Keresés a honlapon:

Balogh István: Valentin, Bálint és három szál rózsa

 

 

 

 

Valentin, Bálint és három szál rózsa

 

Böjtben járunk, ám a tavaszt hozó széljárás rettenetet hozott ránk, világméretűt. Furcsa betegség suhan a tájon, belemarkol testünkbe-lelkünkbe, életünket fenyegeti bőszen. Szobámba zárva élek, önkéntes rabság ez, ablakomon nincsen rács, barátaimmal telefonon értekezem. Emlékek ébrednek ilyenkor, nem is régi történetek, alig pár hetes múlt, de távolinak tűnik. Nagyon távolinak.

Jó évtizeddel ezelőtt Bálint napján a zentai Kisrétben jöttünk össze, Péter Pál barátunk kakaslábon forgó palotájában. Ez az épület abban különbözik ama mesebeli csodától, hogy itt borpince is létezik, kitűnő hordók pompás nedűket forrtak ki, le is tisztult már az idei termés, így felettébb fontos egy komoly delegáció látogatása, amely gyülekezet arra hivatott, hogy osztályozza a fellelhető folyékony kincseket. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy megszöktünk otthonról, öreg legények fiatal óhajtással széttörni vélték a pányvakötelet tartó karót. Végig lopkodtuk a hordókat, éreztem, tolvajlásaim után valami csudanap sugara melegítheti fülcimpámat. Cimboráim képe is ragyogott, jól kezdődött kirándulásunk, amelynek befejezését elképzelni sem tudtuk. Sejteni azért sejtettük, hogy estefelé nem lesz valami szerelmetes ünnep otthon szent Valentinus napja, mert a sok jó bor ellenére néha sajogni kezdett oldalam, pont azon a helyen, ahonnan Urunk kivarázsolta bordámat, hogy megformázza belőle az én kedves galambomat.

– Egy szál virágot azért vihettem volna neki, dünnyögtem félhangosan, de Világjárónk füle még éberen szűrte ki a lármából vallomásomat. Mellettem ült, jobbról, a lator, baljával lapockán csapott.

– Csak Péter Pál rizlingjével törődj! Óvakodj a Valentinektől! Az egész ünnepség, szerelmesek napja, meg más kitalációk csak arra jók, hogy kivarázsolják a pénzt a balekok zsebéből!

– Nem vihetek egy szál virágot a páromnak, ezt mondod?

– Vigyél neki, ha akarsz, naponta! De ne Valentin miatt, hanem azért, mert szereted!

– Híj, de okos vagy Világjáróm, vette át a szóstafétát Istók Jóska. – Egészen csodálatra méltó megállapítása egy agglegénynek!

– Sok falat bort harapott! - nevetett nagyot öcsém, Laci. – Egész lelke mennyei magaslatokban röpköd!

– Röpköd a fene! – zárta le a témát Világjárónk.

– Érdekes ez a Valentin nap – jegyezte meg Tibor, a tiszai tengerész. – Valami olyasmivel kezdődött, ami inkább szomorú, talán köze sincs a szerelemhez!

Minden tekintet rám szegeződött. Te vagy a tanár, Dr. Penavin Olga, Tripolsky Géza meg Dr. Burány Béla tanítványa, csak tudsz valamit a szerelem napjáról!

Két korty kadarka után eszembe jutott egy régi élményem! Budán történt, az Öveges József Gyakorló Középiskolában, ahol magyartanár voltam az ezredforduló tájékán. Oda sodort a harmadik balkáni háború véres szele. Egy gimnáziumi harmadik osztályban épp Valentin-napról beszélgettünk. Nem voltam fölkészülve a témából, így abban egyeztünk meg, a következő órára gyűjtsünk Valentin napjához kapcsolódó szokásokat!

– Ám vigyázzanak! – szóltam diákjaimhoz. – Magyar szokásokra lennék kíváncsi, az pedig nem Valentinhez, hanem Bálinthoz kapcsolódik!

1994 februárjában még nem volt könnyű a számítógéphez vagy okostelefonhoz nyúlni, így a lányok és legények nem voltak tudatában annak, hogy minimum valami lexikonoknak vagy enciklopédiáknak kell szolgálniuk, hogy információhoz jussanak.

Így az elején tipikus nagyvárosi beszámolóknak lehettünk tanúi. Egyik dolgozat arról számolt be, hogy Valentin, aki tán orvos és püspök is volt, de leginkább a szédülés, a lelki nyomor és a nyavalyatörés enyhítéséhez értett, és segített is minden hozzáfordulónak.

Másik diák mélyebbre ásott. Az ókori Róma ragyogása halványulóban volt már, amikor II. Claudius császár uralkodásának idején, egy keresztény mártír, Valentinus kivégzése 269. február tizennegyedikére esett. Római ünnep volt e dátum, Faunus és Lupercalia napja. A szokás pásztoroktól eredt, lényege a tisztító szertartás és a termékenység. A farkas alakú, rosszindulatú istent, Lupercust engesztelték ki azzal, hogy a papok a Februa nevű kecskebőr kancsukával verték a fiatalokat, főleg a nőket, hogy a rituális verés tisztulást és termékenységet hozzon. Az előbb fölemlegetett Valentinus püspök és orvos éppen a szerelmesek között is népszerű volt, hisz a szerelembe esetteken gyakori a szédülés, talán néha a nyavalyatörés is. Elterjedt az is a későbbi szentről, hogy fogsága idején imádságával meggyógyította a börtönőr vak leányát. Egyes források szerint feleségül is vette. Mielőtt vesztőhelyre vitték volna, a leány kezébe levelet nyomott, s e szerelmi vallomás aláírása nem más, mint a te Valentined.

Más dolgozat arról tájékoztatott, hogy az ókori Valentinus neve alakban teljesen összemosódott azzal a német Valentinnel, aki ugyancsak püspök volt, és kultusza a német nyelvterületen dívott.

Ám a középkorban e jeles szent kapott egy komoly társat is, szent Vitust. A középkori pestisjárványok idejében, amikor elege volt már a népnek a szédülésből, nyavalyatörésből, a lelki nyomorból, de főleg a fekete halálból, nagy hangon hívták szent Valentinust, segedelmet remélve. A járvány végeztével az élők hatalmas vígságba kezdtek, nem tudtak véget vetni a táncnak, szinte beleőrültek a nagy ünneplésbe, sokan bele is haltak, így szent Vitust hívták segítségül.

– Innen származik a vitustánc szavunk? – kérdezte öcsém, Laci.

– Aki őrületes, irányíthatatlan bakugrásokat, mozgásokat csinál, arra mondja a magyar, vitustáncot jár. Ez valójában komoly betegség. Csak az orvos latinul írja a kórismét, így a beteg nem tudja, hogy ágyban fekve is táncot jár, ha úgy hozza balsorsa.

Egy pihés állú fiú azt bizonygatta, hogy a keresztény szokás eredete Angliában kezdődött, de gyorsan átterjedt Franciaországba is. Az itáliai Terni város XIV. században élt püspöke, a később szentté avatott Valentinus (Saint Valentine), tán a csizma-félszigeten is, de az angol nyelvterületen biztosan a fiatal házasok védőszentjévé vált. Az angol hiedelem szerint, a nem házas ember, aki a püspök napján reggel utcára lép és találkozik az első tőle különböző nemű személlyel, az lesz élete párja.

– Könnyű az angoloknak! – nevetett föl Világjárónk, aki anyanyelvi szinten beszéli az angolt.

Csodálkozva kaptuk föl fejünket és néztünk a megszólalóra.

– Egyszerű a megoldás pajtikáim! A „jövendőbeli” angolul „ valentine”.

Poharak, kortyok.

– Az akadémiát hanyagoljuk talán – szólt Péter Pál. – Magyar történeted nincs?

– Az Öveges Középiskola épülete Buda déli részén áll. Sok a környékből ingázó diák, így ők igen értékes népi szokásokkal, babonákkal leptek meg.

– Erről mesélj! – biztatott Istók Jóska.

– A legkedvesebb számomra egy lány megállapítása volt – kezdtem. – A dédmamám szerint, mondta a lány, Bálint nap reggelén szerencsét hoz egy csók.

– Milyen igaza van annak a dédikének! – csúfolódott Világjárónk.

– Csöndesebben, öreg – intette rendre Világjárónkat öcsém, Laci. – Minden dédike szép lány is volt ám! Aztán ki tudja, hány csókot is kapott Bálint nap reggelén?

– A másik különös beszámoló is lányokkal kapcsolatos. Ezt a babonát is valamely szomszédasszony küldte nekünk Budapestre, okuljunk, de főleg a hölgyek. Árva megyéből való a szokás, amely arra biztatja a lányokat, Bálint nap első minutumában lépjék át a temetőkaput, s az éj kellős közepén megláthatják jövendőbeli férjüket.

– Uff! – hangzott a kiáltás, mintha valamely indián hős is közénk telepedett volna. – Melyik lány menne ki ilyesmiért éjfélkor holtak városába?

– Amelyik nagyon kíváncsi! – tett pontot a mondat végére Tibor a tiszai tengerész.

– Egyszerűbb módja is van a jövendő férj látásának – folytattam diákjaim gyűjteményét. – Babérlevelet kell tenni a leányzó párnája alá, aztán Bálint nap éjjelén álmában ellátogat hozzá a jövendőbelije.

– Tán még a dunyha alá is bebúvik? – pajzánkodott öcsém, Laci.

– Férj korában biztosan. A többi nem köthető kívülállók orrára! – válaszoltam. – Viszont gyermekáldást is kérdezni lehetett Bálinttól. A szent napján félbevág a menyecske egy almát, aztán megszámolja, hány mag termett az ágyban?

– És mit tud meg e matematikai példából? – tette le üres poharát Istók Jóska.

– Hány gyermeket ringathat bölcsőjében.

– Ahány mag, annyi gyerek?

– Bizony!

– Madarakat említettek a diákok. A verebet és a tengelicét. Ha a leány Bálint napján verebet lát, szegény emberhez fog férjhez menni, de boldog lesz. Ha viszont tengelice a megpillantott szárnyas, akkor gazdag férfi felesége lesz.

– És boldog lesz ő is, mint a szegény asszony, vagy boldogtalan? – kérdezte Péter Pál.

– Erről nem tudósít a babona. Ámbár valószínűbb a veréb, mint a tengelice. – mondtam. – Madarakról még egy-két szót engedjetek. Ha Bálint napján messze elhallatszik a verébcsiripelés, akkor jó idő lesz. És a vadgalambok, ha éppen ezen a napon térnek vissza, tavasz közelít.

– Verebet sem nagyon látni manapság – jegyezte meg Tibor a tiszai tengerész. – Vadgalamb meg ritka vendég minálunk.

– Nem így van! – vágott közbe Péter Pál. – a gyümölcsösöm két fáján két pár örvös galamb lakik. Költenek is becsülettel. De ők márciusban érkeznek.

– No, ha idén ilyen különös februári verőfény támad, mint most is, igaz, néha-néha elbúvik a napocska, akkor még vissza is jöhetnek nemsokára.

– Lessük őket, mintha rokonokra várnánk. Ha megjönnek, itt teremnek az unokák is, és szeretjük, bámuljuk őket rendületlenül!

Nem tudtam, folytassam-e diákjaim hozott gyöngyszemeinek bemutatását, hiszen lenne még mit mondanom a madarakról. Egy kislány azt batyuzta be mamájától, hogy Bálint napján választanak párt a verebek, ezért olyan hangosak. Ám, ha magvakat szórunk nekik, megbékélnek egymással és az új párok hamarjában hozzáfognak a fészekrakáshoz.

Kiittam poharamat, s a szememhez illesztettem, aztán körbe néztem a helyiségben.

– Mit bámulsz, Pista? – csodálkozott Istók Jóska.

– Azt vizitálom, milyen az időjárás?

– Nem lenne rossz, csak a szél fúj.

– Mert a csízió szerint, ha Bálint napján hideg, száraz idő van, kiváló lesz a termés.

– Alighanem csak közepes lesz, ma még eshet is akár – szólt Világjárónk.

– Számomra nem olyan vidám nap ez, mint számotokra, ti szerencsés gondtalanok – jegyezte meg Radiša, aki eddig szótlanul figyelte beszédünket. — Estére a szkájp segítségével köszönthetem két Londonban született unokámat, angyalka mind a kettő, meg édesanyjukat is, japán származású orvos menyemet, három szál rózsát mutatok nekik, ajándék, kedveseim, Valentájn, mondom majd, könnyemet nem rejthetem, mert tudom, szavamat nem értik, apjuk fordít a háttérben. Aztán a feleségemre testálom a rózsákat, ő vázába rakja őket, és könnye végig csorog az ő arcán is.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-02-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.