VideóA Kincskereső videója Keresés a honlapon: |
Górcső
a fákon már megkésett lomb se rezdül
elfogynak a kedves emberek
nem tudom hol kezdődöm én
Végtelenül
Évet eszegetek, széllé kerekedek. Ami voltam mindig, én csak az lehetek. Láng arcú július, jó fagyos december. Villanásra Isten, végtelenül ember.
Ego
Eőry Emilnek
Húzz egyenest a Zenit és a Horizont közt. Metszéspontjukban lapul az Én. Fektében hosszú vonalként büszke-bután elnyúlik, örömmámorban fetreng; fölegyenesedvén ponttá zsugorodik
és kijózanul.
Vörösbe fonnyadt pipacsok akárha vért ivott volna mind. Kaposi Viktor fotója
terít ék
szemet húny csalásom fölött a mart tisztaságra születni ki akart ki feszítette rám a hűs vizet kire szegeztem a semmi hitet kit rúgtam fel mert ki volt a törvény feszülésig kit szerettem pőrén
Orbók Ildikó: adagio
Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet,
ha újra tavasztól szédül az utca rám feszül az éj mint szűk kapubolt
házak falára redőket karcol a pirkadat fénye lépted harmaton
És
a koravén sóhajok, mint cigifüst, hófehéren szakadnak rá a nyirkos csendre. irgalmatlan ma minden kézfogás. az ujjak hidegek, cserepezett szájban leölt szavak. szemeim sötétek, akár az alatta levő árkok
mennem kell. a kerekesszék nem vár.
ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás és terjeszkedő kőbánya szorításában rostjaidon még diluviális üzenetek futnak az idők mélyéből bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd Kali-juga korunk felgyűlő mocskával...
Szívembe oltva a vérrel vett átok, és beléd egyre mélyebbre ások, és életem veszi, és feléleszt újra vérrög-barna pillantásod.
ha kell még véd a hidegtől de nem simul inkább rád telepszik agyonnyom Hadd legyek űr a vágy és az ölelés között. Hadd legyek idő az érdes szavak és a megnyugvás fölött mosollyal. Vagy engednem lehessen a vágyódást létezések iránt végre. Nincs lényege múltamnak és jövőm is csak mohát teremne kérgén. Nincs mérgem senki felé és várásaim sincsenek senkitől. Vágyaim s ígéréseim sincsenek már semelyik égtáj felé. Mondásomhoz és látásomhoz sem ragaszkodom.
egyszer kisgyermekként megpróbáltam lerázni az árnyékomat. idegesített, hogy ott van, hogy valami követ, ez a fekete kámzsás alak – egy flaszteren elnyúlt paca. persze az árnyék ragaszkodott hozzám. követett sötéten, kúpszerű fejjel,
Hiába tenne akaratom szerint akaratom ellenére, elrugaszkodni a biztos ponttól nem hagyom magam, fiatal vesszőként visszapattanni készen nem tűröm a kényszert.
Gyűjtjük a túlélés apró szemcséit, méhektől a virágport, rabolunk úri gőggel, ha teremtettünk, bármit megtehetünk, előbb halmokba, majd dobozokba szórjuk elvett kincseiket.
Csomókban állnak előttünk az élet termékenyítő porszemei, aminosavak építményei, ezután majd a mi kedvünket töltik, gyarapszunk, mi lakunk jól, szolgáink sem halnak mind éhen.
a parkon túl ahová nem veti árnyát kortalan és e világi versek üzennek lírai ének vagy borgőz illata árad kobzok dallamai szűk életek fátyla alól
maroknyi csapat tűz erejével viharzik míg a földet nem teszi mássá tépi szakállát s rakja parázsra elázik az élet a kocsma a menedéke
Ha kerget az ördög Ha csábít az angyal Ha rám tör az éjjel Ha üldöz a hajnal – vigyázz rám!
Ha álom az öröm Ha félem a bántást Ha úszom az árral Ha kérem az áldást – vigyázz rám!
Keveset szólok, de van hozzá arcom. Hát győzködnek is vadul: – Ma fordítva kell élni Norbikám! Csaholva, és kissé pofátlanul… ![]() |