Kép forrása: csillagaszat.hu

Dadogva, bepiszkolt maradék erőnek

utolsó fullasztó, fogcsikorgatva,

lankadatlanul kimerítő zárványából

kiáltássá tornyosuló fekélyes góca

lapul minden álcázott, meddő,

virrasztásra ítélt szóban.

Ne várd ébredésed!

Éles fájdalom,

és süllyedő tükörkép.

Kép forrása: publicdomainpictures.net

Azt hallottam, az ember fekete-fehérben álmodik.

Nem tudom.

Én színes és érdekes álmokra emlékezem.

Történetük volt. Akadt szép és olykor ijesztő és rémséges is.

Azután sokáig álomtalan voltam.

Mostanság sokat alszom.

Színeket álmodom.

Fotó: Hódi Hajnalka

Reggel szóltál: legyen a két szőnyeg közötti parketta a tenger,

a varrógép lába a kastélyhoz vezető út.

Ha én Lédi Mariann, te Szándokánként férjem leszel –

Együtt gyógyultunk, mint két, sóba mártott ujj.

S a vörös bársonykalapácsok – a régi zongora –

csatában elhunyt holtjaink temetőhelye.

Kép forrása: flavor.hu

„Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot”

Csoóri Sándor: A hó emléke

Kopár fák üzengetnek a félsoron egymásnak,

széllel bélelt ágaik rojtja zajtalan lebeg

a ritkás hó- függöny ráncaiban,

aludni készül téli a táj,

rétek takaratlan vállairól seregélyek

népes csoportja indul északnak, délnek,

s bennem a tegnapról visszamarad fejtegetések:

kár reménykedni, házak, hazák, rozsdás biciklivázak

fölött könyörtelenül összecsapnak az idő hullámai.

Hargitai Beáta: Hadnagy utca

ha belopózik

a hajnal lustán sorra jár

utcát, lépcsők tört fokát.

letépi róluk az ében mázt,

hol isten festett égre gyászt.

a hangtalanul érkező

fénypászmák, mint a vércsecsőr',

kitépnek egy-egy falatnyit

az árnyakból, s hogy nappal nyit,

már felpörög a köd mögött

az alvó város és ráköszön,

s ő méltósággal ellebeg

míg félretol pár felleget

Fotó: Mórotz Krisztina

Napnyugta

Szeretők ölében nyugszik le a nap,

ágyékuk hajlatában ébred a hajnal.

Vagyunk a létezés önfeledt örömében.

Csillagos éj alatt születik újra a remény.

A semmire sem vágyódás tüze altat el,

jöttment bánat és öröm távozik az ajtón.

Jó így önfeledten bámulni az élet színeit.

Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát.

A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény.

Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra.

Orbók Ildikó: reménysugár / ray of hope

búcsúzik az ősz pongyolája szürke
gyertyát lobogtat a pincemagány
a gondos gazda borát már leszűrte
fényében gyönyörködik a borán

a fákon már megkésett lomb se rezdül
bizalmas pince mélyén társ a bor
köd van a halott tájon halott csend ül
csontján érzi vigasztalan a kor

Mórotz Krisztina: Sóhajok

elfogynak a kedves emberek
elnémul a dorombolás
haldoklom ti hogy bírjátok

nem tudom hol kezdődöm én
hol végződik a macska szívügyem
ez az isteni viszony ahol nem

 
Aknay Tibor: Illúzió

Végtelenül

Évet eszegetek,

széllé kerekedek.

Ami voltam mindig,

én csak az lehetek.

Láng arcú július,

jó fagyos december.

Villanásra Isten,

végtelenül ember.

Eőry Emil: Örökség

Ego

Eőry Emilnek

Húzz egyenest

a Zenit és a Horizont közt.

Metszéspontjukban lapul az Én.

Fektében hosszú vonalként

büszke-bután elnyúlik,

örömmámorban fetreng;

fölegyenesedvén

ponttá zsugorodik

és kijózanul.

Kép forrása: Pixabay

Vörösbe fonnyadt

pipacsok akárha vért

ivott volna mind.

Kaposi Viktor fotója

terít ék

szemet húny csalásom

fölött a mart

tisztaságra születni

ki akart

ki feszítette

rám a hűs vizet

kire szegeztem

a semmi hitet

kit rúgtam fel mert

ki volt a törvény

feszülésig kit

szerettem pőrén

Orbók Ildikó: adagio

Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet, 
még felesel csak a tél összefagyott peremén 
vértelen, új szerelemmel a régire föl- fölidézett 
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én... 

Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése 
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út, 
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se, 
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút. 

 Kép forrása: internet

ha újra tavasztól

szédül az utca

rám feszül az éj

mint szűk kapubolt

házak falára

redőket karcol

a pirkadat fénye

lépted harmaton

Szabadi Katalin: Emlékezés 7.

És
      azt hiszed, hogy mindig így lesz?
Jársz-kelsz, élvezed, gyönyörködsz?
De
      az se baj, ha panaszszóval,
hisz te szólsz, ki elvégre, hát
mégis jól vagy; mondd, azt hiszed,
hogy mindig így lesz? Nem tudtad,
az idő isten, itten, e
monoteista világban,
rejtőzködő, jó ideig
nem mutatja meg magát; és
akkor is véghetetlenül,
rátapadva, ráncosítva,
megszületve, öregedve,
folyamatban fölmerülve,

Papp Ákos: Hálóban

a koravén sóhajok,

mint cigifüst,

hófehéren szakadnak rá

a nyirkos csendre.

irgalmatlan ma minden kézfogás.

az ujjak hidegek,

cserepezett szájban

leölt szavak.

szemeim sötétek,

akár az alatta levő árkok

mennem kell.

a kerekesszék nem vár.

A zselizi nagy tölgyfa, 1866
Forrás: Képeslapmúzeum

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás 

és terjeszkedő kőbánya szorításában

rostjaidon még diluviális üzenetek futnak az idők

mélyéből

bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon

zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd

Kali-juga korunk felgyűlő mocskával...

Rózsavölgyi György: Szerelem
Forrás: wikipédia

Szívembe oltva a vérrel vett átok,

és beléd egyre mélyebbre ások,

és életem veszi,

és feléleszt újra

vérrög-barna pillantásod.

Kép forrása: bien.hu

ha kell még véd a hidegtől

de nem simul

inkább rád telepszik

agyonnyom

Hadd legyek űr a vágy és az ölelés között. Hadd legyek idő az érdes szavak és a megnyugvás fölött mosollyal. Vagy engednem lehessen a vágyódást létezések iránt végre. Nincs lényege múltamnak és jövőm is csak mohát teremne kérgén. Nincs mérgem senki felé és várásaim sincsenek senkitől. Vágyaim s ígéréseim sincsenek már semelyik égtáj felé. Mondásomhoz és látásomhoz sem ragaszkodom.