Keresés a honlapon:

Magén István: A riport (2. rész)

 

 

 

 

A riport

 

2. rész

 

 

– Marcsi néni elmondaná, hogy akkor, azon a napon, azon a délutánon, amikor az a bizonyos dolog… Mikor az az ügy…

– Ó, igen! – vágott köbe Marcsi néni. – Nem is volt ügy, nem történt semmi. Tévedés volt? Szőrszálhasogatás? Egyezkedés? Mit akarnak hallani? És miért mindig én? Miért nekem kell… Szóval szeretnének egy szép, szívhez szóló történetet. Egy giccset szeretnének. Tőlem megkaphatják. Álmosítóan szerelmes sztorit fogok elmesélni, tele kifogásokkal, szenvedéllyel, és csillagokkal. Mert maguk körülvettek az állítólagos szeretetükkel, zsarolnak, fenyegetnek, üldöznek... – A nagy, kockás asztalkendőt hajtogatta beszéd közben, mintha onnan olvasná a mondanivalóját. Megnyomkodta a tenyerével, húzogatta, feszegette, tölcsért is formált belőle. Aztán hirtelen elhallgatott, a szemére szorította az asztalkendőt, rázkódott, a vászonkendő sarka vizes lett a könnyeitől. – Bizony – mondta. – Nem volt semmink. Szegények voltunk, éhesek, szerelmesek. – Megállt, pislogott, tudomásul vette az ellenkezést. A rendező felemelte az ujját, hogy: no lám! A riporternő leesett állal csodálkozott, az operatőr kimeredt szemmel kapkodott levegő után, a segédrendező, körte alakú orrát törölgette gusztustalan zsebkendőjével.

--Halleluja! – mondta Marcsi néni. – Csapjunk bele. Szóval ti… Szóval maguk… Na, szóval… Kilihegem magam. Törpék vagyunk. Az egész föld, az egész naprendszer… – kezdte Marcsi néni, és mintha melege lett volna, a nyakához kapott, az ujjával a pulóvere alá nyúlt, és kilendített egy szögletesre munkált, vékony szemekből összerakott aranyláncot, mely a vállára esett, majd horpadt kis mellére csúszott, és a ráncokból kibontakozva szélesen és szegletesen a két melle között, a virágokkal telehímzett, hófehér köpenyre támaszkodva magabiztosan kitárulkozott egy madonnakép, egy Szűz Mária a kis Jézussal, összehajolva, egymást védve, az anya a kendőjébe tekert kisdedet simogatta. – Én akkor tizenkét éves voltam. Egyszerű, tizenkettő. Értik? Szeleburdi, röhögős, kíváncsi, szóval minden, ami… – Kissé beesett, nagy, barna szemével Ellára nézett, a virágra a hajában, meg a gyöngyfüzérre a nyakán. Tekintete fürkésző volt, útkereső. – Erről akar hallani? Jól mondom? Vagy esetleg túl drámai vagyok, vagy éppen az ellenkezője, vagy mind a kettő? – A rendező színpadiasan féltérdre ereszkedett, oldalra hajtotta a fejét. Az egyik térdét a hasa alá húzta, a felsőtestével ráhajolt, szuszogott, könyörgőn összetette a két kezét, majd egy heves mozdulattal megragadta Marcsi néni göcsörtös kis pracliját, és megcsókolta.

– Marcsika édes… könyörgöm, értse meg..!

– Kedveseim, – kezdte Marcsi néni – ha az élet olyan egyszerű lenne, nem lennénk itt, talán ez az asztal sem lenne itt, talán én sem nőttem volna meg, talán mindannyian füvet legelnénk a szavannán. Hosszúszárú, több méteres fűben keresnénk a kijáratot a dinoszauruszok oszlopnyi lábai között. Ha nem csapódik be az az aszteroida nem lövelli szét a sötétséget ezen a bolygón, és nem keveri meg az éjszakák meg a nappalok rendjét, mint a kártyát, ha nem ossza ki a förtelmes lapokat, ha nem gyilkolja le a dzsókereket, és az ászokat, ha a királyokat, meg a dámákat nem tanítja félelemre…

– Állj, állj! – kiáltott Ella, mikor az egyik derítő mögött kialudt a fény, és a szoba homályosabb lett. – Köszönjük, drága Marcsika – kiabált a segédrendező. – Szeretjük! – A világosító a szekrény tetején babrált. – Nyomjátok fel a kismegszakítót! – sikította a rendező. – Mindenki! – Szaladgálás kezdődött. – Mehet!

 

 

– Az útvonalat… – kezdte a riporternő.

– Útvonalat a pokolbéli flaszteren? – gúnyolódott Marcsika. – Az egérszagú kapualjak Via Appiáján? Azon a keresztúton, ahol a milliók arcát nem töröli meg senki? Akiket a Mennyei Atya és az ő Fia tétlenül néz? Mit tudom én! Desseffy utca, Nagymező utca, Oktogon, Szent István körút. Vagy Nefelejcs utca, Bajza utca, Nyugati… Lehet, de nem biztos. Bújtam az anyámhoz. Tizenkét éves voltam, eleven, nem rossz, de szemtelen, komótos és semmirekellő nagyokos, vitatkozós, fellengzős, feleselős, mit tudom én, indulatos is, meg gúnyolódó, közben meg magatehetetlenül szégyenlős, és szomorú. Volt egy jó tulajdonságom, nem is jó, de hasznos, ennek köszönhettem… – Marcsika kérdően nézett szét, arcról arcra ugrált a tekintete, mint egy kismadár. – A bajban mindig összeszedtem magam. Lehetett rám számítani. Ha valaki megbetegedett a családban, ha baj bajt, córesz córeszt követett, ha elfogyott az utolsó garas is, az utolsó reménysugár is… Ne haragudjatok, ha nem tudom az útvonalat. Tizenkét éves voltam. Nem az utcákat figyeltem… Lehet, hogy a Pannónia utcán mentünk, lehet, hogy a Nagymezőn, lehet, hogy a Visegrádin, vagy a Pozsonyi úton. Este volt és a rakpart szélén meztelen emberek álltak, meztelenek, kivillant bőrük átütő fehérsége. Reszkettem. Anyám szőrmés kabátjába csavarodtam. Összefogódzkodtam a testvéreimmel. – Belesápadt. Arcából kifutott a vér, csak a szürkeség maradt. Megtántorodott. Aztán belekapaszkodott a felé nyújtott kezekbe, szabadkozott. A konyhába ment, gyümölcsös kosárral a karján tért vissza, az arca maszatos volt a rászáradt könnytől.

– Megcsináljuk, megcsináljuk azt a riportot. Nyugi, nyugi tündérkéim, meglátjátok, hogy megcsináljuk – mondogatta. – Egyetek gyerekeim, ne törődjetek a múlt bolondságaival. – Valaki bekapcsolta a rádiót, a világosító, meg a sminkes kislány táncoltak, andalogtak, egymásba borultak, imitálták, ölelték egymást, álságost keverve a valódiba, hogy nevessenek. Mintha kettesben lennének, forgolódtak is, húzták-vonták egymást a kandalló és a vitrin közötti apró helyen.

Marcsi néninek eszébe jutott az az este. Sok estében volt része élete során, de olyanban, mint az, nem. Esték pörögtek, jöttek, vándoroltak, hosszú sorokban, egymás nyomában, súlyos, gondterhelt esték, meg boldogok, meg rondák, meg tetszetősek, álmosak és álomtalanok. Fel-felbukkantak a múlt vízéből. Esték, melyek fiatalosak, melyek öregesek, melyek… Esték, melyek leúsznak a képzeletbeli folyón, melyek elviselhetetlenek, melyek fojtogatók, dekadensek, ha egyáltalán van ilyen, amikor az egymásutániság láncolata forog, mint egy biciklilánc, meg a komolyságé, és a szerelemé. A villanyt leoltották, sötétben tompán suttogott a rádió. Zöldet villant, mint a szentjánosbogár, reppent, mint a denevér, zizzent, mint a papír, mintha ott a dobozban, a tekercsekben, a fénylő rádiócsövekben maga az Isten bujdokolna, maga az Úr, a Mindenható, az Örökkévaló.

Pontosan tudták, hogy kik mikor és hol, ha az udvaron széttört a csend, és ha a falak zengtek azoknak az ordítozásaitól, és a lépcsőfokok a trappolásuktól. És ott fent, ahol ők laktak, ahol már csak a kegyelem volt tovább, és füstös felhők

találkoztak az égen... Az anyjuk, meg a nagyanyjuk nyugtatgatni próbálta őket, de ők, gyerekek, a metakommunikáció másodlagos jeleit értették csupán, a lépések, meg a fejtartások, meg a taglejtések kifejezéseit értették, a kezek, az ujjak jelbeszédét, meg a hangsúlyokét.

– Mi történt az úton? – kérdezte a riporternő, illetve nem is kérdezte, hanem mondta, állította, valami történt, valaminek történnie kellett. – Semmi, mondta Marcsika, mint aki túl akar esni az egészen, és inkább lemond, kiegyezik, hogy ne kelljen beszélni róla. – Hó szitált, rettenetesen fújt a szél. Beszélnünk nem volt szabad. Kísérőink… – Elhallgatott.

– Kik voltak a kísérőik? – kérdezte Ella a riporternő, és a hajában megremegett

a virágszirom.

– Volt köztük egy kölyök – mondta az öregasszony. – Egy fiú. Olyan tizenöt, tizenhat éves lehetett. Jóképű. Lágy szőke haja rugalmasan omlott a homlokára. Illetve nem, most eltakarta az a ronda fekete sapka, az a csúcsos, hegyes, felágaskodó, halál színű. Elfedte a haját, a fejét, az éles, kemény ellenző meg fénylett, mint a kés. De én felismertem. A papagájos fiú volt a Klauzál térről, a füttyös, meg éneklős, csiripelős, aki ott szokott állni a csarnok bejáratánál, tetőtől talpig telerakva duruzsoló madarakkal, kék-fehérekkel, meg zöld-fehérekkel, meg zöld-sárgákkal, meg kék-sárgákkal, meg pettyegetettekkel, meg papírlap fehérekkel, és én arra mentem a nagymamámmal, meg a kishúgaimmal, és bámultuk őket, a fiút, meg a madarait, mert még a fülén is ült egy, a haján is, a vállán is, a karján, meg az ujjain külön-külön. És nem repült el egy sem. A papagájos fiú volt az, semmi kétség. Emlékeztem, pár hónappal azelőtt, mikor utoljára jártunk arra a nagymamám, meg én, meg a kishúgaim, egy lilás színű, kese orrú ült a balvállán, zakója vállba kapaszkodott hosszú, karmos madárujjaival. Ide, meg oda forgatta sötétszürke fejecskéjét, hajlongott, és szavakat duruzsolt a csőrén át. Arról beszélt, hogy Gyurika szép, meg okos, persze papagáj akcentussal, és a fiú csak bíztatta, meg bíztatta, és kölessel etette a tenyeréből. És a haja olyan megnyugtatóan, lágyan, melengetően omlott a halántékára, és én sajnáltam azt a fiút, mert olyan jónak és sebezhetőnek tűnt, és egész nap azon gondolkodtam, hogy miként lehetne segíteni rajta. Megvenném az összes madarat, persze lehet, gondoltam, hogy nem is akar megválni tőlük, mert szereti őket, meg azok se tőle, meg minden… Mert amikor a szemébe néztem, a papagájai jutottak az eszembe, befúrtam a tekintetemet az alá a szörnyűséges sapka alá, mely olyan fekete volt, mint a vállán lógó fegyver, mely a térdét verte, és a nagy szemei most résre szűkültek, és tele voltak gyűlölettel. Egy pillanatra ő is elmosolyodott. Elmosolyodtunk. Legalábbis úgy éreztem, mintha átsuhanna egy villanás, egy fényecske.

Marcsi néni elhallgatott. A felvevőgép surrogott.

– Ma is előttem van az a mozdulat, ahogyan a kiválasztott papagájt belehelyezte

egy szürke papírzacskóba, és a zacskót felfújta. Volt valami vagány abban a mozdulatban, a külvárosok szegény embereinek mozdulata, a proliké, az utcagyerekeké, akiket sokszor, nem is tudom miért, annyira irigyeltem. – Marcsi néni a zsebkendője után kotorászott a kötényében. – Édes istenkém… – suttogta – Édes istenkém…

Lerogyott egy hokedlire, a kezét a szívére szorította. – Valamit nem értettem akkor sem, meg most sem – motyogta. – Most már soha sem fogom megérteni azt a dolgot. Pedig hát… – motyogta.

– Állj! – jelzett a rendező halkan, de Marcsi néni tiltakozott. – Az isten szerelmére! Most elmondom. Most végre elmondom, tehát ne álljanak meg, mert soha többé nem fogom elmondani. – Lihegett. – Nincsen semmi bajom, csak fáradt vagyok, mert hatvan évet utaztam vissza, hatvan évet! Értitek? Még a világon sem voltatok akkor, talán még az apáitok sem, és ki tudhatja, hogy a nagyapáitok, meg a nagyanyáitok hol álltak akkor, a járdaszéleken-e röhögve, vagy elbújtak szégyenükben, vagy éppen ők tartották a fegyvert? Nem is érdekel. Szeretlek benneteket, mert ti is szerettek engem. A kutyákat, meg a macskákat is szeretem, meg a lovakat, meg a madarakat, az elefántokat is szeretem, meg a krokodilokat is, meg a virágokat, meg a dinoszauruszokat… Persze most már mindegy, most már elsimultak az ár hullámai, most már senkit sem érdekel, lesznek akik elkapcsolják, lesznek akik bosszankodnak, hogy már megint… Lesznek akik gúnyos megjegyzéseket tesznek… Lesznek akik szitkozódva káromkodnak majd, hogy én életben maradtam, hogy én… – Elhallgatott. – Amikor a nagyanyám, a nagymama, az én drága, vén nagyikám nem tartotta be a sortávolságot, a gyógycipőjében bukdácsolt a köveken, csetlett-botlott, még az ujjaival is letámaszkodott, hogy el ne essen, akkor az a szőke kislegény, a papagájos, akit annyira sajnáltam, akiről úgy képzeltem, hogy maga a jóság, az ártatlan babaarca miatt, odalépett hozzá, és a két marokra fogott puska megvasalt agyával a gerincébe vágott. A nagymama hátán, a ruhája alatt kiserkent a vér. Anyám lefogott, mert neki akartam menni, lefogtak mások is, elcipeltek onnan. Amikor legközelebb hátranéztem, láttam, hogy a szegény nagyi jár, ketten közrefogták, elég erős, öreg és tapasztalt volt, hogy a rakparton az unokái között állva várja a halált. – Hallgatott keveset. – De előzőleg le kellett vetkőznünk meztelenre. Láttam a hosszú, véres repedést, a hátán, mely a szürke kockás kabátját átvérezte.

A rendező egy sámlira ült. Csüggedten a térdére támasztotta az állát, olyan volt, mint egy összehajtogatott collstok. Arcából kiszállt a vér. A szigorú arcvonásai nem parancsolgattak többé. Arcbőre megnyúlt, álla leereszkedett. Gépiesen motoszkált a keze, mintha kutatna valami után, keresgélne. Lihegett, annyi látszott, hogy az ajkai között iszonyatos sebességgel szaladgál a szipka.

Marcsi néni elhallgatott. Belesüppedt a karosszékbe, melyre időközben leültették. Leomlott a válla. Arca a tenyerébe temetkezett, de most senki sem szólt, nem zavart, nem ágált. Behorpadt a melle. Bodorított hajtincsei, melyek eddig egymásba karolva rezegtek beszéd közben, kísérték mozdulatait, jelezték lélegzetvételét, most mintha összeomlottak volna.

– Folytassa Marika néni – bátorította halkan a riporternő.

– Persze. Folytatom. Vége. Nincs tovább. Az emberek belehullottak a vízbe. Voltak akik azonnal lesüllyedtek, voltak, akik csapkodva vívták haláltusájukat, vagy kiterülve úsztak. Ugorj! – suttogta az anyám, emlékszem az elszánt tekintetére, ahogy felgyűrődött a szemöldöke az igyekezettől, még az apró ráncokra is emlékszem a homlokán, meg arra a finom anyajegyre az orcáján. Előttem van a tekintete, ahogy rám nézett, nagy barna szemével a szempillái alatt. Ez volt az utolsó tekintete. Tudta, hogy jó úszó vagyok, hogy sorra nyertem az érmeket, talán ő lökött a vízbe, egy-két másodperccel előbb hullottam bele, mint ő. A húgaim és a nagymama már halottak voltak, vagy vergődtek fuldokolva. Anyám mintha búcsút intett volna, vagy talán segítségért esedezett a vízből kiemelkedő keze. Kerepeltek a fegyverek. Amikor már mindenki beleesett, még sorozatokkal pásztázták a vizet. Lebuktam, befelé löktem magam. Időnként feljöttem lélegezni. Elkapott az ár. Magával hurcolt a hidak alatt. Szinte görgetett, körül vett, gyűrt, szorított, mozdulni sem bírtam. Feldobott, aztán lerántott megint. Sötét volt. Úsztam a fekete áradatban. Gyér lámpák égtek a parton. Tempóztam. Imádkoztam. Hangtalanul, nem is én mondtam, inkább valaki más. „Istenem, révészem, vigyél át a halál folyóján!” Tisztán hallható hang volt „Vigyél át Istenem, Örökkévaló, szent és magasztos, aki a választás senkiföldjére tettél ki engem”. Az örvénylő folyó zúgói átcsaptak a fejemen. Attól féltem, hogy soha sem kerülök ki a kiszámíthatatlan, áradatból. Megpróbáltam felderíteni, hogy hol vagyok. A hidak fekete szörnyekként vonultak fent. „Örökkévaló Istenem”, mondta bennem a hang, „révészem, Istenem, az örökkévalóság révésze”, imádkoztam kétségbeesetten, „vigyél át, vigyél az életbe!” A hátamra fordultam, szerettem háton úszni, úgy járt a karom, mint a hajólapát. Sötét madárként hol közeledett, hol távolodott az éjszakába borult város. Lassan, hosszan elnyúló, lapos szögben igazodtam a part bizonytalan vonalához. Tömbökben bontakoztak ki a gigászi kövek. Egyszer csak beleüköztem valami élesbe. Botladozva, elnyúlva, a kezemmel fáradtan kapaszkodva kúsztam fel a lépcsőn. A rakparton elhúzott egy autó. Fáztam. Az egész testem remegett, képtelen voltam felállni, vergődtem ügyetlenül, mint egy fóka. Lerogytam, mozdulni sem bírtam a fáradtságtól. Halk, ellenállhatatlan, elemésztő zokogás rázott. Puha kezek valami meleget terítettek rám, felnéztem, egy ismeretlen asszony állt ott, az arcát nem, csak a sziluettjét láttam, meg a kabátot, vagy mit. Vedd fel kislány, mondta. Már indult is, de visszafordult. Levette a nyakláncát, és a nyakamba tette. Nagy, szögletes, madonnás medál lógott rajta. Ez majd megvéd, mondta. Azóta viselem. Sokan kérdezték már, hogy mit is akarok tulajdonképpen a Máriával, meg az ő csecsemőjével? Mert hát én ugye… Hogy kik ők nekem? A testvéreim, mondom, a nagynéném, meg az unokafivérem, az anyám meg én, meg a kishúgaim, meg a nagymama, meg a szomszédjaim, meg a barátaim, meg a hittestvéreim, mondom erre. Ott álltak velünk ők is, a Szűz Máriát meztelenre vetkőztették, a Kisjézus éppen a mellbimbóját kereste a szájával, amikor éteri testüket átütötte a golyó…

Marcsi néni lihegett, arcát elöntötte a láz, piros foltok jelentek meg a karján, a nyakán, a homlokán, a fülén. Összehúzta magát. A rendező leült mellé a szőnyegre, a két tenyerébe szorította a kezét. A sminkes kislány illatos, gőzölgő kávét hozott. Alig hallhatóan, mintha légy zümmögne, megszólalt a riporternő:

– És..?

– Semmi. Beburkoltam magam abba a bundakabát félébe, amit attól az asszonytól kaptam. Megkerestem apám egyik keresztény barátját a Bakács téren Hetekig feküdtem tüdőgyulladással. A bombázások alatt sem mehettem le. Mit mondjak még?

A rendező intett. A kamerás kikapcsolta a felvevőgépet, a reflektorokat, összehajtogatták a derítőket, feltekerték a vezetékeket. Szabolcs még kikapott a gyümölcsöstálból egy almát, és jóízűt harapott belé.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-03-04 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.