VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Pimpedly Szabó Georgina: Négy perc és az élet
Négy perc és az élet
Egyszer régen húsvétkor csibe- és nyuszimatricás tojásokkal vártál minket otthon – a torma erős volt, cukros a tea, mint a napközikben, és persze sós a sonka. Nekem szántad a zöld tojást, mert az volt a kedvenc színem. Köszönöm. Talán 2016 nyarán és biztosan Balatonfüred sznobturisztikai kávézójában volt egy vízre néző terasz – azt mondtad, csak azért vettél kávét, hogy a vizet nézhesd. Azt mondtad, le kell barnulni, vagy minimum le kell égni, hogy elhiggyék: nyaralni voltál. Te sem szeretted az édeset, és te sem ismertél emberi tekintélyt. Azt hitted, Isten akkor is lát, mikor te már nem láttál. Istenem, ha te lennél! Te az aluljárók suhogásából meg tudtad mondani, melyik irányból jön a metró Pesten. Hajóutazást nyertél keresztrejtvényfejtéssel, operaházba jártál, letegezted és manyusznak hívtad a boltban a kasszást. Soha senkit sem magáztál, csak mi téged. A rosszabb nevemen szólítottál: nem vagyok Gini, Dzsina. De mindegy, mert már meg sem ismersz. Elképzelem egy újpesti kórház és egy vidéki hullaház közös metszetét. Kár persze fárasztanom magam, hiszen most ott vagyok. Itt nem hasít már a légbe a fájdalom gyötrő sikolya, nem köszönnek jobbulást, és nem járkálnak sztetoszkópos, alulfizetett orvosok a termek végtelenjében. Szinte vágható a csend. S a sztetoszkóp minek? A nyaki karotiszt tapintva meg lehet állapítani, ha valakinek leállt a szíve. És aztán ha elég erős volt a kávé, nem hagyja nyitva a szemed, zongoristaujjával lehunyja, és úgy letakar, mint egy karácsonyfát egy olyan világban, ahol már sosem lesz karácsony. Aztán ha nem is kérnek boncolást, s nem ajánlják fel a tested a Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetének – tudod, ők ingyen eltemetnek bárkit, 2018-ban hallottam erről, csak te legyél a gyakorlati számonkérés tárgya a vizsgán Nos, akkor leveszik, amit utoljára viseltél, bekennek, és elvisznek a hullaházba, ahol sötét van és hideg. Az én falumban a hullaházi tartózkodás költsége ötezer forint naponta – de én még sosem tartózkodtam ott. Félek tőle, és téged is annyira féltelek. Látom reményvesztett vizslaszemeden, hogy te is félsz. Hideg lesz?! Én még bementem abba a csontsoványra lefogyott, infúzión életbentartott, végstádiumú rákosokkal teli kórterembe, ahol tompa volt a fény, és gyenge volt a klíma. Nem köszöntem, ott mindenki élő-halott volt már, és tudod, ők már nem köszönnek vissza. Egy negyvenes nő mintha pislogott volna rám – ő is félt attól a nagyon hidegtől, tudod… Megkérdezted, hogy hozzád jöttem-e egyáltalán, aztán hogy én mivel foglalkozom. Tompán hallgattál arra, amit feleltem. Már csak a szemed tudod mozgatni, utóbbi mégis már csak üreg az arcodon, mintha az agyból nyílna, gömbölyű fejed immár csak a koponya és bőr – pedig egykor göndörhajú voltál, s nagyon világosbarna. Mint tudod, azok a szlávok, akik egy perc alatt rákvörösre égnek a napon – de nem érdekli őket, mert a leégés az egyetlen bizonyítéka annak, hogy el voltak nyaralni, hogy tellik. A belváros fényszennyezett ege alatt nem lehet leégni. Te már tudod, hogy nem nyaralsz. De azért megkérdezed, milyen évszakban vagyunk, aztán azt, milyen odakint a nyár. Nyissam ki az ablakot neked, mert a nővér nem nyitotta ki. Te is utálod a klímát. Ott nagyon hideg lesz! Ételszállítós dobozodban le van szemezve a szőlő – a szádba adogatom, ahogy egykor te adtad nekem – semmi nem változott, csak megfordult a kocka. Azt mondod, sosem adják oda az ételt, a pelenkát nem cserélik, és e két tény összefüggő. Azt mondod, figyeled néha az ablakon át, hogy egy perc alatt hány vonat megy el – ott van valahol a Nyugati pályaudvar, amit azóta gyűlölök, mert az volt az utolsó képed arról a városról, amiben te nem vagy úti cél már többé. Figyeled a virágot néha az ablakpárkányon, milyen lassan nyílik, s milyen gyorsan sorvad el. Ilyen lettél te is, tudod, tudom. Arcátlanul kék éggel ragyog be a július az ablakon, s te tudod, hogy immár nem lesz több nyarad, és most már nem égsz le. Örök fehér maradsz. Megeszed a szőlőt, a nem túl omlós kekszet, amit nehéz elrágni fogak nélkül. A szoba másik oldalán két idős asszony fekszik mereven. Nem tudom, mikor fedezik fel, hogy talán már meghaltak. Elektromosság hatol a gerincembe, amikor arra gondolok, hogy a háború előtt még kislányok voltak. Te is. Azt ígérem, ha megerősödsz, haza is viszünk – majd hétfőn. Csillogó szemed ezt még talán megérti. Aztán mikor a cukormentes dzsemet adagolom kanálból, akkor valami lakóhajóról kezdesz el beszélni, ami koszos magyar falvakban áll meg, és megáll Miskolcon is. Nem tudom, hány életed volt, de azt igen, hogy ez egyszer biztosan megtörtént. Tudom, abban hiszel, hogy felépülsz, és egyszer még utazhatsz – hogy meglátod Amerikát. Pedig már a kerettel sem tudsz felállni, s etetnélek ülve, de már ülni sem tudsz. Istenem, ha te lennél! Nem tudom, miért tetszett neked az ablakban az a virág oly nagyon. Talán csak arra emlékeztetett, hogy egyszer olyan voltál, mint én, s ahogy látsz, megérted: ott áll a múlt, és etet, míg én azt látom benned meg, aki én lettem volna, ha 1937-ben születek. De én voltam a szerencsésebb, nagyi… Milyen régen kaphattál te férfitól virágot, te, aki létem örökétől fogva özvegy! Talán egy régi emlék csillan fel hályogos szemed mögött: a szerelem nyara. Megint a hajóról beszélsz, mintha egy álomban lebegnél, s berántottál volna engem is. 17:45 van, s a látogatás hat órakor lejár. A jelen illuzionális, derűsen süt be a Nap, de te már csak báb vagy a fényben. Sosem láttalak sírni, de akkor olyan fényes volt a szemed, mint a gyöngy. Magadtól ittál a palackból – ami csoda volt. És akkor ittam én is az enyémből, hogy nagyon fájjon az egész, mert még nem fájt eléggé. Egyszerre végeztünk, de te úgyis előbb mész el. 17:50-kor még kérdezel valamit a szüleimről – hogy mikor jön be apukám. Hétfőt ígérek, és azt, hogy hazavisznek. Az otthonod még visszavár. De miért nem reménykedsz, mért vagy oly lemondó? Legalább sírnál, ne bámulnál kivert kutyaképpel, olyan vagy, mint egy rémült borjú, kit a vágóhídra visznek! Azt mondom, hétfőn hazaviszünk. Ezt ígértem. Te hittél nekem, s mielőtt szóltak volna, 17:56-kor léptem ki a szobából. Integettem, és nem azt mondtam, hogy viszlát, hanem azt, hogy jobbulást. De betakartalak előtte, hogy ne fázz, s te pislogtál a messzeségből, mint ki utoljára tényleg úgy néz, mintha magát látná régen, mert már megbolondult. Visszanéztem kétszer – apró szemed a koponyádba fúródva – a pislogásból látszik az, hogy élsz még. Hétfőn hazaviszünk, és nem kell élő-halottak között lenned. Ne félj. És jobbulást. Négy percem lett volna még arra, hogy megkérdezzem, mi volt a legszebb emléked, hozzak-e valamit enni, nem fáj-e bármi, milyen volt a háború előtt élni, szerelmi volt-e a házasságod, s ha újrakezdenéd, mit tennél máshogy? De engem várt a nyár, a fesztivál, egy alfahím-pasi, a messzi tenger! 17:56-kor jöttem el. Megkönnyebbüléssel hagytam ott az elfekvő-belosztály szürke Poklát, s gondoltam, ezt is kipipáltam. Hétfőn már otthon leszel Angyalföldön. Vasárnap az alfahím-pasival lent voltunk a római-parti strandon. Prolik fürdenek ott napolaj nélkül a Dunában – jól le lehet égni. De minket ez nem érdekelt. Gyümölcsös sört ittunk, csókolóztunk, jött a hullám, izzító volt a nyár, ha minden második percben arra is gondoltam: te már nem, te már nem… Nagyi. Biztosan meleg lehet abban a nem-is-kórházi-szobában, a végstádiumú rákosok és halott öregasszonyok között. 17:56-kor jött a hívás, valami ismeretlen, harmincas számról, pofátlanul fiatalhangú orvos közli, hogy meghaltál. Összeroppanás. A nyár bezárul. A hűtőház kinyílt. És mintha megnyílt volna a nyári Duna, a földön élt összes ember és összes leendő körém gyűlt a vízből, és egyszerre zengte egy középkori gyászkórus ómagyar dalát, s cikázó villámmal feltámadt a vihar, és sötét lett, s nagyon szorított az alfahím pasi, s sötét ölébe bújtam sérült sellőként fuldokolva. Ne! A rohadt életbe, ne! A balatoni kávétáj még úgy fejemben élt, s a furcsa vékony gyerekhangod, a mégis pökhendi stílus, ahogy a kasszásnak beszólsz, mert nem adott gyűjtőpontot, ruháid enyves szaga, kézzel festett tojások roppanása, régi húsvét! Megszűnt az akkori világ, és abban a viharban újjászülettem én, a szenvedés örök DNS-láncát hordozva magamban. – Ne sírj, ez így már jobb lesz! – De becsaptam, azt mondtam, hétfőn hazavisszük! Úgy félt a hidegtől! A légkondit sem szerette. Nem fognak többé betakarni, mert meghaltál. Remélem, nem érzed. Remélem, jól vagy ott az igazi Angyalföldön. Annyira sajnálom, hogy eljöttem négy perccel előbb, én örökre bánni fogom. Abban a négy percben milyen sokszor mondhattam volna el, hogy szeretlek. S örök dicsőség neked, nagyi. Hiányzol.
Megjelent: 2024-11-02 20:00:00
|
