VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A négy Hemző-díjas finalista, Bede Kincső, Mohos Márton, Mohos Zsófia és Varga Jennifer egészen eltérő stílusú és szemléletű alkotók. A zsűri közülük választotta ki a 2026-os győztest, Mohos Zsófiát. A Hemző Károly Alapítvány Kuratóriumából álló zsűri – Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter, Bánkuti András és Bácsi Róbert László fotográfusok, illetve az Alapítvány titkára, Szarka Klára azért döntöttek mellette, mert a hosszú távon és példamutató elkötelezettséggel fotografáló Mohos Zsófia egyre elmélyültebb és mívesebb vizuális nyelven beszéli el a témáját. Érdeklődésének fókuszában a hagyományok továbbélése, a hagyományokat még éltető idős palóc és sváb emberek sorsa áll.
Péntek Róbertre egy koraérett, rettentő bölcsességre valló tanulmánya alapján figyeltem fel. Verseiben ott bujkált, elrejtve majd fel-fellobbanva ez a mámorító igazság-igézet. Anélkül, hogy belevesznék saját részleteimbe, tallózzuk át a kötetet. * 1. Láthatólag Róbert számára a legautentikusabb szóbeliség az ima. Még száj nélkül kimondatlanul is a legfőbb. „Ássál el a szavaidba, / száj nélkül elhangzó ima. / Visszaszállok a tojásba, / eredetem templomába.” (Coenaculum) Az egység vágya benne kulminál. A mélyek mélyén cseng ez az ima. Történelmi kalandokon, szenvedéseken túl-belül a leglényegesebb magvak tömörsége: „Fehér pata nyargal kengyele szemvizű könnyem, / sok pici mandula magva e füzér, benne imával.” (Méhek éneke) A feloldó-megoldó, öklöt tenyérré kulcsoló liliomtér:” Old az ököl: liliom ima-kulcsra tér tenyerekké.” (Prelude) Az imában teljesül be mámor-mágiánk: „örvénytánccal vidd el imánk!” (Gyermekláncfű) Szorongás lét-játéka sorsának keresztje. De ezt is feloldja Isten. „egy játékom feloldozod, / ökölbimbó-tenyérrózsa-keresztem.” (Kereslek…) A napi-heti egyesülésnek, extázisnak guzsalyos „pókiga” szeretete a Teremtő ostya.” Szívek árján lenge háló, / keresztguzsaly rostja / a Teremtő szeretete / e pókiga ostya.” (Akasztott ember vize) Az élvezetek, élmények tüzét is keresztje porával gyújtja alá.” keresztfám porával alágyújtott rózsalevél” (Kőrózsa). Szerzetesnek láttatja magát a költő (nem puszta allűr ez), aki szerelmében cicomának alítja még a csuhát is. „Néha öleléssel öltjük meg divatoktól rongyolt, / luxustól megfeslett cicománk, a csuhát.” Gyönyörű tisztasággal vet számot hivatásával. „Az én reverendám / hattyúkönnyből fonták, / kiszáradt tavakon, / vakon megáldották”. (Az én reverendám) A komplex képek az igazságig vezetnek. Ezekben a misztikus pillanatokban eggyé válik Krisztussal. „Aranyszárnyú Ember / száll a Mennybe fel, / izeni a repte: / Isten lepte el!” Ez az Isten-lepte lény Róbert, legtisztább valójában.
Társadalomkritikus gondolatokban gazdag, pompás kiállítású, ám kissé túl kiszámítható thriller született: A leleplezés napja Spielbergje nem invenciózus látnok, hanem egy elhivatott, de túlságosan komolykodó filozófus, aki mindenáron a kor pulzáló ütőerére akarja helyezni az ujját. Noha ultramodern világunkban már aligha találkozunk olyan fizikai fenyegetéssel, mely az újdonság erejével hatna ránk, vagy bármilyen módon kizökkentene a civilizáció biztonságot nyújtó áldásaival körülpárnázott életünk kerékvágásából, az ismeretlentől való félelem időről időre felgőzölög a tudatalattink mocsarából. Érdekes megfigyelni, hogy Steven Spielberg már karrierje első szakaszában is erre a kollektív tudásunkban, mítoszainkban, ősképeinkben mélyen gyökerező alapérzületre építette filmjeit, még akkor is, ha a Párbajban (1971) és A cápában (1975) egyaránt egy „hétköznapi”, a valóságban is létező entitás (egy robusztus kamion, egy emberekre vadászó fehér cápa) képében manifesztálódott – és főként a rombolás, a pusztítás motivációjának hiánya miatt tűnt irracionálisnak, „kiismerhetetlennek” – ez a fenyegetés. Aztán 1977-ben jött Spielberg nagyszabású sci-fije, a Harmadik típusú találkozások, melyben elsőként jelent meg a direktort azóta is izgató idegenlény-tematika. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Mi a közös bennem, Gyopárban és Kövér Lászlóban? Hiszünk a női princípiumban. Csak mi Gyopárral értjük is. A női princípium ugyanis nem egy politikai jelszó és nem egy demográfiai eszköz. Hanem kozmikus energia. És mint minden kozmikus energia, nagyon absztrakt. Ahogy politikai eszközt csináltak belőle nyomasztani embereket, az mutatja, mennyire okkal voltak ezoterikus tudások. A kérdés nem is az, hogy mi a női princípium, mert, mint írtam, egy kozmikus energia. Inkább az, hogy mit árul el a világról, amivé tették. Vagyis az, hogy ki mit, mennyit tud belőle érteni és befogadni. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Kutszegi Csaba ifjúsági regénye kuriózum az ifjúsági irodalom palettáján. Műfaját tekintve a tudományos-fantasztikus kategóriába tartozik, miközben izgalmas téma köré szervezi a cselekményt. A balettművészként szép pályát befutott szerző elsősorban színikritikusként, valamint a Kútszéli Stílus és Tánckritika című online oldalak szerkesztőjeként lehet ismerős a kortárs színház és a tánc iránt érdeklődőknek. A témaválasztás nem véletlen, hiszen Kutszegi regénye Jules Verne Kétévi vakáció parafrázisa, melyben a francia íróhoz hasonlóan saját korát megelőzve olyan jövőbeli technológiai és tudományos fejlődést mutat meg, amely kihat a társadalmi és szociális változásokra. Elmondhatjuk azt is, hogy mindkét író esetében a zsáner hidat képez a filozófiai gondolatok és a szórakoztató történetmesélés között.
Az Artus – Goda Gábor Társulata 10 év alatt 92 performansz estet hozott létre. A Kérész Művek elnevezésű eseménysorozat idén elnyerte a Lábán Rudolf különdíjat. Hogyan lehet, és egyáltalán mi értelme van egy nap alatt összehozni egy estet, amellyel a nézők csupán egyetlen alkalommal találkozhatnak? És mit kezd magával egy fertőzött gyógyító egy egészséges világban? Goda Gáborral beszélgettünk a különdíj apropóján, a díj kivételével mindenről (is). Idén 42 éves az Artus. Meg tudnád fogalmazni egyetlen képben az Artus eddigi pályáját? Ez egy hullámzó mozgás, amiről a Minden (is) című előadásunkban beszéltem. Megyünk felfelé egy hosszú lépcsősoron, de a hegyek vonulata miatt közben lefelé is kell menni. Folyamatosan jó irányba, felfelé haladunk, de vannak nehezebb időszakok, amikor közelebbről nézve lejtmenetben vagyunk. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
A művész, a művek és a művekről alkotott gondolatok: Rabóczky Judit Rita szobrászművész eddigi életműve és annak értő gondolati visszhangjai töltik meg az Equibrilyum Könyvkiadó által megjelentetett magas színvonalú, gazdagon illusztrált monográfiát, amely már önmagában is könyvészeti remek – Nagy T. Katalin: Szobrok indulatból / Sculptures Made of Impulse. A kortárs magyar képzőművészet, s azon belül a plasztikai gondolkodás egyik legizgalmasabb, legkevésbé beskatulyázható és leginkább öntörvényű alkotója Rabóczky Judit Rita. Szobrászata nem a csendes, hűvös meditáció, nem a klasszikus arányok megnyugtató újrafogalmazása, hanem a kirobbanó, nyers, szinte tapinthatóan fizikai indulat és az egzisztenciális feszültség terepe. Egy olyan korban, amely hajlamos a képzőművészetet a konceptuális sterilitás vagy a digitális virtualitás felé terelni, az ő munkái megrendítően anyagszerűek, súlyosak és húsba vágók, miközben radikálisan kitágítják a tradicionális műfaji határokat. Az egri születésű művész, aki az Eszterházy Károly Főiskola Alapfokú Művészeti Iskolájában érettségizett, majd 1998-ban az egri Tanárképző Főiskola hallgatója lett, 2002-ben a budapesti Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán folytatta tanulmányait. Már indulása is rendkívül markáns volt: Karmó Zoltán és Kő Pál tanítványaként diplomamunkájával, a Giotto angyalai című kompozícióval merészen eltért a korábbi plasztikai koncepcióktól, és azonnal jelentős szakmai érdeklődést váltott ki. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A Frankofónia egy hónapon át tartó ünnepe részeként hazánkba látogatott Jean Hatzfeld francia író, akivel Egy nap viszontlátod című, a Helikonnál nemrég magyarul is megjelent regénye kapcsán a zsurnalisztika és a fikció különbségeiről, mágikus realizmusról és az emlékezet jelentőségéről beszélgettünk. 1749: A regényben szereplő újságíró, Frédéric egy adott ponton elkezd kacérkodni a „kreatív írással”, a fikcióval. Ahogy ő, Ön is haditudósítóból lett író. Miért váltott? Jean Hatzfeld: Huszonöt évig voltam újságíró, és nagyon szerettem ezt a szakmát, ezt a fajta írást – a valóság leírását. Az újságíró közvetítő: próbál válaszolni az olvasók vagy hallgatók távoli eseményekkel, emberekkel kapcsolatos kérdéseire – legyen szó futballmeccsről, háborúról vagy bűnügyekről. A lehető legközelebb akar kerülni a valósághoz. De ennek sok korlátja van: az idő, az újság terjedelme, és maga a zsurnalisztikai nyelv is. Sok mindent nagyon nehéz sajtóképesen elmondani. A háborúkból például többnyire a látványos dolgokat meséljük el: az összecsapásokat, bombázásokat, a szenvedést; a várakozást, az unalmat, vagy akár a kitörő öröm pillanatait sokkal ritkábban, pedig ezek is a háború részei. Az újságírói nyelv erősen korlátozott: bizonyos igeidők szinte tiltottak, a jelzők ritkák, a mondat jóval tömörebb kell legyen. Mindez frusztrációt is okozhat. Hosszú évek elteltével, Bosznia, Libanon vagy Irak után az ember felteszi magának a kérdést: mit akartam, és mit tudtam elmondani? Szereplők, történetek süllyednek el egyszerűen azért, mert az adott napi cikkbe nem fértek bele. Egy idő után az ember vissza akar térni ezekhez, és újraalkotni őket.
A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál minden évben kiválasztja az év két legígéretesebb fiatal színészét, a Friss Csillagokat. Az egyik kiválasztott idén Juhász Vince, vele beszélgettünk a kezdetekről, a fiatal színészek mentalitásáról, a politika és a színház kapcsolatáról és filmes terveiről. Gyerekkorod óta színészkedsz. Mikor és minek a hatására döntötted el, hogy ezt a hivatást választod? Már óvodáskoromban is vonzott ez a világ. Az abaújszántói Ilosvai Selymes Péter Általános Iskola dráma tagozatán tanultam, és akkoriban költözött haza a szomszéd faluba, Abaújkérre Spisák István, aki előtte Zalaegerszegen volt társulati tag. Felkérték, hogy rendezzen meg egy március 15-ei műsort az iskolánkban. Tehetségesnek tartott, és megkérdezte, nincs-e kedvem szerepelni a helyi társulatban, akikkel épp az Indul a bakterház-előadásra készültek, én pedig igent mondtam. A darab egész sikeres volt, még Szlovákiában is előadtuk. Tizennégy évesen még nem tudtam, hol szeretnék továbbtanulni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom otthagyni a barátaimat, ezért Szerencsre jelentkeztem egy angol tagozatos gimnáziumba, és mellette játszottam az abaújszántói társulatban. A gimnázium végén az SZFE-t jelöltem meg első helyen, másodikként pedig a Kaposvári Egyetemet. Az volt a tervem, hogy ha egyikre sem vesznek fel, akkor keresek egy színitanodát Budapesten. Végül felvettek az SZFE-re. Fantasztikus, hogy Zsótér Sándornál tanulhattam. Olyan rendező, aki szeret kísérletezni az előadásaiban. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
88 éves korában elhunyt David Hockney brit festő, aki forradalmi szemléletmódjával új távlatokat nyitott a 20. és 21. századi művészetben. Távozásával a kortárs képzőművészet egyik legsokoldalúbb, legbátrabb és legnagyobb hatású alakját veszítette el. Hockney életműve bizonyíték arra, hogy a figuratív ábrázolás és a folyamatos technológiai kísérletezés nemhogy kizárják, de lényegileg feltételezik egymást. Hockney a lendületes 1960-as években, a pop-art hullámának élvonalában tett szert nemzetközi hírnévre. Legismertebbé talán azok a medencés festményei váltak, amelyek alapjaiban járultak hozzá a sajátos Los Angeles-i vizuális esztétika kialakításához. Miután a hatvanas évek közepén Kaliforniába költözött, művészete érettebbé és visszafogottabbá vált, miközben lenyűgöző pontossággal közvetített mély és összetett érzelmeket a vászonra.
Mintegy negyed évszázad előkészületeit követően vált olvashatóvá Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi Hullámzó horizont című könyve, amely kis terjedelme ellenére elképesztően sűrű, rétegzett és komplex nyelvezeten megírt regény – egy Amerikából Magyarországra remigrált fiatal lány története 1993 nyarának Budapestjén, amikor maga az ország, a társadalom is az újjászületés állapotában fortyog-kavarog. A szerzőpárossal erről a karneváli világról beszélgettünk. A történetek vagy akár a mondatok terén sok kapcsolódási pontot látok Ildikó 2010-es, Eggyétörve című novelláskötete és a Hullámzó horizont című, most megjelent közös regényük között. Mindkettőben egy Észak-Amerikában nevelkedett lány magyarországi tapasztalatai kerülnek előtérbe. Tekinthető-e a Hullámzó horizont a novelláskötet előzményregényének, egyáltalán: milyen a kapcsolat a két kötet között? NAGY ILDIKÓ NOÉMI: Úgy tekintek a novelláskötet írásaira, mint grafikai vázlatokra egy nagyobb olajfestményhez. Lacival régóta terveztük a közös regényt a kettős identitásról: egy kamasz két kultúra közé rekedve keresi önmagát. Elkezdtünk írni a témához kapcsolódó szövegeket, és próbáltuk őket összeilleszteni. GARACZI LÁSZLÓ: Talán tőlem sem idegen ez a multikulti problematika. Apámék a születésem előtt költöztek a Dél-Alföldről Budapestre, a belvárosban nőttem fel, de valójában a gyakran látogatott vidéki rokonainkhoz tartoztunk. Más volt a családi belvilágunk, mint a kinti nagyvárosi élet, ebből később mindenféle feszültségek keletkeztek. Mi akarsz lenni, jobbágy vagy jampec? Sok idő telt el, mire felfogtam és elfogadtam ezt a kettősséget. A szocializáció manapság többnyire egy szubkultúrákból álló, bonyolult és dinamikusan változó térben zajlik. Amikor megismerkedtünk, Ildikó csak pár éve élt Magyarországon, de azt hiszem, értettem, min megy keresztül. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Tovább az art7. hu cikkére >>>
A Magdolna Udvar Kortárs Művészeti Galéria Schaár Erzsébet terme az 50. Budafok-Tétényi Tavaszi Művészeti Fesztivál részeként ad otthont a Szűrtreál című kiállításnak, amely az Artér Művészeti Egyesület tagjainak közös kiállítása. A tárlat a valóság és a szürrealitás határmezsgyéjén hoz létre egy új, átmeneti művészeti teret. A szűrt, áttetsző, áttűnő egyéni tér-idők és a képzeletek által föltárt képi-formai megjelenések egymásba oldódva alakítják, vagy éppen elkülönülésben, morfondírozva mutatják fel a különféle látvány-megoldásokat… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
„Erősen gondolkodom a kiszálláson, sőt, vártam sok eseményre, amely ezt magától megoldja, de nem történt meg eddig. Mivel van egy csomó gyerekem, unokám, és tudom, mit jelentek nekik, ezt húzom, halogatom. Rászoktam most a szivarra például” – mondta marosvásárhelyi szerzői estjén Krasznahorkai László. A Nobel-díjas író hozzátette: a közönséget még mindig arra kéri, hogy bár vegyék meg a köteteit, de inkább ne olvassák el őket, mert nem akar senkit sem rombolni a műveivel. A marosvásárhelyi Kultúrpalota patinás falai között ritka ünnepnek lehetett tanúja a közönség: a 2025-ben Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László látogatott el a városba szerzői estjére. A Marosvásárhelyi Művészeti és Kulturális Központ, valamint az EMKE Maros Megyei Szervezete által tető alá hozott beszélgetésen az írót állandó alkotótársa és szerkesztője, Szegő János faggatta. Az est nemcsak irodalmi utazásnak, de mély és szellemes vallomásnak is bizonyult a művészet és az élet egységéről. Tovább az index.hu cikkére >>>
Június 11–14. között rendezi meg első alkalommal a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara a pontPÉCS Nemzetközi Művészeti Fesztivált. Az idén harmincéves fennállását ünneplő intézmény a kortárs művészet sokszínűségét, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának országosan egyedülálló – a művészet teljességét átfogó – oktatási portfólióját, a kreatív együttműködéseket és az egyedi alkotói látásmódokat helyezi a fesztivál középpontjába. A fesztiválra meghívott produkciók a közép-európai kultúrából merítkeznek, az idei fesztivál elsősorban déli szomszédainkat látja vendégül, hiszen Pécs nemzetközi egyetemváros és a Balkán kapuja is egyben, kelet és nyugat között magába sűríti és élvezi a kulturális sokszínűség és nyitottság szabadságát – írják közleményükben a szervezők. A pécsi Lauber Dezső Sportcsarnokba érkezik a szerb–roma rézfúvós együttes, a Boban Marković Orchestra és a szerb–amerikai Nikola Tesla életét bemutató világhírű TESLA-musical. Tovább a kultura.hu cikkére >>> Június 18. és 28. között rendezik meg a 25. Fotofestiwalt Łódźban. Az idei jubileumi kiadás központi témája a közös felelősség és az együttélés kérdése, amelyet a fesztivál nemcsak társadalmi, hanem ökológiai és politikai perspektívákból is vizsgál. A nemzetközi program olyan alkotókat vonultat fel, mint Philip Montgomery, Feng Li, Augustin Rebetez vagy Nikita Teryoshin. A Fotofestiwal idei koncepciója abból a gondolatból indul ki, hogy a világot még mindig hajlamosak vagyunk mesterséges kettősségekben szemlélni: „mi” és „ők”, ember és állat, természet és társadalom, politika és hétköznapok mentén. A jubileumi kiadás ezzel szemben a közös létezés és a kollektív felelősség kérdését állítja a középpontba, miközben a kortárs fotográfia egyik legerősebb nemzetközi seregszemléje.
Ötvenéves barátom, nem neked írom ezt a levelet, hanem a tizenöt éves önmagadnak, aki az álmaidban is vagy. Ha nem sikerül elsőre kapcsolódnod, megfogom kezeidet, és ha zaklatottságod folytán nem tudsz elaludni, mesélek neked a Nyúlzugról. Neked írom ezt a levelet, aki velem együtt ébredtél a kilencvenes években a Nyúlzugban. Te, aki szűk képernyős Junoszty tévék fényében alvó apja mellett osont fel a nyikorgó lépcsőn a faház emeletére. Hogy ott a nyitott ablaknál szembesüljön énekesmadarak kórusával. Hogy minden hang végül beköltözik az elménkbe.
Június 15-én ismét felgördül a képzeletbeli függöny a Benczúr Kert szabadtéri színpadán. A nyár folyamán koncertek, színházi előadások, zenés estek, operaprodukciók és különleges kulturális események várják a közönséget Budapest egyik legszebb belvárosi kertjében. A terézvárosi Diplomatanegyed szívében található Benczúr utca 27. különleges hely Budapest kulturális térképén. Nem véletlen, hogy számos előadó nemcsak fellépni, hanem próbálni is szívesen jár ide. A Postamúzeum, a rendezvényközpont, a történelmi szalonok, a kávézó és étterem, valamint a város közepén megbúvó ősfás kert együtt egyedülálló környezetet teremtenek. A Benczúr Kertben nem csupán előadások születnek. Műfajok, generációk és alkotók találkozási pontja ez a különleges hely, ahol a közönség és a művészek egyaránt otthon érezhetik magukat. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Ritka alkalom, hogy Kolozsváron új kulturális tér jön létre, ezért különösen nagy várakozás és öröm övezte a Magyar Szalon megnyitását az óváros megújult, patinás utcájában, a legrégebbi magyar kőszínházzal szemben. Első tárlata Sipos László, Kolozsvár sajátos hangú képzőművészének tematikus kiállítása, A múzsa délutánja. A Magyar Szalon létrejötte a Farkas utcában – a közösségi összefogásnak, a Kincses Kolozsvár szervezőerejének, valamint az Orosz család mecénási nagylelkűségének köszönhető. A Carola Egyesület egyik kiemelt feladata Sipos László (1943–2022) festőművész, egykori egyesületi tag hagyatékának gondozása. Ennek a munkának már számos fontos állomása volt: például a Fordított világ című kiállítás a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, amely 2019-ben a festő közreműködésével jött létre. Tovább a kepmas.hu cikkére >>>
Tőkesúly volt, ahogy ma is az, kimozdíthatatlan, biztos pont a művészeti élet karneváli világában, támogató és inspiráló jelenléte nélkül elképzelhetetlen nagyszabású irodalmi esemény, kiadvány, melynek bármiféle köze lehet a nemzetközi porondhoz. – A ma 80 éves Karádi Évát Nagy Gabriella köszönti. „Bevallom, nem hiszek az időben” – így szól Vladimir Nabokov Szólj, emlékezet! című memoárjának gyakran idézett passzusa. Így kezdem én is a ma nyolcvanéves Karádi Éva méltatását, akinek ráadásnak e könyv 2025-ös magyar kiadásához is erős köze van (a függeléket készítette). Nem hiszek az időben, ha Karádi Éváról van szó, mert amióta betettem lábam az irodalom olykor szent templomába, máskor szabad és buja mezejére, ahol szerzők, szerkesztők, kritikusok, irodalomtörténészek, szervezők és egyéb irodalmi szakmunkások állomásoztak boldog-boldogtalan tömegben, ugyanannyi olvasó társaságában, kik a literatúra élvezetének hódoltak ugyanott, ő mindig jelen volt. Tovább a litera.hu cikkére >>> 
|
Forrás: 1749.hu
