Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Fotó: Mészáros Zsolt Kép forrása: wssz.hu

Widder Kristóf nyugtalan, mozgalmas, sőt, kissé túlmozgásos Sirálya nekünk szól, utat vesztett fiataljaiba nem nehéz belelátni a mai huszonévesek elbizonytalanodását.

Trepljov ikonikus mondata a Sirályból, mely szerint „új formák kellenek”, az első tizenhárom éve után önmagát újra definiáló szombathelyi színház jelszava is lehetne. Az alapítás lázas éveit, a szárnyalás időszakát, majd a politikai sakkjátszmák által elindított megfáradást, egyszóval a Jordán-korszakot egy reprezentatív és igen tartalmas kötetben foglalta össze a színház elhivatott krónikása, Ölbei Lívia. A kötet címét a színház névadójától kölcsönözték: „Benned a létra”. És az új vezetés Szabó Tibor igazgatóval az élén most szemmel láthatóan az előző korszakból építkezve keres új utakat. Például a mozgásszínház felé, hiszen a művészeti tanács tagjai között ott van ennek az iránynak két meghatározó képviselője is: Horváth Csaba és egykori tanítványa, Nagy Péter István. A Sirály rendezésére pedig egy másik Horváth Csaba-tanítványt hívtak: Widder Kristófot.

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László

Barta Zsolt Péter fotóművész már több mint negyven éve alkot, képei számos rangos hazai és nemzetközi gyűjteményben megtalálhatók. Hatvanadik életévére időzítve (1962. június 23-án született) az Artphoto Galéria tárlatot rendezett neki Barta 60/Testek címmel.

Több mint negyven év fotóiból kellett válogatnia. Mennyire volt ez nehéz? Milyen koncepciót követett?

A válogatás azért volt nehéz, mert rengeteg fotóm van, a kiállítótér pedig viszonylag kicsi. Mivel a nyolcvanas években szinte végig az emberi testtel foglalkoztam, és később is vissza-visszatértem a témához, e kiállításom koncepciója a testek köré épül. Ezek a fotóim kötik össze a pályám kezdetét, 1980-at a mával, 2022-vel. Ahol hézagok vannak az időben, azokban az időszakokban általában mással, például növények, állatok, tárgyak vagy különböző jelenségek fényképezésével foglalkoztam.

Tovább a kultura.hu cikkére >>>

 

 

Talán azért hibáztatjuk az áldozatot, mert különben magunkat kéne. A Trojka Színházi Társulás legújabb bemutatóján jártunk, amely Lars von Trier azonos című filmje, a Dogville alapján íródott. Az előadás a szívünkbe szúrta a kést, megforgatta, nekünk pedig pont erre volt szükségünk. 

A mostanában jellemző esős időben igazi menedéket nyújt a hideg elől a gasztronómiai élvezeteket kulturális programokkal kiegészítő étterem, a Jászai Mari tértől egy köpésre található Teatro di Fragola. Belépve az esti előadás rendezője, a Trojka Színházi Társulás vezetője, Soós Attila fogadja a nézőket. A darab helyszíne a pince. Ehhez méltón a közönséggé verbuválódott csapat lefelé veszi az irányt, hogy önszántukból a szürke, hideg, ablak nélküli helyiségbe érve vállalják az eső helyett a lelki hideg zuhanyt. De hát minden menedéknek ára van.

Tovább az index.hu cikkére >>>

 

Horváth Júlia / 24.hu

Műveljük kertjeinket! címmel csodás, gondolkodtató, könnyeztető kiállítása nyílt a(z egyik) legfontosabb kortárs képzőművésznek Óbudán, a Godot Intézetben, bő ezer négyzetméteren. Látni ott még okoskapát is, ami gyom- és kultúrnövény felismerő funkcióval bír, továbbá távirányítással kapálásra ösztönözhető általa Gizi néni. Nagyinterjú a magyar vidék krónikásával.

Más ez a Bukta-kiállítás, mint a korábbiak: nyomokban sem tartalmaz politikát.

Baj?

Dehogy. Sőt.

Átértékeltem a politikához való viszonyomat, bár soha nem politizáltam. Más kérdés, hogy egyesek politizálást láttak abban, amit én vegytiszta művészetnek szántam. Manapság inkább azt teszem, amit a körülöttem élő, kapáló, sepregető emberek. Az én tevékenységem is egyfajta kapálás, egyfajta utcaseprés, csak nem kapával, söprűvel, hanem például ecsettel dolgozom.

Tovább a 24.hu cikkére >>>

 

 

Beck Zoltán könyvajánlója.

Elemi erejű mesélőkedve van Nagy Gusztávnak, és magával ragadó kedv ez

Naiv, urbánus szürrealizmusnak lehetne nevezni első nekifutásra.

A kötet kihívása végtére is az, miként tudja a szerző felépíteni a mesék egymásutánját úgy, hogy fenntartsa az egy nézőpontú elbeszélést, összetartson egy olyan mesenyelvet, amely részben a népmesék, főként a varázsmesék formuláira épül. Valójában mimikri ez: a mese megidézése a mese nyelvi-retorikai eszköztárával, helyszíneivel és kellékeivel.

Tovább az igyic.hu cikkére >>>

 

 

A román újhullám egyik markáns iránya a teljesen soha le nem morzsolt kommunista örökséggel, általában véve pedig a valósággal való számvetést és a történelem elbeszélhetőségét tematizálja. Ezen filmekben a múlt és a jelen eseményei nem pusztán társadalmi-politikai, hanem a fikció és a tényszerűség ütköztetése révén formanyelvi és narratív problémaként merülnek fel. A 16. Román Filmhét válogatásában leginkább ez a séma látszott kirajzolódni.

Nagybetűkkel a szabadságért

Radu Jude kísérleti filmje egy kamaszfiú, Mugur Călinescu politikai tiltakozásának, majd karhatalmi ellehetetlenítésének mementója, ezzel párhuzamosan pedig a Ceaușescu-rendszer ironikus, de pontos látlelete. A Judéra kifejezetten jellemző önreflexivitás és formatudatosság talán itt jut el leginkább a filmkészítés mediális határáig. Mugur bűne annyi, hogy a társadalmi-gazdasági valóságot tükröző feliratokkal tarkította a köztereket. A történet egyik részében a színészek egy végletekig lecsupaszított, a cselekmény terét mindössze néhány szimbolikus elemmel jelző stilizált színpadi térben állnak, és a rendőrségi jelentések merevségével egyenesen a kamerába mondják, szavalják Mugur meghurcolásának részleteit.

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

 

 

2020-ban a magyar dokumentarista fotográfia egyik legmeghatározóbb alkotója, Korniss Péter a Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetnek ajándékozta a több tízezer tételt számláló negatív archívumát. A gondosan előkészített, információkkal gazdagon ellátott kollekció páratlan lehetőséget szolgáltat az első Kossuth-díjas fotográfus életművének feltárásához, megértéséhez, a második világháború utáni magyar dokumentarista és riportfotográfiai attitűd értelmezéséhez.

Tovább a fotoklikk.eu cikkére >>>

 

 

 

Garaczi László prózavilágának eddig is fontos regisztere volt a szürreális, a mesei, a különös, vagy épp a normasértő világmodellek valóságeffektusként történő szövegbe építése, az irracionális és a valóságos határvonalainak összemosása, nivellálása. Új regénye, a Weszteg ezúttal azonban már a normasértést, a szabályonkívüliséget, a valóság megszokott szerkezetének sokkolóan idegen átrendeződését teszi epikai világa egyedüli tárgyává, ahol a különös  általánossá, az irracionális  mindennapivá, az unheimlichtermészetessé alakulva forgatja fel az ismert szabályok rendjét.   Bettelheim kifejezésével élve: a szélsőséges helyzet válik a mű világának normatív valóságává, hiszen a Weszteg első pillantásra a pandémia  sokkolóan új világ- és éntapasztalatát viszi színre. Realista alapzatra építkezve, ám a költői imagináció parádés nyelvi és formai stilizációin keresztül azt  csupán törmelékként láttatva, s attól elrugaszkodva jeleníti meg a humán életforma valami rajta túli erőnek történő alárendelődését, egy kulturális, civilizációs váltás sokkhelyzetének drámáját.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 

 

Az ’A’ kategóriás Tallinn Black Nights Filmfesztiválondíjazta a zsűri Császi Ádám Háromezer számozott darabcímű második nagyjátékfilmjét. 

Az alkotás a Rebels with a Cause elnevezésű versenyprogramban ünnepelte a világpremierjét és a zsűri elismerő oklevelében részesült. 

A szekcióban a filmművészet határait feszegető rendezői víziót, a lenyűgöző látványt, formabontó filmnyelvet, lendületes történetvezetést értékelte a zsűri. Indoklásuk szerint a film úgy irányítja a roma közösség szépségére és méltóságára a reflektorfényt, hogy közben nem mulasztja el kommentálni a kisebbségek művészi ábrázolása és kizsákmányolása között húzódó vékony határvonalat. 

A főszerepeket Farkas Franciska az Örök tél, a Brazilok, Aranyélet népszerű színésznője, Pápai Rómeó, a Drága örökösök tévésorozat egyik kedvelt szereplője, Oláh Edmond, Varga Norbert, Pászik Cristopher, Horváth Kristóf, Gerner Csaba, aki a Nyitva és az Argo 2című filmekből is ismert, valamint Wieland Speck, a Berlinale immár nyugdíjba vonult legendás programigazgatója játsszák. 

Tovább a bdpst24.hu cikkére >>>

 

 

 
Chiharu Shiota: Multiple Realities, 2022, Koppenhága, Cisternerne; részlet a kiállításból 

Chiharu Shiota napjaink egyik legkeresettebb képzőművésze, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ez év szeptemberéig Dél-Koreától Auszráliáig, kilenc országban volt egyéni kiállítása, nem számítva részvételét a különböző csoportos tárlatokon, nemzetközi eseményeken, mint például a Pristinában rendezett Manifesta 14-en.2 Míg Pristinában a Fatih Sultan Mehmet Han Hammam adott otthont a teljes teret behálózó alkotásának, addig hasonlóan rendhagyó a helyszíne egyéni kiállításának a koppenhágai Cisternerne-ben. A 19. században kialakított 4300 m² alapterületű, föld alatti víztároló több évtizeden keresztül látta el ivóvízzel Koppenhágát. Az 1981-ben használaton kívül helyezett létesítményt 1996-tól különféle kulturális események rendezésére használták, 2013 óta pedig a Frederiksberg Museum részeként kortárs művészek kiállításainak ad otthont.

Tovább a balkon.art cikkére >>>

 

Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költővel, a Nemzet Művészével nyolcvanhatodik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Nehéz dolognak tartja az írást, nem mindig megy könnyen. Sosem ontotta magából a verseket, viszont amit létrehozott, azt mindenestül vállalja. Tehetetlen aggodalommal figyeli a világ történéseit, dolgaink rossz irányba tartását. Mára kissé gyöngült a hangja, de az igazságérzete erős maradt. Életrajzi kötetén dolgozik, reggelente örül a napfénynek, imádja az unokáit.

Tudta, hogy a megyei kulturális örökség része lett?

Igen? Bekerültem a kecskeméti kajszibarack és a kalocsai népművészet közé? Pedig nem vagyok olyan édes, mint a kajszibarack, és nem vagyok olyan cifra, mint a kalocsai népművészet. Nem azt mondom, hogy keserűbbé és fakóbbá váltam, hiszen az évek teltével szaporodnak az ember ízei, de bizony jócskán kopnak is.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

 

Maróti Attila / Fotó: Prokl Violetta

Itt nem kell azzal foglalkozni, hogy ennek a rendőrnek miért van az egyenruhája alatt latex alsónadrág, miért van a körme pirosra kifestve, miért jelenik meg aztán parókában és női ruhában, miért lesz bedrogozva…

A járvány miatt többszöri nekifutásra, az idei évadban sikerült bemutatni a tatabányai Jászai Mari Színházban Joe Orton Polgárkukkantóját, amelynek eredeti címe: Amit a lakáj látott a kulcslyukon át. Match őrmestert Maróti Attila játssza benne, vele beszélgettünk.

Már 25 éve a pályán vagy; főleg Tatabányán, de az ország számos más színpadán is temérdek előadásban szerepeltél, mégis elég kevés adat található rólad az Interneten. Miért?

Valószínűleg azért, mert én soha nem akartam sztár vagy híresség lenni… Pedig lett volna rá lehetőségem, éreztem is néhányszor az alkalmas pillanatot, de valamiért, mindig más miatt, inkább nem forszíroztam.

Zárkózott ember vagy?

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

 

Kiss Zoltán Cím nélkül Fotó: Olajos Ilka

A falakon színes, nagy méretű táblaképeket láthatunk elegáns, szellős elrendezésben. Olyan műveket, amelyekről elsőként az juthat eszünkbe az erőteljes festői gesztusokat látva: Milyen jó, hogy a festészet még él! De ugyan miért gondoljuk azt, hogy meghalt? Ugyan miért kiáltjuk ki újra és újra a művészet végét?

Egy évvel ezelőtt Velencében, a Fondazione Pradában (Ca’ Corner della Regina) volt egy nagyszabású tárlat, amit Peter Fischli rendezett. A Stop Painting címet viselő kiállítás a festészet végének másfél évszázados történetét mutatta be egyfelől egy kronologikus narratíván, másfelől a festészet klasszikus hagyományait megkérdőjelező vagy egyenesen a létjogosultságát megtagadó művek tematikus csoportosításán keresztül.1 A Fischli által megalkotott narratíva öt olyan radikális szakadáspontra mutatott rá, amelyet a technológiai és társadalmi változások hoztak létre, s amely nyomán az addig folyamatosnak tűnő történet szétszakadozott, egyúttal dinamikussá vált.

Tovább az ujmuveszet.hu >>>

 

A romániai és a magyarországi mozikban is vetítik Lakatos Róbert legújabb dokumentumfilmjét, a Ki kutyája vagyok én?-t. A kolozsvári rendezővel a film elkészüléséről és fogadtatásáról beszélgettünk.

Lakatos Róbert 14 év után a Bahrtalo! után ismét egész estés mozis alkotással jelentkezett: a Ki kutyája vagyok én? premisszája, hogy a család kedvencének, Talpas kuvasznak menyasszonyt kell keresni, mielőtt kiöregedik – ám a film a kutyatenyésztés tematikáján keresztül szatirikusan a román-magyar viszonyról, az erdélyiség, a nemzetiség kérdéséről is szól.

Már az első két-három percben egyértelművé válik a néző számára, hogy szatírát fog látni. Azt azonban nehezebb eldönteni, hogy mi volt számodra a kiindulópont. Tudtad, hogy nemzetpolitikai kérdéseket akarsz játékosan taglalni, vagy adott volt az a helyzet, hogy Talpasnak menyasszonyt kell keresni, és egyszer csak a két téma kezdett találkozni vagy összecsúszni?

Nemzetpolitikai filmet akartam csinálni, és a Talpas története meg a személyes történet sokkal később jött be, csak azért, hogy legyen egy személyes szál, amire fel lehet fűzni ezeket a problémákat. A kiindulópont az volt, hogy hallottam, egyesek megpróbálnak kitenyészteni egy erdélyi magyar kutyafajtát, a „gyimesi kalibakutyát”. Legalábbis én úgy értettem, hogy azt akarják. Pár évre rá kiderült, hogy letettek erről a szándékukról, mert úgy gondolják, hogy a fajtatenyésztés zsákutca abban a formában, ahogyan az a kiállításokra vitt kutyák esetében zajlik. Teljes mást értenek fajta alatt, ők nem küllem alapján határozzák meg a fajtát. De addigra én már elkezdtem kutatni, és megtudtam, hogy a nemzetközi szabályozások szerint lehetetlen, hogy egy fajta, amit magyar közegben, de Romániában tenyésztenek ki, magyarnak minősüljön. Itt éreztem párhuzamot azzal, hogy hogyan kezel bennünket, mint kisebbséget a nemzetközi jog.

Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

 



Fotó: Henri Cartier-Bresson: Blackpool, July 1962 © Fondation Henri Cartier-Bresson / Magnum Photos

A fotográfia két nagy hatású, ám művészeti munkásságukban sok szinten radikálisan eltérő és olykor egymásnak ellentmondó megközelítésmóddal rendelkező alkotójának nyílik közös kiállítása Párizsban. Henri Cartier-Bresson és Martin Parr megkerülhetetlen alakjai a fotográfiának, akiknek egymást sem sikerült ki- és megkerülnie.

A két művész „kibékítésére” és munkásságuk összeegyeztetésére vállalkozó kiállítás a párizsi Henri-Cartier Bresson Alapítvány (Fondation HCB) legújabb kiállítóterében november 8-tól látható. A két művész munkájának egymás melletti bemutatása a látogatók számára megmutatja, hogy a két fotográfus között húzódó ellentétek talán mégsem annyira radikálisak, és sokkal finomabb hangolásúak a különbségek, csakúgy mint a fellelhető hasonlóságok is.

Tovább a punkt.hu cikkére >>>

 

kabai lóránt Fotó: Balogh Ádám

 

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Páratlan művész hamvait vesszük most körül. A neve Kabai Lóránt volt, amelyet ő szerzői névként csupa kisbetűvel használt, előbb az ékezeteket is aszketikusan leborotváló k.kabaı lorant alakban, később egy szerkesztővel való beszélgetés hatására az összes ékezetet visszahelyezte nevébe, és lett k.kabai lóránt, még később elhagyta a k. (előnév rövidítésének látszó) járulékot, amit névvesztés című írásával kommentált, és simán kabai lóránttá vált az irodalmi mezőben is, de végig megmaradt kisbetűsnek. Volt ebben a kisbetűsségben szerénység, alázat, a tisztaság utáni vágy, megdöbbenés a világ működésén és ellenállás azzal szemben, öndestrukció.

Kabai Lóránt 1977. március 23-án született Miskolcon, s gyermekéveit a város agglomerációjához tartozó Ongán töltötte, Málik Rolanddal, tizenegy éve elhunyt költőtársával ők ketten voltak az ongai csillagok. Amikor megismertem, Miskolcon a Kossuth Lajos Gimnáziumba járhatott, s művészi pályájára az Új Bekezdés irodalmi-művészeti csoportban szocializálódott, amelynek Vass Tibor volt a vezető egyénisége. Lóri afféle csodakamasz volt, első kötetét, a holdfogyatkozást tizenhét éves kora körül adta ki az Új Bekezdés, fiatalabb volt akkor, mint Peer Krisztián a maga első kötetekor. Szerkesztette is az Új Bekezdés Időjelek című folyóiratának egyik számát, amely páratlan címmel jelent meg.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 

Rajzanimációs jelenet a Láthatatlanok című filmből  Fotók: A Láthatatlanok Produkció

Egyre kevesebben vagyunk, akik átéltük, s már képesek voltunk fölmérni 1956 jelentőségét, nevezetesen, hogy egy kis ország meg tudta rázkódtatni – szovjetunióstól – az egész kommunista blokkot. A világ haladó egyharmadát, ahogy az öntelt szlogen hangzott. 

Ha a háború befejezésétől számítjuk a kommunista diktatúrát (aligha túlzás, hiszen nyilvánvaló volt, Európa melyik oldalára kerültünk), akkor egyetlen évtized alatt szertefoszlott minden nemzeti, társadalmi, politikai illúziónk haladásról, egyenlőségről, szabadságról, demokráciáról. A nemzet majdhogynem egységes gyűlölettel fordult szembe a zsarnoksággal, lázadt föl függetlensége elárulói és megrablói ellen. Tiltakozott, majd fegyvert fogott „az épülő kommunizmus nagy országának” imperialista hadseregével szemben. Reménykedve a reménytelenben. Reménykedve a mindenkor cserbenhagyó Nyugatban, a klasszikus demokráciák értékrendjében. Ismét megtapasztalhattuk: egyedül vagyunk; a túlerő vereségre ítélte szabadságmozgalmunkat.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

Süllyedő várakozás

Edvard Munch: Önarckép. Ágy és óra között. Olaj, vászon, 149,5 x 120,5 cm; Munch Museum, Oslo

Vannak képek, amikre akkor sem figyel oda, ha már nem először találkozik velük az ember. Kamaszkoromban mindig csak átlapoztam Munch fekete-fehérben közölt önarcképét, a Művészet kis könyvtárának füzetében. Aztán az évtizedek alatt lassan, mintha csak egy láthatatlan csőtörés lenne, elkezdett szivárogni, alakot ölteni bennem a festmény. Ahogy ez a szánalmas, tartását vesztett, kopaszodó idős ember ácsorog a nyitott ajtóval alig takart nagy állóóra és a rikító, csíkos takaróval borított ágy között. Jobb keze akárha ökölbe lenne szorítva, pedig csak kényszeresen hajlítja hátra az ujjakat. Sérült bal kezét viszont lazán leengedi, nyilván fogni is alig lehet vele. A bal lábával kissé előre lép, talán hogy a nadrágot eltartsa magától; lehet, bevizelt éppen. A szemeit (azokat az elszíntelenedett, apró szemeket) lehunyja, mintha kibírhatatlan volna elviselni a rázuhanó fényt, ami a lába előtt tükröződik a padlón.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

 

Cséby Géza

Egy készülő interjúkötetből közlünk most egy első részletet. Az interjúk alanya az idén 75 éves Cséby Géza író, költő, műfordító, irodalomtörténész, lapunk szerkesztőbizottságának tagja, az élő Zala-lexikon, aki nem mellesleg állandó szerzőnk, kedves barátunk.  A beszélgetőtárs Szálinger Balázs.

Sz. B.: Gyerek voltál még, amikor az ötvenes évek zajlott, illetve 1956 történt. Milyen benyomásaid vannak arról az időszakról?

Cs. G.: 1956-ban elég érdekes hangulat alakult ki a városban. Szekeres Zoárdéknak volt egy rádiós boltjuk. Pontosabban javító volt, szerviz. Bevitték a rádiót, és… akkor még lehetett javíttatni a rádiókat. Náluk volt az első televízió is, ott, a boltban. Nagyon nagy dolog volt.

Tovább a pannontukor.hu cikkére >>>

 

Szeifert Natália

A fekete térben mindössze néhány fenyődeszka áll a színészek rendelkezésére, ezzel kell mindent megmutatni. – A hónap szerzője, Szeifert Natália írása a Forte Társulat előadásáról, amely Misima Jukio több egyfelvonásosát illeszti össze.

Misima Jukio a legellentmondásosabb írók egyike, egyben az egyik „legnyugatiasabb” is azok közül a japán szerzők közül, akik főként anyanyelvükön alkottak és nem hagyták el végleg a szülőföldjüket. Nemcsak író volt, hanem színész, testépítő, katona, hadvezér is. Lázadó figura, aki vonzódott a nyugati kultúrához, a hagyományos japán műfajok megújításának lehetőségét látta benne, nyelveket tanult, utazott, irodalmi felolvasásain úgy nézett ki a háromrészes öltönyeiben, mint egy nyugati bankár, közben konzervatív nacionalista nézeteket vallott, a császárságot tekintette egyedül üdvözítőnek Japán számára. Kiválóan forgatta a japán kardot, megalapította a Tatenokai (a pajzs szövetsége) nevű magánhadseregét. Halálát is elvei határozták meg, szeppukut követett el a japán honvédelmi erők főparancsnokságán, miután követeléseit felolvasta.

Amikor tudomást szereztem a Forte Társulat Az égő ház című előadásáról, az első gondolatom az volt, hogy Misimához talán nincs is jobb út, mint a színdarabjai, és talán Misimánál sincs jobb szerző azok számára, akik esetleg most ismerkednének a japán kultúrával.  

Tovább a litera.hu cikkére >>>

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal