Próza

Magén István: A háború istene

Finoman járó-kelő fények. Homályos, kenyérre kenhető reggel, zsír és spirál. Egy régi, fához kötözött osztrák-magyar tüzérségi autó. Fekszik, elindul. Közvetlenül, kézügyességgel, mint a mesterséges holdak. Még karakteres, fotogén, végzetes. Változatok a talajra.

Nagy fajsúlyú, félelmetes észlelésű áramforrások a szünet folyamán a hőmérséklet bíztató rétegeiben. Tisztelt tanú, kellene vészfék, lobogó szakáll a korábbi korokból vertikálisan (iramban). A cölöpök lenyúlnak, nyakig süllyednek, homlokig, mint a hangrobbanás, az élőből kilapátolják a halált. Emília néni fekvőtámaszt gyakorol, ragacsossá válik a hidrogén hatására, a titok elé a vegyülethez, fiatal légkörkutatókat elsodor a meteorraj, őrzi, kitágul, esetlen képlet. Kifosztott tölgyek levágott ággal csontjaikat hullatják. (Az első változat közvetlen.) Nem biztos, hogy semmi sem igaz, minden mondatot újra mond, üldözik, a termoszféra alsó rétegeiben bizonyos körülmények között felemelik, belenyúlnak, rámutatnak. Térképzeteket igénylő falfirkák. Emília néni funkcionál, ilyen a munkamenet. Vízrebocsátják, kiemelik, hogy a jármű mindig kéznél legyen. Hintó közeledik autóval. Lovaskocsi trappol repülővel. Egy lovaskocsit feloldanak vegyi úton oldószerben. A feltüntetett ábrák atombombák síkban, mint szaloncukor, vagy hegedű.

Farkas Molnár Péter 

Bécsben szálltak meg, bár mehettek volna egyenesen Budapestre is. Igazából semmi oka nem volt rá, hogy megszakítsák az utat, de valahogy tartott Budapesttől, a hazaérkezéstől. Ötven év nagy idő, magyarázta a fiának, de tudta, nem erről van szó. Valami szorongást, sőt, félelmet érzett, ha Pestre gondolt.

Két napig bóklásztak Bécsben, kimentek Grinzingbe, kávét ittak a Burg mellett a Mailandban, eltévedtek, szidták a külföldiek számára kiismerhetetlen bécsi metróhálózatot. Kocsit béreltek, Volvót, nagy és kényelmes, kifizette a számlát a szállodában, a recepción érdeklődtek, tetszett-e Bécs?

Kép forrása: internet

„Ha jön a tél a hidegebből,
Kell egy kötél idegekből, […]
Húzza, halassza, ne a nyakába akassza – fel –”
                                                          – ROAD –

Némán tűrte, hogy a hurok egyre jobban szorítsa a nyakát. Mit hozott neki az élet? Csak fájdalmat. Remélte, hogy minél hamarabb vége lesz. A zsinór elzárta vénáit, a feltorlódó vértől a feje kékülni kezdett, az agyában csökkent az oxigénellátás, érzékei fokozatosan tompultak. Egyik pillanatról a másikra a semmiből előkerült valami életösztön. Ügyetlen kezeivel többször a nyakához kapott, de nem tudott fogást szerezni. Tehetetlenül kapálózott lábaival. A hajszálerek, mint egy-egy túlfeszített húr, egymás után pattantak el. Remegő szája sikoltott volna, de nem jött ki hang. A küzdelem lassan abbamaradt. Beletörődött. Elernyedt végtagjai a semmiben lógtak.

Magén István: A drogos

„A hazugságok között is különbséget teszünk:

becsapni senkit sem szabad.” (Szávai Géza)

mindent egyetlen lapra tett fel, a táj legmagasabb pontján, a nagyszabású kísérletek telephelyén. Barátsággá fejlődött a beszélgetésfoszlány. A lovasok repülnek át a szakadékon. Kifosztva elrohant, és elrejtőzött az erdő bozótjában. Édes nyár patakzik az úton. Suttognak a sűrű kocsmafüstben. A föld emberi tenyér és méregpohár. Egy másik embercsoport vonásait vette ki a sötétségben, érezte a közeledésüket, kijöttek a fák közül, és birkózni kezdtek. Kisimították a tájat és anyaggá változtatták. (Szigorú euklideszi szabályok szerint megszerkesztett táj.) Az egység része a bizonyításnak. Szerette volna tudni, mi a rend. Fokról fokra bontakozott ki a nőiessége. (Félszegség formájában.) A legszembetűnőbb szintkülönbségeket a mészkövek alkották. Befordult a mellékutcába kék bársony szoknyában, nyitott táskával. A folyó áradt, nem meglepő, hogy fényárban úszott és csokornyakkendőt viselt, katonasapkát, kalapot, pár szem szőlőt a fülében. Három színű ruhája csillogott a világ felett.

Kép forrása: hvg.hu

Nem kellettünk mi senkinek Boszniában sem. „Bolondok“ voltunk. Így neveztek bennünket, akármit jelent az a szó, és akármilyenek is voltunk. Én még selejt is voltam. Kuka. Nem tehettem arról, hogy oda kerültem. Így gondoltam én. Meg voltam győződve, hogy megszabadultam a félelemtől, ami miatt bevittek a bolondházba. Csak azt nem tudtam, hogy ha egyszer megbélyegeznek, egész életedre meg leszel bélyegezve. Hát engem kétszer is megbélyegeztek, de valami hasznomat mégiscsak tudták venni. A többieknek komoly bajuk volt a fejükben. Komoly. Fizikailag egészségesek voltak. És fiatalok. Mintha valaki kiválasztotta volna őket, de én már nem hittem annak a jószándékában, aki ezeket kiválasztotta. Hisz nem vétettek semmit, csak baj volt a fejükben.

A saját házunkban fölöslegesek vagyunk, az államnak harcképtelenek. Nincs helyünk egész Boszniában. Pedig mi nem kérünk sokat. Otthon csak bolondok voltunk. Itt „bosnyák bolondok“ lettünk. Idegenek. Senki bolondjai. Hát kinek kellenek az ilyenek? Kinek? Senkinek. Még saját magunknak is fölöslegesek voltunk.

Az emberek, akik gyakran meglátogattak bennünket, érthetetlen nyelven beszéltek. Néztem a szájukat. Egyetlen szót sem tudtam leolvasni róluk. Ahogy ideértek, mi máris összeölelkeztünk és sírni kezdtünk, vagy sírtunk és énekeltünk. Nem az éneklés miatt szólt az a dal, hanem a sírás miatt. De hogy miért énekeltünk, azt nem tudom. Talán mert reménykedtünk, hogy a látogatás valami jót hoz nekünk, vagy a bánat miatt, amit mögötte érzünk, és ami csak arra vár, hogy szétfollyon rajtunk, akár a tinta.

Forrás: hir.ma

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.

Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja.

Csengődi Péter Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport

Túlkoros gyerekekként ücsörögtök a hintákban, amikor az apukák és az anyukák már hazavitték a fiaikat, lányaikat, és fagylaltot nyalogatva és/vagy sört szürcsölve a szomszéd lány odafordul hozzád, és minden előzmény nélkül a szemedre hányja, hogy tizennyolc éve ismeritek egymást, de még soha nem beszéltél arról, hogy milyen lány tetszik neked. Habozás és hümmögés után rászánod magad, hogy felsorolj nyolc dolgot, amit egy tökéletes nőben látni szeretnél. Az nem sok, válaszolja ő, mire ellenkezni kezdesz, hogy durva felületességgel számolva ez azt jelenti, hogy kétszázötven nőből akad egy olyan, aki megfelelne a számodra. Hát akkor minél előbb el kell kezdeni ismerkedni, mondja nevetve, és már aznap este elrángat egy szórakozóhelyre, másnap egy pub-ba.

Fotó: Ladjánszki Máté Forrás: nepszava.hu

Mindenki csak így hívta a műtősnőt, Bogyó Ilonát, akinek foglalkozását külseje alapján nehezen lehetett volna elhinni. Lángvörös hajának minden szála az ég felé meredt, arcán a kozmetikai ipar összes kelléke mély nyomot hagyott. Ajka, hajszínével harmonizáló árnyalatú rúzzsal volt kifestve, és körmei, bár hosszúak voltak, de óriási önmegtartóztatással csak hétvégeken lakkozta pirosra őket. Szinte folyamatosan dohányzott, környezetében a hamutartók púpozásig teltek rúzsfoltos csikkjeivel.

A belvárosban lakott egy kis egyszobás lakásban, közel az unokanővéréhez, akihez valamilyen titokzatos, meg nem nevezhető kapcsolat fűzte, és amelyből szabadulni igyekezvén a házában lakó fiatalembert próbálta magához édesgetni, persze kevés sikerrel. Miután helyzete otthon egyre tarthatatlanabbá vált, az emelt fővel történő menekülést választotta, ott hagyott csapot-papot, és beköltözött a műtő melletti raktárhelyiségbe, ahol az egyik sarokban kis odút alakított ki magának, a főorvos hallgatólagos beleegyezésével.

Kép forrása: internet

Ryan nem túl lassan, de azért kényelmesen húzta végig a szikét a renyhe mellkason. Figyelte, ahogy az apró penge nyomán felfeslik a bőr, feltárja az alatta rejlő fehér hájat és vörös húst. Az elmetszett erek nedvesen csillogtak, de már nem eresztették ki tartalmukat.

Az orvos szerint a fickót szívroham vitte el, de neki, a kórboncnoknak kellett kiderítenie, hogy valóban így történt-e vagy sem. A rutinnal kezdte: külső vizsgálat, azután áttért a belső szervekre.

Szikével átvágta a hasfalat és egyesével kiszedegette, megnézte a szerveket. A gyomor tartalmát külön zacskóba öntötte. Ezután szövetmintákat vett az egyes szervekből és az egészet becsomagolta, hogy elküldje a toxikológiára. Mindig vigyázott, hogy szabályszerűen járjon el.

Fotó: Hódi Hajnalka

Hasított a hó. Március vége volt. Egy héttel korábban már kidugták óvatos fejüket a nárciszok, aznap viszont minden sziromnak kis hósipkája keletkezett. Számítottunk rá, tudtuk: a kutya nem eszi meg a telet. Tépelődtem: menjek-e. A kijárási tilalom előtti utolsó napokban voltunk, s előtte szerettem volna még őket élőben látni. Apám féltett minket, s kérte: maradjak otthon, anyám viszont szabad utat engedett.

Maszkkal a zsebemben gyalogoltam fel a zuhogó hóban, gondoltam: egy órát maradok. A kapuhoz érve a kutyák örömteli csaholással szaladtak elém; Marci pacsit adott, Szuszi lehemperedett a hóba. A két Fekete Péter füle hegye csupa hópihe. Feltettem a maszkot.

Fotó: Hupján Attila

A kápók már lefeküdtek, de egyikük még ébren volt. Elronthatta a gyomrát. Fel-alá járkált; idegesnek tűnt. 

Hajnalban minden foglyot kiállítottak, hogy megszámolják őket, azonban valaki hiányzott, mert a drótkerítésnek ismét megesett a szíve a fogvatartottakon, és ételért cserébe kiengedte az egyiket; 

Arra a sovány, rút kerítésre senki nem gyanakodott. Nem akarta ő ott tartani az embereket, csupán a dolgát végezte, különben is olyan helyre tették, ahol a pók kötögetését hallani lehet. Nem szerette a magányt, az SS-t pedig egyenesen gyűlölte, és mikor valamelyik kápó répát meg kockacukrot vitt neki, nem tudott ellenállni. 

Forrás: Pinterest

„Vannak napok, amikor semmi sem…”

Tisztán hallja a víz zuhogását. A paneléjszakák megszokott zaja, valaki lehúzta a vécét, semmi különös. Nyúl a telefon után, három harminckettő. Ideje lenne aludni. A fal felé fordul, kicsit mocorog, derekához igazítja a takarót, egymásra csúsztatja a lábait, vállával feljebb tolja a párnát. Lassan süllyed, tompulnak a zajok, alig hallja az önmagától bekapcsoló autóriasztót. Fejéből kipárolognak a gondolatfoszlányok, langyos hullámok veszik körül. Már öntudatlan, amikor a másik oldalára fordul.

Megrándul, a bevésődött reflexek azonnal működnek: ha felriadsz, keresd az okát. Fülel, de csak a redőny neszezését hallja, odakint fúj a szél. Teljes a sötétség és csaknem teljes a csönd is. Kitapogatja a telefont. Négy húsz. Hanyatt fordul, kattan az olvasólámpa kapcsolója. A könyv után nyúl, fél kézzel ügyetlenkedik, a lapok közül kihull a könyvjelző, az ágy mellé esik. Felmordul, nem is tudja miért. Úgyis ki kell mennie.

Csillag István illusztrációja Kép forrása: napkeletnepe.hu

 Mottó: „A repülés a létezés legcsodálatosabb lehetősége:
olyan határtalanság és szabadság érzése, ami mások
érdekeit sem sérti. Boldogságos repülést!”
(Nagy Farkas Dudás Erika)

Tivadar egy szép koranyári éjszaka fedezte fel, hogy tud repülni. Kissé molyosan ballagott hazafelé a kocsmából, ahol a haverokkal legurítottak pár sört. A szomszéd házához érve érkezett az első inger: vizelnie kellett.

Azért itt az utcán talán mégsem kéne, gondolta, és sietős léptekkel, de kezét már az ágyékán nyugtatva bekocogott a saját kertjébe. A nagykapu mellett álló kb. háromméteres tuja mellé oldalazott be, cipzár ki, fej hátraszeg, majd gyermeki örömmel átadta magát a boldog megkönnyebbülésnek. Meneküljetek, macskák, dünnyögte csukott szemmel, még mindig hátrahajtott fejjel, amikor enyhe szédülést érzett, s mintha a füle mellett a szél is gyorsabban fújt volna. Himbilimbizett egyet, majd csomagolni kezdte a koronaékszert. Kinyitott szeme elől azonban eltűnt a tuja. A combjain valami furcsa bizsergés futott át, s mintha lógtak volna a lábfejei. Lenézett, s maga alatt látta a tuja csúcsát. Két karját hirtelen hátracsapta, a hirtelen mozdulattól beleesett a bokorba, jelentős felhámsérüléseket szerezve fedetlen testrészeire.

Magén István: A hódító

A Föld fogában gyűlik az idegen anyag.

(József Attila után)

Gomolygó emberek, kétirányú utak, rövid feliratokban mítosz. Leveszünk egy kis mennyiséget, ismételjük mindaddig, amíg a minta összetétele állandóvá lesz. Számításba veszik, hogy a berendezés bonyolult. A csillagok kénytelenek behatolni. A nyersanyagforrások megmérgezik a Földet. A párlatok párolgási képessége eltolható. A kód, amit az óra ütőműve rejt, kapcsolatban áll. A gomolygó felhő része a látásnak. Folytatása a világ eseményeinek. Ártalmatlan, mint a csalán. A húspogácsa közepén olvashatunk az emberek hatalmáról, melynek legfontosabb feltétele a haszon. a cirógatás, a fül csavargatása, krémes csokik, jódlizás, meg okos patkányok etetése. A lovak smaragdokat esznek, veszélyes ismeret, bejárás a birodalomba. Évike leharapta Józsikám bácsi fejét, csúcsosan lóg éles kővel levágva. Imádkozó sáska pózban. Évike csupa kis váratlan mozdulat. Furcsa szokásai a háttérben húzódó jelek.

Nagy Zopán: Duplex 2009

A Kálvin téren találkoztok, a református templom előtt, még nem tudod, miért, Kimi javasolta a helyet, hát legyen.

Még nem tisztult ki belőled az előző éjszaka. Hajnalig dáridóztál, Tandor, a kollégád házavatóján, a táncparketten ismeretlen nőkkel roptad – az ismerős lányok kacagva kikerültek –, egy colos tinivel flörtöltél, aztán már csak korhelyekkel hőzöngtél a rögtönzött bárpultnál. Végül a verandán ébredsz egy leharcolt kanapén, elgémberedve, ködös aggyal, öledben a lány, az esetlen égimeszelő. Kiderül, hogy már elvált, vagy nem vált, de van egy kisfia, ami nem lenne baj, a baj az, hogy még csak nem is rémlik, mi történt és hogyan végződött, mert a langaléta hogyishívják észrevétlenül elpárolog.

A Szedánba vágod magad, rezzenetlen, de félig sem józanul, és most itt vigyorogsz a téren, Tandor, züllötten. Kimi a templomlépcső tetejéről integet, copfjai ártatlanul libegnek, mosolyog feléd, mint egy elszabadult novícia, de ekkor még ezt sem tudod, csak a törékeny kis leányzót látod. Észre sem veszi, milyen állapotban vagy, Tandor, nem is gyanítja, fel sem tételezné, hogy miféle széltolóval kezdett. Vagy talán mégis? A belváros utcáin andalogtok, tétován imbolyogsz, Kimi körülötted repked. Jurátuskocsmákban inhalált fondorlatokkal ámítanád, és meghökkensz Kimi letisztult ellenvetésein. Sejti már a kis galád, miféle vagy, Tandor, felpiszkálta kelekótya hetvenkedésed. Miközben a Coficat-ben beléd diktál három csésze napoletánót, kifundálja lépre csalásodat. Csúfolódik: ugye milyen szép ilyenkor a természet lágy ölén sorskérdésekről diskurálni? Gyönyörű ez a vasárnap délelőtt, túrázzunk! Jöhet egy Szentendre a Holdvilágárkon át? Túra? Naná! Már hetykélkedsz, Tandor, hogy akár behunyt szemmel is végigmennél a piros jelzésen.

Kürti László Fotó: Székelyhidi Zsolt

Érett női szerelemnek sorsa is van, nemcsak lángja, persze alázat nélkül is bele lehet halni bármibe. A fiatal nők nem kímélnek se istent, sem a félsüket házmestert éjszaka közepén, feldörömbölik, felcsengetik az egész lépcsőházat, féltéglával törik be a hálószobád ablakát, és kiposztolják az egész fájdalomtörténetüket a világnak. Te sem menekülsz, bármit is ígért, bármelyik csillagot, nőként is az égről, bármilyen gondos védelemmel, anyáskodó fegyelemmel, ha kell önfeladással, mert gyermeki fájdalmában rád sem lesz tekintettel többé . Látva mindezt, beszari hétköznapi hősként, messziről kerülnék el minden sorsot, a beláthatatlan erők vákuumát, elveszítenélek téged is minden erőmmel, mert tudom, ha maradsz, ahogyan annyi példa bizonyítja ebben a kivénhedt, történetekkel telizsúfolt városban, garantáltan beléd pusztulok. Gyűlöllek, mert elárultál, gyűlöllek, mert elloptad a szabadságom, kiteregetted az életünket, megmérgezted a munkám, otthonomat, belső békét, az élni szerető játékos gyermeket bennem! A képet, amit szerettem magamról, a csibészt, a hazafit, a költőt, akit másoknak is szeretni lehetett bolondulásig, engedékenyen és odaadóan, és aki szeretni tudott végtelen odadással, romlatlan hősiességgel, most végérvényesen elbukott. Itt maradtam, mint valami érzelmi maffiózó, léleknyomorító szektavezér, amilyennek anyád festett le, és festettél te is engem neki. 

Forrás: arta.hu

Mostanában nem hagy nyugodni egy régi-régi történet. Hogy miért? Hát éppen ez az: magam sem tudom. Azért elmesélném. Talán nincs sok értelme, de az is lehet, hogy van, és bizony, bizony megéri átlapozni a történelmet is időnként. Nézzük!

Helyszín: Bihar megye egyik falucskája valahol a Partiumban, a nevét sajnos elfelejtettem. Hiába, poveste veche (régi történet), talán igaz sem volt, mondanám, ha mindez nem velem esett volna meg valamikor. Forró, augusztus végi délután volt. Buszjárat nuku, a helység meg öt kilométerre szundított egy árnyas völgy ölében. Ide, ebbe az elszigetelt vadonba helyeztek román magyartanár lévén román nyelvet és irodalmat tanítani. Doamne dumnezeule (uramisten), micsoda ókori település, rogytam lihegve egy padra, amint megérkeztem két dagadt bőrönddel a kezemben. Sehol egy járda, bolt, se templom, se művelődési otthon. Legalább egy csézát küldtek volna értem, vagy, bánom is én, akármilyen căruţat (szekeret). Csakhogy: kinek ért meg ennyit egy dascăl (falusi tanító) a Scornicesti-i Tölgy (N. beceneve) birodalmában. A tankerületnek biztosan nem, nem is volt hozzá Ceauşescu kapacitása, a helyi C.A.P.-vel (TSZ- szel) ellentétben, akinek volt, csak éppen fütyölt a tanárokra.

– Jó napot kívánok! – köszöntem románul egy mezítlábas lakosra. – Megmutatná nekem, hol találom itt az iskolát?

– Hogy hol? Hát ehejt maga előtt – mutatott az atyafi egy zsúpfedeles hodályra.

Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

A nővér a babát a kismama mellé tette.

− Gratulálok, fiú! Tudja már, mi lesz a neve?

− Igen, Péter − válaszolta, majd kibontotta a babaruhákból, pólót és farmert adott rá. − Gyere Peti, vár az óvoda!

− De anyu! Nem akarok menni!

− De muszáj! − intette, majd kézenfogva elindultak. Az iskola előtt még megigazgatta a ruháját, és úgy indította el − Ne felejtsd el: szót kell fogadni a tanító néniknek.

Peti bement, egy magas nő termett előtte:

− Testnevelés óra! Irány átöltözni!

Peti átment az öltözőbe, levette a pólót és a farmert, inget vett fel, öltönyt, nyakkendőt, felkapott egy csokor virágot, és úgy ment ki az udvarra. Ott már rengetegen álltak, a pulpituson az igazgató olvasta fel beszédét egy darab cetliről.

Magén István: A háorú istene

(felülmúlhatatlan módszerrel vonásokat rajzolt A-ban B-ben csökkentésével a kereteken belül egy-két folyamat névjegy napról-napra szerényebb a bozót támaszkodik a hordóban szalagok 100 % röpködnek az ajkához érinti a tüzet a C-ben mellett történő katartikus mozdulattal betáplálásban lévő bombákat a sugarak elkülönített szakaszra bontják a könnycsepp egy kupola a cédrus tövében szárny tér idegen játékosokkal viszonylagos illékonyság melynek során D háromszög-diagrammok mesterséges fürdőszobában egy-két ha a halál túlélhető benzinek és petróleumok amikor megfelelő génmennyiség belehasadt forrásban lévő réteget képez a Hold miatt végbement sugárban ömlött a fény kikövezett város átlátszó csillag tréfával meg csenddel a fény a ránc az öröm kövér vagy sovány alapfelület és muzsika szakállas fátyol csíkjai felhőforma kék ég látszik József Attila Kafka meg Széchenyi István ebédfizetés gomolyfelhő kicsiny rögök szétterülésből keletkezett taktikai atomfelhő)

Kép a vízben, részecskék dúdolnak, kísérleteznek, homokot szórnak Évikére. Eljutnak oda, gomolyognak, az is lehet, hogy az ég felé meredő tányérsapka és vállap. A természetben, bátorításképpen, orvosságokat gyűjtögetnek. A természet ingatag, megfigyelem, amikor láthatatlan. Hosszú kezekkel kotorászik az óceánban. A vaksi fák vak lombhulladék darabok. Évike a térde közé szorítja Józsi bácsit, és mossa. A hajuk sűrű pehely, azért, hogy átrepülhessenek. Évike a szájába veszi, megszüli, átrepül. Felmarkolják a vasat, a vastagabb ágakat, belélegzik a tüdejükbe. Évike öltözik, veszi, szeretné magához ölelni, felébreszti a húsát, átkarolja, hogy a zsíros fák tetején is lássák. Üvölt és kiabál egyik-másik szörny felismerhetetlen, tépett.

„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – mondja az asszony. „Ámen” – feleli rá a férfi. „Szemét” – tódít a lány, hogy ő is mondjon valamit. A hízelgő szó címzettje a bátyja. Mert az ő helyén ül a kanapén. Holott a férfi minduntalan szajkózza, nincsenek kijelölt helyek. Kinek hova tetszik. És különösen a későnjövők ne panaszkodjanak. Örüljön, hogy nem csak a szünetben foglalhatja el a helyét. Hja, a gyerek örülne. Azonban ilyenkor nincs szünet. Dohogva kuporodik le, eggyel arrébb. Itt újabb probléma adódik, szemébe világít a lámpa. „Arra úgysincs szükség” – lép közbe az asszony, és csavarint egyet az aranyszínű gombon.

A dohányzóasztalon három gyertya világít. Három a magyar igazság. A francia igazság is három: liberté, égalité, fraternité. Ám a gyertyák száma nem ezáltal lett meghatározva. Hanem csupán azáltal, hogy három gyertya maradt meg a díszeitől megfosztott ádventi koszorúról. Házilag szokták a gyertyákat önteni, a férfi meg a fiú. A kamaszt már kicsi korától, amikor még nem kamasz volt, hanem óvodás, az ilyen dolgok érdeklik. Gyertyaöntés, vulkánkitörés házilag, örvénycsinálás a fürdőkádban, jégfagyasztás-felolvasztás, fűnyírás. Az ötödik születésnapjára fűnyírót kért, amolyan igazit. Továbbá azt, hogy a szülei alkudjanak ki neki a házmesternél egy kicsiny parcellát a nagy közös kertből, amelyet ő gondozhat. Legózni, azt aztán semmiképpen. Amiket kicsiként kapott, és a szülők felbontották, azokkal a szülők játszottak legfőképpen. Nagyobb korában, már döntési képessége birtokában, fel se kellett bontani. Lehetett továbbadni ajándékba másnak. Arra kellett mindössze ügyelni, ne az kapja vissza, akitől az ajándék volt.