VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Dinók Zoltán: Szájzár
Szájzár
Reggel hétkor kelt. Megint nem volt kedve iskolába menni. Gyomorideg kínozta. Szülei csak sejtették. Az anyja, Mária csomagolt Ferinek két szalámis szendvicset. Feri hatodikos volt. A humán tantárgyak jobban mentek neki… Mikor tíz órakor ettek a többi gyerekek, ő nem tudott a szájzára miatt enni. A táskában hagyta a két szendvicset. Szokásosan teltek a biológia és a fizikai órák. Mikor hazafelé ment, egy szomorú dalt dúdolgatott magában. Aztán egy különös dologra lett figyelmes. Egy kukázó a kukában valamit keresett. Nyilván ételt. Feri megszánta. A kukázó is észrevette, hogy Feri figyeli őt, és fenyegetően közeledett felé. – Mi van komám? Miért vagyok olyan érdekes? – Semmi. Csak megszántam magát. A férfi is megszánta a kisfiút. Ferinek eszébe jutott valami. Talán ha a két szendvicset odaadná neki… A fedél nélküli látta, hogy Feri valamin töri a fejét… – Min gondolkodsz? – kérdezte aztán. Feri elővette az iskolatáskáját. Kivette a két téliszalámis szendvicset. – Csak nem nekem akarod adni? – kérdezte a férfi. – De igen. Feri átnyújtotta s a koldus máris enni kezdte, ahogy kicsomagolta a szalvétából. Látszott, hogy farkaséhes. Két perc alatt az egészet megette. De neki is az eszébe jutott valami… – Te miért nem etted meg ezt? – kérdezte. Mert összeszorul a gyomrom. Nem bírom lenyelni. A koldus megsajnálta. – Csak nem szájzárad is van, ha enni kell? – Valami olyasmi… A férfi nagyot sóhajtott. – De sebaj, magával most jót tettem. – mondta Feri. – Az biztos. Nagyon éhes voltam. Ha te nem vagy, éhen halok. Feri mosolygott. – Tényleg éhen halt volna? – kérdezte aztán. – Hát ha nem is, elájultam volna az éhségtől. Szomorú a maga élete. – Igen. Az emberek utálnak, ki nem állhatnak engem. Mindenhonnan elzavarnak. – Velem is szigorú az apám. Talán a gyomoridegem is neki köszönhető. – De miért szigorú veled? – Azt nem tudom. Sok az elvárása. Azt akarja, hogy jól tanuljak. – Amikor én annyi idős voltam, mint te, én is hasonló gondokkal küzdöttem. – Mármint? – Nekem is voltak szorongásaim… – Csak nem szájzára is? – Talán még az is! – mondta nevetve egy kicsit, de kínjában a koldus. – Sajnálom. De talán én még nagyobb szeretethiányban nevelődtem… – De miről beszél? Engem szeret az anyám és az apám. – De apád mégis szigorú veled! – mondta a koldus lényegre törően. – Talán aggódik a jövőm miatt. – Hm… Engem hagytak elsüppedni a káoszban… Apám fösvény ember volt. Nem törődött velem. Anyám meg sokat ivott. Ő is fittyet hányt rám. – Nagyon sajnálom, igazán… – mondta Feri zavartan. – Ne sajnálj engem, komám. Ilyen az élet. – mondta a koldus könnyes szemekkel… Feri észrevette. Nagyon megszerette ezt az embert. Legszívesebben még adott volna neki enni. – Tudja mit? Ha itt találkozunk, mindig majd adok szendvicset. – mondta Feri. – De mindig szájárad van? – Nem. Nem mindig. – Na, látod… – mondta a koldus vállat vonva. – De ha kimarad, azt magának adom. Kettőből megeszek egyet s a másikat magának adom. – Oké. – s kezet fogtak. – Hogy hívnak? – kérdezte a koldus. – Nagy Ferinek. – Engem meg Kiss Tominak. Látod, te vagy a nagy ember én meg a kisember… Mindketten mosolyogtak. – És most? Haza mégy és tanulsz? – kérdezte a koldus. – Igen. És maga? – Én vándorlok. Járom a magam útját. Aztán szeretnék bízni abban hogy az emberek többsége majd olyan kedves és aranyos lesz, mint te! – Én is szeretném! – Na menj a dolgodra! Én is megyek! – Viszlát! – mondta Feri. – Viszlát, komám. Aztán kicsit sántítva, végig ballagott a járdán. Feri meg örült is, hogy így alakult a dolog, szülei nem panaszkodhatnak, hogy nem evett… Fütyülve ballagott haza. Elvégre ő még gyerek…
Megjelent: 2024-09-25 20:00:00
|
