeny helyévé. Ugyanazon az estén előfordulhatott, hogy Henri de Toulouse-Lautrec gyors vázlatokat készített egy sarokasztalnál, Guillaume Apollinaire új versről vitatkozott barátaival, Aristide Bruant új sanzont énekelt, míg néhány asztallal odébb egy ismeretlen fiatal festő arról álmodott, hogy egyszer megváltoztatja a festészet történetét. Sokuk neve később feledésbe merült. Mások klasszikussá váltak. A kabaré azonban valamennyiük számára ugyanazt jelentette: a szabadságot.
Nem véletlen, hogy a 20. század legnagyobb művészeti újításai közül oly soknak Montmartre lett a bölcsője. A kubizmus, a plakátművészet, a grafika, a sanzon, az avantgárd költészet és az irodalmi kabaré ugyanabból a szellemi légkörből táplálkozott. A művészet többé nem különálló világ volt. A festő költőkkel barátkozott, a zeneszerző festőktől kapott ihletet, az író pedig plakátokat gyűjtött. A különböző művészeti ágak között addig soha nem tapasztalt párbeszéd alakult ki. Ez lehet a kabaré legnagyobb öröksége. Annak a meggyőződésnek a megtestesülése, hogy a művészet csak akkor marad élő, ha kapcsolatban marad az élettel. Ha meghallja az utca zaját, a kávéházak beszélgetéseit, a zenét, a nevetést, a csalódást, a reményt és a mindennapok egyszerű történeteit.
Ma már sok minden eltűnt abból a világból, amelyet Toulouse-Lautrec, Steinlen vagy Jean Béraud megfestett. A lovaskocsik helyét autók vették át, a gázlámpákét elektromos fények, a bohém műtermek nagy részét elegáns lakások. Montmartre sem ugyanaz a városrész, amelyet a Belle Époque művészei ismertek. Mégis, aki egy csendes reggelen végigsétál a Rue Lepic emelkedőjén, megáll a Lapin Agile előtt, vagy belép a Place du Tertre egyik mellékutcájába, időnként úgy érezheti, mintha a múlt még mindig ott rejtőzne a macskakövek között. A művészet emlékezete varázslatos természetű. Nem őrzi meg változatlanul a helyeket, új jelentést ad nekik. Ezért lett a Moulin Rouge több egyszerű színháznál, a Le Chat Noir több egy régen bezárt kabarénál, Montmartre pedig több egy párizsi városrésznél. Jelképekké váltak. Annak a hitnek a jelképeivé, hogy a képzelet képes átalakítani a valóságot. Talán ezért vonzanak bennünket ma is. Mert amikor rájuk gondolunk, valójában nem a múltat keressük, inkább azt a ritka pillanatot, amikor az élet és a művészet még ugyanannak a történetnek két fejezete volt.
Megjelent: 2026-09-18 20:00:00
|
