Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 
Fotó: Móricz Csaba

Megigazította a narancssárga láthatósági mellényét, nagyot sóhajtott, majd folytatta a lehullott levelek és a szétszórt szemét söprését. Késő ősz van. A hivataltól kapott némi kereseti lehetőséget, munkát. Vigyázhat ennek a kis ligetnek a rendjére, tisztaságára. Ezzel talán túlélheti a telet.

Szereti az őszt. Ilyenkor csendes, üres a park. Nyáron kicsit hangos a kirándulóktól, talán még szemetelnek is, de a vidám hangok, gyerekzsivaj megmelengeti a lelkét.

Komótosan, alaposan terelgette, söpörte a lehullott leveleket, ágakat. Kopottas, itt-ott még fényes fémdobozra figyelt fel. Lehajolt, felvette. Kíváncsisága azt súgta, nyissa ki, de hiába próbálta, nem sikerült. Gondosan letörölgette, zsebébe tette, gondolta, majd este, otthon kinyitja és megnézi mi van benne.

 


Dancs Rózsa (Kép forrása Dancs Rózsa)

most mégis tollat fogok,

pedig látom, hogy apám mindkét keze hirtelen rámerevedik a vasvilla nyelére, anyám

kötényéből egyszerre földre hullnak a pincéből felhozott sárga citromalmák,

még mindig gyönyörű szemében hangos robbanásra készül az évek óta elnémított sikoly,

én mégis tollat fogok,

utoljára elmondanám nekik, nem a puskatussal elnémított verseim zúdították nyakukba a bajt, de nem mondok semmit, azt sem, hogy szeretem őket, mert felakad a hang a

rozsdás szegekkel összefércelt

húscafaton, ami egykor a nyelvem volt.

 


Juhász Zsuzsanna

Parkban vagyunk, dimbes-dombos parkban. Alig van fű, könnyű lépni, inkább pázsit ez, de a dombocskák alja nem simul völgybe. Nem, befelé hajlik.

Mintha ragasztották volna ezt a majdnem-mű pázsitot. Hatalmas, műanyag olvadékokra, s a dombok alja ezért nem simul el. Semmicskés barlangok vannak mindenütt a lejtők alján, olyan kicsik, hogy beléjük nézni nem érdemes, elbújni bennük nem lehet. Talán csak egy gyerekkéznek lennének jók, de annak meg minek, hiszen az elrejteni való már kívül rekedne. Tudom, hogy rossz helyen vagyunk, riaszt a pázsit egyneműsége, látom, hogy plüss, de nem merek lehajolni és megérinteni. Plüssel borítottak be egy egész parkot, szürkészöld plüssön taposunk. Pedig ez az anyag a nőké és a gyermekeké. Hány hálóköntös és játékállat kerülne ki ekkora darabból! Ezt az anyagot szereti az arc bőre, mert könnyen melegszik, mint egyik ember bőrétől a másik. De hát itt nem fekszik le senki. Nem is szabad, a plüss az igaz, de nem embertestet takar. Nem fog megmozdulni, nem fog beszélni senki általa. Tovább kell sétálni, pedig én már itt lenni se akarok tovább. Lépkedek a plüssön, holott nem akarok. Tudom a lépést, a nem akartat is. Tudom, hogy most nem akarva kell akarni, mint mikor forgatlak és szédülök már, de tovább forgok veled, mert te még nevetsz, s a te nevetésed jobban hasonlít a világra az én szégyenletes szédülésemnél. Te nem gyanakszol, neked pázsit ez a plüss, vagy akármi, csak az a fontos, hogy nem lehet benne megbotlani. 

 

 

Dancs Rózsa Kép forrása Dancs Rózsa

Békés, boldog vasárnap délután... A hét elejét még a kórházban töltötte, de három nap múlva haza engedte az orvos azzal az utasítással, hogy kímélje magát, kerülje a fizikai megerőltetést. Irénke megfogadta a tanácsot, pihent, sétálgatott a virágos udvaron, a tulipánok már kezdtek elhervadni, de a többi már pompázott, szépen nekirugaszkodtak a dáliák is, a muskátlikat különösen szerette. 

Hátra-hátranézett a veteményes kertbe is, nagyon örült a szépen csokrosodó salátáknak, a zöldhagymának és a karókra kapaszkodó paszulynak. Nem érezte magát betegnek, igaz ugyan, hogy ronda rekedtsége még tartott. Talán ez a nehéz, száraz levegő, csitítgatta magában nyugtalanságát, mert náthás egyáltalán nem volt.

 

 

 
Magén István: Bolygó

Jól indult. (A dolog.) Feszített tempóban gyalogoltak. A kutyákkal, akiket emberfogásra idomítottak. Az első sorokban futottak a körte formájú nők. Bármilyen bután is hangzik, földre dobálták felszereléseiket. Önmagukon nevetgéltek, közben magyarázták meghunyászkodásuk történetét. Arcukat kényesen egymás tenyerébe temették. Somfai dermedten nézi Anniet, aki (nőstény)farkasként üvölt, aztán becsúszik az erővonalak közé, (az erővonalak mögé), oda, ahol formázzák az embert, ahol létrejönnek a lábak, meg a kezek, melyeket célszerű bekapcsolni, rákattintani, és sorsára hagyni. Részleteket mesél a zuhanásból. Már a szójáték sem mutat utat. A szójáték olyan időkben csúcsosodik ki, amikor már nincs szó.

 


Fotó: M. Szlávik Tünde

Egy anyának sokféle mantrája van, ezek között a listavezető a HÚZZÁL ZOKNIT! és a VEGYÉL PAPUCSOT!

Ismerős? És van, akinél hatásos? Mert nálunk teljesen mindegy, milyen hangerővel, hangsúllyal vagy éppen hányszor hangzik el, a következő öt percben már ismét hallom a bájos 46-os talpacskák csattogását. Mintha égetné a lábukat a textil, a papucs meg olyan pirinyó, hogy egyszerűen folyton nyoma vész. 

 

 
Patak Márta Kép forrása Patak Márta facebook oldala

LÍVIA Tényfeltárás helyett nem inkább az a kérdés, hogy a ma hogy jön össze ezzel a száz évvel ezelőtti történettel?

JULI Engem az érdekel, hogy az ország életének akkori és mai történései közt hol vannak a kapcsolódási pontok. És elsősorban hogy hol van törés. Ahol törés van, ott kezdődik valami új. Az lenne a logikus, hogy utána azon az új szálon fut tovább a történet. És mégsem így zajlik a történelem, hanem visszatérünk ugyanoda, ahol a töréspont van. Ugyanonnan folytatjuk, mintha a köztes idő nem is létezett volna. Persze a technika szintje változott, mert közben eltelt ötven vagy száz év, de a történet mégis ugyanaz.

LÍVIA Az előbb tényeket említettél…

JULI Én nem azt mondtam, hogy tényfeltárást végezzünk, hanem hogy a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján próbáljuk meg elemeire bontani a történetet, és úgy megkeresni az összefüggéseket.

LÍVIA És mitől lesz mai Simon József szenvedéstörténete? Csak ha Tamást is mellé tesszük. Én eleve egy párhuzamos portrét szerettem volna. Hogy Simon története ne egy pőre dokumentumfilm legyen, hanem hogy megmutassuk, száz év alatt mennyit változott a világ. Vonhatunk párhuzamot a két pap életének bizonyos elemei között. Tamás és Simon. Egyik jelenet átmegy a másikba, Tamás folytatja Simon József megkezdett mondatát.

 


Juhász Zsuzsanna

I.

Állsz az ablakban. Toporzékolsz, s a kezedet máris úgy mozgatod, mintha már ott lennék melletted, és ellökdöshetnél magadtól. Olyanok nekem ilyenkor a kezeid, mintha jégtáblákat löknél felém. Máskor fel szoktalak kapni, máskor egyszerűen felemellek a földről, hogy ne akard, amit nem szabad, s hagyom, hogy haragudj rám, még azt is eltűrném, hogy az arcomba üss, csak maradj meg, csak a tested épsége maradjon meg, amíg megérted, hogy mért nem lehet mezítláb taposni a hóban, miért nem lehet a hajaddal cirógatni a tüzet, miért nem lehet üvegcseréppel rajzolni a bőrödre. Olyan vagyok én ilyenkor, mint egy nagy, izzó szemű, buta szobor, csak azt kívánom, hogy megakadj valahogy a végtagjaimban, s le ne ess rólam. De most nem mehetek oda hozzád; ha elindulnék, rögtön ugornál. Hiába fogadkozom, hiába káromolom az Istent, hogy mindent megadott nekem, ahelyett, hogy csak azt az egyet adta volna meg, hogy el tudjak tűnni hirtelen, legalább egyszer az életben el tudnék tűnni, mert most az kellene, az kellene, hogy ne láss. Ha magadban lennél, talán nem akarnád annyira az ugrást, nem lenne, akinek ellene szegülj, s beérnéd valami mással. Nem akarnád azt a rossz krétarajzot odalent közelebbről látni, azt a mosogatólé-maradékot, pocsolya-alvilágot: utat, játszóteret, autót, fákat; nem akarnál ugrani. Nem akarnád az ugrást, amiről azt hiszed, lépés a sokba, a színesbe, érdekesbe, s amiről nem tudod, hogy csak egy lesz, mire leérsz: egy repedés az úttesten, egy kavics az úttesten, egyik kezed, ami valahogy a szemed elé kerül a zuhanásod végén. Nem tudok eltűnni hirtelen, s hiába mondanám, nem értenéd, hogy nem akadályozlak meg semmiben ezentúl, csak most ne ugorj, hogy ezentúl azt teszel, amit akarsz, nem kaplak fel többé, lehetsz veszélyben, hallgathatod a veszély élesen, hódítón mérgező szavait, addig én nem veszek levegőt, addig én kivágatom a nyelvemet, addig én szétszakítom fakanállal az összes hangszálamat, csak most ne ugorj.

 


Csengődi Péter Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport

Egy hékédi kamaszfiú, míg a nyájat őrizte, nádsípokat faragott. Ahogy teltek az évek, nagy gyakorlata lett benne, egy síp azonban különösen jól sikerült. Faragott másikat is, nem egyet, de játszani már csak azon volt hajlandó, annyira szép volt a hangja. A falubeli lányok, asszonyok ki-kijártak a pusztára, és epekedve hallgatták. Hamar híre ment, és a báró szolgája is elújságolta a bárónak, hogy a hékédi juhász sípja milyen angyali hangon szól. A báró, mikor vendégségben volt az ispánnál, elmesélte, hogy a hékédi juhász sípja olyan szépen muzsikál, hogy az angyalok is azt figyelik odafenn. És amikor az ispán a királynál járt, elmondta neki, hogy él Hékéden egy juhász, akinek olyan sípja van, ha azon játszani kezd, táncra perdülnek az angyalok is.

 


Magén István: Kék kép

 

ám (Megkérdőjelezhetetlenek.) Én vagyok, valamilyen mértékben megerősített kő, fátyolos szél, massza. Alámerülések és vetítővásznak, ez volt a könnyű módja annak, hogy a dolog. (…) Józsikám és Kata bebújtak a csőbe. Egymásra csavarták a kezüket, és merész dolgokról dünnyögtek. A szemhéjukat felhúzták és egymásba haraptak. Megtehették, kövessétek őket, mondták, nem vagyok kiválasztott. Fejjel lefelé motoznak az ingerek a testen. (Én, te, ő.) Ez egy polgári világ. Névsor a filmen, alárendeltetett. (Terhelés.) Egy vadászgörény meghallja a vezényszót, int. Ellöklek és meghalsz, mert ingatag vagy, lóghatsz fejjel lefelé. Kata ráül Józsikám bácsi fejére, és jóslatokba bocsátkozik. Van benyomása, kereskedik, intézkedik. Feltépte Kata testén a vírusokat. Valami ebben a korszakban, szájtátós igenek és gének. Lebegnek a korábban elhelyezett dolgok. Előjön, visszavonultan él. (Lárvák.) Kezd beleavatkozni.

 


Wolfgang Eckert képe a Pixabay -en.

Ott ült a padon, s az öregeket nézte. Sakkoztak. Valamennyi nyugdíjas és sakkrajongó volt. Forgách nyúlánk, szemüveges férfi s ugyancsak sakkrajongó. De már évek óta nem ült tábla elé. Mint pártaktivista örökösen lótott-futott, szervezett itt egy előadást, ott egy gyűlést. Pedig valaha egész másként indult: előbb muzsikus, aztán színész szeretett volna lenni. Végül beérte egy marxista oklevéllel. Ez szerzett neki kenyeret, tekintélyt, s tán még ma is ennek árnyékában nyüzsög, ha a történelem kereke át nem gördül rajta.

– Sakk-matt!

A tatárbajszú játékos leforrázva állt föl.

– Még nem, gyógyszerész úr.

– Nocsak! – mosolygott gúnyosan a tatárbajszú partnere: ő volt a bajnok a nyugdíjasok között. – Hát maga sakkozni is tud, Forgách?

– Megengedi? – cserélt helyet a férfi a levitézlett öreggel, pár pillanatig koncentrált, és két perc múl­va győzött.

 

 


Willgard Krause
 képe a Pixabay -en.

Nyár volt, és Teréza nővérrel már régebben is, vagy két nyárral azelőtt kimentünk néha a drótkerítésen túlra, kirándulni. Minden változásnak örültünk, még a rossznak is, csak változás legyen. Az volt a fontos, hogy kiszabaduljunk abból a szobából, amelyiknek évek óta a falait nézzük. Tizenhárom éve, hogy… sehol sem vagyunk. Nem létezünk. Tizenhárom év. Tizenhárom év. Majdnem ötezer nap. És ötezer éjszaka, ötezer ébredés és reménykedés. Az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt született, már a hatodik osztályba jár. Tizenhárom éve folyik a háború Boszniában. Drága Istenem, maradt ott valaki életben tizenhárom év alatt? Maradt-e ott kő kövön?

Ennyi év után a kerítésen kívül lenni, élmény volt mindannyiunk számára, még Teréza nővérnek is. Köszönet neki, hogy kiharcolta nekünk ezt a kirándulást. Én kezdtem el elsőnek készülődni, és nagyon vártam a kiruccanást, mert tudtam, hogy majd gyógyfüveket szedhetek a mezőn. Szükségünk lesz rájuk, teának. Nem mondom, hogy itt nem kaptunk teát. Kaptunk, de látom én a különbséget. Az én füveimből igazi teát lehet főzni. Mert gyógyhatásúek. Balzsamok.

 

 


Juhász Zsuzsanna

Én nem tudom, kinek mi az érték, és mit vesztett el az elmúlt évek folyamán, de hallom, ahogy egy kandúr nyivákol, jajong az éjszakában, elveszett babahangon hívogatja magához a nőstényeket, s én cinkosan, akarva- akaratlan elmosolyodom.

De hát mit tegyek – szabadkozom magamban –, szaporodáspárti vagyok, szerelempárti és gyerekpárti, s eszembe se jut már, hogy szégyelljem magam ezért a szabadkozásért, és elgondolkozzak azon, hogy mi történhetett „közben”, hisz’ én még szerelmes lehettem, és szülhettem gyereket mindenféle pártiság nélkül is. Tudatában vagyok-e annak, miért mentegetőzöm? Nem akarom megsérteni a homoszexuálisokat és a szingliket? Azokat, akiknek nem lehet gyereke és azokat, akik nem akarnak gyereket? Vagy előbb-utóbb nálunk is fogadhat örökbe homoszexuális pár utódot, és a szingli attól még szingli marad, ha mégis „bevállal” egy gyerekecskét? És nem fog egyik életfelfogású csoport se megértődni, hogy együtt emlegetem őket? És hogy van, hogy miközben megteremtettük a tabutlanságot, mint értéket, folyton falakba ütközünk, a mások sértődékenységének (tabujának?) falaiba? Hisz valaha tabu volt a házasság, a házasságban eltöltött idő. Aki ezelőtt 10-15 évvel kötött házasságot, nem nagyon törődött tulajdonjogokkal és előszerződésekkel, hogy mi, kinek a nevén van, ki mire jogosult, mert akkoriban a tartós együttéléseket nem a jog, vagy nem csak az írott szabály védte, hanem sokkal inkább az íratlan, a megegyezés. Egyszerűen, csak úgy: nem volt szép jogilag hófehéren és önfeledten kisemmizni a másikat. Aki viszont most számol fel tartós kapcsolatot, az csak a paragrafusokra támaszkodhat. A másik, a volt házas- vagy élettárs nem fél attól, hogy mit szólnak a barátai, rokonai, munkatársai, nem fél attól, hogy megvetik és kiközösítik azok, akikhez tartozik, akiket szeret. Mert nem érték nagyon tartozni bárhová, nem érték elköteleződni, sokkal inkább érték az olyan, többnyire azonos nemű csoport, ahol a határtalan önzés, a másik nem leértékelése, jogos (?) gyűlölete. 

 


andreas N
 képe a Pixabay -en.

Általában a realitások talaján állok, de ha meggörbül a világ gyémánttengelye*, akkor nagyon vad vágyaim tudnak lenni. Nem árulom el mindet, bizonyára nem értek rá reggelig. Legyen mondjuk három, ha már kívánság.

Gyerekkoromban azért akartam milliomos lenni, mert egy medvét szerettem volna. Busafejű, bumfordi mackót, mint az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája, csak nem rajzoltat, hanem igazit. Persze nem sárga fogú, bűzös leheletű, csimbókos bundájú jószágot, hanem olyat, amelyik pihipuha szőrű és mézillatú a szája. Aki ölel, de nem marcangol. Ó, centire láttam magam előtt, hol lehetne a szőrében a forgó. Bizonyára azért nem lettem soha milliomos, mert az  a medve nem született még a földre, akit én elkívántam volna magamnak.

 


Magén István: Fészek

a hosszú hajú felém nyújtózik. ezt te okoztad, mondja. villát és kést szurkál, a szemed láttára, a győzelem ellenére. változó szóval igyekszünk játszani. (Hagyod, hogy ellökjenek, görnyedve a kijárat felett.) ajánlatos felvenni a fegyvert, jön, folyik ömlik, léggömbről szól a táj. (Az áldozatot temetni kell.) egy-egy kérdés összekulcsolt kézzel, otthonosan. falra erősített kelmék lógnak így. meg vallásos iratok, nyersselymek, a természet tanítja. tekintélyesnek lenni a zűrzavarban. a törvényben annyi a betű, keselyűk várnak, azt érzed, hogy a lábad szilárd talajra lép. mindez szépen hangzik, meg kíméletlenül. szénatomnyi történelem.

 


Dinók Zoltán Kép forrása: maga a szerző

Délután két óra volt. Lajos megunta az olvasást. Feltett a gázra egy kis teát. Mostanában nehezen ment neki az írás… Tudat alatt talán belefáradt. Pedig nagyon szerette az irodalmat. A szerelme volt. Miután kész lett a tea, szürcsölgetni kezdte. Agglegény életet élt. De el volt a maga világával… Szomszédjai kótyagos embernek ismerték meg és annak is tartották. Lajos nem szerette egy szomszédját sem… Nem az ő embertípusuk voltak. Csak egy öregasszony volt az, akivel néha beszélgetett, méghozzá Gabi néni… Ő már nyolcvan éves volt. Vele szót tudott érteni Lajos. S igazság szerint Gabi nénit sem szerette a többi lakó… Gabi néni szerette az irodalmat s Lajos írásait is… Lajos néha átment hozzá. Gabi mindig teával kínálta mert tudta, hogy Lajos azt szereti… De a kávéról sem feledkezett meg. Lajos a kávéért nem volt annyira oda… Idegesítő fekete lének tartotta. Ő neki magát mindig inkább nyugtatni kellett. A tea erre szuper módszer volt. Sokat beszélgettek Shakespeare-ről. Azt Gabi néni nagyon szerette… Lajos azonban nem tudott drámát írni. De Gabi a novelláit nagyon szerette. Olyan olvasmányosak voltak… Sokszor folyóiratokat hozott át a másodikról a negyedikre. Lajos némelyiket örökbe is adta. Gabi néni esténként azokat olvasgatta az ágyában.

 


Ajay kumar Singh
 képe a Pixabay -en.

a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,

a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.

 

ifjúsága vidáman telt egy erdőszélen. éjszaka nyugodtan begyalogolhatott a fák közé, a szárnyait nappal kellett használni, mert folyton megzavarták. ritkán éhezett meg nappal, veszélyes volt olyankor vadászni.

 

puskás emberek akkor is jártak, a hátukon vitték ki a dögöt, amit elejtettek. ezek a puskás lények valahogy nem voltak veszélyesek, egyszerűen zöldre váltott és a pikkelyeit leveleknek nézték.

 

 


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Sára a nyarakat és szinte minden iskolai szünetet a legtöbbször a Szamos mellett töltötte anyáméknál, mivel húgomnak mint orvosnak és sógoromnak mint ápolónak, dolgoznia kellett, olykor huszonnégy, de az is előfordult, hogy negyvennyolc órában. Hiába, az élet nem áll meg, még a legszentebb percekben sem, főleg a kórházban, ahol ennek a háromfős családnak elkezdődött a mondhatni tragikus élete, hiszen húgom és sógorom ott ismerkedtek meg.

A kórház nem csak egy akármilyen épület volt, hanem szakrális hely. Az élet egészét szimbolizálva a szülészettől kezdve a halottasházig, a létezés minden stációja képviselve volt egy miniatűr világegyetemben, hatalmas gesztenyefákkal körülvéve. A parkban a mohával lepett padokon sokszor elidőztek a betegeket látogató rokonok, a néma imákat mondó, gyógyulásra és csodára váró betegek. Én is számtalanszor ültem az árnyas gesztenyefák lombjai alatt látogatóként és betegként egyaránt. Így visszagondolva ezekre az időszakokra, nem is tudom melyik volt a szomorúbb, de bevallom, szerettem betegként lenni a kórházban, mert olyankor kiszakadhattam az otthoni környezetből, az egész napos robotból, az uram kiszolgálásából. 

 

 
Magén István: Az űrállomás ablaka

Szuszog, mint egy mosógép, duruzsol, mint egy alig használt kémény. (A tömegsírral szemben, ahol a fénysugarakat irányítják.) És újra. Beszélsz bolondságokat, egyszerűen, és szertartásosan, gyengéden és nevetségesen. Megállapodok a magam keretei között, a magunk szabályai szerint. Egyék, igyák a szavaimat, mondja a próféta. A néma piszmogva cigarettára gyújt, egy kis füvet kever, repül, mélybe zuhan, mint akit a folyóba dobtak. Egyszerű szerkezet az egész, rugóval, lapáttal, keverő kanalakkal. Darálni is lehet vele.

Alaktalan folt borul a világ hasonlatosságaira.

Keresem a cimboráimat, akik nagy üzletet kötöttek, egy óra múlva hívjon vissza, mondta a cimborám, mikor felhívtam telefonon. És akkor le akartak nyelni. Előráncigáltam a részeg, nagy ívű, kapucnis esőkabátomat. Vannak olyanok, a legtöbbjük rossz ruhájú tolvaj, akik egyetlen sérülés nélkül megúszták.

 

 
Mórotz Krisztina: Sóhajok

Haza az, ami engem választott, vagy én őt? Nyári alkonyokon könnyű vagyok, amikor talpig koszosan a kis fehér házam felé lépdelek. A föld színei a melegbarnák árnyalatai. Ha valaki kérdezi merre visz az utad, egyszerű a válaszom – Hazafelé, ahol az erdő a saját valóságom, szobám falát árnyak keretezik a föld gyengéden ráz ha nyakamon esőcsepp szánkázik... és a tizenhárom platán – Magritte pipái – erőt adnak. A platánok mindig vidáman intenek – lassúdad lebegés sétámon. Nagyanyám szavai jutnak eszembe egyetlen verse.

"Ne dícsérd napodat, míg nem lett este,

és estéidet mielőtt éjjé vált,

ne szólj az éjszakákról, míg a reggel

ködűző színeivel  fel nem szállt"

A gyaloglás egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. Kezem barnul a napnak sugarától. Szeretem a szelet. A szél füvekben nyugszik megtörve kalászait. A száraz téli füvek a szálviharnak is nehezek, vad csókot ad megvetéssel. Száj kiszárad a portól a víz elvesztésétől. Szomjam oltom. Hátizsákom vizet rejt, sohasem mást, banános csokit, mert 5 óra alatt nem érzek éhséget. Áramlat. Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán?

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal