Próza

–    Ássuk ki a Cilut – mondta Zoli. Verőfényes őszi nap volt, s mi ballagtunk a Normafán. Cilut három évvel ezelőtt ástuk el, akkor szakadt a hó, de meg kellett tenni, bűzlő macskatetem nem maradhatott a Margit körúti lakásban. Szerencsére még nem fagyott, így ha nem is a legjobb helyre, de kapkodva, fázva, bőrig ázva mégiscsak elástuk. A következő őszön két nagy követ is odagörgettünk Cilu fölé, nehogy valami arra járó kóbor kutya kikaparja. Most viszont Zoliék elköltöztek Zuglóba, kertes házban laknak, s Cilu maradványait át akarták menteni a messzi Normafáról a rózsák tövébe. Elég furán nézhettünk ki, így kapával, ásóval felszerelkezve a csendes és elegáns Normafa-i környezetben, néhány jogging-os futó meg is bámult bennünket.

–     Húzódjál mán lejjebb, nem látom az Andrássy utat! Legalább azt a rohadt sapkát vedd le a fejedről, nem igaz, hogy meleg nyárban is ilyen szarban kell itt álldogálni!
–    Mi a tökömér’ akarod te látni az Andrássy utat?
–    Há’, ott gyünnek a tüntetők, cseszd meg! Én meg itt állok hátul már száz éve, és nem látok semmit!
–    Kitől tanulod te ezeket a szlenges káromkodásokat? – pislantott hátra Huba vezér, pontosabban a szobra.
–    Görkoriznak erre elegen – vonta meg a vállát Tas vezér és köpött egy nagyot.
–    Nyomhatnál egy kis tökmagot Töhötöm – fordult most jobbra. – Unom a szotyolát.
Töhötöm morcosan mozdult, de aztán átnyújtott némi tökmagot.

Azt hittem, ülhetek a lépcsőn, cigarettázhatok csak úgy. Nézhetem, hogyan keskenyedik, és rövidül az utca, kortyolhatok a három csillagos alkonyatból. De nem így lett. Mögöttem a kocsmában egy rövidnadrágos, hirtelenszőke férfi radarján megjelentem, s nemsokára mellettem toporgott. Addigra jó néhány sört ivott egyedül, unta magát, a pultot, a pultos lányt, amiért az nem tud eléggé figyelni rá. Vagy nem akar. 

Az asszony aznap későn ébredt, szájában még érezte a tegnap este elszívott cigaretták izét, amit az emeleti lakótól kapott, akinek szalonnát szerzett, és aki így akarta meghálálni ezt az ilyenkor valóban szokatlan figyelmességet. A bombázások, az elsötétítések napról napra sokasodtak, az élelmiszer meg a tüzelő egyre fogyott, ősszel már jegyre adták a kenyeret, később arra se. Az asszony a sógorától kapta a szalonnát, sok – sok kilométert talpalt érte tegnap, piszkos utcákon, meg – megcsúszva az aszfaltot borító makadám köveken, amiket lökésszerűn borított be az ólmos eső, a kilátástalan szürke ég alatt, a szürke házak között, ahol időnként ijedt tekintetű nők szaladtak át az úttesten nehéz batyukat cipelve. Férfiakat nemigen látott a szürke utcákon, s gyerekeket is alig.

Bátyám, bátyám, mi történik itt?
MI történne, ecsém, mulatnak, nem látod? – kérdezz vissza a bátyám és odalép az egyik árushoz.
Ócskapiacon állunk, rengeteg a szemét, értéketlen lim-lom. Bratyó időnként beletúr a pornóújságok halmába, nevetve visszadobja, aztán továbbindul a könyvek és hangszerek felé. Hangszer: ez az! Olcsón megvenni, kivinni Dajcsba, eladni, ez az üzlet! Már évek óta ebből élünk, ezt csináljuk. Cseh Weinbachok, egykori keletnémet Scholzék és még oroszok is. De most valami furcsa történik. Sült csirkék jelennek meg a kimustrált pisztolyok között, ócska zsírpapíron fénylenek, barnulnak a csirkecombok. Kicsivel hátrébb tangóharmonika szól, néhányan összekapaszkodva táncolnak részeg, remegő bódulatban. Bratyó felemel egy szablyát, suhogtatja.

A lakberendező kiváló ízlése szerint tervezett hálószobában félhomály volt. A franciaágynak csak a fél oldaláról nyúlt fel egy terpeszkedő fénysáv a selyemtapétára. A túloldali faragott éjjeliszekrényen a sötét olvasólámpa úgy gubbasztott a nagy csendben, mint egy alvó gomba.

A viaszosvászon abroszon foszló borítójú biblia fekszik. Szövete egészen hasonló színű, mint a szvetter ujja, melyből egy csontos, apró kéz nyúl érte. Kati néni két hét óta sokadszorra veszi ki belőle a borítékot, amely a fia levelét rejti. Vastag szemüvegével közel hajol, újra és újra megnézegeti a furcsa holland bélyeget. Koronás, csipkeruhás hercegnőt ábrázol. Szép, előkelő fejtartású, büszke hercegnőt. Azt nem tudja, hogy történelmi személy-e, de inkább ma élőnek képzeli. A bélyegző hullámos, nem olyan kör alakú, mint a miénk. A boríték is különleges, ráncos keze végigsimít a bordás papíron. Leteszi az okulárét, maga elé mered. Hát hazajönnek! Az abrosz kockáin évek sorakoznak, számolgatja, hány éve is, hogy elment a gyerek. A menyével nem találkozott eddig, és csak fényképről ismeri a kisunokáját is. Évente egy-két levél, bennük családi fotók, a kicsi a négyet is betöltötte már.

                                                                                                          „A sötétség nem alkuszik: sötét akar maradni”
                                                                                                                                                      (Kornis Mihály)

    Felnyúlt a polcra a kinyitva letett könyvéért, és azon tűnődött, hogy hol is tartott, mit is olvasott tegnap, mielőtt kiesett a kezéből. Ez nem jutott eszébe, viszont észrevette, hogy a polc sarkában egy apró keresztes pók üldögél.
    Szokatlanul kicsi volt. Barna hátán hibátlan minta. Nézegette a pókot: elég nyugton van, most lehetne alaposabban megvizsgálni egy nagyítóval. Felkelt. Köntösbe se bújt, ment az íróasztalához a nagyítóért, amit egyébként a bélyeggyűjteménye rendezéséhez szokott használni. Vitte az ágyba, hasra feküdt vele, tanulmányozni kezdte a pókot. Közben azért odakészítette a papucsát, hogy agyoncsapja, ha esetleg el akarna szaladni.

Az ajtók záródnak. Beszakadt körmökre aggatott nejlonszatyor csusszan be, nagyot taszít a kismamán, könyökkel túrja szét az ülésen a szürke kosztümöt és a piros minit, majd lezuttyan egy aktatáska képébe nyögve. Amott füldugó terpeszkedik, odébb retikül szorong, és a szélesre tárt reklámújságnak is alig jut hely.

Iboly még emlékezett a faluszéli telepre. Az odavezető úton gyakran megállt, s nézegette arcát a gödrökben megülő esővízben. Amikor a szél megbillentette a képet, egy fűcsomóval még jobban összekócolta, és futott a másik gödörhöz.
Már kislányként is félt a kutyáktól, ha orrukkal a küszöböt vagy az öregek által szívesebben lakott sátor bejáratát túrták, ilyenkor meghalt valaki a rokonságból. Ha zavaros vízről álmodott, anyja gyorsan letisztította arcát havibajos asszonynak a vizeletével, nehogy himlős legyen. Bizonyos álmokat nem volt szabad kimondani gyerekek és viselős asszonyok előtt, végképp nem, ha a várandós asszonynak égett a hasa, mert a születendő kislányon a rossz asszony jelét hagyta volna.

Ezen az őszön szinte soha nem én voltam az első, valaki mindig volt már a Keretben, amikor megérkeztem. Nem gond. Amióta nincs kanapé a galérián, nincs is miért sietni, aggodalmas tekintettel nézni fölfelé, vajon elfoglalták-e a legjobb helyet, és ha igen, ki volt az, leülhetek-e mellé. Ezeket az aggodalmas-reménykedő tekinteteket számtalanszor láttam kihunyni annak idején a másik oldalról, én, a nyitáskor az ajtóban toporgó, idejekorán kanapét foglaló, notórius első vendég.

Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki viszont magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. Ám, mielőtt Karola „beleegyezett” volna, hogy nálam aludjék, megkérdezte, vajon úriember tudok-e maradni EBBEN a helyzetben? Mielőtt ezt megkérdezte, háromszor hányt a vécében. Mielőtt háromszor hányt a vécében, hosszan zokogott a vállamon.

Nem tudom a férfi nevét. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy néhány évvel idősebb nálam. Margit és én, ha olykor szóba kerül közöttünk, csak így beszélünk róla: az üveges.

– Mért akar meghalni, Szindbád úr?

– Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak.

– De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük…

– Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz?

– Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához.

– Herr General, hoznék egy kis nyugtató teát, amit az orvos javasolt… 
– Hagyd a teát, Franz – mondta színtelen hangon a birodalmi gróf a dunyha alól –, inkább bontsd föl azt a palack tokajit, amit Mária Teréziától kaptam ajándékba a berlini huszárcsíny után. Akkor még boldog voltam… Talán annak a bornak a lelke átköltözik belém, és kissé felvidít… 
– Parancsára, Herr General! – csapta össze óvatosan a sarkát az alsó-ausztriai tisztiszolga, és kiment intézkedni. Az ajtót is halkan tette be maga után, Hadik tábornok mindenkit utasított a házban, hogy ne zajongjanak, nem bírja a füle az erős hangokat… „Annyi ágyúszót hallottam, hogy más már rég belesüketült volna, most meg egy csapódó ajtó is mintha beszakítaná a dobhártyámat” – gondolta, és nagy nehezen előbújt a zajok elleni fedezékéből, a felesége által küldött futaki libapehely-dunyha alól, feltolta elnehezült testét, félig ülő helyzetbe nyomta föl magát, s várta a mézsárga nedűt. 

Hajnal Pál egy kis kövér, szürke hasú felhő peremén ült, és saját temetésének előkészületeit figyelte. 
Szánalmasan kevesen jelentek meg végső búcsúztatásán: egyetlen fia, a menye, az unokája meg néhány – egészen pontosan három – falujabeli, aki vette magának a fáradságot, és télvíz idején is hajlandó volt felutazni a fővárosba. A hegyoldalban elterülő, városrésznyi sírkert kisebbik, kevésbé finom ravatalozójában gyűlt össze a gyülekezetnek nemigen nevezhető hat ember. 

Szentül meg volt győződve róla, hogy ezúttal csúnya tréfát űznek vele. A borongós novemberi hangulat, az ólmos szürke alkonyég, a kopár faágak, a még friss, ám jeges avar, a sok piros egyenmécses, legkivált pedig a rengeteg ember a temetőben arra a következtetésre juttatta, hogy írója ezúttal épp halottak napján támasztotta fel. Eddig egyetlen tollforgató sem hozta még ilyen kellemetlen helyzetbe. Volt már,  hogy a Szalai Gergely nevezetű írópalánta egy óbudai építési gödörben keltette életre, mert a történet szerint a Kerék vendéglőben, egy nőért vívott csetepatéban leszúrták, majd gyilkosai egy gödörbe dobták; volt, hogy egy nagy temető családi kriptájában támasztotta fel a Magyar Írószövetség prózai szakosztályvezetője, és mint közkedvelt irodalmi alakot azonnal görögországi nyaralásra vitte, és tejben-vajban, legfőképp pedig recinában fürösztötte Szantorini szigetén; és akadt olyan eset is, hogy ugyanígy, temetőben ébredt öröknek vélt álmából, de nem ilyen sűrű emberrengetegben, hanem egy békés, csöndes sírkertben, ahol kedvére merenghetett az élők fölösleges nyüzsgölődésén, és a nyitva felejtett ajtajú kriptákban kedvére borogathatta ki koporsóikból az életről álmodozó női halottakat, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyen nekik, vagy gyűjtögethetett a mohos, kőmolyrágta sírkövek között nyugtató füveket, amiket a koporsója alatt préselt, hogy ha lehetősége nyílik rá, teát főzzön belőlük – nyugtatni a nők emlékeitől zaklatott idegeit.

A Fiumei úton laksz, és már előre rettegsz a halottak napjától. Nem épp attól, hogy az ünnepeltek kikelnek a sírjukból, és elindulnak kísérteni, mondjuk, pont hozzád, hanem mert hiába a Budapesti Temetkezési Intézet minden igyekezete, hogy elterelje a fanatikus autózókat a gépesített sírlátogatástól, ezen a hétvégén biztos, hogy a sírkertben s a temető környékén is dugó lesz, ahogy tavaly vagy tavalyelőtt. Aztán arra gondolsz, az idén te is ellátogatsz a parcellákhoz, noha nincsenek is halottaid – legalábbis nem tudsz róluk –, csak egy kutya múlt ki melletted, de annak már három éve. Próbálsz alkalmas halottakat képzelni magadnak: író vagy, tehát elvileg nem okoz gondot, hogy a valóságteremtést a fantáziádra bízd.

Karácsonykor minden évben rengeteg piát veszek, mert át kell mennem anyámhoz, illetve nem lenne kötelező, de át szoktam menni, egyrészt épp a nem kötelezősége miatt, másrészt meg mert különben még többet inna az anyám egyedül, így meg én is vele tartok, s kevesebb az egy főre jutó alkoholmennyiség, mintha külön-külön innánk. Az anyám persze nem csak inni tud, hanem beiglit sütni is, meg rácpontyot, halászlevet kotyvaszt, tele ikrával, ahogy szeretem. Az öcsém nem bírja ezeket, náluk otthon főz az asszonya, és szerintem azért nem szereti anyám főztjét, mert a rabszolganője, vagy minek is nevezzem, reformkonyhát üzemeltet otthon, megrogyasztó lehet.

Mindennek, ami van, lennie kell kezdetének és végének is. Vajon miért érzem mégis úgy, írnom kell neked? Írni, függőágon.

Kezdjem ott, hogy kerülgetem a papucsot? Fel kéne emelnem, levinni az előszobába, betenni a cipős szekrénybe. De én ott hagyom a szoba közepén, mert tegnap reggel te léptél ki belőle. 
Közben az jut az eszembe, hogy este, amikor anyáddal beszéltem, bordáim kiszorították tüdőmből az aliglevegőm.