Radnóti Miklós (1940 körül) Forrás: Wikipédia

Látod, már nem csak Fanni szeret

ki jöttödről álmodik.

Egy nemzet kíséri léptedet

a szédelgő árokig.

Kép forrása: internet

BETEGEN

A beteg testnek, beteg léleknek

a világ fenyegető borzalmait átaludni

lehet egyetlen esélye a gyógyulásra.

a nyálkás, várost elnyelő

novemberi ködben

a szürke vén falakról folyvást

lepattog az elmormolt ima.

Forrás: magyarnemzet.hu

Vaddisznólöncs szótömb

(susscrofahikus taglalásban)

Rajtam számon ne kérje hány lábam féltem,

maga se hagyná, ha szép húsos csülkét,

egy mosolygós böllér venné szemének ügyére.

Ragaszkodnom tehát alanyi jog, agyaraim ürügyén!

Ezért, ha egy díszes asztaltársaság engem kíván,

küzdjön holtig s addig én sem állok majd bambán.

Kérem, ne is csodálkozzék hát koncolhatnékom okán,

nem viseltethetek e végső harcban ily vadkantalanul!

Kép forrása: csillagaszat.hu

Dadogva, bepiszkolt maradék erőnek

utolsó fullasztó, fogcsikorgatva,

lankadatlanul kimerítő zárványából

kiáltássá tornyosuló fekélyes góca

lapul minden álcázott, meddő,

virrasztásra ítélt szóban.

Ne várd ébredésed!

Éles fájdalom,

és süllyedő tükörkép.

Kép forrása: publicdomainpictures.net

Azt hallottam, az ember fekete-fehérben álmodik.

Nem tudom.

Én színes és érdekes álmokra emlékezem.

Történetük volt. Akadt szép és olykor ijesztő és rémséges is.

Azután sokáig álomtalan voltam.

Mostanság sokat alszom.

Színeket álmodom.

Fotó: Hódi Hajnalka

Reggel szóltál: legyen a két szőnyeg közötti parketta a tenger,

a varrógép lába a kastélyhoz vezető út.

Ha én Lédi Mariann, te Szándokánként férjem leszel –

Együtt gyógyultunk, mint két, sóba mártott ujj.

S a vörös bársonykalapácsok – a régi zongora –

csatában elhunyt holtjaink temetőhelye.

Kép forrása: flavor.hu

„Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot”

Csoóri Sándor: A hó emléke

Kopár fák üzengetnek a félsoron egymásnak,

széllel bélelt ágaik rojtja zajtalan lebeg

a ritkás hó- függöny ráncaiban,

aludni készül téli a táj,

rétek takaratlan vállairól seregélyek

népes csoportja indul északnak, délnek,

s bennem a tegnapról visszamarad fejtegetések:

kár reménykedni, házak, hazák, rozsdás biciklivázak

fölött könyörtelenül összecsapnak az idő hullámai.

Hargitai Beáta: Hadnagy utca

ha belopózik

a hajnal lustán sorra jár

utcát, lépcsők tört fokát.

letépi róluk az ében mázt,

hol isten festett égre gyászt.

a hangtalanul érkező

fénypászmák, mint a vércsecsőr',

kitépnek egy-egy falatnyit

az árnyakból, s hogy nappal nyit,

már felpörög a köd mögött

az alvó város és ráköszön,

s ő méltósággal ellebeg

míg félretol pár felleget

Fotó: Mórotz Krisztina

Napnyugta

Szeretők ölében nyugszik le a nap,

ágyékuk hajlatában ébred a hajnal.

Vagyunk a létezés önfeledt örömében.

Csillagos éj alatt születik újra a remény.

A semmire sem vágyódás tüze altat el,

jöttment bánat és öröm távozik az ajtón.

Jó így önfeledten bámulni az élet színeit.

Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát.

A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény.

Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra.

Orbók Ildikó: reménysugár / ray of hope

búcsúzik az ősz pongyolája szürke
gyertyát lobogtat a pincemagány
a gondos gazda borát már leszűrte
fényében gyönyörködik a borán

a fákon már megkésett lomb se rezdül
bizalmas pince mélyén társ a bor
köd van a halott tájon halott csend ül
csontján érzi vigasztalan a kor

Mórotz Krisztina: Sóhajok

elfogynak a kedves emberek
elnémul a dorombolás
haldoklom ti hogy bírjátok

nem tudom hol kezdődöm én
hol végződik a macska szívügyem
ez az isteni viszony ahol nem

 
Aknay Tibor: Illúzió

Végtelenül

Évet eszegetek,

széllé kerekedek.

Ami voltam mindig,

én csak az lehetek.

Láng arcú július,

jó fagyos december.

Villanásra Isten,

végtelenül ember.

Eőry Emil: Örökség

Ego

Eőry Emilnek

Húzz egyenest

a Zenit és a Horizont közt.

Metszéspontjukban lapul az Én.

Fektében hosszú vonalként

büszke-bután elnyúlik,

örömmámorban fetreng;

fölegyenesedvén

ponttá zsugorodik

és kijózanul.

Kép forrása: Pixabay

Vörösbe fonnyadt

pipacsok akárha vért

ivott volna mind.

Kaposi Viktor fotója

terít ék

szemet húny csalásom

fölött a mart

tisztaságra születni

ki akart

ki feszítette

rám a hűs vizet

kire szegeztem

a semmi hitet

kit rúgtam fel mert

ki volt a törvény

feszülésig kit

szerettem pőrén

Orbók Ildikó: adagio

Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet, 
még felesel csak a tél összefagyott peremén 
vértelen, új szerelemmel a régire föl- fölidézett 
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én... 

Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése 
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út, 
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se, 
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút. 

 Kép forrása: internet

ha újra tavasztól

szédül az utca

rám feszül az éj

mint szűk kapubolt

házak falára

redőket karcol

a pirkadat fénye

lépted harmaton

Szabadi Katalin: Emlékezés 7.

És
      azt hiszed, hogy mindig így lesz?
Jársz-kelsz, élvezed, gyönyörködsz?
De
      az se baj, ha panaszszóval,
hisz te szólsz, ki elvégre, hát
mégis jól vagy; mondd, azt hiszed,
hogy mindig így lesz? Nem tudtad,
az idő isten, itten, e
monoteista világban,
rejtőzködő, jó ideig
nem mutatja meg magát; és
akkor is véghetetlenül,
rátapadva, ráncosítva,
megszületve, öregedve,
folyamatban fölmerülve,

Papp Ákos: Hálóban

a koravén sóhajok,

mint cigifüst,

hófehéren szakadnak rá

a nyirkos csendre.

irgalmatlan ma minden kézfogás.

az ujjak hidegek,

cserepezett szájban

leölt szavak.

szemeim sötétek,

akár az alatta levő árkok

mennem kell.

a kerekesszék nem vár.

A zselizi nagy tölgyfa, 1866
Forrás: Képeslapmúzeum

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás 

és terjeszkedő kőbánya szorításában

rostjaidon még diluviális üzenetek futnak az idők

mélyéből

bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon

zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd

Kali-juga korunk felgyűlő mocskával...