VideóA Kincskereső videója Keresés a honlapon: |
Próza
Tizenegy óra két perc volt, amikor a szomszédban megkondult a nagytemplom toronyórája. A főúr Anna tekintetét követve irány változtatott a konyha felé menet. Elégedetlenül igazította meg a fehér kendőt balján. Kinyitotta a falióra keskeny szekrényének ajtaját, s visszább tolta a nagymutatót. Jobbjával combmagasságban hessegető mozdulatokat tett, így jelezte a lánynak, hogy ideje lenne odébb állnia. Anna kelletlenül ellökte magát a barna faburkolatos faltól, amelynek támasztásával töltötte az utóbbi negyedórát. Lábai elnehezedtek, mereven lépkedett, mint egy fababa. Gyomra fájt az erős ételszagtól, amely teljesen átjárta a helyiséget. A fiatalurak ma este marhapörköltben fogadtak. A kenyeres fiú szerint fejenként a nyolcadik adagnál jártak. Ma este ő is csak kibicelt, hiszen sem galuskát, sem kenyeret nem fogyasztottak a bajnokok. A társaságukban ülő kisasszonyok, Ilonka és Marietta, már abbahagyták a tettetett érdeklődést; ők arcvonásaikat versenyeztették: ki tudja jobban elleplezni a nyakba csorgó pörköltszaft és a fogakba akadt húscafatok láttán fel-feltörő undort. Fehér csipkés zsebkendőjükkel legyezgették az arcukat, néha bele-beletemetkeztek az orgonával illatosított damasztba. Hiába, a mocskos tányérok felől lengedező zsír- és a szalonkabátok alól kipöffenő izzadtságszagot már nem nyomhatta el semmi.
A félelemből lép át, ábrázatának folyamatossága inkább látszat. Munka közben a megsemmisülésig kúszik a létrán. Fejen áll a kövön. Homokbuckák határozzák meg a bennük eltemetet embert. Akik jönnek, azok mélyebb értelemben inkább csak formák. Hibrid csillagok a tolerancia megvalósulásáért. Egérfogók csattannak támogató részvéttel. A madarak verset írnak, korábban hőstetteket hajtottak végre. Meggondolják, hogy nem akarnak-e visszalépni. Bizonyíték nélkül teljesítenek kérést és parancsot. A szétdúlt kanyarban botrány készül. A gubancos fű izzad, elvesztette a szemüvegét. Sőt azonnal meg is jelent rajta a bokrokkal benőtt vizesárok. A nagyok közül való, embert rajzol látlelettel, többször elszalad megnézni az emlékművet. Ennek az érzésnek a kényszerét csak durva mozdulattal érzékeltetheti. Rátámaszkodott, kiszámíthatatlan és zárt volt, bármiféle jelentést is hall, érzékel, meghaltak körülötte. Anyanyelvünket feltöltjük az érdeklődés küszöbéig. Szegény szürcsölők, rengésre lépők, a pipa szétesik, És a nevek, melyek valaha is megszülettek.
Az asszony főzött, Bódog újságot olvasott. Átböngészvén a faliórára meredt: fél tizenkettő. Tizenkettőkor ebéd, utána alvás, tévé, vacsora. Nagyjából ennyiből állt a napi program. Sétálni, szomszédolni nem szeretett. Pedig nyugdíjas létére ugyancsak ráért. Kedvére barkácsolhatott volna, esetleg kertészkedik, malacokat nevel. Ehelyett inkább a nappaliban csücsült, nézte a tévét, és nosztalgiázott, Régente bizony nem ért rá unatkozni. Előbb a tanulás, majd a munka miatt, bár az átlagnál sohasem vitte messzebbre. – Rá se ránts! – vigasztalta „barátja”, a jólfésült Győző. – Katonák nélkül a tábornok se sokat ér. Bódog arcára könnyű felhő röppent. Már az általános iskolában is együtt nyomták a padot, ugyanabba a lányba szerettek bele, és egy sportterembe jártak edzeni is. Csakhogy a leány Győzőt választotta. Győző volt a bajnok, az iskola s a karateklub példaképe, aki mellett Bódog egyre hátrább szorult. A fiú csak nyelt, nyelt, mosolyba gyűrve tehetetlen dühét. Aztán az élet szétfújta őket. Győző egyetemre, ő egy autószerelő műhelybe került. De a szívében ott maradt a tüske, és az azóta is szúrja, adósnak érzi magát, amiért sosem sikerült revánsot vennie. Elsősorban Győzőn, hiszen többnyire miatta futott holtvágányra. Megölte a hitét s talán a jövőjét is, még mielőtt kinőtt volna a bajuszuk.
Szegény Csabika! Úgy látszik, rohamosan öregszem vagy várom a világvégét én is, de egyre több olyan esemény jut eszembe a múltból, mikor bután láttam. És ezért bután is ítélkeztem. S most jó volna megkövetni azokat, akiket tükör által és homályosan láttam. Mert miért is ne lehetne az utolsó ítélet előtt egy saját utolsó ítéletet kezdeményezni. Vagyis csak menni. Menni magam után és gondolni arra, aki szembe jut. Megnézni újra. Hiszen talán épp’ ezért jut eszembe. Csabika, ahogy ül, és rejtetten ugyan, de maszturbál. És kék a szeme alja. Mert bizonyára otthon is ezt teszi. Mert az apja neveli és biztos kurvázik, és akkor a kisfiú is csinálja, amit lát. Fújj! Pedig hát szegény gyerek kezdetben csak otthon akart ébren lenni. Nem azért rázogatta, mert magányos volt és némi örömhöz akart jutni. Nem. Csak ébren akart maradni. Félt a csöndtől, nyugtalanította az apja nyugodt légzése. Mert ez volt, ilyen volt akkor is, mikor reggelre az anyja elment. De most már résen akart lenni, készenlétben, ha az apja is el akarna menni. Akkor már ébren legyen, és tehessen ellene valamit.
Akkor hullottak le a fákról az utolsó, sárga levelek. Leszállt a metróról, és egy kopasz, rosszarcú férfi utána kiáltott: – Magyar vagy? – Igen – mondta rezzenéstelen arccal, de azért egy picit megijedt. – Hála istennek! Közeledett hozzá, de fogalma sem volt, miért. Amúgy sem hitte, hogy szóba kellene állnia egy ilyen alakkal. – Az édesanyám fenn van a jegyautomatáknál, de nem tudunk telefonon beszélni, mert túl nagy a zaj. Ha már úgy is arra mész, segítenél neki? – Ja, igen, persze. – Köszönöm, nagyon kedves vagy! Felment a mozgólépcsőn, és azonnal felismerte a hölgyet. Nem volt nehéz, ő volt az egyetlen, aki értetlenül állt a járat közepén. *
,,A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,
Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlenegyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.
Közvetlen összehasonlítást tett, lepillantott a világűrbe Fürgén mozgott a meleg, nedves időszakokban. Szétszedték (lásd a mikroszkóp alatt), sejtszerkezetek világítottak, álmaiban ezt a képet (…), meg a nyílhegyeket. Teleszkópszerűen egymásba tolta a kezét. A tenyere kicsúszott az ujjai közül, az ujjai beékelődtek a fogai közé. Részt vett valami adatbázisból való alapegyeztetésen. Gömb alakú üvegfúvó fejjel. A következő ciklus az igazolás. A forró üvegcsepp dagadt a tüzes lehelettől. Karikába tette a karját meg a lábát, jelzett, hogy a jelenet elkezdődött. Karikává hajlították a ló lábát az ügetéssel kapcsolatos koncepciók. A FILOZÓFIÁBAN KETTEN LAKNAK EGYMÁSSAL SZEMBEN. Sose felejtem el, velünk járt iskolába egy tanyasi fiú, 1960-at írtunk. Nagy szegénység volt mifelénk akkoriban. A tanyasi kisfiú mindennap jó nagydarab háziszalámit hozott uzsonnára. Szünetben csorgott a nyálunk, amikor előttünk beleharapott. Vérpiros, vastag kolbász volt. Pirosra maszatolódott tőle a kisfiú szája. Mi meg szédültünk az éhségtől a tízórai szünetben. Hárman voltunk cigánygyerekek az osztályban. Egyik szegényebb és éhesebb, mint a másik. Azon törtük a fejünket, hogy kéne a kisfiútól szerezni egy kis darab kolbászt. Tudtuk, hogy ha kérünk tőle, úgysem ad, mert nem barátkozott velünk senki, ő sem. Olyanok voltunk a suliban, mi hárman, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Na, valamelyikünknek, nem emlékszem, kinek, eszébe jutott, hogy bele kell kötni a kisfiúba, úgy tenni, mintha meg akarnánk verni. Egyébként eszünkben se volt ilyesmit tenni, de a megfélemlítési módszer bejött! Az egyik cigánygyerek a kis tanyasi fiú mellett ment el, és szándékosan nekiütközött, mintha véletlenül történt volna. Aztán a kis tanyasi gyerek megszólalt:
Á.-nak
A páciens egy idő múlva odamegy az ajtón kikukkantó nővérkéhez és kvázi keresztrejtvényt fejtő, de igen figyelő őre, őrzője, barátnője nagy megrökönyödésére nagy patáliát csap, csinál, okoz vagy már mit tesz. Elég az hozzá, hogy a páciens ezzel hozzájutott a nővérkétől ahhoz a vigasztaló információhoz, hogy hiába jelentkezett be vizsgálatra éppen három hete, a többi itt várakozó (mintegy harminc) páciens is ugyanezt tette, és ugyanezt az időpontot kapta a doktor úrtól.
A padlón guggol, onnan pillant fel rám. Feltette a nagy kérdést, és várja a választ. Rezzenéstelen maradok; nem hagyhatom, hogy olvasson a gesztusaimból. – Na? – kérdi. Ívbe húzódik a bal szemöldöke, ahogy féloldalasan néz. Lassan lehajtom a fejem, épp csak annyira, hogy a szemüveg kerete felett nézek rá. Talán összehúzhatom a szemöldököm is, csak ne vegye haragnak. Igen, azt hiszem, egy félig-meddig összevont szemöldök még nem szolgál a szándékommal ellentétes célt. Határozott pillantást kölcsönöz, de nem jelent kinyilatkoztatást. Kivárásra játszom, hátha magától eláll a tervtől.
Nem érzek semmit, csak a zsibbadást, ami lassan kúszik végig a testemen, a lábujjamtól egész a homlokomig. Befészkeli magát a fejembe, ráül az agyvelőmre, onnan indítja csápjait skarlátvörös szívemhez. Évekkel ezelőtt kezdődtek ezek a zsibbadások. Majd negyedévente jöttek. Lassan kúsztak be a hétköznapokba, mint egy kortárs szonáta disszonáns hangjai az andante tételbe. Aztán, accelerando. Felgyorsultak. Úgy kéthetente ismétlődtek. Da capo al fine.
Megyek, mondta. Hová? – kérdeztem. EL, mondta. Ezt követően jelent meg az artéria a szív közepében. Az idő sejtjei összetorlódnak. A sejtek tárcsáznak, a készülékek jeleket adnak. Lenyeli a mobilt, megrágja, a letöltéseket kiköpi. Összehúzódik, a térfogata kisebb lesz, száraz és repedezett. Törött fogaival szétrágja, öklendezik, liheg. Csökken az atomok közti tér. Este hosszan nézi Istent. Isten bekapcsolja a számítógépeket. Alábecsüli az érzelmi színezetű homályos reggelt. Sárga fényt lobogtat az ablak. Letépi, megkóstolja, kiköpi, mint egy darab spenótot. Macskaszem szúr, karmok a levéltelen fán, átértékelik a civilizációt. Keréken lovagol, elkezdi a vizsgálatot, páratlanul sok a nagy betű. Bejelentkezés. Az óvatosság jámbor embercsontváz. A kalóriatartalom kora hajnalban, égő érzés, kattogás. Tapos, ágakat tör, a lerakódások körül összegyűlik a víz. Fajmeghatározó képesség, fájlmeghatározó, koponya meghatározó. Felhúzza a talpát. Felszeletel néhány gerincest, egeret, halat, patkányt, kellemes helyet csinál nekik. Színjáték, kutyajáték, csaholás. A lépcsőház középpontja felé. Internet, mozaik játék, az apró csontok kirakosgatása. Reklámnak tűnik ilyen zenére táncolni. Lehunyja a szemét, legyint, köszön, köp. Legyőzlek, ha beledöglesz. Megint. KÖZÖD? – kérdezi. Inkább maradok. Újra döngeti az ajtót. Anyaság és vétkes tankok. Évike összerakja a halottakat, nem beszélnek, a gyerekcsinálást is félbehagyják. (Ugyanolyan a fejkendője, mint a bugyija.)
Ottó anyagi állapota megromlott az utóbbi időben. Az állásából elbocsájtották. Pedig jó munkatársnak számított a postán. Munkanélküli segélyt kapott. Enikő, a felesége titkárnőként dolgozott nyolc órában. Az ő keresete kellett a kettejük biztos megélhetéséhez. Ottó nem volt iszákos vagy kocsmába járó ember. Szerette a könyveket. A tévében manapság jó műsort már nem látott. Szerette Shakespeare-t. Meg Dosztojevszkijt. A zenéért is rajongott. Főleg a beat zenéért. Ottó a neten néha hangosan dübörögtette a zenét. A szomszédok panaszkodtak. Enikő nagyon szerette az urát. Mióta Ottó munkanélküli, alig jártak el kikapcsolódni, szórakozni… Bánata volt. Enikő tulajdonképpen nagyon sajnálta, habár ő otthon is le tudta magát kötni… Sokat járt könyvtárba. Enikő nem szeretett annyira olvasni. Ő nagy zenerajongó volt. Szeretett koncertre járni, de az utóbbi időben nem tehette. Enikő munka után csak netezett és tévézett, míg Ottó olvasta az aktuális, kikölcsönzött könyveket… Mikor egyik este ágyba bújtak, Ottó nagyon a gondolataiba mélyedt…
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.
Történt egyszer, hogy Szindbád, a rendkívüli, ki a nőknek tett feledhetetlen szolgálataiért jutalmul, s az általa okozott csalódások fejében büntetésül végleg meg nem halhatott, egy forró nyári nap délutánján lelökte magáról a foszladozó szemfödelet, s kisétált kriptájából. Jól választotta meg az időpontot. A temetőben csupán egy valóban bánatos özvegy sírdogált, s csak itt-ott korzózott néhány öntelt idős dáma, kik kerti szerszámokkal felfegyverkezve, látszólag testi kínok által gyötörve, ám lélekben polkát járva ünnepelték a túlélést. Szindbád utóbbi száz évben már csak a közelben keresett bukott angyalokat – így is oly sokan voltak, hogy egy idő után nem győzte vigasztalásukat: élveteg szépasszonyokat, akik már rég nem harisnyakötőjükre, hanem egyenesen habtestükre hímezték a Puskin-sorokat, színi növendék kisasszonyokat, a jövendő híres énekesnőit – szépek voltak, mint a mezei virágok, s oly sokan is teremtek –, ezúttal hosszú utazásra szánta el magát. Mióta meghalt, nemigen hitt az álmokban, ám egy hónapja újra és újra visszatérő rémlátomás kínozta: minden éjszaka változatos módokon – vonattal, léghajóval, szakadt konflissal – menekült egykori szerelme, Magda elől.
Anyám – Ilonkám, megkaptam. – A gyerek majd leszalad érte, Ancsa. Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel… Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád? – Én is vagyok valaki a családban. Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe, mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.
Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani. Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.
2022-ben befejezték az új űrbázis építését, és elnevezték „World United”-nek, azaz Egyesült Világnak. Igazán álszent keresztelés volt, tekintve, hogy három éve tartott a NATO-Orosz hidegháború. Szerencsére csak pár ijesztgető fegyveres összecsapás történt addig, mindkét fél tudta, hogy egy nagyméretű, nyílt ütközet az atomkorban bolygóméretű pusztuláshoz vezetne. 2024-ben az állomást vakító fény öntötte el, és hatalmas robaj kíséretében nem messze tőle megjelent egy idegen tárgy. Utána csak egy helyben lebegett, és valamiféle jelet sugárzott. A mérete viszonylag kicsi volt, belefért volna egy háromszor három méteres dobozba, így sejteni lehetett, hogy nem valami űrhajó volt, hanem drone vagy szonda. Bevontatták az állomásra, de felsőbb utasításra nem nyithatták fel, mielőtt a Földre értek volna vele.
Megjött a tavasz. A telet, Špiró kivételével, mind túléltük. De senki sem vette észre, hogy már nincs közöttünk. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, és csak a saját maga számára ismert (vagy ismeretlen) okokból búslakodott, sírt, vagy nevetett, hintázta magát előre-hátra. Szegény Špirót valami furcsa autóval vitték el. Teréza nővér azt mondta azoknak, akik elvitték, hogy ez egy NN személy. Nem tudja az adatait. Én majdnem megszólaltam, hogy ez a mi Špirónk, hogyhogy ismeretlen, hisz mindannyian ismerjük. Később megértettem, mi itt mindannyian, mind az ötvenöten, ismeretlen, névtelen, NN személyek vagyunk. Talán így mondják magyarul azt, hogy ismeretlen. Az, hogy mi mindannyian ismertük egymást, semmit sem jelentett ebben az országban. Talán azért, mert bolondok vagyunk. Van, ahol két tanúval bebizonyíthatod, hogy a ház a tied, itt ötvenöten nem vagyunk elegen, hogy igazoljuk, a mi Špirónk az, aki meghalt. Ha igazolni kellene, hogy én Mileta vagyok, ehhez ők ötvennégyen nem lennének elegen. Úgy látszik, mi valóban nem számítunk senkinek. Ha közülünk, ne adj Isten, meghal vagy megszökik valaki, azt sem tudjuk majd bebizonyítani, hogy élünk, ha már most nem tudjuk igazolni, hogy valaki meghalt közülünk.
Etelka és Robi tulajdonképpen boldog házaspár voltak két éve. Már eléggé kiismerték egymást. Etelka rosszul aludt az utóbbi időben. Pszichológushoz kellett járnia. Az gyógyszert javasolt. Ki is váltotta a javasolt tablettát. Ettől aztán valóban jobban aludt. De férje nem örült ennek. Mármint hogy neje gyógyszert szed… Aztán teltek a napok s a gyógyszer már nem segített semmit. Etelka újra álmatlanul forgolódott éjszakánként. Robi meg nagyokat horkolt. Etelka ilyenkor olvasott, zenét hallgatott. De nagyon szenvedett. Lassan ez az állapot Robi agyára is ment. Úgy látta, neki kell lépnie és cselekednie… Elgondolkodott azon, hogy Etelka keveset van a friss levegőn. Talán ha este sétálna? Egy este mikor Etelka a gyógyszert szedte volna be, Robi azt mondta neki: – Fuss inkább egy kört a ház körül! – De miért? 
|
