VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Górcső
Lehet, hangosabban kellett volna sírnom, hogy meghallja az anyám, hogy ne csak felém nézzen, hanem rám? És persze azóta is azt keresgélem, azokat a szálakat, a tekintet összekötő zsinórjait, a szagocskákat. Mint riadt kicsi állat lesem réseit a valóságnak, remélve, hogy van ott, vagy lehet ott valaki, és remélve, hogy tud lenni erősen.
Öntenéd áradó lelked, és metszenél mellkasodon egy fénylő lyukat, hogy sugarával, a benned élő vágynak, mosdasd, töröld, takard, hogy a meleg fénynyalábból takarót szőjjön rá az élet.
Csak így tudlak szeretni téged.
Harmat utcán Harmat mester asztalt barkácsolt ez egyszer: műhelyében faforgácsok, forgolódó szivárványok.
Dél tájékban cseng a kolomp: „Ki zavar most, milyen bolond?” Csoszorogva indul útnak. Bosszúsága Harmat úrnak
diófája előtt ásít, simítgatja friss munkáit. Vendégünk egy furcsa szerzet: Görbelábú Kerekasztal,
lábfejéről lógó headset egybeolvad barna lappal, göndör haja abroszrészlet – rajta legyek heverésznek
Kép forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
itt vagyok már itt se vagyok
magamba zárkóztam már megint hogy megfigyeljem a köz romlását gondolataimban nem tudom Te hogy vagy ezzel kire akarsz rábólintani a parancsot osztók tömegében kit tudnál a sűrűsödő ködben az eltévedt nyáj eltévedt pásztoraként felmutatni aki bár megtette a maga útját mindezt egy fellobanó gyufa lángjába helyezve idegenként fel-fel villanó tudatában nyomukat vesztő farkasokkal
Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége
összeírom a csillagokat elmém sötétszobájában. ami kint univerzum volt, lucskos pillanattá foszlik szűk vetítőtermemben. nem kerestem. találtam néhány csodát az égen. a futásban kifulladtam, pihentemben kihullott zsebemből fél világnyi vagyonom. ki fogja fel- szedni helyettem, ha végleg kikopok a képből. gerincem foszlik már, arcom olvadozóban. nézném még a csillagokat, de már magamban nem lelem.
Chagall-részlet Forrás: Napút
Jég tiszta színek. Hegedű jajdul a hamucsendben. Tarkón lőnek, megérkezel. Kék angyal száll a célkeresztben.
Mennyi
Ó, mennyi évig álltunk szemben… Én a törött kardú, s te, a Legyőzhetetlen.
A harcban mennyi nappal s éj fogyott, és mennyi kis tűz megfagyott, mire felismertem benned magam.
I. Kereszt tövében, a dombon vetettem meg ágyam Göröngybe bújtattam arcom, lábamat magam alá húzva nyálaztam édesen az anyai porba Sokszor aludtam gyertyák fényében Gyakran féltem, és néha megbékéltem egy lélekzetnyi füstpernyében A viasz puha párnája ölelt Úgy véltem a hajnali dérben Oly egyszerű volt és s oly bonyolult minden.
Rögét de sok garázda had tiporta, habár vigyázta szikla, várfalak – Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta, vigasztalan szívembe zártalak.
Turáni népem hosszú útra kelve új honra lelt a vadcsapáson át, Pannóniánk meg ékes Erdőelve őrizni vágyta végre lábnyomát.
Nekünk az életünk lett a szél, a kócos reggel is úton talál, alattunk zúg mázsányi acél, és minden kanyarban ott egy halál.
Tegnapok sírnak hátunk mögött, szívünkben szabad farkasok hite, és ránk vár a nap a domb fölött, hát nem nézünk vissza már senkire.
Mi tudjuk, az út sosem fogy el; valaki holnap is továbbhalad, a Kékesen értünk áll a Kő, és emlékünk őrzi egy kék szalag.
2009. Kékestető, Minden Elhunyt Motoros Emlékköve
Újra pirkad... ágaskodik már a nappal, mint kígyó, ki kész összeroppantani újszülött áldozatát. A nappal sötét lyuk tiszta éjemen, melyen át a verőfényes semmibe hullok, de mint az időutazó, elölről kezdhetem. Megint eljön az est, és helyet foglalhatok majd a csend vetítőtermében.
szívet nem vás foga nincsen avar ül az erdőn kincsen gomba a kalapja zöld mohot harapja és azt hiszi a te bokád szeret téged ne is kérdezd okát szívet nem vás foga miért kincsem miért ül úgy az erdőn ami nincsen
Egy rosszul pakolt utánfutó.
Látod, már nem csak Fanni szeret ki jöttödről álmodik. Egy nemzet kíséri léptedet a szédelgő árokig.
BETEGEN
A beteg testnek, beteg léleknek a világ fenyegető borzalmait átaludni lehet egyetlen esélye a gyógyulásra.
a nyálkás, várost elnyelő novemberi ködben a szürke vén falakról folyvást lepattog az elmormolt ima.
Vaddisznólöncs szótömb (susscrofahikus taglalásban)
Rajtam számon ne kérje hány lábam féltem, maga se hagyná, ha szép húsos csülkét, egy mosolygós böllér venné szemének ügyére. Ragaszkodnom tehát alanyi jog, agyaraim ürügyén!
Ezért, ha egy díszes asztaltársaság engem kíván, küzdjön holtig s addig én sem állok majd bambán. Kérem, ne is csodálkozzék hát koncolhatnékom okán, nem viseltethetek e végső harcban ily vadkantalanul!
Dadogva, bepiszkolt maradék erőnek utolsó fullasztó, fogcsikorgatva, lankadatlanul kimerítő zárványából kiáltássá tornyosuló fekélyes góca lapul minden álcázott, meddő, virrasztásra ítélt szóban.
Ne várd ébredésed! Éles fájdalom, és süllyedő tükörkép.
Azt hallottam, az ember fekete-fehérben álmodik. Nem tudom. Én színes és érdekes álmokra emlékezem. Történetük volt. Akadt szép és olykor ijesztő és rémséges is. Azután sokáig álomtalan voltam. Mostanság sokat alszom. Színeket álmodom.
Reggel szóltál: legyen a két szőnyeg közötti parketta a tenger, a varrógép lába a kastélyhoz vezető út. Ha én Lédi Mariann, te Szándokánként férjem leszel – Együtt gyógyultunk, mint két, sóba mártott ujj. S a vörös bársonykalapácsok – a régi zongora – csatában elhunyt holtjaink temetőhelye.
„Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd, sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, nem éri meg a holnapot” Csoóri Sándor: A hó emléke
Kopár fák üzengetnek a félsoron egymásnak, széllel bélelt ágaik rojtja zajtalan lebeg a ritkás hó- függöny ráncaiban, aludni készül téli a táj, rétek takaratlan vállairól seregélyek népes csoportja indul északnak, délnek, s bennem a tegnapról visszamarad fejtegetések: kár reménykedni, házak, hazák, rozsdás biciklivázak fölött könyörtelenül összecsapnak az idő hullámai.
|
