VideóKürti László videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Semmi nem maradt a bonyolult útjelzésből. Józsikám bácsi kedves volt Zsókához és nem mesélt róla. Sisakok gurulnak az emelkedőn, beleértve a sziklafal meredek lapjait is. Lábbal hajtott lovasszekér, egyetlen, gyors. Csengő kopott hangja karcolta a csendet. Csak engedni egy kicsit. A tömeget megrezegteti. Évtizedek óta ismert molekulákkal találkozik. Leválnak egymásról. Spirál formájú öntvények a világűrben. Az ember hideg víz. Iszik, hogy alámossa a testét. Üstökösöket telepít, égitesteket farag. Az Örökkévaló mércéjével mért élet. A test áll, figyeli a mozdulatokat. Mint ahogyan egyszer. Őstörténetek a bozótban, firkák, jelek. Aszteroida száguld. Olvashatatlan, névtelen, kozmikus írásjelek.
Bogarat pottyantok a kávéd közé, míg nem nézel oda (mert épp csészét keresel), észre sem veszed, mert pici és fekete. Belemered a kotyogósba, nem menekül a kanaladtól, alá a víz, összecsavarod és soha többé nem látja a napfényt. Felteszed a tűzhelyre, forr, forr, forr a víz, bogárlábak remegnek, bogárszemek bugyognak, bogárhát fakad a forróságban, körülötte minden kávévá olvad, őbelőle is az lesz, és a bogár bensője és teste eggyé válva párolog fel. S te nem is tudod, milyen kínzókamra lett a reggeli kávéd. Valami mintha mégis zavarna, de elfelejted.
11. Teltek-múltak a napok, a hetek, és már decembert írtunk. Éjszakánként, elalvás előtt százszor is megmentettem Éva életét, miközben Bujdosó bambán és gyáván egyhelyben állt, vagy menekült. De aztán reggel lett, és kezdődött minden elölről. Az egyetlen örömforrásom a mozgás maradt. Olival való megismerkedésünk idején kezdtem el mániákusan edzeni. Azóta úgy néz ki a szobám, mint egy tornaterem. Barátom halála után azonban elhagytam magam, és több hónap is eltelt, mire folytattam a súlyzózást, és tovább erősítettem. Ősz végén kar-, váll- és hátizmaimmal ismét fel tudtam magam húzni a kötélen, ami a magas mennyezetről lógott. Ezzel régebben nemcsak a szüleimet, de Olit is elkápráztattam. Aki így tud felfelé mászni, az bármilyen helyzetből kiemelkedik, visszhangzott bennem Oli egykori dicsérete. A sportolás után valóban kissé boldogabbnak éreztem magam, de a hangulatom csak átmenetileg javult.
Lilu, 2021. június 17. Újabb enyhítés lépett életbe, állítólag hetekkel megelőztük a környező országokat átoltottság szempontjából. Bla-bla-bla. Lehet falunapot is tartani, olvasom tovább a híreket a kijelzőn. Mindeközben legalább tizenöten várakoznak a bejárat előtt, megmorogják, aki nem tart kellő távolságot. Egyáltalán nem tűnik úgy nekem, hogy az utóbbi pár napban kevesebben jönnének a patikába. Mintha azok is nekiindultak volna, akik eddig kenyérért sem merészkedtek a mobil pékség közelébe, pedig zseniális ötlet volt Andristól. Sebi bácsi apára hagyott tragacsát újította fel, a húszéves citromsárga és halványkék Volkswagen kisbusszal terítette a saját sütésű cipókat. Wes Anderson-filmbe illő költőiség. Most még a betegek is itt állnak a sorban. Aki favipiravirt akar és egyedül él, egészen biztosan fertőzött, kezdeti tünetekkel. Miléna, például. Eljött inkább Szobra gyógyszerért, nehogy Zebiben megszólják. Úgy teszek, mintha nem ismerném fel, hagyom, hogy a kolléganőm szolgálja ki. Milénának biztosan senkije sincs, ki másnak vinné a bogyókat. Nem fogom megszégyeníteni. Kizárt, hogy felvette az oltást. Aprókat köhint a lifegő maszk mögött. Vajon a testvére megbocsátott neki?
utoljára gondolt arra hogy a gyerekek csak azt hiszik a magasban a szőke és a barna nem fedezte fel mellé gyűlöli a karmolást az orron hogyan kezdődött darabos szép angyal összetett mondat hosszú lelkűeknek hadsereg és ember oldalra hangya sereg cserépbe ültetve elhitte hogy igazából amit tesz az eltartotta magától kódoltan iszaposan folyó számítógép felszívja angyalok barátságosan zsákolnak porrá töri a testén a robot sír gyilkosan okos mozdulatokkal túljut a sötétségen rajta felejti elindul vágyat cserélni, előbb mindenáron végtelenül a Duna part sötétjében megszelídíti újra él halálosan
Próbált egy többudvaros ház második emeletén kinézni. Emberbőr, takarítóvállalat, ellenséget hozott, úgy van tele, hogy nincs kedve verekedni. Arra indul gyalog. (A hullák rozsdásak.) A víz felett rövid ima után. Bocsánatot kérnek, magyarázzák, meg kell kapnom okosan, mondja. Melyik mikroprocessort kell elhelyezni a fejében, hogy higgyen? Míg elszélednek a gondolataim. (Itt terül el a telek.) Zsóka robot szárnyakkal repül. A villanytelepet támadják. Bármit is fel tudnak duzzasztani. Intellektuálisan ösztönöznek. Középkorú nők Mexikóvárosban, megjön a kedv, az ember csak röhög, nahát, ez kedves, szűkek az utak, szép, csontos robot, az arca mélyén sötét gumó. Ma nyolcvan éve meghaltak azok, akik csapdát gyanítottak.
Mindenki azt hiszi, hogy a megalázás a térdeléses, nyakörves esetleg kutyás játékokban teljesedik ki, de amint életedben először látsz egy virágos nagymamaotthonkás transz-köcsögöt és minden idegszáladdal azon feszülsz, hogy csak ne röhögd el magad, onnantól mindent más fényben látsz tükröződni és már tudod, hogy vicc az egész. Ennél jobban már csak a nevelőapámon, a Gazdámon szórakoztam, aki véletlenül rosszkor nyitott ránk, majd úgy buggyant fel belőle is az apró röhej mint alvási apnoe, vagy a fazékból kifutott tej, mikor pillanatnyi lobot vet a gáztűzhelyen. Hiába, az ügyfél, az ügyfél. Miután a mázsás transzi elment, somolyogva oldalogtam a konyhába. Az ilyen pillanatokért mindig lehajoltam. Mélyebb és önként vállaltabb alázat volt ez, mint amit bármilyen nyakörvvel, pluggal, vagy más vacakkal rá lehet kényszeríteni egy emberre. Tudtam, hogy ő is kizökkent. Legalább támadt egy közös témánk.
Miléna, 1996. május 3. Azt rebesgették, hogy az asszony élve temeti el őket. Többször is kapott felszólítást a zebegényi polgármestertől, azonnali hatállyal ivartalanítson. Kiabált, fogadkozott, napokon belül intézi, isten bizony elviszi Marcipánt az állatorvoshoz. Dehogy vitte! A szomszéd, az orosz Miléna, korát meghazudtolva jókora husánggal verte az ormótlan vaskaput minden vasárnap. Pársivaja, álotkinszo kurvá, üvöltötte a ködös reggelekbe ropogós akcentusával. A nő ilyenkor a hátsó kerten át osont a másik utcára, futott egészen a templomig a misére. ravasz csikók gurulnak óriások mindenki követi magát hosszú süket dumák akaratok kalimpálnak mozognak maszkokat formálnak olvadt fémből öklök között testszövetek követik egymás fogát daganatok angyalok barátkoznak angyalokkal a szoknyák alatt kopasz fejek és fenekek harag és hang muskétások berakják összeteszik összevetik csokorban bölcsek orra füle testük tapad szaladnak követik az eseményeket hajnalban a zsinór a szálak eltekerednek feszül a damil szép virág a bőr szalad szorít az arc jön a bók és a sokk gyermekek igyekeznek sejt ölel sejtet életvitel minták a világpiacon gyorslista halállista fogta a táskáját üveggolyók pattogtak a lépcsőn
A világ gyalogosan indul az útra. Életjelet fúj a szél. Napszél zokog. Réka autót vezet, gázt ad, kézen áll. Védtelen siránkozik, informálódik, gyűjt. Hatalom mozgó emberi sejt utat keres. (Roham biznisz, a dolog egyszerű.) A falociták toronymagasan támadják a várost. A képtelenség feszélyeztet. Senki csirkének sikerült elmulatnia. Senki nem hív vissza. A vérerek útvesztőiben harcolnak a vörösök a fehérekkel. Vörös vérsejtek törnek előre. Senki sem segített. Félt a fenegyerekektől. Megalázó szerkezetű emberek és moraj.
7. Másnap, legnagyobb meglepetésemre Éva faképnél hagyta az udvartartását, és odajött hozzám: – Gondolkoztam a Coriolanuson. Szerintem igenis színházban kellene megrendezni, de mai környezetben. Anyagi motiváció, árulás, befolyásolhatóság…Most is aktuális is, nem? Tátott szájjal bámultam rá. Még okos is! Megtört a jég. Ezután gyakran beszélgettünk, kezdetben Coriolanusról, aztán színházról, később pedig sok minden másról is. Együtt fedeztük fel Ottlikot, és kiderült, hogy Éva is a Szerelem című novelláját szereti a legjobban. Mindkettőnket foglalkoztatott a történet hősnője, Felícia. Amikor néha megszólítottam az istennőmet, a többi fiú úgy nézett rám, mintha azt mondaná: neked nem jár ilyen lány! Valójában magam sem voltam benne biztos, hogy jár-e nekem Éva. – Nem kell megverned, ha nem akarsz – mondta a rabszolga. – Nem baj? – Dehogy baj – mosolyog és közben próbálja szorosabban magához húzni a kis úrnőt. Így látta az apáktól, az anyáktól. Na, nem a sajátjától, hanem a filmekben. Emlékét nem tudja, mikor élt utoljára saját gesztussal, tett, vagy mondott olyat, ami tényleg hozzá tartozik, belőle jön. Lágyan próbálja felidézni, bolyongva az emlékei, vagy inkább mozzanatai villanásszerű útvesztőjében, de olyat nem talál. Mintha üvegszilánkokon lépkedne, a szilánkok nem élesek, feslenek, mint a fehér virágszirom lába alatt a hajnali ködben.
A tiszta szobából megyek a másikba, melegem van, mégis fázik a vállam, és máris vizes a fejbőröm a hajam alatt. Mindig szőke hosszút szerettem volna és legalább egyhetven lenni, meg egy csomó faszságot, amiről azt sem tudom honnan vettem. Mifelénk senki sem olyan, mint amilyennek elképzelné magát.
Ahogy a tiszt kísérgette, eljutottak egy felfelé menő, csőszerű járathoz. – Ezt hívjuk mi elosztónak. Szándékosan nincs gravitáció, így a közlekedéshez nem kell se létra, se lépcső, se felvonó. Viszont rengeteg kapaszkodó található benne. Ha az ember elég ügyes, csak meg kell fognia egyet, jól elrugaszkodni, és hamar annak a járatnak a nyílásánál találja magát, ahova menni szeretne. Ha nem elég ügyes, akkor beveri a fejét; szóval érdemes gyakorolni. Tegye le a holmiját a kabinjában, utána jöjjön vissza a hídra! – Melyik az én kabinom? – Elkezd felfelé menni, mindegyikbe belenéz, és amelyik nincs tele egy rakás holmival, az a maga kabinja. Van vagy száz, magán kívül ketten vannak a fedélzeten, remélem, sikerrel jár a küldetésben. Azzal ott is hagyta. Egy ideig gondolkodott, hogy nagy vehemenciával beveti magát a gravitációmentes térbe, de végül az óvatosság győzött, fogantyúról fogantyúra, apránként haladt felfelé.
azt mondja, hogy ha ő belemászik. semmit nem széttörni, mintha sosem múlt volna el. ennyi előkészítés után még hozzáteszem, hogy ő volt az, aki először járt a Marson, a Nap körül táncolt, ugyanabban az álruhában, mulatság, azt mondják neki. természetesnek veszik, hogy. köménymagot szór szét, önmagával körülményes. megedzik paradicsom országban. (kővel, tűvel, napszéllel.) szétmorzsolja az atomokat. nem merem említeni, sűrű tésztaszerű leletek, karambol a pincében, a csoportnak melege van, az autóbuszok átfurakodnak, háromszor annyit nevet, mint a. (…) Félelemmel nem kóstol. Az élet törékeny. csontdarab. Vonat, melyen bepárásodnak az ablakok. Nem volt bennem semmi vonzó. Mégsem ezt mondta, hanem azt, hogy képtelen velem megtenni. Hogy képtelen engem megrontani, úgy bánni velem, mint azokkal a hétköznapi nőkkel, akik kedden este egy áttetsző blúzban belépnek, szerdán pedig felszaladt harisnyában kilépnek az életéből. Persze, nem ezt mondtam, sőt, percekig nem mondtam semmit, levegőt is alig vettem attól való félelmemben, hogy ha most lecsúszik a keze rólam, ennek a jelenetnek örökre vége. Szerettem volna elsüllyedni. Megnyílhatott volna például a kanapé alattam, és simán távoztam volna az ágyneműtartóján keresztül akár a másvilágra is, csak ne kelljen szembesülnöm ezzel a jóságnak palástolt elutasítással. Ezt hívják kegyes hazugságnak? És ha igen, akkor ez fekete, fehér vagy szürke hazugság? Kedves Isten, lehetne róla szó, hogy idén egy olyan tiszta helyzetet hoz a fiacskád karácsonyra nekem végre, ami működik? Ebből baszki megint hiányzik az elem. Az elementáris erő. Története van ennek a napraforgónak. Utolsó heteiben is tanított az élet szépségeinek észrevételére, az életörömre. Tizenegy évvel ezelőtt Stuttgartban töltöttem pár hetet. Súlyos beteget ápoltam. Az ALS-es végstádiumában lévő hölgy elég keményen utasított, mit hogyan szeretne, folyton kioktatott, hogyan helyezzem el az asztalon a vázában a virágot, merre fordítsam.Kötekedésnek vettem.
„A nyelv feltalálásánál szebb beismerése nem is lehet annak, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást.” Henri Lœvenbruck 1.
2000-ben, az ezredforduló évében vettek fel az egyetemre. Az első napon az összes gólyát összegyűjtötték egy hatalmas előadóterembe. Amikor pár perc késéssel megérkeztem, a katedrán már ott állt egy férfi, és lelkesen magyarázott az évfolyamnak. Úgy látszik, zajt csaphattam, mert többen megbámultak. Az első sor szélén ülő lány is visszafordult. A pillantásunk találkozott, és én azonnal riadtan lesütöttem a szemem. Szinte fájt a szépsége. Még ültő helyében is látszott, hogy magas és karcsú, de ami ellenállhatatlanul vonzott, az a gyönyörű arca volt. Közben az előadó megnevettette a közönségét, és így szerencsésen elterelte rólam a figyelmet. Ettől kissé felbátorodtam, és úgy helyezkedtem el - szemtelenül elől -, hogy legalább oldalról láthassam a lányt. A nevetéstől még csodálatosabbak lettek azok a síkok és görbületek, amelyek az arcát alkották. Láttam, hogy milyen kedves, meleg mosolya van. Semmi kerülőút. Később azt mondta, mégis. Visszatérnek karácsonykor és mindig. A vendéglőre gondolt, ahol sört isznak. A rózsafákról ennyit tudok, ebben az intézetben kapaszkodtam felfelé, mormolta. Később elárulta, fáj a szíve, és sajnálja, hogy nem lett úriember. Adódik-e később? Este billegnek a falak. Az emberek egymáshoz láncolják magukat. Megfogalmazta, forgatta, elhagyta, jött. Szakadék felé indult, eső esett, épp kígyó tekeredett egy bokor lábára. Talán így. Lábbal taposta a tetemeket, látomásokat. Kígyóként ízlelgette a levegőt, mégis kézzel és fénnyel.
– Jöjjön velem a hídra! – kiáltotta az ezredes, bár igazából nem akarta felemelni a hangját, csak egy-egy gyenge pillanatában nehezen leplezte, hogy ő maga is izgatott. A terem, ahova mentek, viszont alig különbözött az űrhajó eddig látott részeitől. Ugyanazzal a fehér burkolattal volt bevonva, mint a folyosó vagy a raktárszoba. Talán annyi különbség akadt, hogy nagyobb volt az alapterületet, és elszórva akadt néhány szék, amik gyanúsan egy irányba néztek. Fogalma sem volt, hogy miért hívhatták ezt a szobát hídnak. Számára a “híd” az volt, ami két partot összekötött egy folyó felett. Vagy ha már ilyen fehér minden, akkor igazán rakhattak volna a terem két végébe egy-egy hatalmas fogat, amit összeköthettek volna egy híddal. – Nagyon elgondolkodott – zökkentette ki a ritmusából a tiszt. – Min elmélkedik ennyire?
– Apa, mi a boldogság? – Gergőkém, erre nehéz röviden válaszolni. – Akkor válaszolj hosszan, apa. – A leckéddel elkészültél? – Hiszen éppen ez a lecke. – Hogy mi a boldogság? – Igen, fogalmazást kell írni róla hétfőre. Ráadásul a magyar az első óra. – Aha, értem. – Szóval, segítesz? – Most meccset nézek. – Látom, de közben nem lehet?
Akár gyerekszáj-történet is lehetne. Eltenném a népsorolvasás, a feteke és a mosni-masni örök felcserélése mellé, mégsem teszem. Miért is? Nyolcéves szájból hallani végtelenül lehangoló, hogy ő etikás és nem tanul hiktant. Többször rákérdeztem, de a szó minden szövegkörnyezetben hiktan maradt. Nagyobb horrorok is estek már, minthogy másodikos kisiskolás félrehall valamit, felnőttekkel is előfordul. Az is rendben van, ha a szülő dönt arról, tanul-e a gyereke valláshoz kapcsolódó bármit, cselekedjen legjobb tudása, meggyőződése, világnézete szerint. Ha a gyerkőc otthon nem kap semmiféle vallásos nevelést, kár lenne megzavarni az amúgy is idejétmúlt istenképpel, növelné a káoszt abban a nyolcéves fejecskében. Ezért lett etikás. Kevésbé biztató, hogy etika órán Samuról, a bárányról vetítenek. Jobb híján hát Samuról kérdezgetem. Fenn van a jutubon, adja meg a felvilágosítást a nyolcéves. Rákeresek. Ez az, mutat az egyik felvételre. A film címe Shaun, a bárány.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
