VideóAz MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Az én hetem című sorozatunkhoz négy írót kértünk fel, hogy öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Krusovszky Dénesnek a Tisza-kormány megalakulásának hetén az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: adok-kapok, vernisszázs, egybillió-háromszáztizenegymilliárd, tudszab, nevesítés. Április elején írtam utoljára heti beszámolót, azóta olyan nagyot fordult a világ (na jó, a világ nem forgolódott mégsem annyira, szóval maradjunk annál, hogy Magyarország), hogy tulajdonképpen képtelen vagyok visszaidézni, mi is járt a fejemben akkor. Bizakodás, nyilván, de félelem is, mi lesz, ha valamit túlgondoltunk, ha hitegettük magunkat, hamis reménnyel töltekeztünk, vagy akkor mi történik, ha sikerül, de a másik majd nem akarja elengedni, hogyan fognak festeni a pesti utcák, és a debreceniek, pécsiek, alsórácpácegresiek? Lesz-e összefeszülés, barrikád, lovasroham, vér? Gondoltam-e, jut most eszembe, hogy egy ekkora buli lesz ennek az egésznek a vége? Nem hiszem. Gondolhattam szépeket, talán gondoltam is, de konkrétan utcabál azért nem lebegett a szemeim előtt. Azonnal minden jobb lett, de hogy jó is lesz-e, vagy hogy a jó mit jelent majd pontosan, azt továbbra sem lehet megmondani. Illetve én nem tudom.
Húsz évvel ezelőtt egy merész elképzelés öltött testet: egy olyan professzionális kamaraegyüttes jött létre, amely kizárólag a Verbier Festival Orchestra egykori tagjaiból áll. Mára a Verbier Festival Chamber Orchestra (VFCO) a világ egyik legkiválóbb együttesévé vált, amely minden kontinens koncerttermeibe eljuttatja a Verbier szellemiségét. A jubileumot ünnepelve Takács-Nagy Gáborral, a VFCO zeneigazgatójával készítettek interjút, amely egyfajta visszatekintés is a karmester különleges útjára a Takács Quartettől a VFCO élén töltött közel két évtizedig. A sors ajándéka Vannak olyan találkozások, amelyek mindent megváltoztatnak. Takács-Nagy Gábor számára ez 2005 márciusában, egy sioni koncerten történt. Azon az estén Martin Engstroem Nobuko Imai előadását jött meghallgatni, figyelmét azonban a karmester keltette fel: gesztusai, energiája, a mód, ahogyan magával ragadta a körülötte lévőket. A következő évben Takács-Nagy Gábor debütált a Verbier Fesztiválon. „Alig hittem a szerencsémnek, amikor megérkezett a meghívó.” Tovább a papageno.hu cikkére >>>
Művészeti fókusz. Kókai festményei a belső világ ontológiáját vizsgálják: a formák születését, torzulását, szétesését és újra rendeződését. A festészet számára nem technikai gyakorlat, hanem egy olyan médium, amelyben a belső mitológia, a pszicho-táj és az entitások létmódjai vizuális alakot kapnak. Művészeti gyakorlat. Kókai a festészet mellett más médiumokkal is dolgozik (költészet, színház, zene), de ezek mind ugyanannak a belső univerzumnak a különböző megnyilvánulásai. A festészet a művész számára (jelenleg) ennek a világépítésnek a legintenzívebb tere. Pszicho-tájakban, belső szférákban rezonáló mindennapi látomások rajzolódnak, vetülnek elénk a közvetítő művész (a médium) által… (V)előképek, előzmények: itt megemlíthetjük pl. a Vadak-at (Fauves), az 1905-ös párizsi Salon d’Automne kiállításon feltűnt festőcsoportot, a fauvizmus irányzat képviselőit. Jellemzőjük volt az erős, élénk színek használata és a felszabadult ecsetkezelés. Fő alakjai pl. Henri Matisse, André Derain és Maurice de Vlaminck voltak… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Baudelaire-t vagy Muldoont fordítottam? Én úgy gondolok erre, hogy mindkettőt, de inkább az utóbbit. – A Vendég: Versum rovatunkban Mohácsi Balázs fordítását és kommentárját olvashatják Paul Muldoon verséről. Paul Muldoon talán a jelenleg élő legfontosabb ír költő. A „mi is az ír költészet?”, illetve a „ki kicsoda a 20. század második felének ír költészetében?” kérdések tárgykörében Végh Veronika 2007. novemberi Korunkban megjelent lényegre törő írásához utalnám a kedves olvasót (annyi megjegyzéssel, hogy Seamus Heaney idézett címei olykor a 2010-es Hűlt hely kötetben végül másként jelentek meg). A Magyarul Bábelben 18 Muldoon-fordítást tart számon: ezek közül Kántor Péter 16 fordítása az Új kabát, utolsó esély. Kortárs brit költők című (és félrevezető alcímű) antológiában jelent meg. Gondolom, itt-ott, például a Nagyvilág máig digitalizálatlan archívumában lappang még egy-két darab. Tekintve, hogy Muldoonnak van vagy 30 kötete, aligha mondhatjuk, hogy túl lenne fordítva. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Csécsi Andor – művésznevén: Andor Sanderson – különleges színfolt a hazai palettán: izgalmas, magával ragadó zenei és látványvilágú előadásai során immerzív élményben részesíti a közönségét, a jelenlévők valódi megnyílást, oldódást élhetnek át. Alkotói útja kibontakozásáról, az azt segítő inspirációkról, a gyümölcsöző, sokakat mélyen érintő és csodákat célzó munkásságáról beszélgettünk a zeneszerzővel. Az elmúlt években több zenei projekteddel találkozhattunk. Mesélj, hogyan épült ki mindaz, amit ma képviselsz? Gyerekkoromban az Erkel Ferenc Általános Iskola opera tagozatára jártam, klasszikus zenét tanultam. Célzottan foglalkoztam kórusénekkel, zongorával és ütős hangszerekkel, de ekkoriban még jobban érdekelt a színjátszás, mint a zene. Ezt követően jöttek a gimnáziumi évek, a tinikorszakom, és fontossá vált számomra a zeneszerzés – a zene azóta szüntelenül része az életemnek. Sok produkciót hoztam létre, 2013-tól a Wave of Sound nevű projektben elektronikus alapokon nyugvó, ambientes hangzású zenét szereztem, ami igazán nagy alkotói löketet adott és ami nagymértékben ráébresztett az alkotói motivációimra, identitásomra. Egy-két éve működött ez a projekt, amikor felvette velem a kapcsolatot egy olasz zenei kiadó, és elkezdtünk együttműködni. Még ekkoriban is kerestem a saját zenei hangom feltérképezetlen részeit, a zongorához és más hangszerekhez való kötődésem. Ebben a folyamatban sokat segítettek a példaképek, köztük Brian Eno, Ludovico Einaudi és Ólafur Arnalds felől érkező inspirációk. Azóta elképesztő pozitív visszajelzést kaptam Olaszországból, hiszen harmadszorra hívnak fellépőként a Piano City Milanóra, ami az észak-olaszországi fesztiválok legnagyobb eseménye és aminek a szervezőcsapata foglalkozik Ludovico Einaudi turnéinak menedzselésével. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Vágóhídi gépek festésétől Bernáth Aurél osztályán át az absztrakt expresszionizmusig vezetett Klimó Károly útja, aki kilencvenévesen is ugyanazzal a kíváncsisággal beszél a művészetről, mint pályakezdőként. A Herder-díjas festővel munkáról, szabadságról, Van Goghról, jazzről és a véletlen szerepéről beszélgettünk. Klimó Károly (1936) az utóbbi több mint fél évszázad hazai képzőművészetének egyik meghatározó, külföldön is ismert és elismert alakja. Neve összeforrott az absztrakt expresszionizmussal, a nonfiguratív, a festői gesztusra alapozó informel kifejezésmóddal. Művei az 1970-es évek óta szerepelnek rendszeresen kiállításokon; az 1980-as évektől aktív szereplője a nemzetközi művészeti életnek is. Jelentős oktatói tevékenysége is; három és fél évtizeden keresztül tanított a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, előbb az esti tagozat vezetőjeként, majd a festőszak osztályvezető tanáraként. 1993 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el; több hazai művészeti díj mellett 2005-ben, Bak Imre és Birkás Ákos után harmadik magyar alkotóként, megkapta a rangos nemzetközi Herder-díjat. Klimó Károllyal 90. születésnapja alkalmából beszélgettünk.
Az alkotás folyamatáról, a felnőtt- és gyermekirodalomról és a „Heg” című könyvről volt szó a Bolygó Bogozó hatodik író-olvasó találkozóján, április 21-én a Szegedi Tudományegyetem informatóriumában. Az Ünnepi Könyvhétre megjelenő alkotás szerzőjével Szabó Imola Julianna íróval Hódosy Annamária, az SZTE BTK oktatója beszélgetett. Az Ünnepi Könyvhéten megjelenő gyerekkönyv szövegeiből Dobrai Dalma irodalomterapeuta tartott terápiás foglalkozást egyetemistáknak. Szabó Imola Julianna életművének gazdagsága már a beszélgetés első perceiben megmutatkozott, hiszen a felnőtteknek szóló, kritikai sikereket és szakmai díjakat elnyerő szövegei mellett az utóbbi években a gyerekirodalom és az illusztráció is egyre hangsúlyosabbá vált munkásságában, ráadásul ezek sokszor egymással szoros kapcsolatban álltak egymással. Az író-olvasó találkozón egy sokrétegű alkotó pályaíve rajzolódott ki, egy olyan szerzőé, aki az irodalom és a vizuális művészet határán mozogva, kanyargós úton jutott el saját hangjához. A pályáját korántsem kezdte zökkenőmentesen.
Apa csak egy van. De mi van, ha kettészakad? A Hidegháború Oscar-díjas rendezője trilógiává kerekíti alámerülését a háború utáni Európában. Van egy jelenet a filmben, amikor a két főszereplő a két Németország között autózva a rádió gombját tekergeti. Az egyik adón agyatlan amerikai populáris zene megy, a másikon szovjet agymosás. Végül inkább a csendet választják, bármennyire is kellemetlen az. Tökéletes összefoglalója ez az 1949-ben játszódó road movie aktualitásának: a mai néző ugyanígy hidegháborús propagandák között őrlődik, egyik oldalról a végstádiumú kapitalizmus dalai harsognak, odaátról meg a lankadatlan háborús imperializmus kamuhírei öltenek testet (sokszor egyformán rossz minőségű AI-képekben). Ki kötötte ezeket az alkukat a fejünk felett? Tovább a filmtett.ro cikkére >>> VALIE EXPORT (1940–2026) személyében a kortárs művészet egyik legmeghatározóbb és legelszántabb úttörője távozott, miután az osztrák művész 85 éves korában, Bécsben elhunyt. Az alkotó saját alapítványának közleménye szerint halála mindössze három nappal előzte meg 86. születésnapját, lezárva egy olyan életművet, amely alapjaiban változtatta meg a vizuális kultúra és a feminista kritika viszonyrendszerét. A művész 1940-ben, Linzben született Waltraud Lehner néven. Gyermekként egy zárdában nevelkedett, ám tizennégy évesen elhagyta az intézményt, hogy a város Iparművészeti Iskolájában folytassa tanulmányait. Művészi identitásának egyik legfontosabb mérföldköve 1967-es névváltása volt: ekkor alkotta meg a VALIE EXPORT nevet, amelyben a keresztnevet gyermekkori becenevéből merítette, vezetéknevét pedig a Smart Export cigarettamárka ihlette. Ezzel a radikális gesztussal végleg elhatárolódott apja és volt férje nevétől, kijelölve független alkotói útját.
Berg Judit, többek között a Rumini sorozat, a Lengemesék, a Maszat-könyvek szerzője és a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum elnöke a friss Kortársban egyebek mellett mesél a gyerekirodalmi szerzők megítéléséről napjainkban, illetve arról, hogyan segíti a szűk időkeret az írást, mi várható a Rumini legújabb részében és mi is az a gyerekirodalom. Kezdjük a gyerekirodalommal kapcsolatos sztenderd kérdéssel. Mennyire tud egységes lenni az irodalomfogalmunk, milyen aspektusokból más a gyerekirodalom és a felnőttirodalom, s ennek részeként külön kell-e foglalkozni a gyerekirodalommal, vagy egy természetes mozdulattal a felnőttirodalom mellé beosztva? Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Sok szempontból úgy gondolom, hogy egységes irodalom van, és bizonyos szegmensét felnőttek olvassák, bizonyos szegmensét gyerekek, egy részét pedig felnőttek olvassák fel gyerekeknek, optimális esetben azért, mert jónak tartják azokat a műveket, vagy azért, mert olvasókat szeretnének nevelni, akik aztán alkalmasak lesznek arra, hogy azt a bizonyos felnőttirodalmat olvassák és értelmezzék. Emellett van az ifjúsági irodalom, egy olyan mezsgye, ami hagyományosan a gyerekirodalomhoz tartozik, de rengeteg felnőttet ismerek, beleértve saját magamat is, akik nagyon szívesen olvassuk az ifjúsági irodalmat. Egyszerűen csak azért, mert jó történetek, szívvel-lélekkel, fordulatosan vannak megírva, öröm és izgalom bennük lenni. Sok esetben az egyedüli különbség egy felnőtteknek szóló könyvvel szemben az, hogy egy ilyen kötetben jellemzően gyerek vagy fiatal szereplők vannak, és nem felnőttek. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Szaltóznak, vetődnek, mindezt akrobatikus ügyességgel, de korántsem mutatványként, hanem táncművészetként, vagy inkább táncköltészetként teszik. Egyszerre ijesztőek és elképesztőek a test határai. Van, akinek egyetlen kézmozdulat vagy egy lépés is határtalan erőfeszítésébe kerül, és van, hogy bejön 14 táncos a színpadra, és ellentmondanak a gravitációnak. Az algériai származású francia koreográfus, Hervé Koubi saját bevallása szerint az orientalista festészetből és az iszlám építészetből táplálkozik, és valóban, első pillantásra talán csak nyüzsgő esetlegességnek tűnő színpadképeiből pontos rajzolatok állnak össze. A Budapest Táncfesztiválra érkezett, 2013-as koreográfiája, ahogy a cím is jelzi, ellentétes minőségeket sző egybe: nappal és éjszaka, fény és sötét, fent és lent, felfokozott tempó és méltóságteljes vonulás egyaránt megtalálható benne, és éppen ezek aránya és harmóniája az előadás egyik erőssége. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Egy személyben Zorpia, Zorman Zelme, Azaki Nemazaki vagy épp egy Felhő: Nagy Zopán alakmásait, arcait, hangjait sokan, sok műfajból ismerhetik. Kiállításai, könyvbemutatói és performanszai még véletlenül sem az unalmas protokollesemények sorába tartoznak: hangok, gesztusok, zajok, képek, impressziók kavalkádja hat a nézőre/hallgatóra, aki biztosan megőrzi az élményt. Miközben lebontja a hagyományos műfaji, tartalmi és – saját szavával: – „létköznapi” korlátokat, felépíti a maga minden ízében egyedi univerzumát. – Nagy Zopánnal, az Irodalmi Jelen állandó szerzőjével beszélgettünk. * – Vitathatatlanul ritka különleges alkotója vagy a kortárs magyar művészetnek. Azért művészetet említek, és nem irodalmat, mert szinte nincs olyan művészeti ág, amit valamiképp ne ölelne fel az eddigi életműved. A kezdet kezdetétől ebben a multimedialitásban gondolkodtál – ha egyáltalán megfelelő kifejezést használok –, vagy egyik irány hozta a másikat? – Ha a gyerekkorig tekintünk vissza, akkor a kutyák lenne az első (és majd folyamatos) fogalom, ami meghatározó volt. Tizenkét évesen megtanultam a Nemzetközi kutyaenciklopédiából az akkor létező összes (302) kutyafajtát – és kutyautisztikus viselkedéssel kísérve éltem mindennapjaimat: kutyakiállításokra jártam, és Smena 8-as fényképezőgéppel, illetve Zenittel fotóztam a kutyákat, majd rajzoltam őket és írtam is róluk, tehát itt érhető tetten az összművészeti (akkor még kutyológiai) érdeklődés… Tovább az irodalomijelen.hu cikkére >>>
Az elismerést annak az írónak vagy költőnek ítélik oda, akinek nevéhez a legkiemelkedőbb műve kötődik az elmúlt egy évben. Tóth Krisztina, Szálinger Balázs, Kollár Árpád, Barnás Ferenc, Bognár Péter, Fancsali Kinga, Takács Zsuzsa művei az idei Esterházy Irodalmi Díj jelöltjei – derült ki kedd délután a budapesti Rózsavölgyi Szalonban tartott sajtótájékoztatón. Az elismerést az Esterházy Magyarország Alapítvány annak az írónak vagy költőnek ítéli oda, akinek nevéhez véleményük szerint a legkiemelkedőbb műve kötődik az elmúlt egy évben. Erre jó eséllyel az a mű (könyv és/vagy e-könyv formában megjelent regényt, versgyűjteményt) pályázik, amely „humanista világlátásával, szabadságtörekvéseivel, felelős szeretetével, feddhetetlen jóakaratával és nyelvi igényességével járul hozzá ahhoz, hogy Magyarország, Európa és az egész világ jobb hellyé váljék” – fogalmaz az alapítvány a honlapján. 2025-ben, mikor először talált gazdára a díj Darvasi László Neandervölgyiek című trilógiája nyert. A szakmai elismerés és a díj mellett anyagi támogatás is jár a nyertes alkotónak. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Erős nemzetközi kezdés után átmeneti hazai megtorpanás – leginkább talán ezzel lehetne jellemezni a Budapest Táncfesztivál első két napját a Nemzeti Táncszínházban. Modern klasszikusok Egy felvezető beszélgetés előzte meg a Ballet Company of the Serbian National Theatre első napi két produkcióját. Ebben egy ponton sorjáztak a „big stars” és a „megastar” kifejezések, ami az álmoskönyv és a tapasztalat szerint sem szokott jót jelenteni akkor, ha valaki csillámpor helyett egy mezei „good enough” (elég jó) előadásra vágyik. Az est elnevezése (Good Vibrations) már szerényebben hangzik, az alkotók „csupán” jó rezgéseket ígérnek, és ezt az ígéretet a két előadás maximálisan beváltja, vagy akár túl is teljesíti. A Game of Shadows (Árnyak játéka) című darab első mozdulatai után tisztán látszik, hogy ha csikorog is az agyunkban a táncos celebritásokra való utalás, valóban elsőrangúan képzett, prémiumkategóriás táncosokat látunk. Ahogy az is elég hamar világossá válik, hogy Jacopo Godani a produkció nemzetközileg elismert, világjáró tervezője és koreográfusa sem csupán egy kommunikációs fogásokkal megtámogatott „híresség”, hanem egy olyan alkotó, aki képes a rácsodálkozás friss élményével megkínálni minket a kortárs balett konvencionálisabb keretein belül is. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Súlyos ellentéteket hozott felszínre a bejelentés, hogy Oroszország a Velencei Biennálén, négy év szünet után újra megnyitja pavilonját. Folyóiratunk itáliai tudósítóját arra kértük: foglalja össze a legfrissebb tudnivalókat. Sz. Koncz István jelenti a helyszínről. Szinte azonnal vihart kavart Mihail Svidkoj idei első, nyilvános megszólalása. Az orosz kultúrfejedelem (ha a diktatúrák hazai történetében kutakodunk, szerepét, befolyását Aczél Györgyéhez hasonlíthatjuk) talán maga sem gondolta, hogy bejelentése frontokat nyit az olasz és az európai közéletben. A nemzetközi kulturális kapcsolatokért felelős biztos, volt kultuszminiszter, nem mellesleg az Olasz Köztársaság Érdemrendjének birtokosa (2012) ugyanis az év elején megerősítette a hírt: a 61. Velencei Képzőművészeti Biennálén, május elején kitárja kapuit az orosz épület. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Vajon mennyire pontosan értjük az ihlet kifejezés jelentését, amikor halljuk vagy használjuk egy beszélgetésben? Talán még mindig az ókor vagy a romantika megszállott, transzcendens világból táplálkozó művésze jut eszünkbe, miközben az irodalom kiemelt alakjai már több mint száz éve meghaladták ezt a felfogást, és sokkal megközelíthetőbbé tették az ihlet fogalmát. A Mi az ihlet? esszésorozat célja, hogy bemutassa különböző világirodalmi szerzők alkotói felfogását, kiemelt figyelmet fordítva az ihletdefiníciójukra. Olyan alkotókat veszünk sorra, akik valamilyen szempontból megújították az ihlet jelentését, és ezzel hatással voltak kortársaikra és a későbbi irodalmi ihletről való gondolkodás változására. Amikor Rainer Maria Rilke súlyos depresszióval és alkotói válsággal küzdött 1911 végén, barátnője és pártfogója, Marie von Thurn und Taxis hercegnő meghívta a duinói kastélyba, hogy az egyedüllét és a tenger közelsége segítsen neki az írásban. Rilke hónapokig egyedül élt a kastélyban, mivel a hercegnő családja csak később csatlakozott hozzá, de a várt áttörés még sokáig elmaradt. 1912. január 21-én Rilke kisétált a vár bástyái alatti meredek sziklafalhoz. A tenger felől viharos szél fújt. A leírása szerint a szél zúgásában hallotta meg az első elégiát nyitó híres kérdést: “És ha kiáltok, hallja-e bárki az angyali rendekből?” Rilke azonnal elővette a jegyzetfüzetét, felírta a mondatot, majd sietve visszatért a szobájába.
A Vasarely-emlékévhez kapcsolódó 10. Zsolnay Fényfesztivál tematikája a művész „Színes város” koncepciója lesz, amelynek keretében a szervezők az optikai illúziók világába repítik a látogatókat. Az idei, 10. alkalommal megrendezett Zsolnay Fényfesztivál minden eddiginél nagyobb és látványosabb programmal várja a pécsieket és a jubileumi fesztiválra érkezőket július 2-5. között, négy éjszakán át. Ahogy az a fesztivál május 7-ei beharangozó sajtótájékoztatóján kiderült, a szervezők idén több mint 30 új fényalkotással készülnek, ráadáasul a programsor két fontos, Péccsel kapcsolatos művészeti évfordulóval is összefonódik: Victor Vasarely születésének 120. évfordulójával és a Vasarely Múzeum fennállásának 50. jubileumával. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Szarvas Koffán Károly ifjúkorának szeretett helyszíne volt, és kevesen tudják, hogy túl a középiskolai éveken, a szarvasi műértőknek köszönhette, hogy eljutott Párizsba. E korai festményekről nem sokat tudunk, egy 1963-as interjúban azt mondta a művész, hogy azok grafikus jellegű, fekete-fehér képek voltak. A fekete-fehér Koffán egész életét meghatározta – grafikáit és fotográfiáit egyaránt. Koffán 1909-ben született, és ahogy generációja legtöbb tagjának, neki sem volt könnyű élete, hét testvérével együtt a család sokat nélkülözött. Gimnazistaként karikatúrákat készített diáktársairól, tanárairól, így fedezték fel tehetségét, és rajztanára beajánlotta Rudnay Gyulánál, aki akkor már hat éve a budapesti főiskolán tanított. Koffán be is került a Képzőművészeti Főiskolára, 1933-ban Rudnaynál diplomázott festő szakon. Korai festményeit mutatta be Szarvason, és a képek árából befolyt összeg tette lehetővé, hogy a fiatal művész 1934-ben Párizsba utazzon, ahonnan 1939-ben tért haza. A párizsi évek alatt kézműves tudását felhasználva sokféle munkával teremtette meg megélhetésének feltételeit: „Voltam asztalos, lakatos, gépíró; könyveltem is, hegedűtanár is voltam, meg bábjátékos. És nagyon sokat rajzoltam.” – mondta a már említett interjúban. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Jó sok dolog történt a krimivel azóta, hogy Poe gyilkos orangutánja kimászott az ablakon. A klasszikus krimik – ideértve Sherlockot éppúgy, mint Agatha Christie detektívjeit – alapvetően megelégedtek a „whodunnit?” okozta izgalommal. Ezekben a gyilkosság szimpla keresztrejtvény, amit nyomozó és olvasó együtt fejt meg – legalábbis elméletben, mert valójában az író tisztességtelen előnyök egész sorát biztosítja hősének. Hisz hogy is venné ki magát, ha a mezei olvasó úgy jönne ki a szövegből, hogy okosabbnak érzi magát, mint az agyonhájpolt detektív?
Antológiává bővült a Netflix 2023-ban nagy sikerrel indult sorozata, amelynek második évada nem őrizte meg az első harsányságát, helyette inkább lassan ölő méreggé változott. Hangyákkal kezdődik, és egy olyan körrel zárul, ami mindannyiunk számára a reménytelenség záloga. Nem véletlen vált rögtön indulása után kulturális fenoménná a Balhé. Jó érzékkel ült fel az ázsiai filmek népszerűségi hullámára, Ali Wong és Steven Yeun személyében vett két izgalmas színészt, és ami talán a legfontosabb, olyan alaphelyzetből jutott el szélsőséges végkövetkeztetéséig, ami bárki számára ismerős lehet: mind voltunk ingerültek az utakon, a boltban, a tömegközlekedésen, és talán mondtunk olyat, amire később nem voltunk büszkék. A sorozat arra hívta fel a figyelmet, hogy akár egy ilyen eset is elég lehet ahhoz, hogy lekerüljön rólunk a kultúrmáz, és minden konszenzust felmondva kezdjünk el kiiratkozni a társadalomból. A második évad már inkább rögzült rendszereket mutat be, nem főszereplői szélsőséges időszakait örökíti meg, hanem azt, ahogyan ők nap mint nap élnek. S ez talán még veszedelmesebb, hosszabb távon maradandóbb hatást gyakorol a befogadóra is. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> 
|
Fotó/forrás: Nagy Zopán
