VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Górcső
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
szürke, fénytelen, mikor átfont ölelő karod, lágyan betakartalak hajammal, s rád csókoltam ezer csillagot. Még „Vak volt a hajnal,” szürke, fénytelen, de bennünk lobogott a láng, majd a lassan csituló vágyunk, szerelmes csendet borított reánk. „Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok”*, s az utca kövén mint varázstükrök fénylettek a nyári zápor foltok.
* (Tóth Árpád: Körúti hajnal)
Csillagszőnyeg a királyi palástom nevetnek rajta a csókok; a gallér karton, a sálam-Jupiter aszteroidák - nekem udvaroltok! …Hímzett abrosz a meteor az Űr, tollfosztott paplan; - a sóhaj súlytalan, a zápor kifogyhatatlan, az Ősmasszából kiszöktek a porok kilencszer-kilencek a gondolatok.
Gördül, hömpölyög, és lassú, és sebes. Szivárog, serken, lövell a fény. Láza a napnak, holdnak. Az öregedés ilyen. Bevöröslik az éjbe. Olyan, mint az ősz. Nyárnak vénülése. Színes golyók ülnek a fára. Megöntözve lámpafénnyel nyeli a köd a hajnalt. Elsétál dünnyög míg a tél gerezdekre szaggatja az ágat.
Agyonvert csipke alatt Álmok. Möghúzod magad. Égön karaván halad. Nyihaha-világ kacag.
Tevenyomból lila kígyó. Fülig Jimmy: biza, így jó! Oroszlánok, telefánkok. Poroszkáltok elefántok.
Míg a lépcsőn felérek, megírok egy verset. Reggel majd az egész lusta világ leshet. Nemhogy minutumok, szekundum is alig Pergett át a mába, Az első órába.
Na jó, nyilván hazudok, csak leírni is több. Vagányság a négyzeten (de lehet inkább köb). S mindennek ha gyöke a valós történet. Vissza is kerültünk, Jót alámerültünk. Elárvult kisgyermek az éj, Egér csusszan az úton át, Egy lámpa ring, az árnya lent
1. Rád gondolok. Hiányod bolygók roppant súlya. Ölembe hull, földhöz szegez. Emelj fel magadhoz. A hegyek most égig érnek. Emelj föléjük, emelj a sötétség fölé. Oda, hol léted titkát sejtem, ahol szívesen játszik még az Isten, és a sűrű csillagködben csillagot gyújt ujjbegyén.
...ahogy futott a nyár felém, madár dalolt az ág hegyén. A rózsa szirma szétterült, kacér levéllel elrepült. A kerti tóra fény szitált, alélt a dél, esőt zihált. S a búza sárga lábnyomán - megült a csend a száz csodán...
Nézd, álmot visz a felhő és három telihold van, és hét kiscsiga felnő, és zsemlét vesz a boltban, és nyújtóznak az utcák, lámpák gyöngysora kúszik… úgy hitted, sose jutsz át; elszámolsz vele húszig s most kézen fog az árnyék, már nem féled a csöndet, lent hét kiscsiga vár még, egy portás belecsönget, szállsz csak, szállsz fel a nincsben, markodban csigaház van, és ajtót nyit az Isten fogkrémes pizsamában.
Főfoglalkozásom, igazából: szépirodalmi művek megalkotása. De a hobbim mindig is az írás volt és az is marad.
A trónus csábít, fénylik, hívogat Szívekben ébred vágy s akarat. Ki másra figyel, erősnek számít S a hatalomért elkövet bármit.
Szavak csapnak össze, kegyetlenek Hazudnak, bántanak, hitetlenek De a nép csak báb, hisz és még remél Egy szép ígéretnél szíve zenél.
Álmokat taposnak sárba, porba Csak hogy eljussanak hatalomba S ha ott vannak, nem számít a nép Akkor az úr a szegényre rálép.
A rád köszönt időben több a holt élőd mint az élő holtad Ha szerettél ne szégyelld érzéseidet anyádnak a köveket A reggelt az estével kacagásod sírásodat ablakába dobtad Embernek szánt korcs szíved bölcsőjét kutyaólba hoztad
Esőben szárítkozó felhőim tört tekintetű vadak ágylábak S megingott lepedők a kötélre feszült testek a szerelmek Csigaházaikba égett tüzek testükön csillámló őszek telek Hamuban korhadt rönkök csecsemősírás izzik tagjainkon
Meghalok, jaj, meghalok mert olyan gyenge vagyok, eljátszottam dunyhámat - lehet, hogy csak elfáradt.
Templom kapu világít egy koporsó kilátszik, a szememet lesütöm - a temetőt kerülöm.
Haj, de éjjel angyalom kinézel az ablakon, csitítják a lázamat - kitéptem a hajamat.
szemel az eső nyargal a nyár
őszül a haja. alkonyul. parazsát szítja. hamvad már. szárnyain nincs toll, sem pihe. csontjain fagy szele táncot jár. fólia-bőre takaró. arcán a mosoly délibáb. szája, ha nyílik zavaró. érte az éjszaka nem zihál.
A jövőnkre néz ablakom, muskátlija hervad nagyon, bár virágom csak jelképes, elhervadni mégis képes.
Szomorkodni most nem való, ablak dísze pótolható, lehelek rá tubarózsát, Unióhoz méltó fajtát.
Már vakolni kell, omlik a langyos nyár. Elmék a polcon, kiolvasható dombok mögött. Tudnál egy keddet adni, mondjuk kétszázig? Valaki kitámasztotta az ajtót és a nyomor besétált. A park széthullott dohány, fehér papírszobor.
Hova lettek fiaid, akik az öregedést eljátszották? Telet festettek rólad, csak minden olyan fehér, hogy nem találnak rád. Már vakolják a falakat, a járda repedéseiben csörgedezik a születés, partjain halál. Az idő egy poros levéltár.
Barna festékkel öntötték, vörös festékkel öntötték, sárga festékkel öntötték nyakon a fákat. Jaj, belerokkannak a bolondozásba.
Hóhér nyár Meztelen bokrokat dédelget öle Felöltöztet kínoz levetnéd A sok ruhát Ájultan tűr a táj Zuhan a sok bogár Fojtogat parázs keze Tűz lehelete A nap túl közel jár Lelöki a holdat
Major Judit Advent című installációja (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)
Nemsokára elkezdődik a meghitt lábujjhegyen járás.
Előveszem a csipketerítőket, -amiket az év más szakában sosem szoktam-.
Fel fel bukkan bennem a tegnapba révedés és random gyújtok mécseseket amikor kedvem szottyan.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
