Keresés a honlapon:

Somorčík Szombath Rozália: Üres házak

 

 

 

 

Üres házak

 

Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták.

Gondolhatod, mit éreztem.

A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett.

A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve.

Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!

Igaz, oda sose tettem be a lábam, de elhiszem neked, hogy az a ház fontos volt számodra. Hát odajártál, mikor szenvedtél?

Apa iránti, az életemben még ki nem mondott szeretetem vitt a házhoz, azt gondoltam, az ő arcát láttam, de rögtön tudtam, nem ő volt.

Szívbe markoló volt ez a későn ébredt szeretetem apa iránt.

Ott élt, és ott éltetek ti is, de akkor én még nem voltam köztetek.

Álltam a kidöntött zöld kapu mellett, kezeim ökölbe szorítottam, elkáromkodtam magam, hogy hű maradjak a rólam alkotott közismert képhez, egy javíthatatlan fiú vagyok, de nem jött ki a hang a torkomon, ugyanúgy ahogy a vér sem reggel, mikor megvágtam az ujjam mielőtt elindultam. Az is úgy sikeredett, hogy egy vékony hártya még visszatartotta a kifolyni akaró vért.

Beláthatatlan sötét emléktömeg volt ott a törmelékek alatt. Kinek lehetett volna azt elmondanom akkor, vagy azóta is, csak neked lehet, te tudod, mit éreztem. Láttam azt az üres házban, ami nem volt többé.

 

Aztán elmentem a másik házhoz, tudtam, már az sem létezik. Helyette ott egy rendezett kert állt, hátrébb egy modern családi otthonnal.

Hívatlan vendég voltam, az utcán maradtam.

A ház hiánya okozta azt, hogy hirtelen láttam a belső üres teret, de mintha a tüdőm és a szívem közötti szorításból szakadt volna ki. Láttam a szobákat a történésekkel.
Folyosó, veranda, ahogy épp kirohanok, hogy elbújjak hátul az udvaron, valaki kerget, valaki meg akar verni, de én ügyesebb vagyok, átugrok a kerítésen a szomszédokhoz. Ők már ismerik ezt a taktikát tőlem, nem szólnak semmit, ha látnak.

Hallottam, aki itt élt magára gyújtotta ezt a házat.

Milyen szomorú ez, ugye érzed ezt te is, ugye milyen jó, hogy mi még élünk.
Futok az erdőbe, megvárom míg annak a haragja, aki üldöz lecsillapodik, hogy aztán kiegyezés után visszatérjek legkésőbb sötétedésig. Az erdőből kiabálok, esküdj meg, nem fogsz megverni. Gyere haza, mert megöllek. Nem megyek, míg meg nem ígéred, nem fogsz bántani.

A ház szobáit te jobban értetted, érezted, mint én. Én főleg az utcán éltem, az erdőben, a kertekben, a nagy határban. Éjszaka belopakodtam a házba, apa vaságyán aludtam mosdatlanul, ruháim az ágy mellett maradtak, ha úgy alakul, rögtön rohanjak. Loptam, amit lehetett fiú társaimmal együtt, gyümölcsöt, zöldséget, mást nem, hiszen az bűn lett volna. Alig volt mit ennem, te már nem voltál velem.

Te voltál az, aki a lelkeddel betöltötted ezt az átkozott házat, talán épp azért gondolok rá úgy, ez főleg a te otthonod volt, nem az enyém. Az az első ház sem volt az otthonom soha, akkor még nem éltem, mikor ott lakott a mi családunk.

 

Ez a lebontott ház annyira fáj nekem, ahol futkározunk mi, valamikori kisgyerekek, ha senki sincs otthon.

Milyen jó lett volna csak nekünk élnünk, szülők nélkül.

Eltartott volna bennünket az állam, de tudom akkor mi állami gondozottak lettünk volna.

Akkor lettünk volna csak igazán szétszakítva.

El kell fogadnom ezt a házat a fejemben, az otthonunkat, ami nincs többé.

És megláttam a fényes, ijesztő arcot, a sohasem létezett szeretetet, ami ott maradt az üres házban, amit végül lebontottak, elhordtak.

A maradékot szétfújta a szél.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-04-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.