VideóA KMI Szerzőbár videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A három, harmincas éveiben járó fiatal művész kiállításának ismert közmondásra épülő címe az én megközelítésemben azt a társas kapcsolatainkban zajló léptékváltást és értékválasztási válságot fejezi ki, amely a digitális társadalom személyességgel telített kapcsolatainak hiányára és az izolációra is emlékeztet. Fekete Szilvia, Balogh Krisztián és Bajkó Dániel közös és egységes vizualitású, a galéria terét újszerűen használó kiállításán olyan érzése van a nézőnek, mintha a tárlaton szereplő munkák már egy meglévő koncepcióra felfűzve, adott kurátori gondolat alapján készültek volna el. Pedig nem erről van szó: inkább mintha a jungi kollektív tudattalan internet által hordozott kultúrájának „értékcsomópontjain” hasonló képek jelentek volna meg.
Sárga rózsát vittünk a temetésére, sárga rózsák borították a Fiumei úti sírkert ravatalozójában, egy-egy sárga rózsával érkeztek a barátok, írótársak, a tisztelők, s a vázákba tettük a koporsó elé, aminek oldalán, mint éltében az aláírása, rajzos betűkkel állt: Juhász Ferenc 1928–2015. Az első dátum a biai gyerekkor, a szegénység, a kőművesmunkába rokkant, rossz tüdővel irodaszolgává, majd pamutgyári munkássá lett apa és a napszámos anya, a félig magyar, félig sváb család küzdelmes élete. A végső dátum meg a szegénységből indult, monumentális költészetkatedrálist építő elme utolsó perce. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Adele Kim első rendezése nagyon fontos és komoly témákat érint, a Joy Ride imádnivalóan mocskos komédiáját végső soron azonban négy kitűnő ázsiai-amerikai színésznő fergeteges poénkodása miatt érdemes bevállalni. Végre. Végre egy vígjáték, amiben az egyik főszereplő – egy csodás nő a négyből – nyolc csomag kokaint dug fel a seggébe. Végre egy film, amiben az egyik csomag szét is robban, hatalmas hormonfelhőt és állatias szexéhséget elszabadítva a vadkeresztény vőlegénye miatt évek óta önmegtartóztatásra kényszerült nőben. Végre egy film, amiben egy nőnek – a kokainkúptól megvadultnak – a Sátán van a csúnyájára tetoválva, és nem ám csak kívül, a Patás szarvai odabent is kanyarognak. Tudjuk, mert látjuk, mert megmutatják, a punciperspektíva gyönyörű képe pedig – és az, ahogy barátnői bekukkantanak – nehezen felejthető. Végre egy film, amiben számtalan kínai száznapos tojással feldobott feles után egy nő szanaszéjjel okádja az egyetlen férfit, akit nagyon nem kellett volna szanaszéjjel okádnia. Végre egy film, amiben egy túlfűtött édeshármas-jelenet, egy túlfűtött masszírozás-jelenet és egy röhejes táncpárbaj a kínai kosárlabda-válogatott végnapjaihoz vezet (bevert férfifejek, megsorozott herék, kikattant csípők). Végre egy szégyentelenül felizgult film, rogyásig megpakolva imádni valóan övön aluli trágársággal, tündöklő toaletthumorral, rekeszizom-gyilkos kreténségekkel. Végre egy film, amelynek egyik legviccesebb jelenete egy idegesítően kotkodácsoló csirke kivégzése. És persze végre egy film, tele a szerepeikben és a hülyébbnél hülyébb szituációkban lubickoló fantasztikus ázsiai-amerikai színésznőkkel. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Amélie Nothomb 25 éves korában robbant be a frankofón irodalomba, az 1992-ben megjelent első regénye, A gyilkos higiéniája hatalmas siker lett. A belga arisztokrata családból származó extravagáns, grafomán szerző azóta a francia írói középnemzedék egyik legnépszerűbb, leginkább elismert és legtermékenyebb tagja harmincegy megjelent regénnyel. A Francia Akadémia irodalmi nagydíját a Hódolattal esengve című, később megfilmesített regényéért nyerte el, a legutóbb magyar nyelven is megjelent, életrajzi ihletésű kötetét, az Első vért pedig a második legfontosabb francia irodalmi díjjal, a Renaudot-val jutalmazták. A regény diplomata édesapjának állít emléket, akinek a nevét az 1964-es stanleyville-i túszdráma kapcsán ismerhette meg a világ. Az Első vér a hét könyve. Hatalmas fekete kalap, vérvörös rúzs, megbotránkoztató nyilatkozatok, csokoládé, pezsgő és rengeteg kézirat: Amélie Nothomb belga bestseller-író védjegyei. Az egyik legsikeresebb francia nyelven publikáló író saját bevallása szerint évente három-négy regényt ír, majd ezek közül választja ki, melyik kerüljön a kiadójához. „Képzelje el azt az obszcén helyzetet, hogy negyvenegy éves koromra a hatvanöt regényem közül nem csak huszonötöt adok ki: szörnyűséges lenne! Szerencsére nem követtem el ezt a hibát” – nyilatkozta korábban Nothomb, aki a végrendeletébe is beleírta, hogy az általa nem publikált könyveket a halála után sem lehet kiadni. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Várjon Dénes és Antje Weithaas Beethoven-felvétele nyerte a Német Lemezkritikusok díját. Németország, Ausztria és Svájc 160 vezető zenetörténésze, ujságirója és kritikusa negyedévenként ítéli oda a Német Lemezkritikusok díját (Deutscher Schallplattenpreis). A nemzetközi komolyzenei élet egyik legrangosabb, 1963-ban alapított kitüntetését az augusztus 15-én közzétett kommüniké szerint a zsűri a kamarazene kategóriában világhírű zongoraművészünk, Várjon Dénes és a német hegedűművész Antje Weithaas uj Beethoven-felvételének ítélte oda. A német CAvi-Music Kiadónál megjelent lemez a Beethoven-szonáták készülő összkiadásának első CD-je. Tovább a papageno.hu cikkére >>>
A kód a valóságot radikálisan feldarabolja, apró, alig összeillő és mégis egymásba folyó fraktálokra bontja fel, olyan disztinkt egységekre, amelyek a valóságot megemésztik, és annak minden egyes, addig elkülönülő részletébe egy undorító, elsorvasztó „emésztési folyadékot spriccelnek”, ami hasznosítható anyagként kerül a digitális hálózatok örökké éhes gyomrába. Azonban a digitalitásban létrejövő szimulákrumok és avatarok mégis belül üresnek és a hétköznapi létezés biológiai materialitásától mentesnek tűnnek. A digitalitás furcsa kísértetei, amelyek a valóságot megemésztve vagy felbomlasztva jönnek létre olyan fénylő, éteri és inorganikus lények, amelyek valahogy levedlik magukról az emberi létezés biológiai kötöttségeit. Az átformálódás, a materialitás szétesése és plasztikussá válása, valamint a bináris kódokból létrejövő szimulákrumok inorganikus éteriségének kettőssége az egyik meghatározó jellegzetessége az antropocén poszthumanisztikus korának. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Péntek Orsolya Vénusz jegyében című regénye nagy vállalkozás, hiszen — ahogy az alcím is ígéri — egy város történetét kívánja elbeszélni. Így tehát olvashatjuk történelmi regénynek, mely bemutatja Pécs életét az ókortól napjainkig. Másrészről érthetjük úgy is, hogy ez a szöveg az otthonlét kérdését járja körül, és különböző sorsokban mutatja meg, hányféle viszonyulás létezik ehhez a problémához. Hol találhatunk otthonra? Egy országban, egy városban, egy házban vagy egy nyelvben? Lehet-e egy táj a sóvárgásunk tárgya? Mi ez a megnevezhetetlen vágyódás bennünk? Földi és égi haza is vonz minket? A közelmúltban Tompa Andrea Haza című regénye tette fel ilyen erős érvénnyel ezeket a kérdéseket.
Előrendelhető: Zemlényi Attila – kabai lóránt: Vasgyári eklógák. A Beteg Kisfiú legendája – városdráma 18 jelenetben. A darab a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi drámapályázatára a 2022. március 31-i leadási határidőig leadott 200 pályamunka közül megosztott első díjat nyert. A két évvel ezelőtt nyílt DINDIN Galériát friss diplomás művészetmenedzser, Tarnai Edina álmodta meg, aki ugródeszkát kínál a fiatal diplomás és az autodidakta művészeknek is. Mikor és milyen indíttatásból jött létre a DINDIN Galéria? Egyedül csinálom ezt a galériát, amelyet 2021 decemberében nyitottam meg. Az ötlet már jóval a koronavírus-járvány előtt megfogalmazódott bennem. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetmenedzsment mesterképzésre jártam, a szakdolgozatomat pedig épp arról a témáról írtam, amely köré felépítettem a galériát. Régóta foglalkoztatott, hogyan lehetne azokat a fiatal művészeket, akik még nem szerződtek le galériákkal, a művészvilág körforgásába integrálni. Ezzel egyidejűleg pedig összekötni őket azokkal a műkedvelőkkel, akik bár nyitottak, mégis kissé idegenkednek ettől a világtól, nincs meg a kapcsolati hálójuk és nem járnak megnyitókra sem. Az volt a szakdolgozatom konklúziója, hogy ennek megvalósítására egy művészeti tér lenne a legalkalmasabb. A koronavírus-járvány alatt könnyebben lehetett üzlethelyiségekhez jutni, úgyhogy fejest ugrottam a galériaalapításba, és a családommal közösen felújítottuk a Veres Pálné utcában található helyiséget. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Dögkeselyű, 80 huszár, Mephisto, Az ötödik pecsét, Amerikai anzix. A sort vagy kétszáz további címmel folytathatnánk, és akkor még mindig csak a filmeknél tartanánk. Cserhalmi György nélkül nehéz volna elképzelni a 20. század második felének magyar színház- és filmművészetét. Augusztusban egyik rendezése, a Tizenhét hattyúk című Esterházy-regényből készült monodráma érkezik Balatonboglárra, a Kultkikötőbe. Ennek apropóján, de nem csak erről beszélgettünk vele. Van egy Balaton-parti település, amelyhez ezer szállal kötődik… Révfülöp. A kedvenc helyem. Háború utáni gyerekek voltunk, 1948-ban születtem. Pesten akkoriban nem volt kaja, ezért hároméves koromig Révfülöpön laktam, a nagyanyáméknál – ő és a sógornője panziókat vezettek itt. Aztán elkezdtem otthon hiányozni, hazavittek, viszont a nyarakat később is Révfülöpön töltöttem. Egész életemben talán három vagy négy nyár maradhatott ki, de azokat is bepótoltam ősszel. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Minden kiállítás létrehoz egy absztrakt, saját belső logikájú teret, de Bukta Imre Műveljük kertjeinket című nagyszabású kiállításában ezt egészen nyilvánvalóan teszi, koncepciózusan és művészi erővel. A világos részegységekből fölépített kiállítás elemi tétje a falu újrakontextualizálásának kísérlete. Bukta Imre kiállításának tematikája ugyanis primer módon téri érintettségű, a kulturális értelemben vett tér és a köznapibb jelentésű terület értelmében is: a mai magyar vidék, a falu életmódjának miliőjét mutatja meg a maga sajátos eszközeivel, két és három dimenzióban, többféle médium kreatív kombinálásával. Az első műtárgy rögtön termékeny ellentmondásba lép a GODOT Kortárs Művészeti Intézet puritán, ipari hangulatú belső terével: egy rozsdás, falusi kapuval találjuk magunkat szemben, amelyre különböző konyhai eszközök – fedők, edényrészek, konzervnyitó – vannak applikálva. Egyetlen tárgy lóg ki az installációból, váratlanul tágítva az értelmezési keretet: egy töviskoszorú. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>> „Néha úgy látom, hogy amikor verset írok, akkor érdemesebb és érdekesebb ember vagyok, mint egyébként. Több, mint előtte és utána. Talán ezt szokták ihletnek hívni.” Zalán Tiborral az idei könyvhétre megjelent, Reménytelenek című kötete apropóján beszélgettünk. Szolnokon születtél 1954-ben, de az alföldi Abony mezővárosában gyerekeskedtél. Hogyan emlékszel vissza azokra a korai éveidre? Csavargós, kalandozós kisfiú voltál, vagy pedig otthonülő, könyveket bújó? Boldog gyermekkorom volt, ritka tartalmasan eltelő. Kis csavargó voltam; büszkén vállalom, hogy igazi utcagyerek, aki verekszik, cukrot lop Reich néni kisboltjában, rozsdás vasaktól és törött tányéroktól vérző lábbal kecmereg ki a téglagyári tóból, az izzó téglák szomszédságába, az égetőkemencébe menekül a rá felügyelő nagymamája elől, és röhög odabentről, amiért később elveri az anyja. Nyolcévesen a búvóhelyeimen a nagyapámtól lopott dohányt szívtam cigarettapapírba tekerve, és megállás nélkül bandáztam. Kimondottan rossz és sokszor komisz gyerek voltam. Apám ingázó kubikos volt, akit csak hétvégeken láttunk Pali bátyámmal, anyám hajnaltól késő éjjelig elszedő a téglagyári futószalag mellett – kemény munka, mert férfiak számára is iszonyatosan nehéz három-hat nyers téglát egyszerre lekapkodni egy teljes műszakon keresztül –, így nem volt idejük velem foglalkozni. Arra azonban volt gondjuk, hogy zenét tanuljak (művész- és jazzdobiskolát is elvégeztem gyermekként!). És bár szegények voltunk, mindig megkaptam a kívánt könyveimet karácsonyra és a születésnapjaimra. Különféle sorozatokkal ekkor alapozta meg édesanyám a későbbi könyvtáramat. Akár a kis Rimbaud, olyan lehettem: csavargóként pengettem a cipőzsinóromat, és közben rakódott az agyamba mindaz, ami miatt most válaszokat próbálok megfogalmazni neked. Élmény és művelődés. Már gyerekként mindkettő fontosságára ráéreztem, és azóta is szimbiózisban tartom magamban őket. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A százéves veronai operafesztiválra, a Rómában most megnyílt régészeti együttesbe, Julius Caesar meggyilkolásának helyszínére, a torinói Rembrandt-tárlatra, a sokarcú Ferrarába, valamint Flaubert paradicsomi kertjébe kalauzolja el az olvasót, és szolgál kulturális hírekkel Sz. Koncz István, a Jelenkor olaszországi tudósítója. Megszálltunk a várfal tövében, az egészen kivételes Camping Castel San Pietróban (egzotikus erdő hűsében veri föl az ember a sátrát, városra néző kilátással), lesétáltunk az Arénához, és beültünk az előadásra – a századik évadát ünneplő veronai operajátszás utolsó harmincöt évében ez volt a minden-nyári programunk. A jubileum visszaviszi az emlékeihez az embert… Itt voltunk, amikor vaskos tömbből szakították ki a rózsaszín cetlit, ami a gradinata non numerata (nem számozott lépcső) helyezkedési terepgyakorlatára biztosított lökdösődési lehetőséget, amikor hologramos volt a jegy, és amikor már kódokból olvasták ki a belépési jogosultságot. Voltak idők, amikor még nem álltak biztonsági kapuk, nem ellenőrizték a flakonok méretét, a belépők táskáit, sőt, gyertyát is adtak a kakasülőn mindenkinek, hogy hangulatosabb legyen az este. Itt ültünk, amikor Komlósi Ildikó énekelte Carment, amikor Pavarotti főszereplésével, háromezer tagú kórussal adták elő Verdi Requiemjét, amikor először lépett a világ legnagyobb operaszínpadára Cigna vagy éppen Netrebko, és amikor minden előadást a zseniális Franco Zeffirelli rendezett. Láttuk, ahogy fölszerelték a szövegek követésére a kivetítőket, hallottuk, amikor 1992-ben először kérték, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját (azt sem tudtuk, mi fán terem az), és örültünk, amikor eltűnt a háttérből a díszletek beemelésére szolgáló daru. Jártunk itt világjárvány idején – alig lézengett a sok tízezres nézőtéren pár száz ember –, és olyat is tapasztaltunk, amikor nem engedtek be néhány protokollvendéget, mert egyszerűen ők sem fértek be. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Tóth Krisztina novellái olyanok, mint a jól sikerült fényképek: hiteles kordokumentumok, sokatmondó pillanatok, valóságos történetek. Olyanok, amelyekről úgy véljük: Igen! Ezt a helyzetet én is ismerem, ezzel az emberrel én is találkoztam, ott voltam, amikor ez történt. Ám míg egy fotós fényképei az élet másodperceit rögzítik az utókor számára, addig ezek az írások az életünk jó vagy rossz oldalaival szembesítenek: töprengésre vagy épp számvetésre késztetnek. Egy interjúban Tóth Krisztina azt mondta, az olvasói arra panaszkodnak, hogy depressziósak lesznek az írásaitól, pedig igyekszik a humoros hangulatokat is megörökíteni. Kétségtelen: ezt a vékonyka, mindössze huszonöt tárcanovellát tartalmazó kötetét sem ajánlatos csak úgy egy szuszra elolvasni. Meg kell időnként állni, mély levegőt venni, ki kell bámulni az ablakon, míg a gondolataink, érzéseink a helyükre nem rázódnak. Tovább az olvassbele.com cikkére >>>
Amikor először beszéltem vele, még nem volt számomra teljesen egyértelmű, hogy ő bizony az a Tabár Zoltán, aki a nyolcvanas évek óta alakítja a magyar popipart. Az Exotic zenekar alapító tagja, maga is zenész, az ország első hivatalos zenei ügynökségének, a Joyride-nak, továbbá a digitális korba ültetett zeneipar egyik formabontó fejlesztésének, a KoncertBooking.com nevű koncertszervező platformnak a társalapítója. Több mint negyven év élményanyagát és tapasztalásait nehéz egy interjúba sűríteni, most mégis megpróbálok térképet adni e sokszínű karrier mérföldköveihez. KULTer.hu: Gondolom, számos emlék tör elő belőled, ha azt mondom: 1986-os Aorta Fesztivál. Miért jelentős számodra ez a rendezvény? 1986 a zeneipari pályafutásom kezdete, amikor az élet ezt a szerepet osztotta rám. Amikor a fesztiválra induláskor még nincs is zenekarod, annak nevét a nevezési papír kitöltése miatt egy tusfürdőről nevezitek el, és leginkább azért indulsz el, mert az unokatestvéred is benevezi a zenekarát. Az elődöntő, amikor mindenki meglepetésére egy new wave zenekar szembe megy az árral, és a döntőre 600 nevezett produkció közül megkérdőjelezhetetlen győzelmet arat. Így indult az Exotic, akár egy hógolyó a hegy tetejéről, ami lavinává alakul pillanatok alatt. Egy álom, ami minden görcsölés nélkül valóra vált. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
A LOKART kortársművészeti fesztivál komoly lehetőség arra, hogy Pécs és a régió művészei bekapcsolódjanak a nemzetközi művészeti párbeszédbe. A LOKART-ot első alkalommal közvetlenül a Covid után, 2021-ben tartották meg, akkor csak helyi képzőművészek mutatkoztak be, és a hívószó a Mozgás volt. Az idei, immár második és nemzetközivé bővült LOKART hívószava viszont az Illúzió volt. Az álomszerű kiállítások még nyár végégig látogathatók Pécsett. Videó a cikkben. Az idén második alkalommal megrendezett LOKART Fesztivál tematikája az illúzió volt, amely széles értelmezési keretet adott a két kurátor, Százados László és Kozma Zsolt által meghívott magyar művészek számára. A kiállítás külföldi résztvevői, Lyon, Aix-en-Provence és Eszék művészei, a külföldi kiállítások kurátorai: Isabelle Bertolotti és Valentina Rados voltak. A LOKART kitalálója és művészeti vezetője Fekete Valéria, a ZSÖK Vizuális Művészeti Centrum vezetője. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
166 pályamunka érkezett a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatára, amelyet idén második alkalommal rendeztek meg. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. Idén a nyertesek között van Szőnyi Judit, Gáspár Sára és Margetin István. Borda Réka laudációját ITT találjátok, most pedig elolvashatjátok Kiss Tibor Noé laudációjának bővített változatát. Ahogy egymás után olvastam a Panodyssey pályázatára beérkezett szövegeket, újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Krucsó Júlia Rita az előadásban Kép forrása: az előadás adatlapja Történelmet ír a kecskeméti Ciróka: az egyik legfontosabb vidéki bábszínház három évtizedes fennállásának első saját felnőtt előadása eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha. És közben azt is megtanuljuk, hogy magyarnak lenni a legjobb dolog a világon. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA. Szólok előre, hogy rajongás következik: a júniusi előbemutatót és a novemberi hivatalos premiert egyaránt látva is úgy gondolom, hogy még mielőtt a tekintetes urak berúgták volna a Petőfi-emlékév mostantól sok-sok hónapon át hangosan berregő motorját, máris megszületett az egyik legméltóbb, egyben intellektuálisan meg érzelmileg leginkább felvillanyozó főhajtás a nagy költő előtt. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
Az aukciósházaknak gyakran kell szembenézniük azzal a váddal, hogy az üzlet fontosabb számukra, mint az etikai megfontolások és kalapács alá visznek olyan tárgyakat is, melyek provenienciája nincs feltárva maradéktalanul és nem feltétlenül az a jogszerű tulajdonosuk, aki áruba bocsájtja őket. Más esetekben a tárgyak megszerzéséhez szolgált vagyon eredete vet fel kérdéseket. A Christie’s most egy egész éves kampánnyal próbált felelni a vádakra – de az élet közbeszólt… A bevezetőt olvasva talán lezáratlan vagy vitatható módon lezárt restitúciós ügyek juthatnak elsőként eszünkbe s az ilyen ügyek valóban a „kritikus” eladások jelentős részét teszik ki, de bőven vannak példák más területekről is. Rendszeresen olvashatunk például arról, hogy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országoknak a nagy árvervőházak székhelyein működő nagykövetségei igyekeznek megakadályozni egyes tárgyak elárverezését, melyek álláspontjuk szerint illegális úton kerültek hazájukból külföldre. Az árverőházak persze tudják, hogy ilyenkor kényes vizekre eveznek és mindent megtesznek azért, hogy, legalábbis jogi értelemben, bebiztosítsák magukat; a nagyobb házaknak külön proveniencia-kutatással, illetve restitúciós ügyekkel foglalkozó részlegei is vannak. Ezzel együtt is számos ügy terelődik jogi útra – váltakozó eredménnyel – és ezek morális értelemben akkor is felvethetnek kérdéseket, ha a perekben az árverőházak szemszögéből nézve kedvező döntések születnek. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
Házi pálinkától és ottományi házi bortól kellemesen zsibbadtan indulok el gyalog a Depeche Mode koncertjére, a Puskás Arénába. Az eső pár perccel korábban állt el, a levegő párás, de legalább nem forró, az ég monokróm szürkéje a brit csapat jellegzetes klipjeinek világát juttatja eszembe, miközben rövidnadrágom zsebébe gyűröm bele könnyű esőkabátomat. Habár ülőhelyem van, azok felett pedig fedett a stadion, de jobb biztosra menni. Baktatok az összefüggő felhőréteg alatt, mint a napágyat cipelő Dave Gahan az Enjoy the Silence klipjében. A metrómegálló környékén mindenhol Depeche Mode-pólóba öltözött emberek vonulnak, alapoznak, vidáman beszélgetnek. Érdeklődve nézegetem, kin melyik koncertkörutat megörökítő póló van – nincs győztes, bár bele sem gondolok, hogy a srácok (megfogyva bár, de törve nem) az ötödik évtizedet kezdték el együtt. Utamat dínóverzumos és háborúpártiak-plakátok szegélyezik, de még mielőtt elkezdenék párhuzamokat találni közöttük, figyelmem a rendszámokra terelődik. A környéken parkolók közt bánátiakat, felvidékieket fedezek fel, és miközben már a Dózsa György úton haladok, az jut eszembe, hogy a Depeche Mode-rajongás (még ha csak egy koncert erejéig) képes összehozni a Duna-menti népek utópisztikusan békés és boldog együttélését. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
|
