Videó

Az Eventus Podcast Studio videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Szeptember 9-én kezdetét veszi a 18. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Az ünnepélyes megnyitón Molnár Piroska részesül életműdíjban, a zárógálán pedig egy másik életműdíjat is átadnak: a legendás hazai animációs filmkészítő, Rófusz Ferenc sok évtizedes kiemelkedő, kontinenseken átívelő munkásságáért kapja az elismerést. A tiszteletére a zárógálán levetítésre kerül az Oscar-díjjal kitüntetett A légy.

A légy volt az első magyar film, amely Oscar-díjat kapott. A film és alkotója akkor és azóta is sok más elismerésben részesült itthon és világszerte a Kossuth-díjtól a Szent István-rendig. Pályáját a Mafilmnél kezdte díszletfestőként és trükkfilm-rajzolóként, 1968-tól a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. Első, Kő című filmjét 1972-ben Nepp József ötlete alapján rendezte. Társrendezőként és tervezőként részt vett a legendás Gusztáv-sorozat megalkotásában. Az 1982-es Holtpont és az 1983-as Gravitáció számos díjat nyert Oberhausentől Hirosimáig, Torontótól az akkori magyar rövidfilm-fesztiválig: Miskolcig.

Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>

 

 


Fotó: Juhász G. Tamás

A MŰTŐ csoport Ezt a vad mezőt ismerem kiállítása rávilágít a közösségi ember és az alkotói ego közötti feszültségre, miközben a közös gondolkodás és a kollektív alkotás során megszülető művek vizualizálják a csoportos működésben rejlő lehetőségeket is.

Ebben az énközpontú társadalomban óriási kihívás egyéni karakterünket, motivációinkat, gondolatainkat háttérbe szorítani, saját meggyőződésünket elengedni, annak érdekében, hogy szervesen kapcsolódhassunk egy közösséghez, és megtaláljuk benne a magunk helyét és szerepét. Még nagyobb feladat ez egy művész számára, akiben zsigerileg munkál az önkifejezés vágya, az alkotói ego, amely folytonosan a felszínre óhajt törni. A Budapest Galéria Ezt a vad mezőt ismerem kiállításának izgalmát az adja, hogy rámutat a közösségi létezés és az alkotói ego közötti feszültségre, ugyanakkor rávilágít arra is, milyen előnyökkel jár, ha képesek vagyunk magunk mögött hagyni saját meggyőződéseinket és nyitni a Másik nézőpontja felé.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

 

Kánikulában érkeztem Tokajba. Alig vártam, hogy valamelyik borozó árnyas teraszán ücsöröghessek a barátaimmal, ám a terveket egy szerencsétlen körülmény átírta, ugyanis bő órányit kellett várakozni a recepción. Az időt persze el tudtuk ütni, hisz számtalan ismerős várakozott az előtérben – így sokukkal szót tudtam váltani. Ezúttal egyébként a frissen felújított Mercure Hotelben biztosítottak számunkra szállást a szervezők. Az igényesen kialakított szobához rokonszenves szobatársat kaptam Lázár Balázs személyében.

A program nyitórendezvénye ezúttal a főtéren felállított szabadtéri színpadhoz volt meghirdetve, ahol szépszámú közönség jött össze. A kezdés időpontjában azonban már gyanús felhők kezdtek gyülekezni. L. Simon László köszöntőjét még meghallgathattuk, de Rátóti Zoltán szárszói találkozót felidéző előadását már egyre erősödő szél és heves eső kísérte. Az ügyesebbek esernyők alá menekültek, számomra pedig a hangosítást biztosító csapat sátra nyújtott védelmet.

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

 


Fotók: Gordon Eszter

Háy János nevével nem csupán az olvasni szeretők találkozhatnak, hanem a zenét és festészetet kedvelők is. Bár nem tartja magát képzőművésznek, elárulta, miért érdemes mielőbb megvásárolni a képeit. Legutóbbi regénye, a Mamikám nagy port kavart, erről is mesélt az író.

Úgy tudom, magyarból kimondottan rossz jegyei voltak a gimnáziumban. Gondolta volna, hogy később mégis az irodalomból fog megélni?

Egész kicsi voltam, tízéves, amikor elkezdtem írni. Nem gondoltam, hogy író leszek, akkor épp régész szerettem volna lenni, meg híres popzenész. A régészet elmaradt, a zenébe belebuktam, úgyhogy maradt az írás. Soha nem gondoltam, hogy írásból fogok élni, és az életem nagy részében nem is így volt. Amúgy a gimnáziumi rossz jegyek, intők és figyelmeztetések végül teljesen összetörték az öntudatomat. Sajnos egy kamasz bármennyire is azt gondolja, hogy nagyon jófej, a felnőttek tönkre tudják tenni. Velem ez volt. Az első lépés, amit meg kellett tennem gimi után, hogy összevakarjam magam, hogy megképezzem újra az akaratot magamban, mert öntudat nélkül nem tudsz leírni egyetlen mondatot sem.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

 

 

Voit Ági Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio

A Voith – sokan egyszerűen csak így emlegetik, számukra ő a kaktusz virága meg Polly a Koldusoperában. Közel húsz évet töltött az egykori „száműzöttek színházában”, a József Attilában. Az Örkény Színház A nemzet özvegye című előadása kapcsán beszélgettünk a pályáról, sikerekről és csendekről.   

Az elmúlt évad kellemes meglepetése volt találkozni veled az Örkény évadzáró előadásában, A nemzet özvegyében. Hogyan fogadtad a színház megkeresését?

Csodálatos, hogy felkértek a szerepre. Nagyra tartom az Örkényt, Mácsait, a művészeket. A műsorpolitikájuk is nagyon rendben van. Az előadás rendezője, Kelemen Kristóf hívott fel, a Bartók Béla út egyik cukrászdájában találkoztunk először. A szemközti házban laktunk, itt jártam általános iskolába 1956 szeptemberéig, amikor elköltöztünk a Ménesi útra. Elöntöttek a gyerekkori emlékek – szentimentális lélek vagyok. Az előadásban nem a forradalom feldolgozása, a politikai aspektusok érdekeltek, számomra színészileg volt végtelenül izgalmas munka. Fantasztikus volt ebben a csapatban dolgozni.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 

 
Fotó: Cseri László

A pécsi pálos templom a modern magyar építészet egyik legszebb alkotása. A templom látványa a Mecsek déli oldalán a Hunyadi utca hegyre emelkedő utolsó kanyarjától meghatározó. Cseri László fotóesszéje a templom külső és belső értékeit mutatja be.

1928-ban írtak ki pályázatot Pécs belvárosának szabályozására. Az I. díjas pályamű alkotói Dőre Endre, Weichinger Károly és Kőszeghy Gyula voltak. Pályázatukban kitértek a Széchenyi tér kialakítására, az egyetemi centrum elhelyezésére, a Balokány sporttelepeire, a Mecsek villaövezetére, a magaslati kilátó útvonal terveire, melynek a várossal kapcsolódó főútvonalánál, a Hunyadi útnál templomot képzeltek el. A városrendezési tervpályázat után Weichinger Károlyt bízták meg a tervezéssel, és Marsay (Márovits) Andort, az akkori idők legjobb építési vállalkozóját a kivitelezéssel. A Magyarországra 1934-ben érkező lengyel Zembrzuski Mihály atya és növendékei 1936-ban tették le az épület alapkövét. A jó ütemben folyó építkezés eredményeként 1937-ben Zichy Gyula kalocsai érsek, egykori pécsi püspök szentelte fel a templomot Szent Imre tiszteletére. Eredetileg négy harang függött itt, de a második világháború során két harangot elvittek. A nagy harangot 1938-ban Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára, egyszersmind a templom felszentelésének tiszteletére öntötték.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 


Káosz / Bartha Boróka, Szilágyi Míra, Vajda Gyöngyvér / Fotók: Kiss Zoltán / A fotók forrása: Gyulai Várszínház

A színpad és a nézőtér közötti tó távolságot teremt, amelyet sok jó ötlettel hidaltak át.

Néhány elszórt budapesti vendégszerepléstől eltekintve sokáig a kisvárdai fesztivál kínálta az egyetlen lehetőséget annak, aki több előadást is szeretett volna megnézni az erdélyi magyar színházak kínálatából. Öt évvel ezelőtt azonban elindult Gyulán az Erdélyi Hét című sorozat, azóta augusztus első hetében hét erdélyi színház kínálatából láthatnak egy-egy előadást az érdeklődők. Helyiek, fürdővendégek és szakmabeli, célirányos utazók alkotják az előadások közönségét, amelyek többsége szabadtéren, a Várszínházban vagy a Tószínpadon látható. Ennek megfelelően a program „népszínházi”: helyet kapnak benne népszerű, nézőcsalogató darabok, musicalek, de klasszikus és kortárs drámák, formabontó rendezések is. Ahogy ezt az alábbi három előadás is reprezentálja.  

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

 


Páll Tamás ╱ Petrichor ╱ 2022 ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás és Piróth Tímea

A 21. század közhangulatát két nagy félelem határozza meg: az ökológiai és a technológiai katasztrófától való szorongás, illetve az azok iránt érzett frusztráció, akik egyikben vagy másikban nem hisznek. A két témát általában külön dolgozza fel a művészet, mintha ellentétekről volna szó, a jól bevált ember és gép, ember és természet oppozíciók szerint, amik csak a legritkább esetekben találkoznak, akkor is a tudományosság szellemében. A kábelhálózatot gyökerekhez hasonlítják, a lombok parabola antennákká válnak. A Petrichor című kiállítás – már ha annak akarjuk nevezni – egy másik utat választ a két félelem összeházasítására, ami mögött egyszerre állnak ősrégi és nagyon is kortárs okok.

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 

 

 

Szaporodnak az író helyzetét, az irodalom szerepét változó éveinkben kereső írások. Schein Gábor a Kalligramban, Milbacher Róbert az Élet és Irodalomban közölt tanulmányt. A Literában a fiatalabb nemzedék képviselői folytatták a gondolatcserét.

Témáik: a változó körülmények radikális megközelítéseket kívánnak; átformálódik a kultúra fogalma; a piac szorgalmazza a divattémákat; nem az irodalom alakítja az olvasót, hanem az olvasói igény az irodalmat.

Ösztönző kezdeményezések, közös — egymással is vitázó — szellemi zóna alakítására, értelemmel való megközelítésére az értelmet vesztő időben.

Távolról kapcsolódom, de mai, hazai tájakra érkezem.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 

 

Tizenkét év után újjáéledt a Kispál és a Borz, ami nélkül a kortárs magyar könnyűzene és általában a kultúra, sőt, Pécs se lenne olyan és az, amilyen és ami. A rockzene főnixmadara két új dallal és egy kétnapos orfűi minifesztivállal tért vissza. A szombati koncertre, ami Bödőcs zenekari főispán úr ünnepi beszédével kezdődött, mi is elmentünk (a Bödőcs-beszédet ebben a Zacc-posztunkban nézheti meg). A szokatlan produkciót szokatlan módon dolgoztuk fel: négykezes koncertkritikát írtunk, de nem akármilyet: a szerzők egyike, Hanga lényegében Lovasi-szűz volt – pécsi létére! –, János viszont már akkor Kispál-koncertre járt, amikor Emesének még nem indult a busza.

Az idővel nem tudok mit kezdeni. Hogy telik, de hogy mégis itt marad.

Egy teleírt, összegyűrt papírlapként képzelem el, amely saját szabályai szerint formálódik tovább, a felszínén mindig más és más jelenik meg, új és új időpontok, helyek, arcok, nevek. Legtöbbször persze csak homályos pacák látszanak belőle, a kiolvashatatlan szöveg mögött szétfolyt érzések, lepattogzott zománcú emlékek rejtőznek.

Tovább a telex.hu cikkére >>>

 

 
Fotó: © Alex Prager: The Big Valley (2008), 'Annie, 2008', pg. 38-39, 48 x 63.5 inches, 121.9 x 161.3 cm

 

Alex Pragerrel, korunk egyik meghatározó képzőművészével beszélgetett a Thames and Hudson munkatársa, Rachel Whitehouse a 2018-ban megjelent Silver Lake Drive című albumról és karrierje első tíz évéről. Az interjú magyar nyelven kizárólag a Punkt oldalán olvasható. 

Hogyan írná le a művészetét azoknak, akik nem ismerik a munkáját?

Valaki nemrégiben azt mondta róla, hogy „egy egész film érzelmeit sűríti egyetlen képkockába,” ami szerintem nagyon találó.

Melyik projektjére a legbüszkébb?

Nyilván az egész könyvre büszke vagyok; olyan, mintha minden érzelem, probléma és körülmény, amivel valaha is találkoztam, benne lenne a könyvben. De a legbüszkébb mindig a legutolsó projektemre vagyok. Jelen esetben ez a La Grande Sortie, amelyet 2016-ban készítettem a Párizsi Opera Balettkarával. A balletkar amerikai nézőpontból lett volna bemutatva, ami egy olyan témának tűnt, amelyet mindig is következetesen vizsgáltam a munkámban: a szemfényvesztés és a valóság találkozásáról van szó, ahol a „valóság” percepciója nem feltétlen a valóság, hanem az elme torzulása. Tökéletesnek tűnt.

Tovább a punkt.hu cikkére >>>

 

 

 

A korai amerikai feminizmus egyik kanonikus alakjáról, Kate Chopinról idehaza szinte semmit sem tudunk - délelőtt Dobsa Evelin oszlatja e ködöt, délután pedig egy 19. századi énidő-novellájával jövünk.

„Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat”[1] – írja Virginia Woolf a feminista, függetlenségre vágyó Mrs. Dallowayről 1925-ben. Volt azonban egy írónő, aki már a tizenkilencedik század végén „magának vette a virágot” – ő Kate Chopin, akinek ugyan mára már méltó helye van az irodalmi kánonban, az 1970-es évekig azonban jóformán ismeretlen volt a neve. Chopin munkásságát Per Seyersted norvég professzor fedezte fel újra 1969-ben, aki úgy fogalmazott, hogy az írónő új korszakot nyitott az amerikai irodalomban.

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

 

 

Olivia Newman filmjének főszereplője tagadhatatlanul Artemisz mitológiai archetípusának modern megfelelője. Már csak az a kérdés, hogy Kya az állatvilág és a természet védelmezője, vagy inkább az ellenségeivel könyörtelenül végző vadászistennő?

Kya Clark, csúfnevén a „lápi lány” a fiktív amerikai falvacska, Barkley Cove ágas-bogas rengetegének Artemisze. Egyedül kell megbirkóznia a vadon kihívásaival, mígnem ő lesz az erdő istennője. Egyszerre vadász és a vadak őrzője. Fontos számára az állatok világa, de ha szükséges, kagylókat és halakat zsákmányol a túlélésért. Ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Birodalmáról feljegyzéseket és rajzokat készít, amik aztán meghatározó természettudományi enciklopédiák oldalaira kerülnek.

Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

 

 

Körülbelül annyi festmény maradt utána, ahány színdarabot Shakespeare-nek tulajdonít az utókor. Az életéről vajmi keveset tudunk. Majd kétszáz évnyi tetszhalál után, a tizenkilencedik század végén egy aukción véletlenül fedezik fel a festményét, amely a hányatott életmű leghíresebb darabja lesz.

Az azóta eltelt időben minduntalan újabb és ismeretlen arcát mutatja a portré. Amely valójában nem portré, hiszen készítője kiemeli a nem megrendelésre készült festményt a saját korából, hogy az időtlenségnek adja át. Inkább tronie-k közé, a flamand aranykor kedvenc műfajába tartozik. Csupa rejtély és hiány a kép. Ebben is a brit drámaíróhoz hasonlít. Bár hiába keressük a szemöldököt vagy orrnyerget, mégis a tökéletes, a felülmúlhatatlan érzetét kelti bennünk a kedvesen vonzó arc.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

 

 

Mit tartogat a ma olvasójának Kalász Márton lírai hagyatéka? Halmai Tamás ezúttal egy hét éve megjelent Kalász-kötetet és egy, a költőt annak idején köszöntő antológiát olvas újra.

Kedves csalás föliratozza ezt az ünnepi kiadványt: a kötetet záró Kalász Márton-vers, a Bizalom utolsó sorából: „nő (s ritkul) hozzám a világ – velem” a szerkesztői koncepció finoman kiakolbólította a múlás, fogyatkozás, veszteség sugalmait hordozó „ritkul” betoldást. A kötet címe azonban az idézett költeményt nem meghamisítja, inkább az életmű egészének belátásrendjéhez lényegíti. Ez a lényegítő elszánás már az első lapokon, Zsille Gábor érdemi kérdéseivel kezdetét veszi. Hiszen a – még 2004-ben – meginterjúvolt költő válasza nem közhelyek cizellálásában merül ki, hanem bensőségesen vall alkotáslélektan és hitélet összefüggéseiről, a Kalász-líra – gyakran csak vízjeles derengéssel jelzett – szellemi-lelki elkötelezettségéről: „A hit számomra nem kötöttséget jelent, hanem éppen fordítva: szabadságot. Egy olyan eszmét, amelyben szabadon mozoghatok, gondolkodhatom. Nem tudom, mit mondana erre egy teológus, de én felszabadulásként élem át a hit tanításait. Úgy gondolom, verseim döntő része ehhez kötődik. Ha olykor áttételesen vagy szemérmesen is, de az istenhitből táplálkoznak.” („A hit szabadságot jelent”. Beszélgetés a hetvenéves Kalász Mártonnal, 10.)

Tovább a naputonline.hu cikkére >>>

 

 

 
Katona Péter Dániel a „Holtverseny” című előadásban 
Fotó: Lakatos Péter/Átrium

Négy élsportoló fiú életébe nyerhetünk bepillantást egy értékvesztett világban, ahol örömforrást csupán a szexualitás, a tudatmódosító szerek, a sport és az erőszak jelent. Ám a felszín alatt rétegzettebb problémák bújnak meg – az egyik ilyen, hogy miként lehet felnőtté válni megfelelő példa nélkül.

Totth Benedek 2014-ben megjelent, Holtverseny című első regényének színpadi adaptációját monodráma formájában az Átrium Színházban láthatjuk Kovács Máté rendezésében, Katona Péter Dániel szereplésével. A szerző 1977-ben született, a kétezres évek elejétől műfordítóként és szerkesztőként dolgozik, a Holtverseny megjelenése óta különböző folyóiratokban publikál, és 2017-ben megjelent második regénye is. Bár a Holtverseny nagy népszerűségnek örvend, viszonylag friss regényként egyelőre alapműnek semmiképp nem tekinthető, így színpadra állítása is kihívást jelent. A regényből készült előadást idén nyáron Szegeden, a 32. THEALTER nemzetközi színházi fesztiválon is bemutatták.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 


Fotó: Jansen van Staden

Jansen van Staden dél-afrikai fotóművész Microlight projektjét édesapja 2011-es halálos repülőgép-balesete indította el. Évekkel a baleset után testvérével felkereste a szerencsétlenség helyszínét, megpróbálta megtudni, mi és hogyan történt az apjával, szerette volna lezárni magában a tragédiát. Apja, amellett, hogy szenvedélyes pilóta volt, az ultrakönnyű sportrepülőgépe vezetése közben fotózni is imádott. Számtalan légi felvételt készített a tájról, a sivatagról és a felhőkről. Van Staden azt gondolta, hogy apja fotóinak felhasználásával készíti el a következő fotóprojektjét, de a fotók keresése közben olyan dolgokat talált a merevlemezeken, amikre cseppet sem volt felkészülve.

Tovább a telex.hu cikkére >>>

 

 

 

Jobbára mindannyian érdeklődünk családunk története, őseink élete iránt. Valamennyi nemzet irodalma bővelkedik a családregényekben, azon belül is a kifejezetten az apa, az anya, ritkábban a nagyszülők sorsát körüljáró alkotásokban. Noha a magyar irodalomban viszonylag elenyészőek a nagyszülő-, netalán a kimondottan nagyaparegények, Halmai Róbert a Nagyapám című regényével akár változtathat a tendencián.

A cím alatt az alcím egyértelművé teszi: családtörténettel van dolgunk. A kerettörténet, amely a törzsszöveghez viszonyítva némi tipográfiai eltérést mutat, úgy szól, hogy a szerző keze ügyébe akadt egy régi fénykép, amelyen négy alak mosolyog a kamerába. Ott, a fotón lenne a helye neki, a narrátornak is, de valamilyen okból kifolyólag mégsem szerepel rajta. Ennél sokkalta fajsúlyosabb probléma, hogy nem emlékszik – sem a felvétel készítésének körülményeire, sem a kirándulásra, sem a nagyapjára. Ez a (kis)regény (már amennyiben vonakodva regénynek tekinthetjük ezeket a rövid szövegeket) kiindulópontja, amelyet így vázol fel: „Semmire nem emlékszem abból a nyaralásból. Nem emlékszem a nagyapámra sem.” Majd megemlíti: „Mindenkinek két nagyapja van. Nekem egy se volt.” (A kiemelések itt és a továbbiakban tőlem származnak – N. M. M.) Erre a felismerésre épül a regény, amely már a legelején láttatja, hogy alapvetően az emlékápolás vagy emlék-nem-ápolás, illetve a másik megismerhetőségének témakörét kívánja körbejárni.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 


(Fotó: Szerda Zsófia)

Mezei Szilárd zenéjére az ezredforduló budapesti underground koncertjein figyeltem fel. A népzene felől érkezett az experimentális zene területére egy kis free jazz kitérővel. Noha ő kifejezetten a közösségi műfajokra alapoz, mégis vannak egyéni megoldásai, mint amilyen a Gyémántrét. Zenéje mindenképpen szélesebb figyelmet érdemel.

PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A magyar népzenét tartom zenei anyanyelvemnek, és ahhoz kötődöm amióta zenével foglalkozom, elsősorban mint egy fenoménhoz, jelenséghez, habitushoz, és csak másodsorban mint konkrét zenei tartalomhoz – ez utóbbi, szándékaim szerint mélyebben jelenik a zenéimben (egy projektum kivételével, amire később még kitérek), tehát nem konkrét népdalok idézésében, feldolgozásában, hanem a már említett zenei anyanyelv szintjén, ami elsőre talán nem is mindig derül ki, illetve inkább a ritmikában, dallamformálásban mutatkozik meg, és sokszor nem is tudatos módon. Mivel nem igazán különítem el a komponálás és az élő improvizálás tevékenységét a zené(m)ben, ezért ez mindkét dologra érvényes.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 

 
(Kép forrása: UnivPécs)

A mentők és rohanó autók zajától hangos belvárosi műterembe lépve mintha egy más világba csöppennénk. A kétszintes épület első emeletén szó szerint még a mennyezetről is lógnak a festmények. Kicsik, nagyok és óriási munkák. A szó legnemesebb értelmében.

Pécs “legújabb” Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett festőjéhez érkeztem

A Nagykanizsán született Ernszt András középiskolásként érkezett Pécsre, de azóta sem engedte el a megyeszékhely, itt él és alkot. Találkozásunk előtti héten Németországban tartott kéthetes művészeti tábort, majd rohant is vissza a családjához. Azt vallja, nemcsak Pécs, hanem a “nyitottság”, ami előre viszi az embert. Ezt a fajta közvetlenséget rögtön tapasztalom is rajta.

Ernszt Andrást főként a természet inspirálja, saját maga által készített fotókból indul ki.

Tovább a pecsaktual.hu cikkére >>>

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal