Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Acta Romanica – Bene Krisztián: Magyar írók a Francia Idegenlégióban 1939–40-ben II.: Hevesi András

 

Egy idealista értelmiségi

A katonai szolgálatot választó magyarok között igen nagy számban voltak Párizsban élő értelmiségiek, ami szinte természetesnek tekinthető a francia főváros kulturális és tudományos kisugárzását figyelembe véve. Ezeknek a jelentkezőknek a motivációja igen eltérő volt, egyesek az internálást kívánták elkerülni, mások a francia állampolgárságot szerették volna „megváltani”, és voltak olyanok is, aki teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy meg kell védeni Európát a fasizmustól, ezért elszántan vetették bele magukat egy olyan katonai szolgálatba, amire alkatilag gyakran teljesen alkalmatlanok voltak. Sokukat jelentkezésük után vagy a kiképzés során éppen fizikai alkalmatlanságuk miatt utasítottak el, de volt, aki ennek ellenére is minden áron szolgálni akart, és végül életét áldozta új hazájáért. Az alábbiakban egy ilyen idealista tragikus kimenetelű életútját mutatjuk be röviden.

Hevesi András 1901. december 3-án (több helyen hibásan 1902. február 10. szerepel) született Budapesten. Hevesi Sándor rendező fogadott fiaként nagy jómódban és rendkívül inspiráló kulturális közegben nőtt fel. Apjának köszönhetően szabad bejárása volt a Nemzeti Színházba, ahol szinte minden estéjét töltötte, így a színházi élet kiváló ismerőjévé vált, amelyet számos írásában megörökített. A Trefort utcai gimnázium elvégzése után a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán francia–magyar szakos hallgató lett, tanulmányai egy részét Párizsban folytatta, diplomamunkájában a francia drámatörténet magyar vonatkozású darabjait gyűjtötte össze. Diplomája megszerzése után előbb az Országos Széchenyi Könyvtár, majd több újság (Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, 8 Órai Újság, Nyugat) munkatársa lett. Jelentős volt színikritikusi és tárcaírói tevékenysége, emellett műfordítóként is rendkívül aktív és sikeres volt, angol és francia nyelvű műveket ültetett át magyarra. 1936-ban jelent meg első regénye, a Párizsi eső, amelyet 1938-ban követett az Irén című kötet. Ezek az önéletrajzi ihletésű írások komoly tehetségről tanúskodtak, de nem arattak komolyabb sikert a kortárs kritikusok körében, ugyanakkor hozzásegítették Hevesit a Baumgarten-díj elnyeréséhez 1937-ben.

1938-ban a szélsőjobboldal előretörése miatt távozott Magyarországról és Párizsban telepedett le, ahol azonnal bekapcsolódott a magyar közösség kulturális életébe, valamint Simone de Beauvoir-ral is baráti kapcsolatot ápolt. A második világháború kitörése után nagy lelkesedéssel jelentkezett a francia hadseregbe. Tekintettel arra, hogy elsőként a franciákat és a régóta Franciaországban élő külföldieket hívták be, a Sorbonne-on őt korábban oktató tanáraitól kért ajánlóleveleket, hogy minél előbb megkezdhesse katonai szolgálatát, amire a kikövetelt protekciónak köszönhetően már 1939 szeptemberében sor került. Ugyanakkor hatalmas lelkesedése ellenére sem testalkata – rendkívül korpulens volt, testsúlya meghaladta a 100 kilogrammot –, sem pedig egyéb fizikai adottságai nem tették alkalmassá a katonaéletre. Ebből kifolyólag párizsi szolgálata elején jobb híján az udvart söpörtették vele, de a barcarès-i táborba való áthelyezése után sem volt jobb a helyzet, mivel képtelen volt elsajátítani a fegyverek kezelését, az egyenruha helyes viselését és az előírt gyakorlatok végrehajtását. A leszereléstől közvetlen parancsnoka – Alfred Malleret főtörzsőrmester, aki később Joinville néven az Ellenállásban tábornoki rangot szerzett – támogatása mentette meg, aki nagyra értékelte alárendeltje töretlen harci kedvét.

 

Hevesit a 22. légiós menetezred kötelékében található 13. utászszázadhoz osztották be, így 1940 májusában ennek soraiban kezdte meg útját a francia–német határvidék felé. Részt vett az egység harcaiban május–június fordulóján, június 6-án adta fel utolsó levelét, amelyben beszámolt az átélt nehézségekről, és – a kritikus helyzetre való tekintettel – végrendelkezett. Visszaemlékezések alapján június 12-én éjszaka súlyosan megsebesült – valószínűleg aknára lépett –, ezért bajtársai az épinali kórházba szállították, ahol július 3-án életét veszítette. Sírját 1960-ban kihantolták, maradványait pedig a colmari katonai temetőben helyezték örök nyugalomra, bár nevét tévesen „Hevisi”-nek írták (sírhelye a B zóna 1. sorának 6-os száma alatt található). Katonai helytállásáért posztumusz terjesztették fel a Becsületrend lovagi fokozatára, amelyet 1945-ben meg is kapott. Korábban említett parancsnoka így emlékezett vissza rá: „Hevesi András, aki ragyogó szellemű és a francia nyelvet ritka művészettel kezelő írónak mutatkozott be, mint katona is a kiválók közé tartozott és megbízhatóságával, bátorságával kitűnt bajtársai közül.

 

 

Tájékoztató irodalom

Service historique de la Défense, Bureau des Archives des victimes des conflits contemporains (Caen): AC 21 P 49842. André HEVESI.

Antal Gábor: Civil a hadseregben. In: Haladás, 1947/1.

Bajomi Lázár Endre: „Akik ütni is tudnak”. Hevesi András hősi halála. In: Kritika, 1977/5. 18. o.

Bajomi Lázár Endre: Párizs, csillagként reszkető. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.

Cs. Szabó László: A colmari katonasír. Egy nyomozás története. In: Új Látóhatár, 1977/6. 449-457. o.

Gál István: Adatok Hevesi Andrásról. In: Jelenkor, 1971/1. 62-66. o.

Sós Endre: Hevesi András. In. Jelenkor, 1967/2. 714-722. o.

Sőtér István (főszerk.): A magyar irodalom története VI. A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966.

  
  
 

Bene Krisztián (Pécs, 1980) romanista, történész, a Pécsi Tudományegyetem Francia Tanszékének vezetője

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.