Videó

A Kincskereső videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Tamási Áron (1897–1966), a nagy erdélyi magyar író születésének 125. évfordulója alkalmából a Magyar Művészeti Akadémia – a Magyar Írószövetség szakmai együttműködésével – esszé és novella írására hirdet pályázatot. A pályázatra szeptember 30-áig olyan, korábban nem publikált és más pályázaton még nem szerepelt művekkel lehet jelentkezni, melyek kapcsolódnak Tamási Áron életművéhez. A kiírás részletei alább olvashatók.

Tovább az mma.hu cikkére >>>

 

 

ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek című csoportos kiállítás

2022. 06. 24 – 2022. 07. 30.
ÚjMűhely Galéria és Kávézó
2000 Szentendre, Fő tér 20.

A kiállítás kurátora: Sipos Tünde művészettörténész
Kiállító művészek:
Benyovszky-Szűcs Domonkos, Czene Márta, Gesztelyi Zsuzsi, Görög László, Herbert Anikó/ Haniko, Határ Attila, Incze Mózes, Jagicza Patrícia, Kaliczka Patrícia, Kontra Ágnes, Kósa Dorottya, Lengl Orsolya, Majoros Áron, Mátyási Péter, Papageorgiu Andrea, Szabó Franciska, Szabó Klára Petra, Szabó Tamás, Tayler Patrick, Verebélyi Diána, Verebics Ágnes, Verebics Katalin

Abafáy-Deák Csillag: Nézzünk tükörbe

Viszontlátjuk egymást (…), megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást
Johann Wolfgang von Goethe

Szentendrét viszontlátni mindig nagy élmény, a város elválaszthatatlan a képzőművészettől, kiállításoktól, múzeumoktól. Június végén, az Újműhely Galériában megnyílt kiállítás címe:  ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek. Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk arra, hogy többértelmű cím. A viszontlátás szót nem elválasztja egymástól, hanem úgy illeszti össze, hogy a Látás szót nagybetűvel írja. Mi a fontos, a viszont, vagy a látás. Mindkettő, ezért lett egy szó, hiába helyesírás szempontjából nem helyes. Nem mindig az van, nem mindig azt csináljuk, ami helyes, ami előírt, mert úgy kell. Művészekként valami mást kell(ene) megmutatnunk, ha sikerül. 

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

 

 

 

A Poszthumanizmus és irodalom című esemény a Poszthumanizmus és... beszélgetéssorozat 3. része volt, a moderátori szerepet Nemes Z. Márió töltötte be, a beszélgetés résztvevőiként Vidosa Esztert, Kerber Balázst és Bordás Mátét pillanthatta meg az, aki a Kis Présház kirakatüvegén benézett június 21-én, ugyanis a beszélgetést akkora érdeklődés övezte, hogy többen nem is fértek be a helyszínre, így az élő közvetítéssel kellett beérniük.

Az esemény a Prae kiadó, a Kis Présház és a Poli-P kutatócsoport közös együttműködése, ami során a poszthumanizmussal kapcsolatos témák, területek, összefüggések megvilágítására tesznek kísérletet a résztvevők. A Poszthumanizmus és irodalom beszélgetés résztvevői Kerber Balázs költő, irodalomtudós, akinek a legutóbbi verseskötete Conquest címen jelent meg, és az este során bebizonyosodott, hogy több szempontból is a témához kapcsolható; Bordás Máté, költő és irodalomtudós, akinek nemrég jelent meg Gnóm című második verseskötete; a moderátortól legmesszebb pedig Vidosa Eszter irodalomtudós, doktorandusz foglalt helyet, aki doktori disszertációját a poszthumanizmus és az irodalom összefüggéseiről írja, többek között Bartók Imre és Tóth Kinga munkásságával foglalkozik. 

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 

 

Három év izgalmas fesztiválkörút után online elérhető Rebák Tamás METU diplomafilmje, a Szökési sebesség, melyet a rendező személyes élménye ihletett, mégis univerzális alkotás a nem működő emberi kapcsolatokról.

Egy ifjú asztronauta egy idegen bolygó barlangjában tér magához. A furcsa planétán lebegő sziklákba botlik, hol dús növényzet, hol a kopár sivatag tárul elé. Miközben űrhajóját keresi, folyton maga mögé néz, mintha félne valamitől, mintha várna valakit. A bolygóközi vándorral párhuzamosan megjelenik egy sárkányszerű űrlény, akinek baljós viselkedése nem sok jót sejtet.

A Szökési sebességet Rebák Tamás saját szakítása ihlette, a történet viszont sokkal szimbolikusabbá formálódott, mint egy szerelmespár különválása. Az ifjú űrhajós és a vad űrlény dinamikája az elengedés nehézségeit tárja fel, már nem tudnak kommunikálni, érzelmi fejlődésük más irányba tartott. Lehet akár egy toxikus kapcsolat, akár egy már nem működő, kihűlt párkapcsolat szimbóluma, egy olyan barátságé, amiben a két fél úgy változott meg, hogy már külön utakat kell járniuk, vagy akár annak a metaforája, hogy már káros hatással van ránk az a munka, amit régóta csinálunk. Az ember- és állatábrázolás éppen ezért enged nagyobb terepet az értelmezésre, a rendező nem szűkítette le egy férfi és egy nő kapcsolatára. 

Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>

 

 

A The Space – Contemporary Art Gallery and Management Hattyú utcai galériája impozáns művészkörrel lépett ki a piacra. Hozzájuk kötődik Hajnal Gabriella kárpitművész, Fürjesi Csaba és Horváth Lóczi Judit képzőművészek, Kiss Márta és Koleszár Kata festőművészek, valamint Robitz Anikó fotóművész. A galériában mostantól a művészkör önálló kiállításai követik egymást, izgalmas kísérőprogramokkal karöltve. Legújabb tárlatukon Koleszár Kata festőművész munkái láthatók.

Egy galéria megnyitása hosszútávú terveket feltételez, az idő minden spektrumában. Bérczi Linda a legkülönbözőbb utakon jutott el a döntésig, míg idén júniusban megnyitotta a The Space Hattyú utcai rezidenciáját. Művészköre már az indulásnál impozáns, erről és sok minden másról beszélgettünk a galeristával.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 

 

 

Egész estés dokumentumfilmet készített a Recirquel My Land című produkciójáról az ARTE európai kulturális tévécsatorna, Az én országom – Az én országom? Ukrán artisták művészet és háború között című filmet vasárnap mutatják be.

A társulat pénteki közleményében felidézik, hogy a Recirquel éppen történetének leghosszabb turnéján vett részt Franciaországban a My Landdel, amikor február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. A háború egyetlen pillanat alatt alapjaiban formálta át az előadás jelentését és a produkció artistáinak életét.

A társulat fiatal művészei Ukrajnából származnak, a Vági Bence művészeti vezető rendezte, négy éve bemutatott, és azóta a világot bejárt My Land pedig az ő személyes történeteikről, szülőföldjükhöz, hazájukhoz fűződő viszonyukról mesél a cirkusz és a tánc eszközeivel.

Tovább a librarius.hu cikkére >>>

 

 
Fajgerné Dudás Andrea: Kurátor mint Vénusz (részlet)

A különböző női identitások és szerepek bár jól megférhetnének egy személyben, a kérdést sztereotip berögzülések és tabudöntögető diskurzusok kísérik. A vita túlmutat az „anyukás” témákon, és nagyban meghatározza a feminista törekvéseket.

Az, hogy a művészeti szcénában időnként világok állnak szemben egymással, nem új keletű – a különböző iskolák és irányzatok képviselői egymás mellett vagy éppen egymás ellenében pozicionálják és definiálják saját magukat. Vannak ugyanakkor olyan viták, amelyek nem szakmai, hanem személyes aspektusból vonnak maguk után megkülönböztetéseket, mérlegre téve nőket és férfiakat, gyermekteleneket és gyereket nevelőket.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 

 
Montázs: SZIFOnline

Azonban egyik művel sem azok címzettjei, hanem a kortárs közönség és az utókor vetett számot. A Tūla végső soron ennek a komplexitásnak állít emléket a maga sajátos módján.

„Tudod, mondtam neki másnap reggel, mi vagyunk a mongolok. Miért mongolok? Hát nem eljutott primitív társadalmunk alig egy éjszaka alatt a fejlett szocializmusig, ha nem tovább? Tūla kész volt a nevetésre, nevettünk mindenen, mint a gyerekek. De már-már hisztérikus, sírásba fúló nevetésbe kezdett. Reszketett a nevetéstől, egész testében remegett, alig tudtam a karjaimban tartani őt.”[1]

Habár pályájának legelején költőként jelentkezett, Kunčinasra elsősorban termékeny prózaíróként emlékeznek: hat verseskötete mellett hét regényt, valamint összesen hét kötetnyi elbeszélést és esszét publikált, emellett számos rádiójátékot és forgatókönyvet. Legismertebb rövidprózái közé tartozik a Jean-Paul Sartre 1965 nyarán történt litvániai utazását megörökítő írás, amelyben a filozófusnak felszolgáló pincér, Jokūbas Švarcas szemszögéből ismerhetjük meg a létezett szocializmus fonákságait. Az elbeszélés a gorbacsovi reformokkal egy időben jelent meg első novelláskötetében, a Vaizdas į Mėnulį [Kilátás a Holdra, 1989] címűben).

Tovább a szifonline.hu cikkére >>>

 

 

 

Xavier Giannoli a balzaci realizmus iránti fogékonysággal, ugyanakkor eredeti problémafelvetéssel vezet be a párizsi firkászok világába, és megmutatja, hogy a „fake news” és a „posztigazság” divatos fogalmai közel sem huszonegyedik századi sajátosságok.

A sajtószabadság illúzió, az újságíró másik megnevezése pedig szódíler. A szenzációhajhászás a lehető legpimaszabb formákat ölti, a tőke és a hatalmi harcok kereszttüzében a sajtó köpönyegforgatásába beleszédül az ember. Meglepő módon ez nem egy napjaink valóságáról felállított diagnózis, hanem Párizs kétszáz évvel ezelőtt, 1821-ben: a fiatal, jóképű és ambiciózus Lucien (Benjamin Voisin) egy vidéki nyomdában dolgozik kisegítő munkásként, emellett pedig szerényen írogatja verseskötetét. Tehetségére és kisfiús sármjára hamar felfigyel a szép és magányos Louise de Bargeton (Cécile de France) báróné, akiben Lucien nem csak pártfogóra, de szeretőre is lel.

Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

 


Szalai Kata: Az ismétlődés folyosói (fotó: Áfra János)

Szalai Kata grafikáin és festményein izgalmas határátlépés történik médiumok között. A festőművész alkotásainak központjában a kilencvenes évek óta irodalmi szövegek állnak. Ezeket festi meg, gondolja újra, és a szövegek hangulatát érzékletes módon adja vissza munkáin. Szalai Katának a debreceni Élettudományi Galériában nyílt tárlata Az ismétlődés folyosói címmel. A kiállítás azért is különleges, mert a művész hosszas kihagyás – tíz év – után jelentkezett újabb munkákkal.

Belépve a kiállítótérbe izgalmas kettősség figyelhető meg a munkákon. Hideg tónusú, monokróm színekkel készült képek a terem két szélén, homokszínekkel operáló, meleg árnyalatú alkotások a középső falon. Szalai Kata új alkotásait Nádas Péter Emlékiratok könyvének Isten tenyerén ülünk című fejezete és Áfra János Rítus című verseskötete inspirálta. A tárlat elnevezése is az Áfra könyvében megjelent, azonos elnevezésű versre utal.

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

 

 

Kezdetben vala az Ige – olvashatjuk János evangéliumában; mégis voltak, akik úgy tartották, hogy a (még) teremtetlen világ határain innen és túl mindenekelőtt Khaosz, a sötéten tátongó űr, az elemi vákuum uralkodott a vele egynemű, rendezetlen ősanyag felett. Katona Ágota első kötetének kiinduló- vagy középpontját e mégis-mozzanat jelöli ki. A versekben felvonultatott valóságelemek viszonyrendszerét így a zsidó-keresztény hagyományba ágyazott logocentrikus világkép, valamint a görög istenségek antik eredetmítoszához köthető „eretnek” szemléletmód kölcsönhatása szervezi. Mintha a nyelv teremtő erejéből táplálkozó, írás- és szövegközpontú kulturális alapokon nyugvó szellemiség valamely szférájában afféle zűrzavar támadna, amely a káoszból már kiszületett (világ)rendben olykor a természet teljhatalmát szemléltető viharokon keresztül nyilatkoztatja ki önmagát. Ekképpen veselkedhetnénk neki – elsődleges asszociációs csapásirányaink feltérképezésével-lekövetésével – a hiányos szerkezetű, agrammatikus cím némileg egydimenziós dekódolásának. Az eredetileg Vadon munkacímet viselő kötet versnyelvének eme koncentrátuma (Kezdetben, mégis vihar)azonban korántsem kívánja a szövegek kizárólagos keretrendszereként meghatározni a jelentésorientált, fogalmakba foglalható reáliák, valamint a kifürkészhetetlen, öntörvényű őstermészet ambivalens kapcsolatának közhelyszerű toposzát.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

Ifjú barbárok Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila Premier Kolozsváron: 2022. 07. 06. Fotó: Biró István

Nyolc bemutatót tartott a 2021/2022-es évadban a Kolozsvári Állami Magyar Színház

A Kolozsvári Állami Magyar Színház nyolc bemutatót tartott a 2021/2022-es évadban, amely akkor is szép teljesítmény lenne, ha az évad első részére nem nyomta volna rá a bélyegét a világjárvány, míg a második felében nem kellett volna a gazdasági nehézségekkel szembesülni. – mondta Tompa Gábor igazgató az évadzáró társulati gyűlésen, megköszönve egyúttal a társulat munkáját is.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

Lenyűgöző művészeti űrutazáson vehetsz részt idén nyáron a pécsi M21 Galériában.  

A többek között Victor Vasarely, Kondor Béla, Ország Lili és számos kortárs művész munkáit bemutató tárlat az emberiség világűrhöz fűződő viszonyát állítja a középpontba. A látogatók augusztus 28-ig lehetnek részesei a minden érzékükre ható, fotókból, videókból, tér- hang- és fényinstallációkból álló interaktív űr-élménynek a galéria 1100 négyzetméterén.

A Földről látható, fénylő égitestek az emberiség legkorábbi korszakaitól vonzották a tekintetet, és izgalmas alternatívát kínáltak az általunk ismert világ helyett. A 20. század második felétől a Földön túli utazás fikciója tudományos valósággá vált, és az ember ma már ugyanúgy törekszik a világűr megismerésére, ahogyan régen az ismeretlen földrészekkel tette.

Tovább a noklapja.hu cikkére >>>

 

 Kun Árpád / Fotó: Valuska Gábor

Valahogy mindig arról van szó, milyen nyomorult az ember, de arról nincs szó, hogy minden perc, amit túléltél, az egy hatalmas kivétel. De ez a szerencse kötelezettséget is ró rád, hogy bazmeg, akkor már legyél boldog! – Kun Árpáddal könyvhétre megjelent Takarító férfi című regényéről Szekeres Dóra beszélgetett.

Bár a regény hangsúlyozottan különálló alkotás, mégis tematikusan összekapcsolódik a két előző könyveddel, a Boldog Északkal és a Már megint hazavárunkkal, nevezed is őket egyfajta Északi Trilógiának. Mi az, ami összeköti őket és mi az, amelyben elkülönül tőlük?

Először folytatást szerettem volna írni a Már megint hazavárunkhoz, nem akartam elbúcsúzni a szereplőimtől, de aztán rájöttem, hogy mégsem akarom, csak a kezdőlökést adta meg az ötlet a munkához. Szerettem volna egy teljesen fikciós művet írni, amelynek egyes elemei visszaköszönnek az előző könyvekben megismert szereplőkhöz.

Tovább a litera.hu cikkére >>>

 

 

Fotó: Polyák Attila

Gyorsan pergő kémdráma, thrillerszerű bosszúfilm, találkozások és leánykérés – ilyen volt a II. Magyar Mozgókép Fesztivál.

A szerző, Maite Naranjo amerikai-ecuadori kettősállampolgár, aki bár nem beszél magyarul, mégis örömmel tér vissza a veszprémi és balatoni helyszíneken megrendezett filmmustrára.

Azóta, hogy megismerkedtem a párommal, minden évben részt veszünk a Magyar Mozgókép Fesztiválon, amelynek prototípusát Veszprém-Balaton Filmpiknik néven, 2020 őszén rendezték meg. A filmes seregszemlére történő látogatásunk mostanra hagyománnyá nemesedett. Mivel valamennyi élmény – természetes és pozitív módon – ragyogó illúzióként jelenik meg az életünkben, szerelemben úszva éltem meg az első filmfesztiválomat: pillangók repdestek a gyomromban, és a tenyeremben vert a szívem, miközben elkezdtem megismerni ezt az én latin-amerikai kultúrkörömtől merőben eltérő kultúrát, a világjárvány idején. Persze, kicsit csalódottnak éreztem magamat, mivel a fesztiválon tartózkodó kevés külföldiek közé tartoztam, de azért ez sem akadályozott meg abban, hogy a játék-, animációs- és dokumentumfilmek mellett a fesztivál különböző rendezvényein felszolgált előételeket, borokat is élvezzem, nem is beszélve a kellemes társaságról. 

Tovább a kulturpart.hu cikkére >>>

 

  

Dante halála 700. évfordulójának tiszteletére a 2021-es évet az olasz állam Dante-emlékévvé nyilvánította. A rendezvénysorozat hivatalos programjában szerepelt a római Collegium Hungaricum irodalmi konferenciája és a Dante Pokla ma című kiállítás, melynek anyaga idén reprezentatív albumként jelent meg.

Sulyok Miklós kurátor három festő: Baksai József, Gaál József és Szurcsik József képei és az iparművész Lovas Ilona videóinstallációja alapján állította össze a tárlat anyagát. A katalógusszöveg megírására pedig dr. Komlóssy Gyöngyvér, a Római Magyar Akadémia tudományos és kulturális titkára Sturcz Jánost kérte fel, aki bár korábban már foglalkozott Baksai József és Lovas Ilona munkásságával, Szurcsik József és Gaál József művészi pályáját eleddig csak baráti rokonszenvvel szemlélte.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

 

Július 1-én Paloznakon, a Szent József Ház teraszán átadták a Sziveri János-díjakat. A járvány miatt két év óta nem volt díjátadás.

CSEHY ZOLTÁN: Laudáció Száz Pál Sziveri-díjához

Száz Pál (1987, Vágsellye) már feltűnésekor egészen rendkívüli jelensége volt az ún. szlovákiai magyar irodalomnak: például amikor Csokonai nyelvezetén, modorában, az irodalomtörténészek által is alig kutatott  A csókok című regénytöredék hangján szólaltatott meg egy teljesen ép, és paradox módon nagyon is modern, verses részekkel megszaggatott regényt. Áradó nyelve nemcsak egy hihetetlenül gazdag, aktuális személyi adatbázisból, privát értelmező szótárból táplálkozott, hanem a régiséget is magának követelte. Ez a lezser, szabad mozgás a magyar irodalmi tradícióban nem merevedett sem intellektuális szórakozássá, sem élettelen stílusgyakorlattá. Sokkal inkább egy nagyívű gondolatkísérlet volt, mely egyúttal bejelentette a szerző természetes igényét a teljes magyar nyelvre, annak valamennyi lehetséges, kanonizált és nem kanonizált változatára. Száz Arcadia című regénye úgy vált kortárs művé, hogy lényegében nem akart az lenni, mégsem tudott más lenni.

 Tovább a librarius.hu cikkére >>>

 

 

 

 

Valóban válságban-e a "férfiirodalom"? Miben hasonlít a hatvanas évek Amerikája az itt és mosthoz? És vajon saját öregedésére reflektál-e Jonathan Franzen legújabb regénye? Gács Anna kiváló kritikájából kiderül!

Russ Hildebrandt segédlelkészt megalázták: nemkívánatos személynek nyilvánították saját templomának Keresztút nevű ifjúsági csoportjában. A csoport Russnál egy generációval fiatalabb karizmatikus vezetője a rábízott fiatalokkal karöltve a segédlelkész szemére hányta, hogy prédikációs és pedagógiai stílusa nem képes megszólítani a fiatalokat, magyarán, hogy elszállt felette az idő. A Russt érő megaláztatás ironikus mitikus eseményként működik Jonathan Franzen legújabb regényében. Bár már az első lapokon értesülünk a néhány évvel korábbi esetről, Russ hatalmas sérelméről, és az elbeszélés újra és újra felemlegeti, majd csak jó kétszáz oldallal később olvashatjuk el részletesen, mi is történt azon a bizonyos kiránduláson, ahol Russ ciki figuraként lepleződött le a reábízott fiatalok – köztük saját nagyobbik fia – szemében. Russ trónfosztása az egyházközség ifjúsági csoportja és saját gyermekei számára is kulcsmomentum, amelyet nemcsak állandóan felemlegetnek, de rituális cselekvések katalizátora is: a trónfosztó ifjúsági vezető a regény egyik legteátrálisabb jelenetében megmossa a korábban általa porba alázott Russ lábát.

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

 

Fotó: Mészáros Csaba

Oberfrank Réka táncnyelvi elmélkedése egyszerűen szólva öreges – amit még inkább kiemel, hogy kifejezetten fiatalokkal táncoltatja azt el. 

Embertestek gomolyognak a földön egyetlen entitásként a halványan pulzáló fényben. Eldönthetetlen, hogy melyik testrész kihez tartozik, vagy egyáltalán mit látunk, ami biztos: fortyog és eleven. Így kezdődik Oberfrank Réka koreográfiája…

És úgy végződik, hogy a táncosok szinte kelletlen összevisszaságban a színpad elejére jönnek, és ránk néznek. A tekintetük nyílt és érzelemmentes, benne van minden, ami fiatalok szemében benne lehet – a nézőkön múlik, hogy mi az. Egy érzékletes képzet és egy erős gesztus keretezi tehát a darabot. Sokat elmond az előadásról, hogy ezek egyben a Trippin’ legerősebb pillanatai: egy fénytechnikába burkolt táncosokkal létrehozott esztétikus látványosság és egy gesztus. Vagyis trükkök. Az előbbi cselessége akkor lepleződik le, amikor a vetített fények leválnak a táncosokról, akik így színről színre láthatóvá válnak: ami eddig folyamatos, szerves gomolygásnak hatott, kiderül, hogy helyenként döcögős gabalyodás. Tegyük hozzá azonnal, hogy hat táncosnak egymásba fonódva mozogni, anélkül, hogy abban egyenként se legyenek töréspontok, az egyik legnagyobb kontaktkihívás. Az igazi probléma nem is a kerettel van, inkább azzal, amit keretez.

Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>

 

 
(Fotó: Cseri László)

A Mária utca sok szállal kapcsolódik Pécs város kulturális életéhez: itt működött egykor a híres Bóbita Bábszínház, az Angster orgonagyár, itt adott először a városban koncertet Liszt Ferenc. Cseri László fotóesszéje az utca értékeit igyekszik bemutatni.

A Mária utca a város főterétől, a Széchenyi térről indul, és egy apró kis terecskébe, a Flórián térbe torkollik. 1945 után a Molotov nevet kapta, ő arról híresült el, hogy a náci Németország és a Szovjetunió között kötött, Molotov–Ribbentrop-paktum elnevezésű megnemtámadási szerződést írta alá szovjet részről, majd róla nevezték el a Molotov-koktélt, az utcai harcokban használt fegyvert. 1956-ban aztán a Déryné utcára keresztelték, a rendszerváltás óta pedig ismét a Mária nevet viseli.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal