Próza

Willgard Krause képe a Pixabay -en.

Nyár volt, és Teréza nővérrel már régebben is, vagy két nyárral azelőtt kimentünk néha a drótkerítésen túlra, kirándulni. Minden változásnak örültünk, még a rossznak is, csak változás legyen. Az volt a fontos, hogy kiszabaduljunk abból a szobából, amelyiknek évek óta a falait nézzük. Tizenhárom éve, hogy… sehol sem vagyunk. Nem létezünk. Tizenhárom év. Tizenhárom év. Majdnem ötezer nap. És ötezer éjszaka, ötezer ébredés és reménykedés. Az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt született, már a hatodik osztályba jár. Tizenhárom éve folyik a háború Boszniában. Drága Istenem, maradt ott valaki életben tizenhárom év alatt? Maradt-e ott kő kövön?

Ennyi év után a kerítésen kívül lenni, élmény volt mindannyiunk számára, még Teréza nővérnek is. Köszönet neki, hogy kiharcolta nekünk ezt a kirándulást. Én kezdtem el elsőnek készülődni, és nagyon vártam a kiruccanást, mert tudtam, hogy majd gyógyfüveket szedhetek a mezőn. Szükségünk lesz rájuk, teának. Nem mondom, hogy itt nem kaptunk teát. Kaptunk, de látom én a különbséget. Az én füveimből igazi teát lehet főzni. Mert gyógyhatásúek. Balzsamok.

Juhász Zsuzsanna

Én nem tudom, kinek mi az érték, és mit vesztett el az elmúlt évek folyamán, de hallom, ahogy egy kandúr nyivákol, jajong az éjszakában, elveszett babahangon hívogatja magához a nőstényeket, s én cinkosan, akarva- akaratlan elmosolyodom.

De hát mit tegyek – szabadkozom magamban –, szaporodáspárti vagyok, szerelempárti és gyerekpárti, s eszembe se jut már, hogy szégyelljem magam ezért a szabadkozásért, és elgondolkozzak azon, hogy mi történhetett „közben”, hisz’ én még szerelmes lehettem, és szülhettem gyereket mindenféle pártiság nélkül is. Tudatában vagyok-e annak, miért mentegetőzöm? Nem akarom megsérteni a homoszexuálisokat és a szingliket? Azokat, akiknek nem lehet gyereke és azokat, akik nem akarnak gyereket? Vagy előbb-utóbb nálunk is fogadhat örökbe homoszexuális pár utódot, és a szingli attól még szingli marad, ha mégis „bevállal” egy gyerekecskét? És nem fog egyik életfelfogású csoport se megértődni, hogy együtt emlegetem őket? És hogy van, hogy miközben megteremtettük a tabutlanságot, mint értéket, folyton falakba ütközünk, a mások sértődékenységének (tabujának?) falaiba? Hisz valaha tabu volt a házasság, a házasságban eltöltött idő. Aki ezelőtt 10-15 évvel kötött házasságot, nem nagyon törődött tulajdonjogokkal és előszerződésekkel, hogy mi, kinek a nevén van, ki mire jogosult, mert akkoriban a tartós együttéléseket nem a jog, vagy nem csak az írott szabály védte, hanem sokkal inkább az íratlan, a megegyezés. Egyszerűen, csak úgy: nem volt szép jogilag hófehéren és önfeledten kisemmizni a másikat. Aki viszont most számol fel tartós kapcsolatot, az csak a paragrafusokra támaszkodhat. A másik, a volt házas- vagy élettárs nem fél attól, hogy mit szólnak a barátai, rokonai, munkatársai, nem fél attól, hogy megvetik és kiközösítik azok, akikhez tartozik, akiket szeret. Mert nem érték nagyon tartozni bárhová, nem érték elköteleződni, sokkal inkább érték az olyan, többnyire azonos nemű csoport, ahol a határtalan önzés, a másik nem leértékelése, jogos (?) gyűlölete. 

andreas N képe a Pixabay -en.

Általában a realitások talaján állok, de ha meggörbül a világ gyémánttengelye*, akkor nagyon vad vágyaim tudnak lenni. Nem árulom el mindet, bizonyára nem értek rá reggelig. Legyen mondjuk három, ha már kívánság.

Gyerekkoromban azért akartam milliomos lenni, mert egy medvét szerettem volna. Busafejű, bumfordi mackót, mint az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája, csak nem rajzoltat, hanem igazit. Persze nem sárga fogú, bűzös leheletű, csimbókos bundájú jószágot, hanem olyat, amelyik pihipuha szőrű és mézillatú a szája. Aki ölel, de nem marcangol. Ó, centire láttam magam előtt, hol lehetne a szőrében a forgó. Bizonyára azért nem lettem soha milliomos, mert az  a medve nem született még a földre, akit én elkívántam volna magamnak.

Magén István: Fészek

a hosszú hajú felém nyújtózik. ezt te okoztad, mondja. villát és kést szurkál, a szemed láttára, a győzelem ellenére. változó szóval igyekszünk játszani. (Hagyod, hogy ellökjenek, görnyedve a kijárat felett.) ajánlatos felvenni a fegyvert, jön, folyik ömlik, léggömbről szól a táj. (Az áldozatot temetni kell.) egy-egy kérdés összekulcsolt kézzel, otthonosan. falra erősített kelmék lógnak így. meg vallásos iratok, nyersselymek, a természet tanítja. tekintélyesnek lenni a zűrzavarban. a törvényben annyi a betű, keselyűk várnak, azt érzed, hogy a lábad szilárd talajra lép. mindez szépen hangzik, meg kíméletlenül. szénatomnyi történelem.

Dinók Zoltán Kép forrása: maga a szerző

Délután két óra volt. Lajos megunta az olvasást. Feltett a gázra egy kis teát. Mostanában nehezen ment neki az írás… Tudat alatt talán belefáradt. Pedig nagyon szerette az irodalmat. A szerelme volt. Miután kész lett a tea, szürcsölgetni kezdte. Agglegény életet élt. De el volt a maga világával… Szomszédjai kótyagos embernek ismerték meg és annak is tartották. Lajos nem szerette egy szomszédját sem… Nem az ő embertípusuk voltak. Csak egy öregasszony volt az, akivel néha beszélgetett, méghozzá Gabi néni… Ő már nyolcvan éves volt. Vele szót tudott érteni Lajos. S igazság szerint Gabi nénit sem szerette a többi lakó… Gabi néni szerette az irodalmat s Lajos írásait is… Lajos néha átment hozzá. Gabi mindig teával kínálta mert tudta, hogy Lajos azt szereti… De a kávéról sem feledkezett meg. Lajos a kávéért nem volt annyira oda… Idegesítő fekete lének tartotta. Ő neki magát mindig inkább nyugtatni kellett. A tea erre szuper módszer volt. Sokat beszélgettek Shakespeare-ről. Azt Gabi néni nagyon szerette… Lajos azonban nem tudott drámát írni. De Gabi a novelláit nagyon szerette. Olyan olvasmányosak voltak… Sokszor folyóiratokat hozott át a másodikról a negyedikre. Lajos némelyiket örökbe is adta. Gabi néni esténként azokat olvasgatta az ágyában.

Ajay kumar Singh képe a Pixabay -en.

a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,

a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.

ifjúsága vidáman telt egy erdőszélen. éjszaka nyugodtan begyalogolhatott a fák közé, a szárnyait nappal kellett használni, mert folyton megzavarták. ritkán éhezett meg nappal, veszélyes volt olyankor vadászni.

puskás emberek akkor is jártak, a hátukon vitték ki a dögöt, amit elejtettek. ezek a puskás lények valahogy nem voltak veszélyesek, egyszerűen zöldre váltott és a pikkelyeit leveleknek nézték.

Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Sára a nyarakat és szinte minden iskolai szünetet a legtöbbször a Szamos mellett töltötte anyáméknál, mivel húgomnak mint orvosnak és sógoromnak mint ápolónak, dolgoznia kellett, olykor huszonnégy, de az is előfordult, hogy negyvennyolc órában. Hiába, az élet nem áll meg, még a legszentebb percekben sem, főleg a kórházban, ahol ennek a háromfős családnak elkezdődött a mondhatni tragikus élete, hiszen húgom és sógorom ott ismerkedtek meg.

A kórház nem csak egy akármilyen épület volt, hanem szakrális hely. Az élet egészét szimbolizálva a szülészettől kezdve a halottasházig, a létezés minden stációja képviselve volt egy miniatűr világegyetemben, hatalmas gesztenyefákkal körülvéve. A parkban a mohával lepett padokon sokszor elidőztek a betegeket látogató rokonok, a néma imákat mondó, gyógyulásra és csodára váró betegek. Én is számtalanszor ültem az árnyas gesztenyefák lombjai alatt látogatóként és betegként egyaránt. Így visszagondolva ezekre az időszakokra, nem is tudom melyik volt a szomorúbb, de bevallom, szerettem betegként lenni a kórházban, mert olyankor kiszakadhattam az otthoni környezetből, az egész napos robotból, az uram kiszolgálásából. 

 
Magén István: Az űrállomás ablaka

Szuszog, mint egy mosógép, duruzsol, mint egy alig használt kémény. (A tömegsírral szemben, ahol a fénysugarakat irányítják.) És újra. Beszélsz bolondságokat, egyszerűen, és szertartásosan, gyengéden és nevetségesen. Megállapodok a magam keretei között, a magunk szabályai szerint. Egyék, igyák a szavaimat, mondja a próféta. A néma piszmogva cigarettára gyújt, egy kis füvet kever, repül, mélybe zuhan, mint akit a folyóba dobtak. Egyszerű szerkezet az egész, rugóval, lapáttal, keverő kanalakkal. Darálni is lehet vele.

Alaktalan folt borul a világ hasonlatosságaira.

Keresem a cimboráimat, akik nagy üzletet kötöttek, egy óra múlva hívjon vissza, mondta a cimborám, mikor felhívtam telefonon. És akkor le akartak nyelni. Előráncigáltam a részeg, nagy ívű, kapucnis esőkabátomat. Vannak olyanok, a legtöbbjük rossz ruhájú tolvaj, akik egyetlen sérülés nélkül megúszták.

 
Mórotz Krisztina: Sóhajok

Haza az, ami engem választott, vagy én őt? Nyári alkonyokon könnyű vagyok, amikor talpig koszosan a kis fehér házam felé lépdelek. A föld színei a melegbarnák árnyalatai. Ha valaki kérdezi merre visz az utad, egyszerű a válaszom – Hazafelé, ahol az erdő a saját valóságom, szobám falát árnyak keretezik a föld gyengéden ráz ha nyakamon esőcsepp szánkázik... és a tizenhárom platán – Magritte pipái – erőt adnak. A platánok mindig vidáman intenek – lassúdad lebegés sétámon. Nagyanyám szavai jutnak eszembe egyetlen verse.

"Ne dícsérd napodat, míg nem lett este,

és estéidet mielőtt éjjé vált,

ne szólj az éjszakákról, míg a reggel

ködűző színeivel  fel nem szállt"

A gyaloglás egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. Kezem barnul a napnak sugarától. Szeretem a szelet. A szél füvekben nyugszik megtörve kalászait. A száraz téli füvek a szálviharnak is nehezek, vad csókot ad megvetéssel. Száj kiszárad a portól a víz elvesztésétől. Szomjam oltom. Hátizsákom vizet rejt, sohasem mást, banános csokit, mert 5 óra alatt nem érzek éhséget. Áramlat. Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán?

Juhász Zsuzsanna

Te doki, tudom én, hogy csak egy beteged volt, aki alapján leírtad a tünetegyüttest, és az nő volt, Auguste. És nyugossza őt is az Isten, de vele tényleg a közepébe találtál, bár véletlenül, ennek a kórnak.

Mert nők, főleg nők, az istenadta nők betegszenek meg ebben a kórban. S látod, a te esetlírásod óta eltelt kilencven, érted? Kilencven év alatt csak nőtt a számuk, annyira, hogy Maurer elővett téged. Addig kutatott, míg rájött, hogy te voltál az első, aki meglátta ezt a szörnyű betegséget. És tisztelet neki érte, amiért elismerte a te elsőbbségedet, és azóta tudjuk is már, hogy miféle feneségek zajlanak az agyban. Egy alzheimeres agyában, aki egyszer csak elkezd megváltozni előbb, más lesz a magatartása, egyre inkább elbutul, majd gyors ütemben leépül a teste többi része is. Az egész sovány lesz kielégítő kalóriabevitel mellett is, barátom! Gondoltad volna, hogy lehetséges ilyesmi? Hogy rendesen etetsz valakit, és mégis fogy? Hát miféle rossz csoda ez, doki?

Fotó: Gál Endre

Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.

– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. – Ez a levegő…!

A másik, vállas, hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.

– Fürödjünk! – ajánlotta a tolmács.

– Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.

 
Andreas Lischka képe a Pixabay -en.

Sokat tűnődtem, valóban ez legyen-e a címe a mai tárcának. A másik ötletem ez lett volna: „Több szabadságot a zuramnak!”

Az történt ugyanis, hogy Misi kivett pár napot. El nem mondhatom, mennyire irigyeltem, amikor bejelentette, hogy fáradt, itthon marad szerdától. Az iskola nem működne, ha a tanév közepén ki-ki csak úgy elmenne három napra Kaludidába vagy Bergengóciába. A köz szolgálata viszont így is elketyeg.

Szépen elsorolta, mit is fog ma véghez vinni, amíg pihen. Két napra elég lenne, bárhogy is pörög.

– És mit fogsz főzni? – kérdeztem kicsit szemtelenül, de az ő szeme meg sem rebbent.

 
Magén István: A tábornok

Fordult egyet, kiugrott a bolyból, dobott, miközben ballal a kereket hajtotta. Már kezdték volna rángatni, cibálni, amikor ágaskodva, az oldalára billent a kocsival mintha a levegőbe emelkedne, és belőtte… Egyetlen mozdulattal, egyetlen kellemes legyintéssel szinte, elhessentette magától a labdát, úgy, ahogyan visszafelé is mehetnének a dolgok, megmutatva, hogy teljesen ura annak, amit tesz, elegánsan, mint egy igazi sztár. Forgásban voltak a kerekek, a kocsi kibillent az egyensúlyából, szinte már tótágast állni készült. Pál érezte a bőre feszülését a hátán, a nyakán, a nem létező lábaiban, az ujjaiban, melyekből majdhogy kiszaladt a vér, mert olyan erővel szorította hol a gumibetétes kormányt, hol pedig a kereket, és közben hangosan kiabált, utasította csapattársait. Közömbösen csörrentek a kerekesszékek, összeütközve, egymásba akadva gurulás közben.

Kép forrása: Pixabay

Eltelt három hét a „Búfelejtő”-i találkozás óta. Csabai Csabának többször eszébe jutott a három görög eredetű nevű ivócimborák. Egyszer ment le csak az emeletről, a közeli Bingó Presszóba egy sörre, de a srácokról, semmi hír nem volt. Még meg is kérdezte a presszós lányt, szép szőke, formás alakkal, de ő sem látta őket. Érezte, valahogy megkedvelte ezt a triót.

   Az elmúlt napok írással teltek el. Jucus egyedül hagyta, elment a húgához Debrecenbe, olyan rokonlátogatásfélére. Csabai Csaba elhatározta, hogy egy elbeszélést ír az életének arról a szakaszáról, amikor a Végvári Erőműhöz került. Itt tanulta ki a lakatos szakmát. Voltak furcsaságok, buktatók. A történet színes írásnak indult.

Kovács Zoltán rézkarc

A fiú sietett. Akkor is tekerte a pedált, mikor a lendület vagy lejtő – a kivénhedt, nagy múltú és becsületesen elbutult lovak ajzószere – amúgy is előre vitte volna.

Nem szerette kihasználni a biciklijét, azt szerette volna már régóta, hogy valami nagyon fontos megváltozzon a környezetében, valaki, aki most erős, megrokkanjon, valami fabatkát se érjen ezentúl, hogy megmutathassa, ő mégis marad, nem fut el, nem őszül meg hirtelen – mint mikor egyszer azt hitte a fejbőre tenyérnyi bizsergéséről, hogy a haja is fehéredik közben – nem lesz akkor se tetszhalott, saját magától, a saját magányos ügyetlenkedésétől hátára fordult bogár, nem ájul el, mint akinek az ébrenmaradottak tartoznak azzal, hogy sorra elmondják, mi is történt a világban ájultsága percei alatt. Tekert akkor is, mikor nem kellett volna, hiába hallotta már párszor, hogy jó lenne még ez az erő holnap, ha majd az árnyékszéken ücsörögsz. Jó mélyen előre hajolt, nem akart nevetséges lenni, valahol azt mondták, a versenykerékpárokon egy magasságban van a kormány meg az ülés, hát ő is ilyesmire alakította a biciklijét, s így mintha visszaküldték volna valahová, ahonnan kidughatta a fejét, de mielőtt körbeforgathatta volna, kezdhette elölről a kibújást. Akárhogy igazgatta a kabátját, a két, végül is kitört váll az arcához csúszott, s úgy fogta közre, mint régen egy ritkán felbukkanó, izgatott rokon keze előkészítve őt ahhoz a nevetséges, cuppanós cviki-puszihoz. 

 
Illusztráció: M. Szlávik Tünde fotója

Arra a jelenségre, amikor az ember képtelen ébren maradni, sokféle mondást ismerünk. Ha széplélek vagy, akkor használhatod az álommézzel kenték meg a szememet vagy a meghintettek álomporral kifejezést. Ha a túloldalon helyezkedik el az alap szókészleted, akkor jön a beájultam és a kinyúltam. Esetleg a kidőltem. Valahol középen van az elszundítottam, elpilledtem, elbóbiskoltam és társai. Nos, én nem tudnám megnevezni, mi történt velem tegnap délután. Addig emlékszem, hogy kiraktuk a konyhapultra a gulyásleves hozzávalóit, megittam a kávémat, aztán arra ébredtem, hogy Misi csörömpöl a levesmerővel, mert kész a leves. Meg a mosogatás. A duguláselhárítás. A kötelező telefonok. Kiesett két és fél óra az életemből.

Magén István: Szarvasbogár

Sohasem voltam ostoba, habár jó ideje azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok. Olybá kell ezt tekinteni, mint egy filozófiát. Tolakodásnak semmi nyoma, mármint, hogy nyomulnék a filozófiában. Vagyis, hogy filozófiai kérdésekbe dugnám a fejemet, mint a strucc. Lazaság és derűs tekintet. Ez a jelmondatom. Hogyan kell ezt érteni? Különösen annak, akinek nincsen tekintete? Erről még nincsenek elképzeléseim. Nem vagyok rendetlen, csak szórakozott, ennél fogva a rendetlenség nálam a dekadencia jele. Láthatatlan világomban hogyan is képzelhetném másként? Sok értelme nincs, hogy önáltatással oldjam a bennem felhalmozódott feszültséget. Annak sem, hogy egyoldalúan szemlélődve túlzásokba essek. Az én filozófiám hasonlít a kígyóéhoz. Tekergőzni kell. Tanácsos lenne megszívlelnem saját tanácsaimat, ezért csak magamat ajánlhatom. Láthatatlanságom teljes tudatában. Ettől filozófus leszek, anélkül hogy belebonyolódnék a megoldhatatlanba. Most már megértem a férgeket, láthatatlanságuk kőnyomatait, vagyis évmilliókon átfurakodó életrevalóságukat. A gilisztákat, de még a galandférget is, meg a vakondot például. Nem tudom, mi az, hogy látni. Ezt az érzékelési módot, mint axiómát továbbmagyarázni lehetetlen. Számomra a világ nem vizuális. A világot láthatatlannak képzelem, tehát magamat is. Akkor vagyok láthatatlan, ha lebegek. Erről a fixa ideáról nem vagyok képes lemondani. Nem látom, csak érzem és azt képzelem, hogy mások is csak akkor látják, ha érzik, vagyis megtapogatnak. Időnként, egyszerűen azért, hogy szétfeszítsem a látszatot, tükörbe nézek. Hosszan magam elé téve bele mélyedek, azzal a várakozással, hogy meglátom magam benne. Már a felvetés is abszurd. A szájammal szemben a szám, az orrom beleszagol az orromba, a szemem farkasszemet néz a szememmel…

Fotó: Hegedűs János

Mr. Gibson halála

Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni.

Szelényi Anna: Életjelek 2, pasztel, 40x60 cm

Éntőlem mehetsz, én ugyan nem foglak leszopni, az biztos, mert ehhez azért már én is túl konzervatív vagyok. És nem félek, hogy félremész, félre is mész odakint. Bár lehet, hogy ez a trendi, a férfierő elvétele a nők által, az elbocsátás, a világba való kibocsátás előtt.

Egyrészt, mert szerintem ez csak babona, hogy csak mind egy cseppig ki kell szívni, és mehet, mehet a férfi, mert a férfi huncut dolog, ha úgy hozza a sors, hát higít, felhigítja az ondót, ha nagyon muszáj. Legfeljebb több lesz benne a porsztatanedv és kevesebb a hímivarsejt, no de az kit érdekel, azt nem látja senki. Másrészt meg szerintem az igazi trendi az önmagát velejéig eltartó, független nő. A képzett, az okos, a még önnön női-anyai vágyaira is gyanakvó nő, a totálfüggetlen. A se múltjától, se jövőjétől nem függő, tehát szorongás- és bűntudatmentes ember típusa.

 
Matteo Orlandi képe a Pixabay -en.

Tisztelt Lakásügyi Osztály!

Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket.

A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.