VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Próza
Az intenzív osztály gépei csendben tették a dolgukat. Miközben az ágyon feküdtem, mesterséges altatásban, a lélek titkos útjait jártam.
Kékesi aznap tíz perccel korábban ment el a munkahelyéről. Be kellett mennie a gyógyszertárba, és utána el kellett gyalogolnia a lakásába, ami már egy ideje üresen állt. Majdnem egy éve történt a dolog. Miután mindent elintézett, amit ilyenkor szokás, még le kellett mondania az újságot, a tévét, és a telefont.
Gyepesre gyógyult az udvar, könnyű megújulni ilyen időben. Hát köszöntelek, május, már jó vagy hozzám. A szőlő, a gabona igen szépen mutatja magát, bőséget remélek. Hogy féltettem a fákat, a tulipánokat Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól! Nehogy a tavalyi fagy jöjjön elő, ez járt bennem, mikor az első orgonák kinyíltak. Mint a lábatörött kutya, sántikálok csak egyre. Ha nekem volna szárnyam, biztosan a mennybe jutnék. Ezt mondta nekem gyónó-áldozó öreganyám, amikor a városba készülődtem: ne felejts el, gyerekem, ne felejts el bennünk! A hóesésben csörömpölő lovakat és szánkókat. A mezei és erdei utak, szérűskertek, utcák, templomok, legelők, delelőhelyek, erdőőri lakok mellé tűzött kereszteket, a madarakat, amelyek elérik a Százholdat, ahol a ritkás köd gomolyog, ahol a herceg erdeje kezdődik. Olyan közel van, hogy akár meg lehetne érinteni, át a szőlősorokon.
" Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van." /Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata 1. cikk /
Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, akinek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csináltak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
Diogenész elunta magát a hosszú ideje saját tulajdonú ingatlanát képező hordóban. Hanyatt feküdt, fázósan és meglehetősen mogorva kedvvel magára húzkodta vedlett birkaszőr takaróját. Két karját a feje alá helyezte, mintegy leplezve ezzel a párna hiányát. Hideg este volt, fázott és a pokolba kívánta a pillanatot, amikor öntelt büszkeséggel szegénységi fogadalmat tett. Unatkozott. Hol van már az idő, amikor beszólt a világhódító Alexandrosznak, mondván: Sanyi, ne takard már el előlem a napot! Régebben lehetett szórakozni, és ő tudott is szórakozni. Legfőképp szeretett városa, Szinopé népével.
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Billy kis híján keretéből szakította ki az ajtót, amint berontott az irodába. Nagy hévvel érkezett, alig tudta lefékezni magát főnöke íróasztala előtt. Légszomja volt és karjaival összevissza kalimpált az orra előtt, mint aki meghatározatlan irányba mutogatva akarja a szemben ülő figyelmét valami félelmetesen titokzatos dologra felhívni, miközben képtelen kinyögni akár egyetlen értelmes szót is, mintha egyszuszra kellene elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőle, s amit szinte lehetetlenség higgadtan szavakba foglalni. Mr. Harriot, a temetkezési vállalat tulajdonosa ijedten, ugyanakkor szemmel látható felháborodással fogadta rárontó alkalmazottját. Tenyerével sietve lefedte a telefonkagyló mikrofonját, nehogy a vonal másik végén meghallják a váratlan berobbanás okozta zajokat. Kegyetlen pillantást vetett Billyre, amiből a hevesen gesztikuláló szerencsétlen ember más körülmények között azonnali hatállyal történő elbocsátását szűrte volna ki. Az őt ért megrázkódtatás mindazonáltal nem engedte személyes sorsa miatti esetleges aggodalmát felülkerekedni. Szólni ugyan – egyelőre – még egy szót sem szólt, kétségbeesett hadonászásával azonban igyekezett főnöke értésére adni, tüstént fejezze be a telefonbeszélgetést, bárki lett légyen a vonal másik végén, mert közlendője egyetlen másodpercnyi halasztás sem tűr. Minden egyes fűszál az igazságba kapaszkodik. Bezáródik és átalakul és az emberek egymás arcába néznek.Kifordítják a kalapjukat, és átvágják a hasát. Évekkel azelőtt hang nélkül hívta, és érezte, hogy a helyén van. Rövid történelem a teremtés napján azokból a dolgokból. Később elkezdődött a hegy, és Zsófi. Egymás mellett az embertelen tájban. Még nincsenek emberek, mondta a kígyó, egyenlőre Ádámnak meg Évának bele kelleneegyeznie. Egymást kacajjal üldözik tovább. A történelem igazságait követve eljutott addig, pontosabban a zsebkendőjét zászlóként lobogtatva eljutott, jobban mondva belenyomódott a levegőbe, jobbra meg balra CSAVARGATTA A VONALAKAT, meg a köröket. Elvárható volt, többször vágott neki a hegynek. Kibontakozó szellemek jobbra meg balra. Körülöttünk, mondja, a levegő fénylik. A legjobb, ha egymásra gondolunk, mondja. Megtudta, hogy a lábnyomok közvetítenek. Nekiment, igaza volt, fellökte, sokáig állt ott.
Hazugsággal kezdte új életét. Furcsa… már, mint ez az új élet fogalom. Hogy miért? Hát, mert közvetlen a halála után kezdődött! Pontosan, az után a másodperc után, mikor is leszedték mell-kasáról a két forró tappancsot. Megkísérelték elektromos úton föléleszteni… dobálta testét, akár azok a hatalmas cetek a tengerpartokon. - És ő nem adta ingyen, küzdött, ahogy csak bírt, míg vé-gül fölébredt… Csak valahogy máshogy! Hálából letakarták egy könnyű, tisztítószer szagú fehér lepedővel. Hallotta kattanni a villany-kapcsolót a bejárati ajtónál, és megszűnt az az enyhe remegése a fénynek, ami annyira idegesí-tette. Vászonnal a fején nyugodtan feküdt, nem is vett levegőt…
Már megint egy folyosón találta magát. Újabban folyton egy folyosón találta magát. Ha az elmúlt napokban történteket valami alapján részekre, mondhatni, fejezetekre kellett volna bontania, talán az lett volna a legkézenfekvőbb aspektus, hogy megint egy teljesen másfajta folyosón találta magát. Ez a folyosó rikítóan fényes volt, amit tovább erősített, hogy minden falon olyan fehér volt a burkolat, mintha csak most vették volna le róla a védőfóliát. – Itt nincsenek terminálok – szólt mintegy megtörve a csendet a tiszthez. – Hogy mondta? – Az űrállomáson valahány méterenként el volt helyezve egy terminál, azt gondoltam volna, hogy ezt a koncepciót az űrhajón is folytatták.
Nagyon sok mondást ismerünk, melyeket híres, vagy esetleg hírhedt elődeink hagytak ránk, gyarló utókorra. Azonban nem is gondolná az emberfia, meg a lánya, hogyan is születtek meg e nemes gondolatok. Sőt! Jó néhány esetben még a halhatatlanná vált idézet is másképp hangzott el, de a történetírók mindig is a lojalitásukról, és diszkréciójukról voltak híresek. Hja! Ők is pénzből éltek. 1. Ezért köszöntötte úgy, hogy „Vakmerőség”, meg hogy ez az ő szemében tudomány és kémia, meg hogy áll az utcasarkon és cigarettázik, és az arca csupa festék. Létezik egy könyv ami meg akarja menteni, az igazságosság tartja fenn. Érzik magukban, ez a kezdet, fegyvercsörgés, a gólemi képességeket megtagadták tőle. 2. Lökdösik, csak annyira létezik, amennyire megkedvelte, anélkül hogy egy szó hangot is adott volna. Kérem az igen tisztelt félkarú szakértőt, mondta, akinek lobog a haja, és női néven mutat
„Az embert ez tartja a pályán, nem a gravitáció” – írtam 2016-ban egy táblaképhez, amelyen a NYELVTAN szót sok-sok szívvel rajzolták körül a gyerekek. Bolond pedagógus, mondta annak idején az ilyen szituációk alkalmával édesanyám, aki szintén zenész, vagyis pedagógus volt. A tanárember úgy van összerakva, hogy húzza az igát, nyög, jajgat vagy éppen némán tűr, aztán kap egy kedves rajzot, s minden elsimul, a világ bűnei meg vannak bocsátva. Ezt nem fogod elhinni, Anya – mondta tegnap a nagyfiam munkából hazajövet, s szégyellős mosollyal előhúzott egy nagy köteg papírlapot. Egy teljes alsós osztály köszöntötte rajzokkal és kedves jókívánságokkal születésnapja alkalmából. Látszott rajta a nagy öröm, de egyelőre nem tudta hová tenni ezt a számára teljesen szokatlan dolgot – ahogy azt is furcsállotta annak idején, hogy én minden egyes gyerekrajzot gondosan elteszek, s ugyanolyan becsben tartom, mint amit tőlük kaptam.
Szabadkán bolyongtam álmomban. Nem lehetett véletlen e csillogó csillagok közötti bolyongásom, hiszen pár hete jelent meg a novelláskötetem, amely kilenc Szabadkához kapcsolódó történetet és három verset kínál annak, a kezébe veszi munkámat, és beleolvas. Az álmok világa más, mint ez ébrenlété. Egyszer jártam Prágában is.
Egyik oldalról úgy gondolta, hogy végre kapott valamit, amitől úgy érezte, hogy valóban egy űrutazó csapat tagja. Kapott végre egy egyenruhát. A másik oldalról szemlélve viszont számára ez az egyenruha inkább szabadidőruhára hasonlított. Sőt, ha jobban belegondolt, leginkább utcán nevelkedő suhancok és maffiatagok által hordott szabadidőruhára emlékeztette. De nem volt ideje kigyönyörködni magát az öltözékével kapcsolatban. Már nem mintha képes lett volna rá, mert a hálókabinjában nem volt tükör; de ha lett volna, akkor sem lett volna ideje magát nézegetnie. Ellökte magát a plafontól a szoba ajtaja felé, majd mikor azt kinyitotta, a szélébe kapaszkodva kilökte magát a folyosóra. Hangos puffanással ért földet, de különösebben nem ütötte meg magát; tudta, hogyan kell fájdalommentesen érkezni a padlóra, amikor beér a működő gravitációs mezőbe. Az elmúlt pár órában arra jött rá, hogy időt és energiát spórol azzal, ha nem próbálja magát függőleges helyzetbe állítani, és talpra érkezni; hanem az is elég, ha egyszerűen berepül oda, ahogy éppen sikerül, és miután lezuhan, már sokkal gyorsabban feltápászkodik. Leporolta magát, bár ennek inkább csak gesztus-jellege volt, mivel az űrállomás folyosói meglepően tisztán voltak tartva. Talán az is segített ebben, hogy az űr kellős közepén nem szokott homokot és port hordani a szél.
Az elvált asszony alakja láthatatlan mendemondákból szőtt, titokzatos fátyollal van borítva. Időből font nehéz rétegei puha öleléssel leplezik az asszonyi lélek feneketlen kútjában rejtőző titkait. Akárcsak az aranybarna szemű, elvált asszonyként élő Fehér Emíliáét. Hajadonként nap mint nap hallgatta a magában csak varjaknak nevezett, hatalmas gyékénykosaraikat biciklire pakoló, mesék boszorkányaira emlékeztető, faluról falura járó, kontyaikat fekete kendő alá rejtő kerítőasszonyok babonás tanácsait, amint a kék hegyek csendjében álmodó leányoknak apró csecsebecséket árulván megsúgták, hány imát mondjanak, hányszor térdeljenek, hányszor fésüljék át hosszú, selymes hajukat éjjelente, hányszor sétálják körbe pontban éjfélkor a templomkertet azért, hogy a Teremtő végre elhozza a nekik szánt embert.
Selejteztem ma az egyik tárhelyemen. Dokumentumokat egyesítettem, a fölösleges dolgokat töröltem. Átszerveztem a mappákat. Ami hiányzott, feltöltöttem a gépemről. Rendszeresen végzem ezt az unalmas, ám feltétlenül szükséges tevékenységet, mégis újra meg újra ott tornyosul előttem a kásahegy, amin át kell rágnom magam. Ha nem csak így virtuálisan létezne mindez, már rég úgy nézne ki a lakás, mintha afféle gyűjtögető lennék, aki plafonig érő oszlopokba rendezi a papírjait, s az így kialakult labirintusban oldalazva közlekedik. Hiába a folytonos felülvizsgálat, fél év alatt újra képes vagyok elhasználni a rendelkezésre álló keretet. Pedig több email-címem is van, s tematikusan töltöm fel az anyagaimat: egyik Drive-ban csak az óravázlatok, könyvek, dolgozatok, érettségi feladatok vannak, a másikon a portfóliók, régi főiskolai és egyetemi szakdolgozatok, beadandók, a harmadikon a tárcáim, a negyediken mások írásai és így tovább. A családi fotók miatt már kénytelen voltam nagyobb tárhelyet vásárolni.
Sosem voltam valami jó tornász, éppen ezért lepett meg a mai álmom: gyertyaállásba mentem fel! Először csak a derekamat támasztottam meg két oldalt a kezemmel, aztán szépen egyre magasabbra emelkedtem, s a kezeim már valahol a mellek vonalában voltak. Egyenletesen vettem a levegőt, a lábaim szépen, párhuzamosan álltak, térd egyenes, comb feszít, lábfej nem pipál. Még a középiskolai tesitanárom hangját is hallottam közben. Ó, nekem ezt ébren is meg kell próbálnom!
Az orvos rosszallóan nézegette a leleteket, majd egy kiadós fejcsóválás után végre megszólalt: – Lali bá! Mondtam már magának, hogy a tüdeje nem bírja már a füstöt. Muszáj lesz leszoknia. – Szokik a fene le! – válaszolt az öreg. – Erre a kis időre már minek?! – Tudja mit? Kipróbálunk egy újfajta terápiát – folytatta az orvos, miközben közelebb ült a számítógéphez. Hosszasan gépelt, de az öreg nem zavartatta magát, csak türelemesen ült és várt. Egy jó staubra rágyújtott volna már, de amúgy megszokta, hogy lassan mennek a dolgok a faluban. – Két hét múlva jöjjön vissza kontrollra! – Oszt’ akkó’ nem ad végül? – Micsodát? – Terápiát, vagy mit. – Azzal ne tessék foglalkozni, csak kerülje a cigarettát, ha jót akar magának! Elköszöntek, közben az doktor monitorán az orvosi nyilvántartás helyett a falusi Facebook-csoport díszelgett.
Elindult a hegyekbe (és mert minthogy a kutya sem tudja) ez egy belső elválasztású mirigy meg orrüreg meg detonátor kopoltyú koponya alvezér trágár lábak mellékvese hormon (eltörik) erotikus masszázs belégzés (szerszám) a paplan alatt girnyó betűk bebábozódva. A tégla leesett nehezebb a fej ügyetlenkedve ördögi tréfa földig érő arcon csapás megsérültél foglalj helyet mutasd az öklödet ha hisz vérrel magas sarkú kisportolt asszonyokkal aztán megtöri a csendet jót mulattam mondja. Nátriumklorid alvezér pszichopárbaj várd meg okos mondhatni miért? Az úton felfelé azok akiknek kiszaladt a száján. Megfelelő minőségű pillanatban épp oly idétlen mint a drót végén. (Kamaszházi nevetése a fején keresztül.) Eljöttél szűk arcod kép te is kép voltál születésed előtt hívó szavad hívő szó barlangokban almányi emlőd emelkedik az ezüstszínű égig kezedet lábadat emelgeted. El vagy tiltva a haláltól. Az állam egész területén. Világnézeted foltjai a gyepün kívülre taszítanak. 
|
Illusztráció és forrás: Magén István
